A telefonomat elővéve max hangerőre állítom a kedvenc dalaimat, hátha így nem kell realizálnom, figyelemmel követnem az eseményeket, de a fejemben ugyanúgy ottmaradnak a gondolatok, a lelkemben az érzések.
Nem bírok ki többet negyed óránál, az eddigi fekvő helyzetemből felpattanva, cipőmet villámsebességgel felhúzva rontok ki a szobámból. Hirtelen nem hallok semmit, minden elnémult. Túl hangosan nyitottam volna az ajtót? Nem érdekel.
- Majd jövök - intek egyet gyorsan a két meglepett felnőtt felé, majd a házat is elhagyva kezdek bóklászni a város ismerős utcáin.
Nem lakunk itt olyan régóta, de eleget sétáltam már így az éjszakában, hogy ne vesszek el. Talán ez az egyetlen olyan dolog, ami megnyugtat: a zaj, hogy egyfolytában autók száguldoznak az utakon, a karaoke-bárokból kiszűrődő zene, a részeg korombeliek kiabálása. Hogy eltűnhetek a tömegben, csak egy vagyok a sok ember közül, hogy senki nem tudja, mi zajlik le bennem valójában.
- Chen? - hallom meg a nevem a hátam mögül, mire megtorpanok. Ki merészeli megzavarni a nyugodt időmet? A hang ismerős, mégsem tudom, ki lehet az. Valószínűleg egy haver a suliból, vagy lehet, hogy valaki Busanból, akit már régen elfelejtettem.
Továbbmegyek, anélkül, hogy hátrafordulnék. Megismétli a nevemet, de ezúttal már meg sem állok, csak elveszek a tömegben, nehogy véletlenül megtaláljon. Egyedül akarok lenni.
A mostani kóborlásom ismét ugyanott fejeződik be, ahol az összes többi: egy épület tetején, a teljesen sötét eget bámulva. Itt nem látszódnak a csillagok, nem úgy, mint otthon, és ez egyszerre frusztrál és nyugtat meg. Mikor abban a városban éjjel felnéztem az égre, olyan volt, mintha figyelnének. Mintha az Isten, a Sors, vagy tudja az ég, ki van ott fenn, le sem venné rólam a szemét, és ez egy kicsit biztonságot nyújtott, ugyanakkor iszonyatosan zavart is. De mióta elköltöztünk, mintha az óvó tekintet tulajdonosa úgy döntött volna: “Felnőttél, járd a saját utadat. Innentől nem segíthetek.”
Igazából, lehet, hogy hülyeség az egész, és nincs semmilyen teremtő, vagy kontrolláló másik világ. Sőt, ha belegondolok, elég reális, hogy egyszerűen csak az emberiség nem érdemli meg, hogy figyeljenek rájuk. Miért is érdemelné? A saját fajtánk mellett az összes többit is elpusztítjuk, feléljük a Földet, mintha minden a miénk lenne, pedig nem.
- Chen, te vagy az? - Ismét ugyanaz a hang, ismét a hátam mögül. Még mindig ismerős, de még mindig nem tudom, ki szólíthat a nevemen. Ezúttal megfordulok, úgysincs hova menekülnöm. - Én vagyok az, Xiumin. Tudod, akit tizedikben visszautasítottál.
Áh, szóval Xiumin az. És engem ennek miért kéne érdekelnie?
Unott tekintetemmel az övét keresem, hogy lássa, mennyire hidegen hagy a kiléte. Most már háttal ülök a városnak, egyenesen a srác felé fordulva, hogy láthassam a reakcióit.
- Mit akarsz? - kérdezem, annak a legkisebb jele nélkül, hogy foglalkoztatna is a dolog. - Ha idegesíteni jöttél, már mehetsz is el.
- Igazából… Csak megláttalak, és azt gondoltam, köszönök. Tudod, így, hogy ennyi idő után találkozunk, ez biztos az istenek műve. Ők akarták, hogy elmondjam, még mindig szeretlek, és… - Mosolyra húzom a szám. Ez nem az a kedves gesztus, amivel azokat az embereket tüntetjük ki, akiket szeretünk. Nem, ez a megalázó, szánalmat mutató arckifejezés, hogy pontosan láthassa, mennyire hidegen hagynak a dolgai.
- És? Szeretsz? Na ne nevettess. Nincs olyan dolog, hogy szerelem. Van ragaszkodás, függés, vonzódás, vágy, de szerelem nincs - vágom az arcába a tényeket, és hanyatt dőlök a párkányszerű földön, ami elválaszt a mélységtől.
- De… Én… - dadogja, én pedig elnevetem magam. Könyörgöm, csak kopjon már le…
- De? Te? - kérdezek vissza, ismét felülve. - Tudod mit? Ha annyira szeretsz, mint ahogy mondod, már évek óta… Akkor ugorj le. Gyere ide, és ugorj le velem. - Felállva egészen az épület tetejének széléig sétálok, és hátrapillantva várom a reakcióját. Nagyot nyel, de odajön mellém. Nos, bátorsága legalább van, ha esze nincs is.
Kezemet a hátára simítom, bátorítóan rámosolygok, amit félve viszonoz. Látom a szemén, hogy retteg. Lökök rajta egyet, ő pedig csak zuhan, zuhan és csak zuhan a mélybe.
A feszültségem pedig vele együtt szállt el.
