A konyhádban, a
szekrényen ülve figyelem, hogy mit csinálsz. Én is tudok főzni,
de te... Te hozzám képest egy mesterszakács vagy. Minden
mozdulatodból süt egyfajta láthatatlan elegancia, amivel már az
első pillanatban elvarázsoltál, ahogy megláttalak, és ez a
csodálat, ez a vágy napról napra növekszik bennem.
Azt mondtad, soha nem
hoztál még fel magadhoz senkit. Soha nem főztél még senkinek, és
ezért ideges is vagy, mi sül ki belőle. De akkor ez most mit
jelent? Hogy komolyan gondolod velem? Viszont ha így van, miért
hangoztatod mindig, hogy lehet, el kell hagynod?
Nem tudok kiigazodni
rajtad, Chanyeol. Annyira a pillanatnak élsz, annyira nem gondolsz a
jövőre, mégis boldognak tűnsz. Annyira... Szabad vagy. Mint
amilyen én sosem leszek, mert gúzsba kötnek a gondolataim. Azt
mondtad, ez a személyiségemből adódik, hogy mindent előre
eltervezek, hogy felállítok több lehetőséget, hogy mindig
mindent többször végiggondolok, de én nem ezt akarom. Szabadon
szárnyalni veled az életben, ezt szeretném igazán.
– Arra gondoltam,
hogy... – szólalsz meg, ugyanabban a pillanatban, ahogy én is
kimondom az első eszembe jutó dolgot:
– Azt hiszem, beléd
szerettem, Chanyeol – jelentem ki, mélyen a szemedbe nézve. A
fakanál megáll a kezedben, mintha sokkoltalak volna, és csak
meredsz rám, kifejezéstelen arccal. A tekintetedben egyszerre van
ott a boldogság, a félelem, és még valami furcsa érzelem, amit
nem tudok hova tenni.
Én előbb megérzem az
odaégett tojás kellemetlen, kesernyés szagát, mint te. Ez zökkent
ki ebből a végtelenségig megállt pillanatból. Lezárom a
gázpalackot, hogy ne legyen még nagyobb baj belőle, de te még
mindig ugyanabban a pozícióban állsz ott, ugyanúgy rám meredve,
mintha nem lenne holnap, és az összes porcikámat el akarnád
raktározni a gondolataidban.
Mélyet sóhajtasz,
ezzel megtörve a csendet. Szinte észre se vettem a köztünk
feszülő némaságot eddig a pillanatig, és most valahogy zavaróvá
vált.
– Ne haragudj, tudom,
hogy még gyors, meg aztán nem is akarlak magamhoz kötni, csak úgy
éreztem, tudnod kell, mielőtt... – kezdek hadarni, de te egy
villámgyors mozdulattal belém fojtod a szót. Erre nem számítottam.
Ajkaid az enyémeken
olyan puhák, mint a legfinomabb selyem, az ízed pedig... Mint a
boldogság. Az első csókunk.
– Amit mondani
akartam, Baekhyun, az az – szólalsz meg rögtön, miután elválsz
tőlem. – Hogy azt szeretném, gyere velem, ha mennem kell.
A mondat még napokig
ott visszhangzik a fejemben. „Gyere velem. Gyere velem. Gyere
velem.” Nem tudok mást
csinálni, csak gondolkozni, kiszámolni fejben minden apró
részletet, mi hogy legyen. Itt hagyok mindent, vagy feladom a
boldogságom. Ez a két lehetőség van, nincs harmadik.
A boldogságot
választom.
