Csak görgetem lefele az instagramot, figyelem a szép tájképeket, a boldognak kinéző emberek arcát. Olyan ez, mint valami álarc, mint egy színpad, ahol mindenki teljesen másnak adhatja ki magát. Én is.
Szembejön velem az Ő fotója is, akihez köt a múltam, a jelenem és a jövőm. Ő is ugyanolyan, mint a többiek, a legvidámabb arcát veszi fel egy készülő képhez, de én látom rajta, amit mások nem; belátok az álarc mögé, a kis ráncokban megbúvó feszültséget, és a szemében nyugvó ridegséget figyelem, amit sehogy sem tud elrejteni. Előlem nem.
Emlékszem, mikor költözött az oda. Amikor hazavittem őt bemutatni a szüleimnek, és ők egyetlen, apró, jellegzetes anyajegyből az alkarján rájöttek: az elveszett fiuk hazatért. Természetesen, Heejunnak fogalma sem volt róla, mi történik, kik azok, akik eszeveszett sírásban a karjaikba zárják, mintha soha többé nem akarnák elengedni. Viszont abban a pillanatban, ahogy tisztába kerültünk a helyzettel, a sokkon túl valami egészen más dolog futhatott át a fején, ugyanis… Elhidegült tőlem. Egyik pillanatról a másikra én, Kim Jihun, egy idegent tartottam a kezeim között, egy idegent csókoltam, szerettem…
Aztán eljött a nap. Amikor életem legboldogabb szakasza véget ért, bármiféle magyarázat nélkül. Én pedig nem kérdeztem, és nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert féltem a választól. Csupán csak csendben beletörődtem a végbe, ami olyan egyértelmű volt, mint korábban még talán soha.
Végigsimítom az arcát a telefonom képernyőjén, mintha ezzel valóban őt érinthetném. De nem, ez közel sem ugyanaz, mint egykor volt, és valahogy hiányzik ez az érzés.
Megállok anyáék háza előtt, és imádkozom az égiekhez, hogy Heejun ne legyen itt. A múltunk felidézése után kétlem, hogy kibírnék egy vele való találkozást anélkül, hogy összetörnék.
Benyitok a házba, és elkiáltom magam, hogy “Megjöttem!”, és az a válasz érkezik, hogy menjek a nappaliba. Ezek szerint imáim nem hallgattattak meg, hiszen csak akkor nem jönnek ki elém az ajtóba, ha ő is itt van. Remegő kezekkel szabadulok meg a cipőimtől, majd a kabátomat is felakasztva, görcsbe rándult gyomorral indulok el a helyiség ajtaja felé.
A küszöbön megállva az Univerzumom darabokra hullik, ahogy elsőként a lányt pillantom meg az ő oldalán. Keze a vékony combra simul, ezzel is valahogy kifejezve, hogy egymáshoz tartoznak.
- Sziasztok - köszönök visszafogott hangon, rámosolyogva a fogadott szüleimre, majd Heejunra is. A párjának csak egy biccentéssel köszönök, nem hiszem, hogy többre telne tőlem.
- Jihun, de jó, hogy eljöttél - örvendezik édesanyám, apa egy kézfogással köszönt, majd “testvéremnek” is jobbomat nyújtom.
- Igen, jó látni titeket. - A hangomba igyekszem annyi színt vinni, amennyire csak képes vagyok, hiszen mégsem lehetek illetlen, vagy bunkó azokkal, akik felneveltek. - Örülök, hogy megismerhetlek, Kim Jihun vagyok - fordulok az ismeretlen felé, aki szintén felállt, hogy üdvözöljön.
- Park Chaeyoung, örvendek. - Puszi-puszi, és le is tudtuk a felesleges formalitásokat.
Nem tagadhatom, hogy szép lány, sőt, mi több, gyönyörű. De ettől függetlenül, iszonyatosan fáj őt amellett a férfi mellett látni, akit szeretek. Még akkor is, ha ez már csak múlt, még akkor is, ha többé nincs úgy közöm hozzá…
- Képzeld, Jihun, Heejun elhozta hozzánk bemutatni a barátnőjét - mondja ki a nyilvánvalót anyu, mintha nem látnám a saját szemeimmel, mi folyik itt. - Te mikor hívod meg ide a kedvesed, kicsim? - szegezi nekem a kérdést. A légkör nagyon hamar az eddigi kellemetlenből kínossá válik, én pedig hirtelen menekülőre fogva, egy “Kimentem cigizni!” felkiáltással otthagyom őket. Még hallom, ahogy ő kijelenti, hogy utánam jön, majd bevágom magam mögött a bejárati ajtót. Kapkodva keresem a dobozkát a zsebeimben, de sehol sem találom. Otthon hagytam volna?
- A picsába! - kiáltom el magam, majd meghallom a jellegzetes, nyíló hangot. Nem vagyok felkészülve erre a beszélgetésre, nagyon nem. A gyomrom görcsbe rándul, ahogy meghallom a hangját, félek ránézni. A látóterembe csúszik a fehér-kék doboz, amiről azt hittem, elfelejtettem elrakni, és meglepetten pillantok fel azokba a gyönyörű, mogyorószín szemekbe. Ismét elveszek a végtelenben, mint korábban annyiszor. - Köszönöm - motyogom, ezúttal sokkal halkabbra véve a hangerőt.
Alkarommal a kerítésre támaszkodva gyújtok rá, mély slukkal győzködve a tüdőmet arról, hogy lassan fel kéne már adnia. Csak némán állunk egymás mellett, miközben sorra szívom el az újabb és újabb szálakat, nem törődve a számukkal. Akkor realizálom, hogy elfogyott, mikor nyúlnék a következőért.
- Faszom - sóhajtok fel, zsebre vágva a kartondobozt.
- Jól vagy? - kérdezi, mély hangja egészen a lelkemig megborzongat. Hogy képes még ennyi idő után is ilyen érzéseket kiváltani belőlem?
- Már hogy lennék jól? - nevetek fel hitetlenkedve az abszurd kérdésen. - Hazahozod a barátnődet, azokhoz az emberekhez, akiket még csak nem is tekintesz a szüleidnek. Egyáltalán miért vagy itt? Nem látod, mennyire fáj? Hiszen még csak el sem jutottunk odáig, hogy bemutassalak nekik, már szakítottál velem. És mégis, benne maradtál az életemben, ahonnét nem tudlak kitörölni, mert szeretem őket. Visszakapták a fiukat, de mintha elfeledkeztek volna arról, hogy egy másikat neveltek fel…
- Jihun… - teszi kezét a vállamra, de lerázom magamról. Nincs szükségem az érintésére. Nincs szükségem rá.
- Mondd csak… Nekik elmondtad, milyen boldog gyerekkorod volt annak a nőnek az oldalán? Nem, igaz? Hadd higgyék csak, hogy szegény Heejunnienak milyen rossz volt, hogy elszakították a családjától…
- Jihun, fejezd be. - A hangja figyelmeztető, de nem érdekel. Olyannyira belelovalltam magam a saját dühömbe, hogy senki más nem érdekel. Fájjon neki is ugyanúgy, mint nekem…
- Miért fejezném? Mert igazam van? Hogy megkaptál tőle mindent, az “anyádtól”, amíg cserébe nyújtottál valamit? Mondd csak, milyen volt egy idősebb nővel…
A sokk nagyobb volt, mint az ütés okozta fájdalom, vagy legalábbis elsőre nem éreztem annyira. Az ökle becsapódott az arccsontomba, és dühtől szikrázó szemét úgy szegezte rám, mintha meg akarna ölni. Mintha egy ellenség lennék a szemében, akitől meg kell szabadulni.
- Heejun, én… - kérnék bocsánatot, de ezúttal ő szakít félbe.
- Nem érdekel. Menj haza, gondold át, amit kiejtettél a szádon, és utána talán, ismétlem, talán beszélhetünk - fordít nekem hátat, hogy aztán egyedül hagyjon a hóban. Csak figyelem az egyre távolodó széles vállat, a szikrázó fehér járóköveken ropogó lépteket, és egyetlen egy dolgot hajtogatok magamban: Elbasztam.
Egy jó darabig nem kelek még fel onnan, a gondolataim csak úgy cikáznak. Nem hiszem el, hogy én mindezt kimondtam, hogy ennyire hülyén viselkedtem. Elrontottam mindent, és egyszerűen nem maradt semmi más bennem, csak az üresség, a fájó semmi, amitől bármi jobb.
Mióta Heejun elköltözött, a lakás olyan élettelen. A szín, amit ő behozott a négy fal közé, már csak szürkeségként van jelen, otthagyta a nyomát. De nem csak itt, az egész életemben. A munkahelyi teljesítményem az életkedvemmel egyenesen arányosan csökken, és ebben az a legrosszabb, hogy mások is észreveszik.
A nálam hagyott cuccai mindig eszembe juttatják a boldog időket. Amikor még semmi nem volt ilyen fakó, a park, az éjszakai város látképe, még a cigaretta pasztell füstje is gyönyörű, élénk színekben pompázott.
Kezem remeg, ahogy a telefonomban kiválasztom Heejun nevét a híváslistából. Sötét van, egyedül az utcai lámpák fényei világítják be kissé a szűk konyhát. Az asztalon nyitott, üres, vagy félig teli sörösdobozok hevernek, és már a tartalék doboz cigimet kutattam elő a szekrény mélyéről, mert nem akartam elhagyni a házat.
Rányomok a kis zöld ikonra, majd kihangosítom, hogy ne kelljen a fülemhez tartani. Várom, hogy felvegye, úgy, hogy valójában fogalmam sincs, mit akarok neki mondani. A pár másodperc, hallgatom, ahogy kicsöng, mégis, valahogy óráknak tűnik.
- Igen, tessék? - Az álmos hang ismét megdobbantja a szívemet, mint annyiszor korábban. A könnyek utat törnek maguknak, legördülnek az arcomon, hogy aztán a meztelen mellkasomon csorduljanak tovább. Mélyet szívok a cigarettába, hogy aztán nagyot sóhajtva kifújjam a szürke füstöt.
- Átjönnél? - teszem fel a kérdést, és hallom, ahogy egyre bizonytalanabbá válok. A hangom megcsuklik, és csak reménykedem, hogy a meggondolatlan megszólalásomat nem veszi figyelembe. Valahol mélyen, a józanabbik énem tudja, hogy ezt nem szabadna, és én mégis megteszem.
- Részeg vagy, Jihun? - kérdezi lemondóan, talán egy kicsit olyan, mintha számított volna a hívásomra.
- Talán… Egy egészen picit - felelem őszintén, ő pedig minden figyelmeztetés nélkül kinyomja a hívást. Szóval idejön…
Alig fél óra múlva kopogtatnak. Nincs erőm felkelni, szóval csak kiáltok, hogy jöjjön be. A kulcsát úgysem kértem vissza soha…
Őszintén szólva, fogalmam sincs, mire számítottam. Hogy majd megölelget, megvígasztal, és egyszerűen megbocsát? Hogy ivópajtinak csapódik mellém, és együtt részegedünk le? Hogy… Szeret?
Megállt az apró konyha ajtajában, és ridegen bámul rám. Lehúzok még egy pohárka sojut, aztán megpróbálok felállni, de minduntalan visszazuhanok a székre. Nevetek a saját szerencsétlenkedésemen, nevetek, mint egy őrült. Látszik rajta, hogy semmi kedve a részeg exét pátyolgatni, mégis itt van. Miért?
- Mondd, hogy van egy cigid… - pillantok rá könyörögve, és egyáltalán nem az csúszik ki a számon, amit szerettem volna mondani. Ő sem erre számíthatott, legalábbis a ledöbbent szemek nem azt mutatják.
Elővesz két dobozt a zsebéből, és mindkettőt levágja elém az asztalra. Köszönetet mormogva gyújtok rá, nagy adag nikotint juttatva a szervezetembe ismét.
- Mégis mikor… Csúsztál le ennyire? - kérdezi, nekem pedig kell pár másodperc, hogy a szavai eljussanak az agyamig, és még több, hogy átgondoljam a válaszomat. Őszintének kellene lennem, vagy hazudjak? Tagadjak, és mondjam, hogy mindez egyszeri alkalom?
- Hmm… Mikor bemutattalak a szüleimnek. Szüleinknek. Szüleidnek. Áh, már magam sem tudom, kik ők. Annyira zavaros az egész… - motyogom összefüggéstelenül a szavakat, már-már nem is realizálva, hogy mit ejtek ki a számon. - Amikor elhagytál - meredek a szemébe, valami hirtelen ötlettől vezérelve.
- Jihun… - Lesajnálóan néz rám, szánalmasnak tart. De végül is, mit vártam tőle? Neki boldog élete van. Vannak szülei, igaziak és egy nem igazi, van egy gyönyörű barátnője, jó munkája… Mindene megvan, ami csak kellhet. Én meg… A tökéletes ellentéte. - Egyik pillanatról a másikra testvérek lettünk. Mégis mit vártál tőlem? Hogy majd nyugodtan bevalljuk nekik, hogy “Hé, szerelmesek vagyunk egymásba, hahó!”? Ezt te sem gondolhatod komolyan… - fakad ki, mintha már hónapok óta nyomnák ezek a szavak a mellkasát.
Csak meredek rá bután, nem is igazán realizálom, amit mond. Talán az üres tekintetem mutatja neki, hogy ideje lenne ágyba bújnom, így besegít a hálóba, ahol lefektet a franciaágyba, amit még ketten együtt vettünk. Miután elköltözött, mindent úgy hagytam, ahogy volt. Az a pár ruha, amit ott felejtett a gardróbban, még mindig ott árválkodott, a képek a komódon és a polcokon… Ő tovább tudott lépni, én nem.
- Aludj, Jihun. Reggel beszélünk - búcsúzik behúzva maga után az ajtót, ezzel teljesen egyedül hagyva a sötétben.
Hirtelen riadok fel az álmomból, zihálva, és érzem, ahogy könnyek csorognak az arcomon. A bejárat kivágódik, ahogy Heejun ziláltan, még kómásan ront be rajta, zavarodottan pillantva rám. A tekintetem legalább annyira riadt és kétségbeesett lehet, mint amilyennek érzem, ugyanis rögtön odaül mellém, és a karjaiba zár. Csitítgatva simogatja a hátamat, hátha ettől megnyugszom, de én továbbra is úgy szorítom, mintha nem lenne holnap.
- Azt hittem, elhagytál… - suttogom, még mindig remegve a félelemtől. Nem vagyok teljesen képben a dolgokkal, de ahogy megdermed a karjaim között, eszembe jut minden. Ellököm magamtól, mintha parázshoz értem volna, ő pedig a földre zuhan. Nem tudom eldönteni, hogy nem érte meglepetésként, vagy csak jól titkolja. Feláll, leporolja a farmerját, majd mélyen a szemembe nézve megszólal.
- Tusolj le, öltözz át, aztán gyere a konyhába. Csinálok reggelit. - A hangja közömbös, mintha mi sem történt volna, és nekem fogalmam sincs, hogy ennek most örülnöm kéne-e vagy, fájnia kellene. Akkor most haragszik?
Heejun számomra mindig olyan volt, mint egy felfedezésre váró könyv. Rejtélyes, zárt, ami csak bizonyos lapjait mutatja meg számomra, amelyiket éppen ő akarja. Hogy ez a színészkedés született tehetség volt-e, vagy addig gyakorolta, míg mindenkit át tudott verni vele, nem tudom. Csak azt, hogy sosem tudtam, mit érez, és ez a mai napig nem változott.
Szerencsémre a másnaposság ezúttal nagy ívben elkerült, ezzel együtt pedig a hányinger és a fejfájás is. Csak álltam a hideg zuhany alatt, meredve a halványkék csempére, hátha az majd megadja a választ a kérdéseimre. De túl sok volt belőlük, és egyikre sem érkezett felelet.
A szekrényhez lépve realizálom, hogy tulajdonképpen egy hordható göncöm sincs. Illetve van, a szett, amit még a jelenleg konyhában tevékenykedő Heejun állított össze, hogy ha buliba megyünk, legyen mit felvennem. De hát, nos, az olyan is.
Nem lévén más választásom, magamra rángatom a szűk, szaggatott bőrnadrágot és az idegesítően sötétvörös inget, mindeközben pedig annyira kényelmetlenül érzem magam, hogy az leírhatatlan. Így lépkedek ki az előtérbe, hogy a küszöbön megtorpanva figyeljem a teljesen felforgatott konyhát.
- Te mégis… Mit művelsz? - kérdezem ledöbbenve, mire a garázdálkodó hátrapillant rám.
- Te nem tartasz itthon kaját? - vág vissza szemrehányóan, mire mellette elsétálva nyúlok fel a szekrény tetejére, hogy levegyem a zabpelyhes dobozt, majd a hűtőhoz érve a tejet is előkapom, majd két tálat és két kanalat. - Azt ne mondd, hogy ezen élsz… És mi ez a ruha? Készülsz valahova?
- Igen, ezt eszem minden nap, mert laktató, finom és olcsó, és nem, nem készülök sehova, csak nem volt más tiszta ruhám - felelem közömbösen, hátha ezzel elveszem a kedvét a további kérdezősködéstől.
- Mi a fene történt veled? - A sokk tisztán látszik az arcán, úgy néz rám, mint aki soha nem látott még embert. Hetykén vállat vonok, egy kanál müzlit a számba véve, majd intek neki, hogy ő is üljön le a seggére enni, ha már kiraktam neki a tálba. Felsóhajt, szinte süt róla a reménytelenség és a haszontalanság érzése, pont azok, amiket én is érzek legbelül. - Kávéd legalább van? - kérdezi morogva körülnézve a kupiban.
- Nincs. Leszoktam. - A szám tele, valószínűleg ennyire pofátlan még életemben nem voltam vele, de egyszerűen annyira a leszarom fázisban vagyok jelenleg, hogy semmi nem érdekel.
- Jihun, ezt meg kell beszélnünk. - Teljesen komoly, én pedig lemondóan beleejtem a kanalam a tálkába. A tej fröcsög mindenhova, Az asztalra, a ruhámra és az arcomra egyaránt, én pedig mit sem törődve vele meredek a velem szemben ülő szemébe.
- Jó. Beszélj.
Őszintén szólva, nem számítok semmire, meggyőződésem, hogy csendben fog nézni továbbra is, ahogy az az első pár másodpercben teszi. Mégis, abban a pillanatban, ahogy megszólal, már tudom, hogy nem úszom meg annyival, amennyit remélek.
- Igen, elhagytalak, és igen, talán ez volt életem legrosszabb döntése. De nem azért tettem, mert nem szeretlek, vagy mert ráduntam volna. A szüleink… Túl bonyolult lett volna, hogy együtt maradjunk, ilyen körülmények között, Jihun. - A magyarázat egyszerű, és még akár el is hinném, ha nem tudnám, milyen egyszerűen meg lehetett volna oldani. Ha nem tudnám, és nem mondtam volna el vagy százszor, hogy a szüleim milyen elfogadóak, és még ha nem is lennének azok, milyen könnyen mondanék le róluk érte.
- Életed legrosszabb döntése, Heejun? Akkoriban nem ezt mondtad. És az sem ezt mutatja, hogy felszedtél valakit magad mellé… - A hangom vádló, és úgy érzem magam, mintha egy bírósági tárgyaláson én lennék a bíró, akinek a megbocsátásáért könyörögnek. Azonban itt nincs mit megbocsátani. Nem haragszom rá, nem hibáztatom semmiért, ő mégis úgy érzi, igen. Talán így egyszerűbb neki, hogy itt hagyott, egyszerűbbek az érzések, vagy legalábbis megmagyarázni őket. - Igen, ilyen az életem: müzlin élek, több pénzem megy el cigire és alkoholra, mint kajára, igen, lusta vagyok mosni, mert nincs kinek megfelelnem, és igen, magányos vagyok, mert nincs mellettem senki. De nem akarom, hogy bemagyarázd, hogy mindez miattad van. Én nem hibáztatlak, amiért van egy boldog párkapcsolatod, amiért a szüleim most már inkább a tieid, mint az enyémek, mert ha ezt tenném, az azt jelentené, hogy rossz ember vagyok, és annak végképp nem tartom magam. - Érzem, ahogy a könnyek összegyűlnek a szememben, de nem hagyom őket kicsordulni. Nem engedhetem. - Csak fáj, tudod? Egyedül maradtam a semmiben, és senki nem tud segíteni, mert akit magam mellé akarnék, azzal szemben önzőség lenne, tudod? Nem vehetem el mások boldogságát a sajátomért.
Az arca, kivételesen, egy nyitott könyv most számomra. Tisztán kiül rá a bűntudat, a döbbenet és a szánakozás egyvelege, ahogy a székéről felállva egy lépést közelít felém. Majd még egyet, és még egyet, mígnem tenyere a vállamra simul. Én csak bámulok a mogyoróbarna szemekbe, és próbálok nem tudomást venni arról az érzésről, ami kiolvasható belőlük. Nem kelthet bennem reményt, mert akkor ismét összetörök, jobban, mint akkor, régen.
- Miért nem állítottál meg? - kérdezi, és látszik rajta, hogy az a nap jár a fejében. Amikor összepakolta az összes cuccát egy bőröndbe, és kijelentette, hogy itt a vége, ő ezt nem folytatja tovább. Olyan dolgokat vágott a fejemhez, amelyekről sosem gondoltam volna, hogy megtenné.
Az elején talán még haragudtam is rá, de utána… Utána csak beletörődtem. Mivel mást úgysem tudtam volna tenni. Akkoriban gyújtottam rá, és rúgtam be igazán először. Akkor kezdődött minden.
- Miért tettem volna? Megmondtam, már az elején is: amikor menni akarsz, elengedlek, mert tudom, hogy milyen, ha erőszakkal marasztalnak. Meg aztán, miért maradtál volna? Nem tudtam, és nem tudok semmit nyújtani számodra, amiért megérné, és… - Eddig jutok, mielőtt olyan hosszú idő után, az ajkaink ismét egymásra találnak. Heejun kezdeményez, én pedig felveszem a már megszokott ritmust, szinte teljesen öntudatlanul. Annyira meglepett, hogy megszólalni sem tudok.
Ellököm magamtól, mikor hirtelen eszembe villan a gyönyörű lány a kanapéról. A barátnője.
- Heejun, ezt nem tehetjük… - visszakozom szemlesütve, de az államnál fogva kényszerít, hogy ismét a szemébe nézzek.
- Chaeyoung nem a barátnőm. Vagyis, anyáék azt hiszik, igen, de csak mert olyan sokáig nyaggattak vele, hogy vigyek haza valakit, hogy meguntam - nevet fel felszabadultan. - Igen, Jihun, szeretlek. Életem legnagyobb hibája volt, hogy akkor elhagytalak, és azóta vagy ezerszer megbántam, de… Nem mertem a bocsánatodért esedezni - sóhajt aggódóan. - Ha tudnád, hányszor álltam meg a bejárati ajtód előtt, a kulccsal a kezemben, hogy visszajöjjek, de egyszer sem mertem. Rettegtem a gondolattól, hogy együtt talállak valakivel, amikor pedig anyáéknál voltunk… Azt hiszem, érthető…
- Igen, az. Én legalábbis biztos értem - nevetek fel megkönnyebbülten, majd én is felállok végre.
A karjaimba húzva csókolom őt, mint régen. Ugyanazzal a szerelemmel, ugyanazzal a lánggal...
