–
Megölted Luhant – jelenti ki, a lehető legnagyobb nyugalommal, bár erősen
kételkedem benne, hogy nem csak a sokk tartja nyugton a helyén. – És most meg
akarod ölni Taehyungot is.
–
Pontosan – igazolom az állításait halálos ridegséggel. Minden egyes mozzanatát
figyelem, de semmi nem utal menekülésre. Mintha odafagyott volna a kanapéhoz,
szinte látom magam előtt, ahogy egymást követik a gondolatok a fejében.
–
És azt akarod, hogy én is részt vegyek benne. Különben engem is megölsz.
–
Valahogy így – vonok vállat hetykén.
− Szóval nincs választásom, nem
igaz?
Ez a srác egy zseni! Ilyen gyorsan kikövetkeztetni dolgokat… − a hihetetlen fokú szarkazmus a belső énem
hangjából egyszerűen csak úgy éget. De ahelyett, hogy én is hasonlóképpen
válaszolnék, inkább nyugodtan felelek a kérdésére.
− Igen, így is mondhatjuk.
Kikerekedett
szemekkel, pislogás nélkül mered rám. Én érzelemmentesen állom a
pillantását, és várom, hogy megszólaljon
végre.
−
De te nem akarsz megölni – jelenti ki végül magabiztosan, továbbra sem szakítva
meg a szemkontaktust. – Ha meg akarnál, már rég megtetted volna. Talán azért,
mert a barátodnak tekintesz, talán azért, mert úgy gondolod, több hasznom van
élve, mint holtan, nem tudom. De életben akarsz tudni.
−
Nehogy azt hidd – szólal meg Taehyung rekedtes hangon a nappali közepén lévő
székből. Hogy kelt fel ilyen gyorsan? Még egy darabig ájultnak kéne lennie. –
Csak az érdekli, ami neki jó, és kiiktatja azokat a tényezőket, amik neki kárt
okozhatnak. És te egy ilyen tényező vagy, Minseok. Egyébként, kíváncsi vagy,
hogy jöttem rá, hogy te voltál, Jongdae? – villant felém egy éles mosolyt, mire
az arcom teljesen bezárkózik. Fogalmam sincs, mégis milyen nyomot hagyhattam
magam után. – Megtalálták Luhant, te pedig elég árulkodóan elszóltad magad az
újságárusnál. Ezután elmentem Luhan lakásához, és megkérdeztem, hogy mikor
látta őt utoljára. Kellett ugyan egy kis ösztönzés a memóriájának, de aztán
elmondta: Az a híres író vitte haza, akinek olyan sok könyve megjelent az elmúlt
pár évben. Innentől már egyszerű volt összerakni a képet – vigyorog teli
szájjal, mint aki olyan kicseszettül okosnak hiszi magát. – Ne aggódj, Minseok,
előbb-utóbb ugyanúgy elpusztulsz, ahogy Luhan tette, ahogy én fogok, és ahogy
az utánam következők, amíg el nem kapja valaki végre ezt a vadállatot – köp
felém, miközben szinte vicsorítva formálja a szavakat. Felvont szemöldökkel
pillantok Xiura, akinek az arca erre a pillanatra már teljesen közömbössé vált,
és úgy tesz, mintha az égvilágon semmi sem érdekelné.
– Tudod, Taehyung… – kezdenék bele az állítása cáfolásába, de kedves lakótársam
leint. Közelebb lép a megkötözött sráchoz, és szinte belehajol az arcába, majd
elmosolyodik.
–
Tae-Tae… – villant kedvesnek tűnő mosolyt, de átlátok az álcáján. Szemeiből
olyan gyilkos indulat árad, amit talán még elképzelni sem tudtam soha, amilyen
talán belőlem sem süt így, amikor elkap a vágy az ölésre. – Nekem már az bőven
elég, hogy nem kell veled egy levegőt szívnom a világban. Hogy ez
veszélyezteti-e az én épségem? Éppenséggel pont leszarom.
A
kijelentése után mögé lép, és egészen egyszerűen, egy stílusos mozdulattal elszorítja
a torkát. Taehyung hirtelen levegő után kezd kapkodni, de nem sikerül
neki, egyszerűen, szépen lassan elernyed
Xiu kezei közt, tekintete merevvé válik, majd soha többé nem vesz újabb
lélegzetet.
És igen… A növényevő szarvas embervért
iszik.
Éjszaka
lévén viszonylag egyszerű volt kicsempészni a testet a lakásból, egy nagyobb
bőröndbe gyömöszölve. Ugyan volt konkrét ötletem, hogyan állítsuk ki a testet,
azonban túl kockázatos lett volna úgy, hogy tele volt az én, és Xiu
ujjlenyomataival. Így a közelben lévő építkezés mellett döntöttem, amihez a még
száradó beton alapzat tökéletesnek tűnt. A környék sötét, sehol egy lámpa,
közvilágítás nincs. Így Taehyung végül, a bőrönddel együtt a még folyékony és
forró betonba került, beleépülve a nemsokára megépülő bevásárlóközpontba.
Az
oda- és a visszautat is teljes csendben tettük meg, egyikünk sem érezte úgy,
hogy meg kéne szólalnia – illetve, ha Tae mégis, már nem tudott beszélni. Így a
titkunk biztonságban maradt, és a tény, hogy Minseok ölte őt meg, valahogy
olyan elégedettséggel töltött el, mintha én tettem volna.
A
lakásba érve végül csináltam mindkettőnknek egy kávét, amit Xiu néha rám
pillantva, csendben várt. Mikor aztán letettem elé a keserű italt, és én is
helyet foglaltam, nem tudtam többé magamban tartani a gondolatokat.
–
Tudod, megtaláltam azt a… Napló-szerűséget, amit az álmaidról írtál, hogy
mennyire ugyanazok, mint az enyémek, és félsz, hogy megöllek – kezdtem bele a
mondandómba, hátradőlve a széken. A szemeimmel a tekintetét kerestem, amit
megrögzötten a kávéjára szegezett. Kezemet óvatosan az övére helyezem, hogy
magamra vonjam a figyelmét, mire meglepetten rám néz. – Nem
kell ettől tartanod, nem fog megtörténni. Nem az én kezeim fognak véget vetni
az életednek, ebben biztos lehetsz.
Hacsak nem árulsz el – suttogja az a
bizonyos belső hang, amelynek még mindig nem találtam megfelelő nevet.
–
Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani – suttogja, majd belekortyol a kávéba. Tekintete
folyamatosan a szemeimre mered, ezúttal mégsem tudok belőle kiolvasni semmit. Teljesen
bezárkózott.
Az
éjszaka – vagy inkább hajnal – további része nyugodtan telik. A véremben lévő
koffein nem hagy aludni, így ismét a regényemre koncentrálok, próbálva kizárni
az egyéb gondolataimat és az eszembe ötlő képek által befolyásolt érzéseimet.
„– Szóval, Minki… - rángat ki elmélkedésemből
Dr. Kang Dongho ismét. Mintha ez lenne a hobbija, hogy megfosszon a
menedékemtől, ami ezen az észvesztő helyen az egyetlen mentsváramként szolgál:
a képzeletemtől és az emlékeimtől. – Hol is hagytuk abba legutóbb?
– Mondjuk ott, hogy hogyan tépném ki
legszívesebben a torkodat? – kérdezem szemérmetlenül vigyorogva, mire felvonja
a szemöldökét. A magázást direkt hagytam el vele szemben, hiszen eddig semmit
nem tett azért, hogy tiszteljem, azon kívül, hogy konstans az idegeimre megy. Ez
az ember fog az őrületbe kergetni, amikor pont az lenne a célja, hogy kijussak
a bolondok házából.
Hiszen nem vagyok elmebeteg. A
legkevésbé sem.”
Ahogy
az ujjam leüti az utolsó pontot is a billentyűzeten, ahogy befejezem ezt a
fejezetet, már majdhogynem teljesnek érzem magam. Mintha visszataláltam volna ahhoz az
önmagamhoz, aki azelőtt voltam, hogy először megláttam Taehyung arcát, amely
annyira hasonlított az álombeli áldozatoméra. Talán azzal, hogy véget vetettünk
az életének, az ihletem is visszatért.
A
székemen hátradőlve elégedetten sóhajtok fel, majd a teraszajtó felé pillantva
először csak elgondolkodom rajta, hogy rágyújtsak-e, majd a hűvös levegőt
figyelmen kívül hagyva kilépek a friss hajnalba. Az égbolton még éppen, hogy
látszanak a csillagok, de a horizont már világosodni kezd, mikor a számba veszem
a cigarettát, és meggyújtom. A füst megnyugtatóan áramlik a tüdőmben, nikotin szétáradva
a véráramomban pedig gondolkodásra késztet.
Nem
ezt akartam. Nem így akartam, de a szükség törvényt bont. Ki akartam
tapasztalni, mit és hogyan csináljak, hogyan kerüljem el a lebukást, mielőtt
Xiu is részese lesz az egésznek, de végül nem volt választási lehetőségem.
Kibaszott Taehyung…
Kifújom
a füstöt, és Szöul éledező utcáira meredek. Vajon milyen lenne egynek lenni a
munkába siető tömegből? Valaki olyannak, akinek nem minden nap az átkozott
démonaival kell megküzdenie? Hiszen akárhogyan is nézem, nem normális, amit
csinálok. Nem emberi. Tudom, hogy nem szabadna, mégis megteszem, ráadásul még
élvezem is.
„Ne kezdd megint a hülyeségeidet, Jongdae.
Mindketten tudjuk, hogy téged nem érdekel, hogy mit szabad és mit nem. Ne most
ébredjen fel a szükségtelen lelkiismereted.” – morog elítélően a belső
hangom, amitől legszívesebben néha megszabadulnék. Máskor pedig, amikor
eluralkodik rajtam, olyan jól jön. Így legalább nem az én lelkemen szárad minden,
amit teszek. Van kire fognom.
„Na meg a francokat. Én te vagyok, te pedig
én. A mi lelkünkön szárad minden,
amit teszünk.”
Talán
igaza van. Talán nem kellene mentségeket keresnem a tetteimre, mégis, néha
elfog ez az érzés, hogy én nem akarok ilyen lenni.
–
Minden oké, Jongdae? – lép ki a teraszra Xiu is, felém nyújtva egy bögre kávét.
Hálásan rápillantva kulcsolom a kezem a meleg ital köré, miközben újabb slukkot
szívok a cigimből.
–
Persze, hogy minden oké. Inkább az a kérdésem, hogy veled minden rendben?
Hosszú éjszakánk volt – kortyolok bele a keserű lébe, miközben egyáltalán nem
veszem le a tekintetemet az ő rám pillantó szemeiről. – Nem kell félnem attól,
hogy az életedért rettegve mérget keversz az ételeimbe a jövőben, ugye? –
próbálom elviccelni a dolgot, annak ellenére, hogy tudom, mennyire komoly ez az
egész.
–
Velem minden rendben. Érdekes, de egyszerre érzek bűntudatot, és azt, hogy felszabadultam
– dől neki háttal a korlátnak, miközben a saját kávéjára mered. – Attól pedig
nem kell aggódnod, hogy megmérgeznélek. Ha te meghalsz, én nagy valószínűséggel
utcára kerülök, és abban nekem semmi jó sincs – von vállat hetykén. – De ne
aggódj, nem félek tőled. Komolyan gondoltam, amit az este mondtam. Ha bántani
akarnál, már megtetted volna. És mivel nem tetted, két dolog lehetséges: vagy
nem akarsz, vagy még nem akarsz. Nekem pedig ez bőven elég.
Egy
utolsó mosolyt rám villantva elindul befelé az erkélyről. A bögrémet a földre
téve a csuklója után nyúlok, szinte csak ösztönből, és visszarántom magamhoz.
Magaménak akarom tudni, mindenestől.
A
birtoklási vágy olyan erősen jelenik meg a lelkemben, hogy nem tudom
kontrollálni. Nem ellenkezik, mikor a dereka köré fonom a karom, és megcsókolom.
