[JENLISA] Szétfolyó gondolatok

A lepedőmmel babrálok, miközben a másik kezemben a telefont tartom a fülemhez. Hallgatom a hangod, szinte el is felejtek beszélni, egyszerűen csak elvarázsol, amit mondasz, ahogy mondod, szinte látlak magam előtt: ingerülten, vagy éppen vidáman, a jellegzetes arckifejezésed, az alakod, ahogy a feszültségtől megmerevednek a vállaid, ahogy ellazul az egész tested, mikor sikerül csak egy pillanatra is elvonnom a figyelmed arról, ami zavar. 

Talán észre sem veszed, hogyan érzek, sőt, tudom, hogy nem vagyok több egy egyszerű barátnál, akit már nagyon régóta ismersz, ezért még csak nem is gondolnál ennél többre. 

És őszintén, én sem tenném tönkre emiatt azt a már-már szinte testvéries viszont, ami kialakult közöttünk az évek során. Így „csak” a múzsám vagy, megihletsz, elveszed az eszem, és eszeveszettül vonz az ötlet, hogy megcsókoljalak.

– … és átölelt, érted? Átölelt. Mintha nem gyűlölne legalább annyira, mint én őt – háborodsz fel a telefonon keresztül, és valószínűleg a válaszomra várhatsz, de én elbambultam, belemélyedtem a gondolataimba, és totálisan elvesztettem a fonalat. – Lisa, itt vagy még? Lisa! – szólítsz a nevemen kétszer is, hátha erre felocsúdok, én pedig felkelek az eddig hasaló pozíciómból, hogy tényleg minden tekintetben neked szentelhessem a figyelmem.

– Itt vagyok, ne haragudj. Elkalandoztam – vallom be kicsit szégyenkezve, remélve, hogy hallod is ezt a hangomból, de valószínűleg hozzászoktál már, ugyanis bármiféle zokszó nélkül ismétled meg, amit mondtál.

Megint ugyanarról a srácról beszélsz, akivel olyan sok időt töltesz mostanában együtt, annak ellenére, hogy állításod szerint ki nem állhatod. Nem tudod, hogy mi a célja, hogy soha nem fog  úgy szeretni, ahogy megérdemelnéd, és ugyanúgy folytatod vele ezt a játszadozást. Nem veszed észre, hogy csak a testedet akarja kihasználni, azt a gyönyörű testet, ami egyszerre vonzza a nőket és a férfiakat, hogy nem értékeli a személyiségedet, hogy nem ismer... Mert mindez nem számít, amíg jól szórakoztok.

A megfelelő helyeken elhűlök kicsit, szörnyülködök a történteken, amit mesélsz, úgy csinálok, mintha nem éreznék irántad többet, mint barátság. Mintha nem...

Mintha nem lennék beléd szerelmes.

[JENLISA] Megoldjuk, amikor kell

Minden annyira könnyen megy, annyira egyszerű, amikor a közelében vagyok. Mintha a világ legvarázslatosabb dolgai történnének meg velem, pedig csupa átlagos dolgot csinálunk: tanulunk, főzünk, megpróbálja megértetni velem a logaritmust... Tőle mégis minden gyönyörűnek hat. Egy-egy pillanatban, mikor néma csend vesz minket körül, ő koncentrál, én pedig nézem a gyönyörű arcát, meggypiros ajkait, csak nagyon nehezen tudok ellenállni annak, hogy megcsókoljam.

Pedig nem vagyunk többek barátoknál, és ez így van rendjén. Ha másként nem is, legalább így mellette lehetek.

Beleszerettem. Minden apró porcikájába, és fogalmam sincs, mikor. Amikor nincs mellettem, hiányzik a jelenléte, amikor nem beszélünk, mindig azon gondolkozom, mit írjak, milyen témát dobjak fel. És persze, állandóan ott van bennem a félelem, hogy rámun.

Elvégre minden vagyok, csak izgalmas nem. A szociális életemet az interneten töltöm, négy barátom van összesen, nem járok bulizni... Az egyetlen, ami érdekes bennem, az a hobbim: a rap.

– Lisa, megjött Jennie. Nem is tudtam, hogy ma is tanultok – nyit be anya a szobámba, mögötte pedig látom feltűnni a legjobb barátom alakját. Azét a lányét, akibe lassan két éve szerelmes vagyok.
– Én sem – felelem őszintén, majd miután bezáródik az ajtó mögötte, kettesben maradunk. Csak ő és én.

Kíváncsi vagyok, mit akarhat. Korábban sosem jött el hozzám csak úgy, bármiféle értesítés nélkül, és a tekintete is idegen volt: mintha nagyon keményen agyalna valamin, és valahányszor rámnéz, az ábrázata gondterheltté válik.

– Hallgatunk egy kis zenét? – kérdezi, automatikusan a laptopomért nyúlva, de én lágyan tenyerére helyezve a kezem, elérem, hogy a szemembe nézzen.

– Mi a baj, Jennie? – Próbálok olvasni a szemeiből, ahogy máskor is teszem, de most elzárkózik előlem. Mintha nem akarná, hogy tudjak róla, mi zajlik a fejében, a szívében.

– Én... Ígérd meg, hogy nem utálsz meg, Lisa. Ígérd meg, és elmondok mindent – motyogja, és látom rajta, hogy fél. De nem tudom eldönteni, hogy tőlem, vagy a lehetőségtől, hogy bármi rosszat gondolnék róla.

– Tudod jól, hogy arra képtelen lennék. Legjobb barátok vagyunk, szinte már testvérek. – Ezt a szót szinte fizikailag fáj kiejtenem, de ha meg tudom nyugtatni, bármire képes vagyok. Csak bízzon bennem. Tartson maga mellett. Többre nincs is szükségem.

– Én... Van valaki, akit szeretek – hadarja el végül suttogva, éppen hogy csak meghallom a közöttünk ülő csendben.

Megáll bennem az ütő. Csak meredek az ölembe ejtett kezeimre, de valójában nem látom őket. Óráknak tűnő másodpercekig agyalok, a némaság, mint egy takaró a forró nyári napon, körbeölel bennünket, és, ismeretségünk óta most először, kínosnak hat az egész.

– És? – kérdezek rá végül kíváncsian, hátha megmagyarázza, miért kellene ezért neheztelnem rá. – Ez az a nagy titok, Jennie? – Tudom, hogy ő is érzékeli a gombócot a torkomban, hiszen olyan elfojtott a hangom, olyan visszafogott, de jelenleg nem tud zavarni. – Nem hagytál magamra, amikor coming outoltam neked, mellettem maradtál, mikor mindenki más kilépett az életemből. Hogy lenne jogom megutálni azért, ami teljesen emberi?

– Nem érted, Lisa – motyogja, szinte egy hang nélkül, és nem mer a szemembe nézni. Ezek szerint itt még nem fújt ki a dolog, még mindig van mit kimondania. Csendben várom, hogy összeszedje a bátorságát, majd egy nagy levegőt vesz, rámnéz, és kifújja azt. – Beléd vagyok szerelmes.

Egyszerre uralkodik el rajtam a félelem, a kétségbeesés és a boldogság valami furcsa kombinációja. Őt figyelem, elemzem, keresem rajta az átverés akár csak kis jelét is, de nem találom. Teljesen, halálosan komolyan beszél, annak ellenére, hogy pontosan tudja: ha bármiféle romantikus kapcsolatba bonyolódik velem bárki, emberi roncsként kerül ki a kezeim közül. Mert összetöröm, porig rombolom az énjét, és mindezt csupán a természetem miatt. Még különösebben jól sem esik az emberek darabokra zúzása, sőt, a valóságban nem is akarom megtenni.

– Nem – jelentem ki a tőlem telhető legnagyobb határozottsággal. Láthatóan nem lepődik meg a válaszomon, azonban tovább folytatom. – Nem arról van szó, hogy nem éreznék ugyanígy, már nagyon-nagyon régóta. De te is tudod, hogy nem vagyok a megfelelő ember számodra. Vagy bárki számára. Az egész világ úgy jár a legjobban, ha én egyedül öregszem meg... – magyaráznám, de belém fojtja a szót. Ajkai az enyémeket érintik, szemeit lehunyja, én pedig képtelen vagyok neki ellenállni.

Nem tart sokáig a csók, azonban minden ellenkezésem letöri, lebontja a falakat, amiket azért húztam fel magamban, hogy Jenniet védjem az érzéseimtől.

– Nem érdekel. Csak az számít, hogy szeretlek, és hogy te engem. A többit meg majd megoldjuk, amikor kell.

[CHEN] Káosz

Csillagok, a házból kiszűrődő fény.

A cigarettafüst láthatóvá válik a sötétben. Nem érzem úgy, hogy takargatnom kéne, pedig anya bent ül a konyhába, lát engem, ahogy újra és újra beleszívok a már alig égő csikkbe, igényelve a következő adag nikotint.

Nem félek tőle, hogy bárki észrevenne. Úgyis láthatatlan vagyok, vagy legalábbis, nem érdeklek senkit.

Tudod, sokat gondolkodtam mostanában. Ahogy bámulom a világos kis pontokat az égen, most is csak agyalok. Mikor fajult ide a világ? Mikor kezdett nem számítani semmi, mikor lett az önsajnáltatás divat?

Te is ugyanazt csinálod, mint a többiek... Ugyanolyan vagy.

És valamennyire én is. Menő dohányozni, siettetni a halált, hajszolni az adrenalint, mindezt divatos, márkás ruhákban, mutatva az elköltött pénz mennyiségét, ami még csak nem is a tiéd. Facebookon az "anyuci apuci eltart", mint munkahely még reális is, csak nem értem, erre miért büszke.

Csapongok, témák és sorok között, miközben félek leírni, ami ténylegesen a fejemben jár.

Vajon a halál könnyebb? Biztos, hogy az. Nem kell gürizni, nem kell elegett tenni az elcseszett gének okozta elcseszett elvárásoknak magaddal szemben, nem kell "normális" emberi kapcsolatokat kiépíteni, nem kell semmit, csak... Lenni.

Vajon fájna, ha nem fájna? Vajon lennék, ha már nem lennék? Van értelme annak, aminek nincs értelme?

Nem számít. Mert ettől a pillanattól már nem érdekel.

(Vagy mégis...)

[XIUCHEN] Elszálló feszültség

Kiabálnak. Már megint. A zárt ajtón keresztül is áthallatszik, és bár próbálom figyelmen kívül hagyni, nem megy, képtelen vagyok. Több, mint húsz év alatt már hozzászokhattam volna, hogy nem vagyunk a tipikus “boldog család”, akinek mindenki lát minket, mégis, minden egyes rossz szó újabb és újabb kést jelent a szívemben.

Pedig még csak nem is hozzám szólnak. A szurkálódó, maró megjegyzések nekem okozzák a legnagyobb fájdalmat, és ők ezt még csak nem is tudják. Vagy, lehet, hogy igen, csak nem érdekli őket.

A telefonomat elővéve max hangerőre állítom a kedvenc dalaimat, hátha így nem kell realizálnom, figyelemmel követnem az eseményeket, de a fejemben ugyanúgy ottmaradnak a gondolatok, a lelkemben az érzések.

Nem bírok ki többet negyed óránál, az eddigi fekvő helyzetemből felpattanva, cipőmet villámsebességgel felhúzva rontok ki a szobámból. Hirtelen nem hallok semmit, minden elnémult. Túl hangosan nyitottam volna az ajtót? Nem érdekel.

- Majd jövök - intek egyet gyorsan a két meglepett felnőtt felé, majd a házat is elhagyva kezdek bóklászni a város ismerős utcáin.

Nem lakunk itt olyan régóta, de eleget sétáltam már így az éjszakában, hogy ne vesszek el. Talán ez az egyetlen olyan dolog, ami megnyugtat: a zaj, hogy egyfolytában autók száguldoznak az utakon, a karaoke-bárokból kiszűrődő zene, a részeg korombeliek kiabálása. Hogy eltűnhetek a tömegben, csak egy vagyok a sok ember közül, hogy senki nem tudja, mi zajlik le bennem valójában.

- Chen? - hallom meg a nevem a hátam mögül, mire megtorpanok. Ki merészeli megzavarni a nyugodt időmet? A hang ismerős, mégsem tudom, ki lehet az. Valószínűleg egy haver a suliból, vagy lehet, hogy valaki Busanból, akit már régen elfelejtettem.

Továbbmegyek, anélkül, hogy hátrafordulnék. Megismétli a nevemet, de ezúttal már meg sem állok, csak elveszek a tömegben, nehogy véletlenül megtaláljon. Egyedül akarok lenni.

A mostani kóborlásom ismét ugyanott fejeződik be, ahol az összes többi: egy épület tetején, a teljesen sötét eget bámulva. Itt nem látszódnak a csillagok, nem úgy, mint otthon, és ez egyszerre frusztrál és nyugtat meg. Mikor abban a városban éjjel felnéztem az égre, olyan volt, mintha figyelnének. Mintha az Isten, a Sors, vagy tudja az ég, ki van ott fenn, le sem venné rólam a szemét, és ez egy kicsit biztonságot nyújtott, ugyanakkor iszonyatosan zavart is. De mióta elköltöztünk, mintha az óvó tekintet tulajdonosa úgy döntött volna: “Felnőttél, járd a saját utadat. Innentől nem segíthetek.”

Igazából, lehet, hogy hülyeség az egész, és nincs semmilyen teremtő, vagy kontrolláló másik világ. Sőt, ha belegondolok, elég reális, hogy egyszerűen csak az emberiség nem érdemli meg, hogy figyeljenek rájuk. Miért is érdemelné? A saját fajtánk mellett az összes többit is elpusztítjuk, feléljük a Földet, mintha minden a miénk lenne, pedig nem.

- Chen, te vagy az? - Ismét ugyanaz a hang, ismét a hátam mögül. Még mindig ismerős, de még mindig nem tudom, ki szólíthat a nevemen. Ezúttal megfordulok, úgysincs hova menekülnöm. - Én vagyok az, Xiumin. Tudod, akit tizedikben visszautasítottál.

Áh, szóval Xiumin az. És engem ennek miért kéne érdekelnie?

Unott tekintetemmel az övét keresem, hogy lássa, mennyire hidegen hagy a kiléte. Most már háttal ülök a városnak, egyenesen a srác felé fordulva, hogy láthassam a reakcióit.

- Mit akarsz? - kérdezem, annak a legkisebb jele nélkül, hogy foglalkoztatna is a dolog. - Ha idegesíteni jöttél, már mehetsz is el.

- Igazából… Csak megláttalak, és azt gondoltam, köszönök. Tudod, így, hogy ennyi idő után találkozunk, ez biztos az istenek műve. Ők akarták, hogy elmondjam, még mindig szeretlek, és… - Mosolyra húzom a szám. Ez nem az a kedves gesztus, amivel azokat az embereket tüntetjük ki, akiket szeretünk. Nem, ez a megalázó, szánalmat mutató arckifejezés, hogy pontosan láthassa, mennyire hidegen hagynak a dolgai.

- És? Szeretsz? Na ne nevettess. Nincs olyan dolog, hogy szerelem. Van ragaszkodás, függés, vonzódás, vágy, de szerelem nincs - vágom az arcába a tényeket, és hanyatt dőlök a párkányszerű földön, ami elválaszt a mélységtől.

- De… Én… - dadogja, én pedig elnevetem magam. Könyörgöm, csak kopjon már le…

- De? Te? - kérdezek vissza, ismét felülve. - Tudod mit? Ha annyira szeretsz, mint ahogy mondod, már évek óta… Akkor ugorj le. Gyere ide, és ugorj le velem. - Felállva egészen az épület tetejének széléig sétálok, és hátrapillantva várom a reakcióját. Nagyot nyel, de odajön mellém. Nos, bátorsága legalább van, ha esze nincs is.

Kezemet a hátára simítom, bátorítóan rámosolygok, amit félve viszonoz. Látom a szemén, hogy retteg. Lökök rajta egyet, ő pedig csak zuhan, zuhan és csak zuhan a mélybe.

A feszültségem pedig vele együtt szállt el.

[XIUCHEN] Farkasálom - Harmadik fejezet: "Mivé tesz ez téged, ha nem gyilkossá?"

„Gyönyörű arc, akárha csak egy angyalé lenne. Rettegve pillant le rám, tudja, hogy én vagyok az, aki elhozza számára a halált. Óvatosan hátrál, mintha ezzel megakadályozhatna, mintha így nem kapnám el.

A szemem sarkában látom, ahogy a szarvas mozdulatlanul figyel minket. Nem különösképpen zavartatja magát, tulajdonképpen csak... Szemlélődik.

Nem veszem le a tekintetem az áldozatomról, abban a pillanatban, ahogy ő megmozdul, hogy elfusson, utánaugrok. A perifériámon megpillantom, ahogy a közönségünk megfeszül, de nem foglalkozom vele, az ember torkának ugrom, marcangolni kezdem.

Mindent beterít a vér fémes illata, én pedig megvadulva tépek ki egyre nagyobb és nagyobb húscafatokat. Már az egyik kéznek a csontját rágom, mikor óvatosan odalépked mellém az eddig csendben minket fürkésző állat.

Lehajol az egyik vértócsához, majd mélyen a szemembe nézve, lefetyelni kezd. A növényevő szarvas… Embervért iszik.”

Kétségbeesetten, remegve állok az immár betemetett sír előtt. Kezeim egyszerre vörösek és barnák, nekem pedig újra és újra csak egyetlen gondolat jár a fejemben: Megöltem valakit.

Reszketve hátrálok el, majd kezdek rohanni az autóm felé. A bűntudat és a kielégültség egyszerre mardos, belső énem, amely eddig a lelkiismeretem jelentette, most gyilkosságra sarkall, és az, aki ebben a pillanatban én vagyok, retteg attól, amit tett.

Nem tudom hová mehetnék, kezem automatikusan a már megszokott utakra vezet. Így lyukadok ki, bármiféle gondolkodás nélkül Dongwook házánál. Keresem a kulcsaimat, de rá kell jönnöm, hogy már nem itt lakom.

Becsöngetek, miközben paranoiásan körbe-körbe tekintgetek, lát-e valaki, annak ellenére, hogy ennek elég kicsi a valószínűsége. Hajnali négy van, ráadásul szombat, épeszű ember ilyenkor még alszik.

Ismét rányomok a gombra, de ezúttal már meg is hallom az álmos reakciót a kaputelefonban.

– Ki az? – kérdezi, én pedig színtelen, szinte már könyörgő hanggal felelek:

– Jongdae vagyok. Bemehetek? – A sírás kerülget, és gondolom, ezt hallja is rajtam, ugyanis azonnal nyitja a kaput, hogy beengedjen. Nem tudom levenni a tekintetem a vértől és sártól vörösesbarna kezeimről, és amint ő is meglát engem, megretten.

– Mi történt? Megsérültél? – ragadja meg a vállaim finoman, attól félve, hogy esetleg fájdalmat okozhat. Nem merek a szemébe nézni, rettegek, hogy észreveszi azt a kettősséget, azt a vihart, ami bennem dúl, rombol.

– Én… Én… Megöltem valakit – suttogom reszketeg hangon, és szinte érzem, ahogy megfagy az ereiben a vér. Kézfeje kissé megdermed, erősen szorít rá a pulcsimra, talán ezzel is kifejezve a megdöbbenését. Vagy inkább a félelmet és a rettegést, ami már abban a pillanatban elkapja, ahogy végigpillant a vértől és nedves földtől ragacsos ruházatomon.

– Gyere be, és vetkőzz le. Elégetem a ruháidat. – Igyekszik összeszedni magát, nagyon látszik rajta a próbálkozás, mégis nyilvánvaló, hogy jár az agya a történteken. És valószínűleg rajtam is. – A holttest?

– A temetőben, egy sírban. – A hangom már kezd visszaállni a normálisra, és sokkal inkább uralkodik el rajtam az általában jellemző logikus, szinte már érzéketlen gondolkodásmód, mintsem ezt a helyzetből adódóan megengedhetném magamnak.

– Hogy mi? – torpan meg ismét, ezzel is jelezve, hogy mondandómmal ismételten sokkoltam. – Te komolyan eltemettél egy friss hullát egy régi mellé?

– Így nem találják meg – vonok vállat egyszerűen, ezzel mintegy meg is magyarázva a tettemet.

Ezek után eleget teszek a kérésének, és megszabadulok a mocskos melegítő-szettemtől, majd a volt szobámba vonulva kapok elő egy itt hagyott nadrágot és pólót, hogy elmenjek zuhanyozni.

A fürdőszobai tükörbe pillantva mintha nem is a saját arcom nézne rám vissza. Ez más: őrült, gonosz, rideg. Az idegen szemeiből szinte süt a vágy a gyilkolásra, és kénytelen vagyok ráeszmélni: ez vagyok én. Egy hidegvérű gyilkos, az álmaimban látott, magányos farkas.

Egyáltalán nem érzek bűntudatot, csak valami furcsa élvezetet. Mintha elemi szükségletem lenne az ölés, amit végre, egy rövid időre sikerült kielégítenem. De ez nem elég, újra és újra meg kell majd tennem, mert ettől a ponttól már nincs többé megállás. Az első után mindig jön a második, a harmadik, majd végül a sokadik, amíg meg nem állítanak.

A bőrömön már megszáradt a sötét színű keverék, ezzel még jobban kifejezve a belül tomboló sötét énemet.

Tudom, hogy nem vagyok jó. Tudom, hogy az emberek nagy része rettegne tőlem, ha tudnák, hogyan gondolkodom, ha tudnák, mit tettem, ugyanúgy, ahogy a saját nagybátyám, Dongwook is retteg tőlem.

A zuhanykabinból kilépve, immáron egy felfrissült, normális ember néz vissza rám, mintha az elmúlt pár óra meg sem történt volna. Felöltözöm, hogy az udvaron találkozhassak a bácsikámmal, de amíg odaérek, ki kell agyalnom valamit, hogy miért tettem. Igyekszem bűnbánó arcot mutatni felé, lehajtott fejjel baktatok az immár csak pislákoló tűz felé, ezzel is kifejezve, hogy szánom-bánom a dolgokat.

Nyilván, vagy elhiszi, vagy nem, és ez az ötven százalékos esély kissé elbizonytalanít a dolgokban.

Mit fogok tenni, ha feljelent a rendőrségen? Bár… Nem tenné. Egy család vagyunk, és a családtagok nem bántják a másikat. De ha mégis…

Egy pillanatra megtorpanok, ahogy felvetődik bennem, hogy őt is megölöm. Mikor váltam én ilyenné? Mikor vetődött fel bennem akár csak egy pillanatra is, hogy bántom őt?

Valld be, Jongdae… Már egészen kicsi korodtól foglalkoztat a kérdés, milyen lehet meggyilkolni a saját véredet, az embereket, akik közel állnak hozzád. Az író benned nem nyugszik, tapasztalatra szomjazik. Add meg neki!

Mintha a szerepek bennem pillanatról pillanatra felcserélődnének. Egyik percben még én én vagyok, a következőben eluralkodik rajtam a vérszomjas belső alak, a farkas, akinek egyetlen célja van: az ölés.

Megállok a kertre nyíló üvegajtóban, és némán figyelem, mit csinál. Úgy tűnik, mintha habozna, ahogy meredten nézi a kezében tartott melegítő-szettet. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, de talán nem is akarom tudni. Ugyanis, még ha csak meg is fordul a gondolatai között, hogy felad, máris potenciális veszélyforrásnak számít.

– Mit csinálsz? – szólalok meg végül fennhangon, mire hirtelen rémületében elejti a ruhákat, egyenesen a tűzbe. Itt a vége. Innentől bűnrészesnek számít. Ha a mélybe húz, magammal rántom őt is.

– Minek tűnik? Mentem a bőröd – morogja kissé kelletlenül, de tudom, hogy semmi rosszindulat nincs benne, sokkal inkább a félelem beszél belőle.

Mert fél tőlem, ez elég egyértelmű. Az egyik lába mindig az ellenkező irányba áll, szóval menekülne, a tekintete zavaros, és a szeme sarkából engem figyel, még ha nem is néz egyenesen rám.

– Nem foglak bántani – nyugtatom meg, de kissé zavarba ejt, hogy ezt ki kell mondanom. – Nem vagyok gyilkos.

A legnagyobb hazugság, ami valaha kijöhetett a szádon. Hiszen nem önvédelemből ölted meg Luhant, csupán kíváncsiságból. Mivé tesz ez téged, ha nem gyilkossá, Jongdae?

– Mondd csak, Dae… Nem gondoltál rá, hogy felkeress egy szakembert? – Hangja kissé félénken vág át a sötétségen, amit még a tűz pirosas fénye sem képes megtörni. Testem megmerevedik, ahogy eljut az agyamig a kérdése, majd hangosan felkacagok. Kissé hisztérikusan, kissé őrülten, mint aki tényleg jól szórakozik a másikon.

– Ezt te se gondoltad komolyan, bácsikám. Onnét számomra két lehetséges út vezet ki: az egyik a zártosztályra, a másik a börtönbe. Mondd csak, ennyire el akarsz különíteni a világtól? – kérdezem, még mindig nevetve az abszurd ötleten. – Tudod mit? Én elmentem. Köszönöm a segítséget, bár nem is értem, miért ide jöttem először…

Hátat fordítva neki hagyom el az udvart, de az üvegajtóban még megtorpanok, ahogy utánam szól.

– Azt legalább elárulod, miért tetted?

Pár pillanatig csendben álldogálok, fontolgatom, milyen választ adjak, hazudjak-e, vagy sem.

– Mert ehhez volt kedvem – vonok vállat végül, otthagyva őt a gondolataival.

A lakásba belépve tömény fűszag csapja meg az orromat. Ahogy egyre beljebb kerülök, egészen pontosan a nappaliban, meglátom, ahogy vagy heten ott fekszenek, különböző pózokban, és egyikőjüknél még azt is pontosan meg tudnám mondani, hol fog iszonyatosan fájni a háta, amikor felkel.

Fogalmam sincs, mit kezdjek velük, de tekintve, hogy még csak hajnali öt múlt, nem áll szándékomban felébreszteni őket. Így inkább a szobámhoz tartozó fürdő felé veszem az irányt, hogy még egyszer lefürödjek, valamint fogat mossak lefekvés előtt.

Hetek óta először úgy kelek fel, hogy nem álmodtam semmit, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Kipihenten, az eddig elmaradhatatlan fejfájás nélkül ülök fel az ágyamban, és zavartan gondolom végig az elmúlt éjszakát.

Megöltem Luhant. Igen, többször is hasba szúrtam, megvártam, amíg kivérzik, majd eltemettem egy ismeretlen sírjába. Még azt a tiszteletet sem adtam meg neki, hogy legalább a világnak megmutassam, milyen gyönyörű is valójában a halottsápadt bőrét színező vére.

Megmosom az arcom, hogy kicsit magamhoz térhessek, majd ahogy a kusza, kissé nedves hajammal belenézek a tükörbe, nem látok mást, csak egy… Szörnyeteget.

Rápillantok az órára, még csak fél tíz múlott. Mégis, talán pont itt az ideje felkeltenem a kint alvó drogos bandát. Így hát, ezen elhatározásomtól vezérelve, miután bekapcsolom a laptopom a dolgozószobában, a nappaliban megpróbálom felébreszteni először Minseokot, majd a többieket, de miután egyikük sem reagál, drasztikusabb módszerekhez folyamodok. Ilyenkor áldom magam, hogy még a beköltözéskor kidobattam azt az ocsmány szőnyeget a dohányzóasztal alól, mert különben most kellene vesződnöm vele. A tál hideg víz így egyszerűen csak a műanyagpadlóra fröccsen, nem issza bele magát a durva vászonba.

– Mi a fasz? – ordít fel Xiu, ahogy a jéghideg folyadék az arcát éri, és eláztatja a haját.

– Ezt én is kérdezhetném – pillantok rá ridegen. – Lefektettünk szabályokat, amikor beköltöztem ide, rémlik? Példának okáért, nincs fű, kokó, marihuána, vagy bármilyen illegális tudatmódosító-fogyasztás ebben a lakásban – sziszegem az arcába, de láthatóan még nincs eléggé magánál ahhoz, hogy fel is fogja amit mondok. A kezébe nyomom a fehér tálkát, majd hátat fordítok neki, hogy végre nekiállhassak írni. – Keltsd fel ezt a rakás drogos szerencsétlent, és tüntesd el őket innen. Mielőtt olyat teszek, amit én magam is megbánok később.

A hangokból ítélve engedelmeskedik nekem, ugyanis nem sokkal később az övéhez hasonló dühös ordításokat hallok meg újra és újra tompán, az ajtó túloldaláról, majd végül minden elcsendesedik. Én pedig nyugodtan vethetem bele magam ismét az új könyvem részleteibe.

„ – Emlékszel az első gyilkosságodra, Ren? – kérdezi Dongho, aki úgy látszik, meg van győződve róla, hogy még mindig a másik személyiségem vagyok. Információra éhesen hajol felém, mintha csak egy cinkostársával beszélgetne, vagy sokkal inkább, mint egy… mesterrel.

A dilemmám felőröl belülről: játsszak szerepet, vagy valljam be, hogy én én vagyok? Azonban az emlékképek, mintha csak én éltem volna át őket, szinte leperegnek a szemem előtt, az összes halál, amelyet az ő kezei okoztak, most már az én lelkemen szárad.

– Igen – felelem színtelen hangon, hátradőlve a kanapén, ujjaimat összekulcsolva az ölemben. Amikor a pengém először kóstolt vért… Az adrenalin, ami elöntötte az ereimet… Az izgalom, az élvezet, minden átsuhant rajtam. És a rettegés is. – Tökéletesen emlékszem rá, hogy mit, hogyan tettem.

És mesélni kezdtem.„

Kopogás zökkent ki a gondolataimból, kezem megakad a levegőben, ahogy már kezdenék volna bele az új sorba.

– Mit akarsz? – morgom dühösen, de elég hangosan, hogy a szoba előtt álló is hallja.

– Csináltam neked kávét – nyit be Minseok egy tálcával a kezében, kiengesztelő mosollyal az arcán. Mintha ezzel minden el lenne felejtve. – Bocsánatot szeretnék kérni, amiért megszegtem a megállapodásunkat. Nem így volt tervezve, és…

– Nem érdekelnek a kifogásaid. Ezek után nyugodt szívvel kidobhatnálak innen, vagy közölhetném, hogy mostantól lakbért fizetsz – felelem komoran, mélyen a szemeibe nézve, és furcsa gondolatom támad. Nem olyan, mint amikor ölni akarok, annál sokkal… Másabb.

– Én tényleg sajnálom. Nem tudnálak valahogy kiengesztelni?

Erre a kérdésre vártam. Szinte látom magam, ahogy a szemem számítóan megvillan, és féloldalas mosolyra húzom a szám.

– De igen. – Hangom hűen tükrözi az érzéseimet: a tapasztalatra való szomjúságot, és a sejtelmességet, ami láthatóan kissé megrémiszti őt. – Csókolj meg.

[XIUCHEN] Imádom, ahogy hazudsz

           - Tudod, nem is értem, miért csináljuk ezt még mindig… - motyogom, hátamat Minseokénak döntve, meredve a hotelszoba hófehér falára. Kezemben már leégett a cigi, csak megszokásból tartom az ujjaim között. Csupasz bőröm is az övéhez ér, érzem, ahogy megfeszül az izma a gerince mentén.

        - Mert szeretlek. – Egyszerű szavak, egy egyszerű embertől. Nem is lenne benne semmi bonyolult, ha nem gondolnám túl a dolgokat. Ha nem tudnám, hogy hazudik.

        - A testemet szereted. Fizetsz is érte, nem? – vonom fel a szemöldököm, bár ő ezt nem láthatja. Megvan a véleményem róla, a „szeretetéről”, sőt, az egész kibaszott életről. Ha van pénzed, boldog lehetsz, ha nincs, akkor ezt az érzést felejtsd el. Erről szól minden.

        - Szerelmes vagyok beléd, Chen. Beléd szerettem. Nem csak a testedbe; a szemedbe, a szádba, a mosolyodba, ahogy rám nézel… Tudom, hogy nem igazi, tudom, hogy mindezt meg tudom venni, de kérlek, valld be, hogy te is így érzel – suttogja bizonytalanul, kétségbeesetten, én pedig szenvtelenül felé emelem a kezem, jelezve, hogy mibe kerülnek a szavak.

        Érzem, ahogy a papír belecsúszik a tenyerembe, elmosolyodom.

        - Én is szeretlek, Minseok – mondom ki, úgy téve, mintha igaz lenne.

        - Még mindig… Imádom, ahogy hazudsz.

[HEEHUN] Az angyalom

Előrebukok a hatalmas, hófehér kádban, mélyen a habok alá. Még magam sem tudom, mi késztet arra, hogy percekig levegő nélkül maradjak, de hamar rádöbbenek: odalent őt látom. Heejun mosolyog rám, úgy, ahogy régen tette, mielőtt eltaszítottam volna magamtól.

Úgy, ahogy soha többé nem fogom látni ismét.

Lehunyt szemmel közelítek az árny felé, számat óvatosan hozzáérintve a forró víztől langyos csempéhez, már ezzel is azt az érzést keltve bennem, hogy valóban őt csókolhatom. Az ő porcelánszerűen tökéletes ajkait, amiket oly sokszor kényeztettem azelőtt, és amelyek végül ridegen, elutasítóan kimondták az utolsó szót: „Vége.”

Újra és újra elveszek ebben a káprázatban, mindig megismétlem, amíg az állandó levegőhiánytól már a hangját is hallom. Nem akarok felkelni ebből az álomból…

- Jihun, mégis mi a francot csinálsz? Kelj fel, te idióta! Jihun! Jihun!

Az éjszaka alatt megrohamozó képek egyszerre tűnnek valóságnak és képzeletnek. Mintha az aranybarna fürtök olyan közel lennének, hogy beléjük túrhatnék, ha akarnék, viszont nem merek közelebb kerülni hozzájuk. Rettegek, hogy eltűnnek.

Érzem, hogy nedves alattam a paplan, és kezdem felidézni a korábbi történéseket, amik eddig nem tűntek másnak ostoba hallucinációknál.

Csak figyelem a gyönyörű arcot, ahogy alszik, és meg sem rezzen, ahogy hirtelen mozdulatot téve felé nyúlok. Mintha egy angyal szállt volna elém, vagy sokkal inkább mellém, esetleg tényleg megfulladtam, és a Pokol próbál megviccelni ezzel a csábító káprázattal.

- Mielőtt megkérdeznéd: Igen, még élsz, és igen, valódi vagyok. – A lehető legnyugodtabb hangon szólal meg, egyedül a lassan kinyíló sötétbarna szemek győzködnek arról, hogy tényleg ébren van, nem képzelődöm. De még mindig képtelen vagyok elhinni…

- Heejun – mondom ki a nevét egyszer, aztán még egyszer, majd újra és újra. Mintha ezzel meggyőzhetném magam arról, hogy visszatért. Hozzám.

- Igen, így hívnak. Szeretnél még párszor megbizonyosodni róla, vagy visszafeküdhetek aludni, drágám?

Ez az egy szó nyugtatott meg végül. Olyannyira, hogy egyszerűen csak ledőltem mellé, figyelni, hogyan alszik az angyalom.