Egymás mellett

Ha valaki egy héttel ezelőtt azt mondja, hogy egy szép, napos szombat délután Park Chanyeollal fogok egy kávézóban üldögélni és beszélgetni, valószínűleg képen röhögöm. És nem csak azért, mert a sokak által fanolt, colosnak is hívott srác Dél-Korea egyik legnépszerűbb rappere, hanem mert merőben irreálisnak tartottam, hogy valaha is bármelyik exemmel szóba álljak, nem hogy kedélyesen elcsevegjek.

Azonban most a helyzet inkább volt kínos, mint vicces, ugyanis így, hogy ott ült velem szemben, az italába meredve, zavartan, nem tudtam levenni róla a szemem. Tudtam, hogy nem illik megbámulni a nálam idősebbet – még ha alig tizenegy hónappal idősebb csak -, de egyszerűen képtelen voltam nem nézni őt. A mindig határozott, magabiztos srácot, aki most a tekintetét lesütve próbált a bocsánatomért esedezni.

- Szóval pontosan mit is szeretnél tőlem? – kérdeztem gunyorosan felvont szemöldökkel. Felnézett rám – az a mégy centi a javamra néha nagyon soknak tudott tűnni -, és nagyon halkan megszólalt, szinte alig hallottam.

- Ha azt mondom, megváltoztam… - kezdett bele azon a borzongatóan mély hangján. – Adnál még egy esélyt?

Félrenyelve köhögtem fel az americanomat, miközben hitetlenkedve még feljebb emeltem a szemöldököm.

- Te most viccelsz velem, ugye? – A hangom tárgyilagos volt, még a nyomát sem mutattam dühnek vagy bármiféle idegeskedésnek. – Két évvel ezelőtt megcsaltál a csapattársaddal, Jonginnal, mert én nem adtam oda magamat neked három hónap után. Még csak részeg sem voltál, egyszerűen csak nem tudtad hova dugni a farkadat – vontam meg a vállam közömbösen.

Több mint huszonnégy hónapom volt rá, hogy túllépjek rajta, így már nem okozott túl nagy nehézséget, hogy a szemébe vágjam az igazságot. Egy darabig ugyan fájó pont volt számomra, de rengeteg alkalmi partner után rájöttem, hogy felesleges a hozzá hasonlóakon rágódni, így továbbálltam.

- Még csak bocsánatot sem kértél, amikor kidobtalak, szóval szerintem ezt a beszélgetést itt fejezzük be. – Lenyeltem az utolsó kortyot a poharamból, majd a dzsekimet a karomra fektetve kisétáltam a hűvös őszbe.

Sokan mondják, hogy az ősz a felejtés évszaka. Amikor minden lezárul, hogy télre csak a ridegség és a jég maradjon, és úgy gondolom, ezt az érzésekre is át lehet ültetni.

Fogalmam sem volt, vajon megbánom-e a döntésemet, hogy otthagytam, egyszerűen csak hirtelen ötlettől vezérelve kiléptem az üzlet üvegajtaján. A közöny úrrá lett rajtam, ahogy először megpillantottam, ezúttal ő maradt hoppon.

- Seung Jun… - hallottam meg a hangját a hátam mögül, mire megtorpantam, de nem fordultam vissza. Vártam, hogy elmondja, amit akart, de csak akkor szólalt meg, amikor elém lépett és a szemembe nézett. – Nem foglak elengedni. Két éve ugyan megtettem, anélkül, hogy bármiféle magyarázatot adhattam volna, de ezúttal nem teszem. Nem tehetem.

Fogalmam sincs, mi váltotta ki belőlem, de hatalmasat dobbant a szívem. Talán a szemei csillogása, talán az az elszánt arckifejezés, vagy maga a tény, hogy lett volna magyarázata az akkor történtekre, fogalmam sincs, de valami arra késztetett, hogy hallgassam meg a mondanivalóját.

- Rendben. Akkor avass be abba, mit lehet magyarázni egy megcsaláson. – A hangom ugyan vesztett az éléből, de még mindig elég rideg maradt. Még számomra is furcsa volt, olyannak tűnt, mintha még mindig foglalkoznék vele.

- Tudom, hogy nincs mentségem rá, szimplán csak hülye voltam. Gyerekes, és a te szavaiddal élve „nem tudtam hová dugni a farkam”. De megváltoztam. Felnőttem, és beláttam, hogy mekkora hülye voltam, hogy elszalasztottalak. Tényleg szerettelek, Seungjun, és még mindig szeretlek. Ezért mertem eléd állni, mert két évig ez a szerelem nem vesztett az erejéből. – A vallomása kettős érzéseket váltott ki belőlem: egyrészt megmelengette a szívemet, hogy még mindig így érez irántam, másrészt pedig a hideg rázott ki a nyálasan romantikus szövegétől.

- Legyen. – A szavak anélkül jöttek az ajkamra, hogy átgondoltam volna őket. De néha a hirtelen döntések tesznek jót az életünkkel, nem igaz?  - Egyetlen egy esélyt kapsz, Chanyeol, nem többet. Ha pedig elcseszed, az a te felelősséged – kötöttem ebet a karóhoz, ő pedig csak lelkesen bólogatott, majd a nyakamba vetette magát.

- Köszönöm, Seungjun. Ígérem, nem bánod meg – suttogta a nyakamba, meleg leheletétől megborzongtam.

- A számom még megvan, ugye? – kérdeztem, kissé eltolva őt magamtól. – Hívj fel este, hogy megbeszéljük, mikor találkozzunk, rendben?

Őszintén szólva estére meg is feledkeztem arról, hogy megbeszéltük, hogy hívni fog, így meglepetésként ért, amikor a telefonom kijelezte Chanyeol nevét.

- Szia – köszöntem bele azonnal, ahogy felvettem. – Mi újság?

- Szia, semmi különös. – Kínos csend állt be közöttünk, egyikünk sem tudta, mit mondjon. Pár másodpercnyi némaság után végül ismét ő szólalt meg. – A holnap estéd szabad?

- Eddig még nem tudok róla, hogy programom lenne – feleltem közömbösen. Az elsődleges célom az volt, hogy megnehezítsem a dolgát, de persze, ha már megígértem neki a második esélyt, nem táncolhattam vissza. Bár nem is akartam.

- Akkor találkoznál velem a kávézó előtt, ahol ma voltunk? – Éreztem, hogy szinte úgy próbálja belőlem kihúzni az együtt töltött időre való ígéretet, így megadtam magam neki.

- Igen. Körülbelül mikor?

- Hétre ott leszek.

- Akkor én is – feleltem, és kinyomtam.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem agyaltam Chanon egész éjszaka. Még aludni sem tudtam, és így a pénteki napom is szörnyen kezdődött a munkahelyemen. Morcos voltam, a többiek is azok voltak, ahogy beértem, a főnök egy lecseszéssel fogadott, hogy miért nem vagyok még készen az új videojáték tervezettel, és még a legjobb barátommal is összevesztem, mert elfelejtettem visszaadni neki a könyvét.

Ha csak ezeket veszem alapul, semmi kedvem nem volt még az estét is az exemmel tölteni, de kötött az adott szavam, és úgy gondoltam, nem lett volna fair részemről, ha lemondom. Így inkább csak csendben végigszenvedtem a délelőttöt és a délután egy részét, hogy aztán otthon, egy forró zuhanytól kissé megnyugodva kissé izgatottan készüljek fel az estére.

Kitettem magamért, ez biztos: a kedvenc, sötétkék öltönyömet vettem fel, a hajamat is tökéletesen állítottam be, úgy döntöttem, hanyagolom a nyakkendőt, és az ingem felső két gombját sem kapcsoltam be. Nem mondom, hogy el akartam csábítani, csak… El akartam csábítani.

Talán én jobban izgultam ettől, mint ő. Egy órával korábban elindultam, és volt időm nagyon sokat gondolkodni. Fájóan kellett bevallanom magamnak, hogy akármennyire is ezt szerettem volna hinni, de nem léptem túl rajta, vagy legalábbis nem eléggé.

Még volt időm meginni valamit, így egy latte mellett döntöttem. Az alig pár óra alvás után szükségem volt a koffeinre a szervezetemben, így dupla adagot kértem, hiába nézett rám a pultos lány kikerekedett szemekkel. A terasz egyik asztalánál szürcsölgettem az italomat, mikor meghallottam aznap esti randipartnerem hangját.

- Gyönyörű vagy.

Hirtelen kaptam fel a fejem, és egészen egyszerűen eltátottam a szám. Chanyeol egy vörös inget viselt, hozzá pedig fekete zakót, ezzel majdnem teljes kontrasztot alkotva az én sötétkék öltönyömmel és fehér ingemmel.

- Te is jól kitettél magadért. Jó látni, hogy még mindig megvan ez a felsőd – utaltam a vörös ruhadarabra, amit még én vettem neki a hónapfordulónkra.

- Úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére – felelte csillogó szemekkel. – Mehetünk? – kérdezte, lepillantva a két poharamra.

- Persze – álltam fel a helyemről. – Mi a helyzet a csapatoddal? – érdeklődtem a srácok hogyléte felől, mire kissé lehervadt a mosoly az arcáról.

- Gondolom hallottad, hogy Tao is kilépett… Azóta nem az igazi. Persze, összetartunk, mert muszáj, de valahogy… Semmi sem olyan jó, mint az elején volt – mesélte. Természetesen tudtam, hogy mi történt velük, de úgy gondoltam, két év alatt túltették magukat rajta, de ezek szerint nem. A fájdalommal a tekintetében úgy nézett ki, mint egy elhagyatott kiskutya, és szinte kényszert éreztem, hogy megöleljem.

- Tudom, hogy erős vagy, Chan. – Nem is kellett többet mondanom, egyszerűen csak szembe fordítottam magammal, és a karaimba vontam.

- Köszönöm, hogy vagy nekem, Junnie – motyogta a vállamba, mire elmosolyodtam. Megborzongtam attól, hogy ismét ezt a becenevem hallottam, amit még ő adott nekem. – Istenem, hogy milyen egy hisztis liba tudok lenni néha – nevetett fel kínosan, miközben elhúzódott tőlem, és megtörölte az arcát, hogy ne lássam a könnyeket, amelyek Tao emlékének hatására törtek elő belőle.

- Szóval, mit terveztél estére? – vetettem fel egy másik, sokkal kellemesebb témát, hogy elterelhessem a figyelmét. Láthatóan sikerült is valamennyire, ugyanis a fájdalom mellett egy kis öröm is csillant a szemeiben, és az ajkai is mosolyra húzódtak.

- Az meglepetés.

Nos, valóban meglepődtem, többször is. Az első akkor ért, amikor a lakása előtt álltunk meg, a második akkor, amikor megláttam mindazt, amit nekem készített: gyertyafényes vacsora, a kedvenc ételeimmel, közös kép kivetítve a falra, és még halk zene is szólt, az, amelyiket sokszor énekelgette nekem régen.

- Tudod, ezek alapján az ember azt hinné, hogy vagy megfektetni akarsz, vagy megkérni a kezem – jegyeztem meg viccesen.

- A válaszom mindkettőre ugyanaz lenne: még nem – reagált poénnal a poénra, mire elnevettem magam.

- Jó tudni, hogy mindkettő tervben van, de remélem, nem bánod, ha én tenném meg inkább mindkettőt – villantottam rá kihívó vigyort. Az este további része is ugyanilyen viccelődéssel, és a kaja után egy üveg jó minőségű bor elkortyolgatásával telt.

Az órára nézve realizáltam, hogy lassan tizenegy óra, szóval úgy gondoltam, lassan ideje lenne elindulnom.

- Talán mennem kéne, elég későre jár már – tápászkodtam fel az asztal mellől. Már nyúltam volna a zakómért, de megéreztem Chan hatalmas tenyerét hosszú ujjaimon.

- Maradhatsz, ha szeretnél. – A szemeire nézve nem tudtam nem észrevenni az ajkaimat fürkésző tekintetét. Én is éreztem a fizikai vonzást, ami kettőnk között jött létre, de tudtam, hogy ő elővigyázatosságból nem fog lépni, így megtettem én. Magamhoz húztam vékony testét, éreztem az ujjaim alatt az izmainak játékát. ahogy először megfeszült, majd elengedte magát. Elmosolyodtam, ahogy láttam lehunyt pilláit, majd én is lehunytam az enyéimet, még vadabb táncba hívva a nyelvét.

Nem tudom, hol jött el az a pillanat, amikor már nem tudtam kontrollálni a cselekedeteinket. Azt vettem észre, hogy a ruháink szanaszét vannak szórva a konyhában, így inkább afelé kezdtem terelni randipartnerem, amerre a szobát sejtettük.

- Chan… - szakadtam el egy pillanatra az ajkaitól, mire ő azonnal áttért a nyakamra. – Merre van a háló? – kérdeztem kissé lihegve, mire fordított helyzetünkön, és arrafelé kezdett irányítani, egy pillanatra sem hagyva abba tevékenységét.

Az estének végül a négy fal között lett vége, pont ott, ahol nem terveztem, és ő is megkaphatta azt, amire két évvel ezelőtt annyira vágyott. Azt, ami miatt elváltak az útjaink.

De végül mégis egymásra találtunk, és az az érzésem, hogy ez ismét megtörténne, ha elszakadnánk. Végül úgyis egymás mellett kötnénk ki.

Váratlan 2/2 (+18)

Alig vártam, hogy lejárjon a munkaidő, és elindulhassunk a lakásomra Yonggukkal. Valamiért magának éretetődőnek vettem, hogy önként velem jön, és talán pont ezért sokkolt az, amikor közölte velem, hogy más dolga van.

Dühös voltam, meglepődött és csalódott. Nem is reagáltam rá semmit, egyszerűen csak otthagytam, elmentem mellette, bármiféle köszönés nélkül. Tudom, nem kellett volna ennyire komolyan vennem, de a reggeli kis afférunk után úgy gondoltam, ő is akar engem. Még ha csak fizikailag is, de kíván. De ezek szerint a leghalványabb érzelmek sem fűzték hozzám, még annyi sem, mint gondoltam.

Ezek után igazán nem meglepő szerintem, hogy egy utcai standnál kötöttem ki, jó pár üveg soju és egy kis kaja társaságában. Arról pedig fogalmam sincs, hogy kerültem haza, de az ébresztőm hangjára keltem hajnalban, a saját ágyamban, egyetlen egy boxerben. A kulcsom az asztalon hevert, az autóm a ház előtt parkolt, így nem is taxi hozott haza.

Régen fordult elő, hogy ennyire leittam magam, hogy semmire se emlékezzek. Érdekes módon, annak ellenére, hogy eddig sosem zavartak ezek a pár órás kihagyások, most baromira frusztrált, hogy fogalmam sem volt róla, mi történt. Még arra sem voltam képes, hogy tisztán gondolkodjak, így szerencsétlenségemben felhívtam Himchant, hátha ő tud valamiről.

A legnagyobb meglepetésemre tökéletesen tisztában volt mindennel, sőt, a fejemben felöltődő kérdésekre is szinte azonnal választ adott.

 - Ha azért hívsz, hogy mi történt tegnap este, akkor elárulom, hogy hullára ittad magad, olyannyira, hogy engem hívogattál, amíg fel nem vettem. Én pedig szóltam Yongguknak, mert mégiscsak ő a titkárod, vagy mi a szösz. Szóval megkértem, hogy vigyen haza. Hogy ezek után mi történt, fogalmam sincs, de amilyen részeg voltál, inkább nem is akarom tudni – hadarta el egy szuszra, nem hagyva engem szóhoz jutni. – Egyébként hogy vagy? Gyomrod, fejed rendben? Vagy legalább elviselhető?

 - Szerinted? A hét közepén döntöttem magamba annyi alkoholt, hogy csoda, hogy nem kaptam mérgezést, és az sem dob a hangulatomon, hogy kurvára nem emlékszem semmire, és dolgozni kell mennem, ahol minden valószínűség szerint az a srác vár, akinek előző reggel nekiestem az irodámban. Szerinted hogy vagyok? – kérdeztem idegesen, bár a hangulatom inkább súrolta a hisztisség határát.

 - Jó, jó, nyugi. Csak megkérdeztem. – Ugyan hallottam a hangján, hogy a hangnemem miatt még azt is megbánta, amit kérdezett, de nem érdekelt. Valakit hibáztatni akartam az előző este történtekért, és nem számított, hogy az egy teljesen idegen, vagy a legjobb barátom-e. – Várjunk csak… Te letámadtad Bang Yonggukot a munkahelyeden? – Már megint a lényeget ragadta meg a mondandómból.

 - Mondhatni. Bár nem tudom, ki mozdult előbb, eléggé oda-vissza játék volt – rántottam meg a vállam, annak ellenére, hogy tudtam, nem látja.

 - Szóval akkor, összegezve: nem bírtatok a véretekkel, és majdnem lefeküdtetek az irodád kellős közepén, úgy, hogy mindketten benne voltatok. Akkor mi is a problémátok? – tette fel a költői kérdést, mire lecsaptam a telefont. Szó szerint: kinyomtam és levágtam az ágyamra.

Nem maradt sok időm indulásig, így közel fél óra alatt kellett kifogásolhatatlan külsőt varázsolnom magamnak, és felöltenem a fapofámat, hogy ne tűnjön fel az új asszisztensemnek, hogy mennyire zavarban vagyok.

Esélytelen volt, hogy reggelizzek, így inkább csak ledöntöttem egy bögre kávét cukor és tej nélkül. Ugyan jót nem tett, de legalább mire beértem a munkába, már nem hasogatott a fejem. Annyira.

Az irodám ajtaja előtt, Yongguk íróasztalánál nem álltam meg, nem is köszöntem, csak hangosan becsaptam magam után az ajtómat, hogy ezzel is éreztessem, nem kívánok látogatókat.

Azonban úgy tűnt, a célzás neki nem esett le, ugyanis egy jó húsz perc múlva bekopogott.

 – Bejöhetek? – kérdezte óvatosan, mintha legalábbis attól tartana, hogy leharapom a fejét, ha be meri tenni ide a lábát.

  - Gyere – sóhajtottam reménytelenül. A tollamra rátettem a kupakját, és óvatosan visszatettem a helyére. Egy Marokkóból hozott szuvenírt nem lehet csak úgy lerakni, meg kell adni a módját.

 - Chaeyoung küldött egy paksamétát, amit át kéne nézni, lehetőleg holnapra. Azt mondta, az őszi költségvetés van benne, és ha minden rendben, küldjük tovább a gazdasági irodába – tette le az asztalom szélére a dossziét.

 - Rendben, köszönöm – feleltem kimérten, majd kinyitottam a mappát, nem is nézve felé. Már maga a jelenléte nem helyénvaló érzéseket váltott ki belőlem, és nem tudtam, hogyan reagálnék, ha még látnám is őt. 

 - Ami a tegnap estét illeti… - szólalt meg ismét, a szavai hallatán megdermedtem. Csak ezt ne, könyörgöm, csak ezt ne… - Megismételhetnénk majd. Rég fetrengtem ilyen jót.

A kijelentése jobban sokkolt, mint eddig bármi az életemben, és mire felocsúdtam, hogy válaszolhassak, már kilépett a helyiségből, és behúzta maga után a nyílászárót; óvatosan, mintha csak ezzel is jelezni akarta volna, hogy velem ellentétben ő mennyire nyugodt.

Legszívesebben ordítottam volna a frusztráltságtól, de akkor hallotta volna, hogy mennyire sikerült felhúznia, így inkább csak csendben, ökölbe szorított kézzel meredtem még mindig ugyanarra a lapra, ahol kinyílt az iratrendező. Egy betűt sem olvastam, azon kattogott az agyam, hogy vajon mi történhetett az éjszaka. 

Körülbelül tíz percet bírtam így, majd lekaptam a fogasról a zakómat, és kiléptem az irodából.

 - Elmegyünk – vetettem oda az íróasztalánál ülő Yongguknak, mire – mintha csak erre várt volna – ő is fogta a blézerét, és követett. Az utcára érve megcsapott a hűvös, október végi levegő, és ez segített kicsit kitisztítani a fejem, de szerencsére nem annyira, hogy meggondoljam magamat a tervemet illetően.

 - Hová is tartunk pontosan? – kérdezte, mikor mellém ért, de én csak csibészesen elmosolyodtam, és elindultam az egyik irányba.

A lakásom nem volt harminc percnél messzebb gyalog, így kellően kifáradtunk mindketten, mire odaértünk. Láthatóan értetlenkedett, mikor meglátta, hová hoztam, de én a legnagyobb nyugalommal sétáltam be az épületbe, és a liftbe belépve intettem neki, hogy tegyen ő is így.

Egészen addig nem szóltunk egymáshoz, amíg be nem záródott utánunk az ajtó.

 - Lenne egy kérdésem – szólalt meg végül, miután felakasztotta az akasztóra a felsőjét, és felém fordult. – Mi most magánszemélyként, vagy főnök-beosztott viszonyban vagyunk itt?

 - Attól függ, mit szeretnél – vontam meg a vállam, automatikusan tegezve őt. – Szóval mi is történt tegnap este?

A közvetlen közelsége, ahogy csak alig pár centi választotta el tőlem a szűk előtérben, feszültséget okozott kettőnk között. Mintha szikrák pattogtak volna köztünk, én pedig éreztem magamban vibrálni a szexuális frusztráltságot. Vágytam rá, a testére, az érintésére, az elképzelhetetlenül mély hangjára, amit az orgazmus váltott ki belőle. Ebbe így belegondolva pedig még közelebb akartam tudni magamhoz.

 - Ó, elég sok minden – láthatóan fel akart húzni, legalábbis a mosolya erre engedett következtetni.

 - Mint például?

 - Mint például az utca közepén nekiálltál ordibálni velem, hogy milyen egy szemét köcsög vagyok, aztán már jóval halkabban közölted velem, hogy nagyon hiányoztam és szeretsz, majd elkezdtél ütlegelni. – Egészen belelendült a mesélésbe, én pedig szóról szóra egyre jobban sápadtam el. – Ezt egészen addig folytattad, amíg nagy nehezen a hátamra nem kaptalak, és haza nem hoztalak. Az a szerencséd, hogy még mindig ugyanitt laksz, különben nálam ébredtél volna – hajolt egész közel az arcomhoz, szájára huncut mosoly kúszott.

Akkor itt most ki is csábít kit? 

Túl közel van.

Túl közel.

Ismét fogalmam sincs, melyikünk mozdult előbb.  Talán egymást vonzzuk, vagy csak azt akarom hinni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki mindenestül akarja a másikat. Mindenesetre úgy marjuk egymás ajkait, mintha szomjaznánk a másik érintését. Hamar eljutok odáig, hogy az ingét széttépve szabadítsam meg a ruhadaraboktól, elvégre minél kevesebb, annál jobb, nem?

A nyakát kezdem el csókolni, hamar megtalálom a legérzékenyebb pontját, mire felnyög. Észveszejtően mély hangja simogatja hallójárataimat, csak még jobban beindít.  Érzem magamon hatalmas, meleg tenyerét, ahogy végigsimít először a gerincemen, majd az oldalamon, egyre lejjebb csúsztatva a kezét.

Élvezettel tölt el, hogy ismét az ágyamban tudhatom, magam mellett, de ez nem írja le pontosan az érzéseimet. Szárnyalok, ahogy a nem túl hosszú felkészítés után végül belém hatol, és nem sok választ el attól, hogy szinte azonnal elélvezzek. Fogalmam sincs, hogy jutottunk el az előtértől az ágyamig, de őszintén, nem is érdekel. Egyszerűen csak boldog vagyok. Fülemet karistolja érces hangja, ahogy orgazmusa kiteljesedik és belém engedi magát.

Nem suttog ígéreteket, nem mondja, hogy „Szeretlek”. Nem is kellenek az üres szavak, az eskük, a felesleges dolgok. Csak rá van szükségem, ugyanúgy, ahogy sok nélkülözés után betoppant az életembe, váratlanul, mint egy szélvihar, ami feldönt és elpusztít mindent, ami az útjába kerül.

Ugyanígy rombolta le bennem a falakat, és az ellenállást vele szemben, ahogy az első együttlétünkből szerelem fonódott.

Többé nem szeretők voltunk.

Szerelmesek. 

Váratlan 2/1

Az, hogy így találkozunk újra, egyszer sem merült fel a gondolataimban. Ő csak ült az asztal túloldalán, és fogalmam sincs, melyikünk érezhette magát kínosabban. A máskor oly határozott, karakteres vonásai most bizonytalanságot és óvatosságot mutattak.

 - Szóval – nyitottam fel az előttem heverő aktát. Gondoltam rá korábban, hogy töltök neki egy italt, hátha az felszabadítaná kissé a múltunk hatására jelenlévő feszültséget, de tudtam, hogy akkor az nem csak egy pohár lenne, és semmi sem lenne abból, amiért valójában itt van. Valószínűleg csak egymásnak esnénk, ahogy azt a volt szeretők között szokás – vagy nem szokás, de hát mit is tudhatnék én erről?

 Miután egy szót se szóltam többet, ő döntött úgy, hogy magához ragadja a szót, még ha nem is kérte rá senki. Karcosan mély hangja simogatta a hallójárataimat, és felidézte bennem azt, amikor a nevemet nyögte szenvedélyesen a fülembe. A gondolattól kirázott a hideg és elöntött a pír, és még szerencse, hogy a nagy meleg miatt félig besötétített helyiségben ez annyira nem látszott meg.

 - Tudom, hogy valószínűleg messzire elküldenél, ha tehetnéd, de kérlek, hidd el, fogalmam sem volt, hogy ez a te munkahelyed, amikor a céghez jelentkeztem. Viszont nem szokásom könyörögni, de nagyon kell ez a munka. Szóval, kérlek, legalább… Olvasd át az önéletrajzom. – Felkelt, és mélyen meghajolt irányomba, majd felvette a kabátját a szék támlájáról, és az ajtó felé indult.

 - Ki engedte meg, hogy elmenj? – kérdeztem rekedtes hangon. Már maga a jelenléte ezt váltotta ki belőlem, közel két év távlatából is. – Ülj vissza, Yongguk. A múlt nem befolyásolja a döntésem, alapjában véve is az volt a szándékom, hogy ugyanúgy átnézem a te önéletrajzodat, mint a többiekét. – Azt pedig neki már nem kell tudnia, hogy nincs olyan, hogy „többiek”.

Vajon a sors akarta így, hogy itt, ennyi idő találkozzunk, és kénytelen legyek felvenni?

Szükségem volt egy asszisztensre, aki elintézi az utazásaimmal kapcsolatos dolgaimat, valamint velem jön, ha szükséges, hogy ott is intézkedni tudjon, aki kiszűri a felesleges telefonhívásokat, és akinél lerakhatják a sok felesleges dokumentumot, hogy mindenki az én irodámba járkáljon be.

Nagy alaposságot tettettem, ahogy átböngésztem az összes információt, amit valójában már régen tudtam róla.

 - Szóval, miért szeretne itt dolgozni? – kérdeztem végül, felpillantva a papírokból. Ekkorra már ismét helyet foglalt. Így anélkül térképezhettem fel az arcát, hogy fel kellett volna néznem rá. Direkt váltottam át hivatalos hangnembe, hogy éreztessem vele, az ismeretségünk jelen pillanatban a legkevésbé sem számít. Legalábbis úgy tettem, mintha nem számítana. Valójában, nem tehettem róla, de úgy vonzott magához, mintha egy mágnes lenne, én pedig az apró fémpénzek. Minden egyes pillantás, amit felém küldött, csak olaj volt a jelenlététől ereimben égő tűzre.

 - A korábbi munkahelyemről létszámleépítés miatt kirúgtak, és mihamarabb szükségem van egy állásra, hogy fenntarthassam a lakásom. Valamint sok jót hallottam erről a helyről, egy barátom is itt dolgozik, ő mondta, hogy asszisztenst keresnek – magyarázta félénken. Láttam rajta, hogy nem sajnálatot akar bennem kelteni, hanem csak a tényeket tárja elém.

Valójában végig sem gondoltam semmit, csak akkor kaptam észbe, amikor már kimondtam, mintha nem is én tettem volna.

 - Rendben. Fel van véve, holnap kezdhet. Az öltözködési elvárás a világos ing, blézer vagy zakó, nem kell feltétlenül fekete, és semmiféleképpen sem húzhat fel farmernadrágot. Nyakkendőt csak hivatalos alkalmakkor kötelező, egyébként szabadon választott – mondtam el a sablonszöveget. – Ami a munkarendet illeti, hétfőtől-péntekig tíz órában kell jelen lenni, kivéve, ha elengedem előbb. Ebben az esetben is tíz órát fizetünk. Szombaton hat órát kell dolgoznia, reggel nyolctól délután kettőig. A vasárnapok szabadok, kivéve, ha el kell utaznunk. Az utazási költségeket ilyenkor a cég állja, ugyanúgy, ahogy a szállást és az étkezést is. Azt hiszem, ennyi lenne. Kérdése van? – csuktam be a mappát, amiben az önéletrajza volt, majd a szemébe néztem. Azok a csokoládébarna íriszek minden egyes alkalommal elvarázsoltak, ha csak rápillantottam, és megnyugvással vegyes izgalommal töltött el a tudat, hogy ez az évek alatt nem változott.

Láthatóan sokkoltam Yonggukot a sok információval, mert csak hitetlenkedve meredt rám.

 - Most elmehetsz, holnap reggel hétre várlak. Ismertetem veled a teendőidet, körbevezetlek a cégnél, aztán délben megebédelünk, rendben? – kérdeztem, na, nem mintha sok választása lett volna. Bólintott, majd gépiesen szedelőzködni kezdett.

 - Köszönöm, Youngjae. El sem tudod képzelni, mit jelent ez nekem – fordult vissza az ajtóból, mire kedves mosolyt villantottam rá.

El sem tudja képzelni, mibe keveredett azzal, hogy eljött erre az interjúra. Pillanatok alatt vázolódott fel bennem a terv, hogy mi mindent fogok vele tenni, csak hogy visszaszerezzem magamnak. Nem hagyhattam, hogy az ölembe pottyant lehetőség elússzon, főleg azért, mert az összes együttlétünknek minden egyes pillanatára emlékszem. Mondhatjuk úgy is, hogy mély nyomokat hagyott bennem.

Mikor egyedül hagyott az irodában, hátradőltem a székemen, és lehunyt szemmel gondolkodni kezdtem. 

Először is, mindenképpen sok félreérthető megjegyzést kell tennem. A lehető legtöbb szituációban be kell szúrnom valami olyat, amivel talán sikerül zavarba hoznom, bár ez régebben sem ment túl könnyen.

Aztán a ruha. Valami olyat kell felvennem, ami kihívó, de munkahelyen is elfogadható. Ettől olyan lesz, mintha keringőre hívnám, és innentől kezdve csak rajta múlik, hogy elfogadja-e a felkérést, vagy sem.

És végül a hajam. Mindenképpen meg kell kérnem Himchant, hogy csinálja meg, lehetőleg még ma, vagy holnap hajnalban. Ilyenkor mondjuk eléggé szerencsésnek érzem magam, hogy a legjobb barátom sminkes és fodrász egyben. Elő is kaptam a mobilom, és tárcsáztam a számát, hogy minél hamarabb a tudtára adhassam; holnap hajnalban szükségem van a segítségére.

Nem tiltakozott, nem mondott semmit, csak felsóhajtva megkérdezte, miért.

 - Bang Yongguk holnap kezd az asszisztensemként. Nekem pedig szükségem van rá. – feleltem egyszerűen, az utolsó pár szót kihangsúlyozva.  

 - Ó, már értem. Vedd úgy, hogy hatra ott is vagyok – felelte még, majd letette.

Részemről Himchan az egyetlen, aki tud a mi kis két évvel ezelőtti afférunkról, ahogy arról is, hogy milyen letört voltam a „szakításunk” után. Persze, közös döntés volt, de láthatóan engem sokkal jobban megviselt, hogy az alkalmi szenvedélyes kalandjaink – amik számomra sokkal többet jelentettek – megszűntek. Ám úgy tűnik, az élet nekem jobban felvitte a dolgomat, mint neki, a végzet, sors, vagy nevezzük ahogy akarjuk, pedig azt akarja, hogy ezúttal ő viselkedjen az én alárendeltemként.

Mondanom sem kell, alig vártam a másnap reggelt. Miután a legjobb barátom – hullafáradtan bár, de - belőtte a hajam, és még egy minimális sminket is tett fel rám, teljesen késznek éreztem magamat, úgy gondoltam, ez az én napom lesz. Nagy vígan sétáltam be a munkahelyemre, majd mentem fel a lifttel az ötödik emeletre, ahol az irodám volt. Az elhatározásaim és a felhőtlen magabiztosságom egészen addig tartott, amíg meg nem láttam a vágyaim tárgyát: Egy krémszínű, inghatású felsőt viselt, felette fekete blézer, ami kiemelte a széles vállait. Hajtincsei erősen hullámosan hulltak alá, így belelógva a szemébe. Én pedig ismét beleszerettem a lényébe.

 - Jó reggelt kívánok! – köszöntött mélyen meghajolva, ezzel mutatva a tiszteletét irányomba. Én csak komoran biccentettem válaszként, arcomról abban a pillanatban lehervadt az önelégült vigyor, amikor megpillantottam. A szemem sarkából észrevettem, ahogy elismerően végigmér, és hogy minden egyes mozdulatomat árgus szemekkel bámulja.  

Nem tudom, hol van az a határ, amit ha túllép az ember, ösztönszerűen cselekszik, de nekem elég volt becsuknom az iroda ajtaját. Hogy melyikünk esett neki a másiknak előbb, arról fogalmam sem volt, de egyszer csak ott találtam magamat a falapnak préselve, ahogy szenvedélyesen csókolom a másik ajkait. Karjaimat a nyaka köré fontam, ő pedig az egész testével hozzám feszült. Éreztem a vágyát, az odaadását, azt a megfoghatatlanságot áradni belőle, ami annyira hiányzott.

Egyik pillanatról a másikra lépett el tőlem, hidegvért erőltetve magára, majd még egy kicsit hátrált.

 - Ezt nem szabad – jelentette ki határozottan. Lesimította a blézert, és ahogy csak tudta, kerülte a tekintetemet.

 - Miért ne lenne szabad? Tudod te, mióta vártam én erre? Hogy mennyire vágytam rád? – kiáltottam fel dühösen. A szemeim szikrákat szórtak, bár valószínűleg nem láthatta, mert nem volt hajlandó rám nézni. Kiszemelte magán az egyik sarkot a helyiségben, és csak oda bámult. Ezen nagyon felhúztam magam, és közvetlenül elé léptem, olyan szorosan, hogy csoda, hogy nem hátrált meg. Megragadtam az ingjét, és lehúztam magamhoz, hogy vadul az ajkaira marhassak.  Az elején még megpróbált ellenállni, de nem hagytam elmenni. Csak akkor váltam el tőle, mikor abbahagyta az ellenkezést.

- Ezúttal nem foglak elengedni. Az enyém vagy – suttogtam halkan, vágytól elfúló hangon. – És nem adlak senkinek. Akarlak – csókoltam bele a nyakhajlatába, mire jólesően megborzongott.

 - Ezt akkor sem itt kéne – nyögte ellenkezően. Elléptem tőle. Ebben azért igaza volt, és akármennyire is elvette az eszem, az lett volna a lehető legrosszabb, ha rajtakapnak bennünket, és kirúgnak.

 - Ebben az esetben, azt hiszem, várnunk kell hat óráig – sóhajtottam kelletlenül.

Ezek után felettébb kínosra sikerült a körbevezetés. Akárhányszor összeért a kezünk, én vörösödve kaptam el az enyémet, a kezdeti bátorságom és elhatározásom nagyon könnyen illant el. Az előre eltervezett félreérthető megjegyzésekből sem lett semmi, sőt, a kihívó viselkedésből sem, az előre tökéletesen beállított frizurámat meg saját magam túrtam szét, amikor elvonultam a mosdóba lenyugtatni magam.

Az ebédet együtt töltöttük el a közös étkezőben, majd kiadtam neki az első feladatokat, én pedig letelepedtem az irodámban. Zavart a csend, és az, hogy tudtam, csak egy ajtó választ el kettőnket. Legszívesebben azonnal a telefonért nyúltam volna, hogy behívjam valami mondvacsinált indokkal, de nem tehettem. Helyette megpróbáltam a feladataimra koncentrálni – sikertelenül. 

Talán ti is...

Ha az ember meleg társkeresőn szeretne ismerkedni, az egy eleve elvetélt ötlet. Főleg akkor, ha ennek a bizonyos személynek nem jutott a „csak szex”-felfogásból, amikor a tulajdonságokat és a gondolkodásmódot osztották. Igen, ez lennék én. Park Seungjun, akit a legjobb barátja, Youjin sikeresen rávett arra, hogy megpróbáljon összeszedni valakit az interneten. Mint kiderült, már profilt sem kellett csinálnom, ugyanis az én drága Inseonggommal együtt, létrehoztak nekem egyet. Aha. Ebben csak az a vicc, hogy „a fiók keletkezésének dátuma: 2016. 05.22”. Ami több mint egy éve volt.

Mindenesetre nem akadtam fent a dolgon, úgy voltam vele, hogy adok neki egy esélyt. Nos, ez talán egy hónapig tartott, ugyanis legtöbbször a beszélgetés addig sem jutott el, hogy megkérdezzem az illető korát, vagy foglalkozását, mert szemben találtam magam egy képpel a farkáról. Általában ez az a pont, ahol bezárom a chat-ablakot, de van, amikor még ez előtt elegem lesz, és kikapcsolom a francba.

Viszont – nagy meglepetésemre – egyik nap egy koreai srác írt rám. Furcsán jól is alakultak a dolgok, megtudtam, hogy Heejun a neve, huszonegy éves, és imád gitározni. Le is beszéltük az első randit, ami nagyon jól sikerült, még egy következő alkalmat is megbeszéltünk. Nagyon megkedveltük egymást, azonban nem esett szó arról, hogy folytatjuk-e a böngészést a társkeresőn, vagy sem. Számomra alap volt, hogy minden bejövő üzenetet elutasítottam, most, hogy volt valaki, akivel komolyabban találkozgattam.

Egy kávézó teraszán üldögéltünk, jót beszélgettünk, sztorizgattunk, elmeséltük, mi történt a munkahelyen. Gyakran pillantgatott az órájára, de nem gondoltam semmi rosszra, talán csak megbeszélése van, és majd úgyis elköszön, mikor itt az ideje.

Egyik pillanatról a másikra történt minden: leült az asztalnál álló harmadik székre egy szőke hajú, nálam talán öt centivel alacsonyabb, vékony férfi. Velünk nagyjából egykorú lehetett, és láthatóan nem érezte kínosan magát a társaságunkban. Heejun nagyon megörült az érkezésének, azonnal felpattant, és megölelte.

 - Jihun! – kiáltotta, így már a nevét is megtudhattam. Furcsán éreztem magam, mint akinek nem itt lenne a helye, amikor az újonnan érkezett kedveskedően végigsimított a randipartnerem derekán.

 - Seungjun, őt itt Jihun – mutatta be nekem az ismeretlent, mire felkeltem, és kezet nyújtottam neki. – Most ért vissza Angliából pár napja – mondta, miközben a másik is felállt, és megrázta a kinyújtott jobbomat.

 - Örvendek, Park Seungjun – mutatkoztam be illedelmesen.

 - Kim Jihun – viszonozta, majd ismét helyet foglaltunk.

Ezután a külföldi kalandok kerültek elő témaként, én pedig figyelmesen hallgattam. Bosszantott, hogy Heejun rászervezett a programunkra, azonban kíváncsi is voltam arra, aki ilyen boldog mosolyt varázsolt az arcára.

Azt ugyan nem mondhattam még, hogy beleszerettem, de elég erős érzések kötöttek hozzá ahhoz, hogy féltékeny legyek, akárhányszor úgy nézett rá, és akárhányszor ez a pillantás viszonzásra lelt.

Egyetlen pillanatra sem érezhettem magam elhanyagoltnak, hiszen a szőke újra és újra kikérte a véleményem a dolgokról, kérte, hogy meséljek magamról, és úgy éreztem, meg akar ismerni. Természetesen, mivel kérdezett, én válaszoltam, de egyszer sem többet a kelleténél.

 - Egyébként… - szólaltam meg tétován, elvégre én sem voltam biztos benne, hogy tudni akarom-e a választ a kérdésemre. – Ti hogy ismerkedtetek meg?

Egymásra néztek, Jihun kérdően felvonta a szemöldökét, Heejun pedig kínosan felnevetett.

 - Tudod, az úgy volt… - kezdett bele nevetgélve a partnerem, de a szöszi közbevágott.

 - Egy társkeresőn.

Mellbevágott a válasz, de hiba lenne azt mondani, hogy nem számítottam rá. Elvégre nem tisztáztuk a randizgatásunk feltételeit, nem állapodtunk meg abban, hogy ne ismerkedjünk közben.

 - Oh… - akadt el még a szavam is. Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, így inkább felálltam a székről, és a zakómat a karomra téve leraktam a kávé árát az asztalra. – Azt hiszem, akkor most jobb, ha én megyek – köszöntem el tartózkodóan, majd angolosan távoztam. Még hallottam, ahogy a magasabb kérdőre vonja a partnerem, hogy miért nem mondott el nekem valamit, de a többi már nem érdekelt.

Hazamentem, a Youjinnal és Inseonggal közös lakásunkba, amit együtt béreltünk Szöul külvárosában. Beszámoltam nekik a csalódásról, amit a találkozó okozott, és a harmadik kerékről, aki valójában elég szimpatikusnak tűnt, csak a szituáció nem volt megfelelő. Egyetértettek velem abban, hogy ez valóban nem volt fair Heejun részéről, majd be is fejeztük a diskurzust erről, sokkal kellemesebb témákat vetve fel.

Napokig nem hívtam fel, és ő sem keresett engem. Legalább egy magyarázatot elvártam volna, még ha talált is magának mást, de úgy tűnik, manapság ilyenben már hiába reménykedem.

Aztán körülbelül egy hét múlva megtörtént a csoda. A telefonom megcsörrent, én pedig oda sem figyelve, ki hív, egyszerűen felvettem.

 - Igen, tessék? – szóltam bele, miközben egy papírt töltöttem ki.

 - Heejun vagyok. Tudunk beszélni? – Kezemben megdermedt a toll, ahogy meghallottam a hangját, majd ráillesztettem a kupakot, és félretettem.

 - Hogyne – feleltem szinte azonnal, semleges hangon.

 - Ne haragudj a múltkoriért, nem így terveztem. El akartam mondani, hogy beszélgetek Jihunnal, csak aztán sosem volt megfelelő az alkalom, és amikor hármas randit szerveztem… - magyarázkodott volna tovább, de félbeszakítottam. Felháborított, hogy egy ilyen dolgot nem beszélt meg velem, főleg úgy, hogy én is a részese voltam a dolognak.

 - Álljunk csak meg egy pillanatra. Te milyen hármas randiról beszélsz? – kérdeztem tanácstalanul, mikor eljutottak a tudatomig a szavak.

 - Hát tudod… Úgy gondoltam, hogy mivel én kedvellek mindkettőtöket, talán ti is kedvelnétek egymást… - tétovázott, én pedig hitetlenül felnevettem.

 - És? Nem kéne választanod? – Hangomba akaratlanul is kissé gunyoros él vegyült. – Ne haragudj – kértem azonnal bocsánatot, mikor ráeszméltem, milyen idiótán viselkedtem.

Talán írható a kétségbeesés számlájára, hogy végül igent mondtam erre az egészre. Annyira féltem, hogy nem találok hozzám való párt, hogy bármit megtettem volna Heejunért. Még osztozkodni is hajlandó voltam, ha arra kér, vagy megkedvelem inkább Jihunt, csak ne veszítsem el.

Bár akkor nem gondoltam volna, hogy ilyen jól alakul az egész. A szőke nem csak szimpatikusnak tűnt, hanem egy nagyon kedves, és értő lélek rejtőzött benne, aki elég hamar megszerettette magát velem, és szerencsére az érzés kölcsönös volt. Egymással is legalább annyi időt töltöttünk végül, mint a triászunk harmadik tagjával, sőt, a legjobb barátaim attól tartottak, hogy lecserélem őket, amikor közel fél évvel később bejelentettem, hogy mi hárman összeköltözünk. Ennek a veszélye mondjuk nem fenyegetett, elvégre ők ketten azok, akiket gyerekkorom óta ismerek, és akik először tudták meg, hogy meleg vagyok.

 - Jihun, idehoznád nekem a távkapcsolót? – nyúltam szenvedősen az említett tárgy felé, amikor a szőke belépett a nappaliba. Elég ziláltnak tűnt, a nyakkendője kioldva lógott a nyaka körül, az érzékeny bőrön pedig egy nagy, piros folt éktelenkedett.

 - Nesze, itt van – dobta oda nekem, és így, hogy megszólalt, hallottam, hogy még mindig kicsit piheg. – Mennem kell dolgozni, figyelnél rá? – mutat a háló felé, mire hangosan felnevetek.

 - Menj a fürdőbe, és kenj fel egy kis korrektort, hogy ne látszódjon annyira – húzom végig körkörösen a nyakamon az ujjamat, mire elvörösödik.

 - Ennyire látszik? – kérdez vissza, mire vigyorogva bólogatok. – Remélem este már elég fáradt lesz ahhoz, hogy én is aludhassak kicsit – morgott kicsit, célzatosan rám, majd a szoba felé mutatva.

 - Gondoskodom róla – ígértem, majd csatornát váltottam. Még egy jó fél órát néztem a tévét, és csak azután csatlakoztam az ágyban szunyókáló Heejunhoz. – Ébresztő, ki fog így aludni éjszaka? – noszogatom kissé, mire csak annyit morog, hogy „Nem én.” 

Még a legvégén is

Ismét ugyanaz történt, mint az utóbbi pár napban mindig, mióta elment; este lefeküdtem az üres franciaágyba, reggel pedig a bejárati ajtó mellett találtam magam, mikor felkeltem. Mintha tudat alatt arra várnék, hogy visszatérjen hozzám, de nem teszi.

Nem fog egyik reggel csak úgy betoppanni az ajtón, mintha mi sem történt volna. Ahhoz túl mély a seb, amit okoztam.

„ – Azt mondtam, menj el! – a vége felé már erőteljesen kiabáltam, nem érdekelt, hogy mi lesz a vége. – Nem akarlak itt látni, Youngjae, fogd már fel! Csak… Tűnj el!

Egyedül akartam maradni, nem tudtam elviselni a jelenlétét. Megfogtam az első, kezem ügyébe kerülő tárgyat – egy vázát – és felé dobtam. Tudtam, hogy nem találja majd el, de elég közel suhant el az arca mellett ahhoz, hogy láthassa: komolyan gondolom minden szavam.

 - Yongguk… - hangzott el nevem a szájából, de nem azon a lágy hangon, mint előtte oly sokszor. Szemében már láttam a könnyeket, de ez nem állított meg abban, hogy megadjam a kegyelemdöfést.

 - Hát nem érted? Csak játszottam veled. Nem voltál jó másra, csak a szexre.”

Én magam is megbántam utólag a szavaimat. Már ott és akkor, amikor kimondtam, tudtam, hogy ez nem igaz, az arcába hazudtam. Azt akartam, hogy amikor majd elmegyek, dühvel, és ne szomorúsággal emlékezzen rám, hogy a kín, amit okoztam neki, lehetővé tegye, hogy találjon mást, akivel boldog lehet.

Felköhögtem, éreztem a vér fémes ízét a számban. Tudtam, hogy már nincs sok hátra, hogy most már legfeljebb csak napokban mérhetem az időmet, vagy ki tudja, talán csak órákban. Az ember megérzi az ilyet, nem? De még így, a legvégén is csak azt kívánom, hogy még egyszer, utoljára láthassam.

A fájdalom nyomasztóan telepedett rám, még felkelni sem tudtam a padlóról. Az eszméletemet el-elvesztve gondoltam minduntalan rá.

 - Úristen, Yongguk! – Nyílt az ajtó, és ő lépett be rajta. Youngjae, az én Youngjaem.

 - Már hallucinálok is. Akkor ez már tényleg a vége… - sóhajtottam halkan, nevetve a saját reménytelenségemen. A szerelmem kétségbeesetten kapkodott, éreztem, hogy a levegőbe emelkedik a testem, amitől még jobban a mellkasomba szúrt a fájdalom. Éreztem magam alatt a puha plédet, szemeim lehunyva, sírást hallottam magam mellől.
 - Kérlek, csak ébredj fel. Hadd mondhassam el, hogy mennyire szeretlek. Százszor, vagy akár ezerszer is, de ne hagyj el – a gyötrődő hang, mint egy angyalé, segített felemelni a pilláimat. Gyöngén mosolyogva emeltem fel a kezem, hogy végigsimíthassak a bársonyos bőrén, noha tudtam, az érzés nem igazi. A fájdalom okozta összes tévképzet megnyugtatóan sodort a megváltás felé. Örültem, hogy az utolsó pillanataimban is ő volt mellettem.
 - Ha tudnád, mennyire sajnálom, Youngjae… Szeretlek, mindennél jobban. – A szavaim alig hallhatóak, már a kezemet is alig tudtam megtartani, így visszazuhant az ágyra.  Ismét köhögő roham jött rám, de már nem volt erőm felülni sem.

 - Szeretlen, Yongguk. – A halk sírás mellett ki lehetett venni a szavakat, és ez volt az utolsó dolog, amit hallottam. A sötétség mélyen magába szívott, és soha többé nem eresztett.

Valami nagy dolog

Ahogy a villámlás okozta fény kihuny, teljes sötétség telepedik a szobára. Egy, kettő, három… - számolom magamban a másodperceket, majd felharsan a dörgés, fülsértően hangosan. A sarokban összekuporodva, füleimet befogva próbálok tudomást sem venni a viharról, hátha kivételesen nem sikoltok fel minden hirtelen fuvallatra és hanghatásra.

Ha megkérdeznék, mi az az egy dolog, amitől a leginkább rettegek, akkor habozás nélkül az ehhez hasonló éjszakákat mondanám. Amikor nem tudok aludni, mert halálra vagyok rémülve. A félelmem persze teljesen alaptalan, ezzel tisztában vagyok, mégis, mindig olyan érzésem támad, mintha magamra haragítottam volna az isteneket.

 - Youngjae, minden rendben? – hallom az ajtó mögül Yongguk hangját. Nem felelek, de rájövök, hogy megint kiabáltam. Halkan nyit be a szobába, egy gyertya fényével világítja meg sápadt és ijedt arcomat. Nem kérdez semmit, csak odatelepedik mellém, és átkarolja a vállam. Kissé megnyugtat a tudat, hogy nem vagyok egyedül, de ettől függetlenül a védelmet nyújtó mellkashoz préselem az arcomat, belebújok az ölelésébe. Kínos számomra a helyzet, hiszen ez az első eset, hogy a srácokkal való együttélésem alatt ilyen történik.

Yongguk persze szeretetreméltó leader, tényleg olyan, mintha a csapat apukája lenne. Mindig van mindenkihez egy-két jó szava, leszid minket, ha kell, motivál, ha le vagyunk törve, és természetesen megvéd, amikor szükségünk van rá. Mint most nekem…

Ahogy a vihar csendesedik, úgy nyugszom le én is fokozatosan. Hyung néha-néha megsimogatja a hátam, vagy puszit nyom a fejem búbjára, amit nem igazán tudok hová tenni. Még akkor sem enged el, mikor hajnalodik, pedig az ég már kitisztult, a Nap fényei pedig kezdik megvilágítani Szöult. Felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, de a pillái le vannak hunyva, láthatóan elbóbiskolt. Nem tudok betelni a látványával, olyan békés és gondtalan, hogy az az érzésem támad tőle, mintha a világ gondjai megszűnnének létezni, és csak ketten lennénk a világegyetemben; ő és én.

Furcsa érzés kerít hatalmába, amit eddig talán még sosem éltem át. Közelebb hajolok hozzá, szinte nem is tudom, mit csinálok, a szemei és a szája között cikázik a figyelmem. Nevezhetjük fiatalkori fellángolásnak, azt hiszem. Ajkaink egy apró pillanatig összeérnek, de ő megrezzen, így hirtelen hátravetődök, az arcomat megvilágítja a felkelő Nap pirosas fénye, de még így is látszik, hogy a bőröm a vörös minden árnyalatában pompázik.

 - Izé… Én csak – próbálnék mentegetőzni, de semmilyen logikus kifogás nem jut eszembe. Csak zavarodottan bámulok rá, várom a reakcióját, de ő láthatólag teljesen nyugodt. Sőt, mintha egy elégedett mosoly bujkálna a szája sarkában, bár ezt lehet, hogy csak én képzelem be.

 - Te csak? Sunyiban meg akarsz csókolni? – kérdezte szinte már ingerlően, mintha az lenne a célja, hogy rávessem magam. Vagy csak hallucinálok. Egy alvás nélküli éjszaka után bármi kitelik tőlem.

 - Nem, dehogy! Csak elbóbiskoltam, azt hiszem, és véletlenül összeért az ajkunk, és én felébredtem és megijedtem, és… - hadarom, arcbőröm pedig szerintem már olyan árnyalatú, ami nem egészséges egy huszonéves férfinak.

 - Nyugi van, csak szívatlak. Örülök, hogy megnyugodtál – vált témát hirtelen.

 - Köszönöm, hogy itt voltál velem, és sajnálom, hogy gondot okoztam – szabadkozom zavarban. Hiszen miattam nem aludt ő sem, virrasztott egész éjszaka úgy, hogy ma még dolgoznunk is kell.

 - Ugyan, leader vagyok, ez a dolgom, hogy segítsek nektek, a csapatnak. Ha itt reszketsz a félelemtől, és kiabálsz, az senkinek sem jó. Akkor már inkább csak mi ketten legyünk fáradtak, mint mind a hatan… - mondja, mire helyeslően bólintok. – De ha jól látom – pillant az ébresztőórámra. –, még van két óránk kelésig. Én szerintem igénybe veszem az ágyad egyik oldalát, és alszom – villant rám egy mosolyt, majd felkel a földről, és befoglalja a franciaágy felét. Én ledőlök mellé, hiszen legalább egy kevés pihenésre szükségünk lesz, ha teljesíteni akarunk a nap folyamán.

 - Tényleg sajnálom, ami történt… - motyogom, és még mielőtt elalszom, hallom a szavait, és látom a furcsa, szeretetteljes mosolyát.

 - Én nem.

Mikor megszólal az ébresztő, egy eléggé furcsa pózba bonyolódva ébredek. Konkrétan a kezeivel átfonva szorítja a derekam, a lábaink keresztben, és valamit érzek a hasamhoz nyomódni. Fészkelődöm egy kicsit, de csak még erősebben tart, így feladom.

 - Hyung, kelnünk kéne – szólalok meg halkan, hogy felébresszem, és kiszabadított kezemmel kisimítom a haját a szeméből. Valamit halkan motyog, de nem értem, így nem is szentelek neki nagyobb figyelmet. – Yongguk, a többiek már biztos ébren vannak – mondom kicsit hangosabban, de még mindig nem ébred fel. Ekkor úgy döntök, valami drasztikusabbhoz folyamodok. – Tudod, valami nagy dolog piszkálja a hasamat… - Próbálom nem elröhögni magamat, ahogy szemei hirtelen kipattannak, elenged és leesik az ágyamról. Felkel, és kirohan a szobámból, valószínűleg a mosdóba, és nem is jön vissza.

Ez a kis közjáték megalapozza a hangulatomat, így vidáman állok neki a mai napnak, a fáradtság ellenére. A tükörbe nézve látom a táskákat, amik akkorák, hogy akár egy Luis Vuittonnak is elmennének… Lehet, hogy sok pénzt keresnék, ha eladnám őket?

A kisbuszban akárhányszor Yonggukra pillantok, elfog a nevethetnék. Ugyan a többiek furcsán méregetnek emiatt, de nem áll szándékomban választ adni a fel nem tett kérdéseikre. Ez csak kettőnk emléke, és valahogy ez a tudat boldoggá tesz.

A napunk zökkenőmentesen telik, mire hazaérünk, már legszívesebben az ágyamban feküdnék és aludnék. Előbb elmegyek fürdeni, és a törülközővel a derekamon lépek be a szobámba, ahol Hyung ott vár. Láthatóan nagyon fáradt és nagyon komoly, mintha valami fontosat akarna mondani, de ezúttal az ő arca válik pirosabbá, ahogy megpillant.

 - Én csak… - kezdene bele, de elakad a szava, amikor én a szekrényemhez lépve kinyitom annak ajtaját, ezzel eltakarva magamat előle. Elengedem a törölközőm, ami így lecsúszik rólam. Legfeljebb a fenekemet láthatja, amíg fel nem húzok egy alsónadrágot és egy melegítőt. Mikor végzek a procedúrával, ismét felé fordulok.

 - Igen? – kérdezem, mosolyt villantva rá.

 - Bocsánatot szerettem volna kérni a reggelért, ha kínos helyzetbe hoztalak.

A szavai meglepnek, de csak közvetlenül elé lépek, beleakasztom az ujjam a pólója nyakába, és közelebb húzom magamhoz.

 - Csak akkor kérj bocsánatot valamiért, ha tényleg bánod is – suttogom mélyen a szemébe nézve, majd – ezúttal szándékosan – megcsókolom. Nyelveink vad táncot járnak, láthatóan ő is annyira vágyott erre, mint én.

Lehet, hogy csak egy fellángolás, nem szerelem. De ki tudja, mi sülhet még ki belőle. A lényeg, hogy az életnek minden pillanatát élvezni kell. 

Tout doucement (+18)

Ahogy beérünk az ajtón, azonnal az ajkaimra mar, nem tétovázik. A hálószoba felé terelem, miközben szinte dominanciaharcot vívunk egymással. Elválok tőle, de csak amíg lenyomom a kilincset és az ágyhoz vezetem. Ledöntöm rá, majd felfedezőútra indulok a testén kezeimmel, számmal a nyakát csókolom.

 - Mark… - nyögi a nevemet halkan és érzékien, amitől elvigyorodom, és megszabadítom a pólójától. Végigcsókolom a mellkasát, ahol csak érem, és képtelen vagyok uralkodni magamon, kicsatolom az övét és lerángatom a nadrágját. Már csak egy alsó választ el attól a gyönyörtől, amit ő kínál nekem.

Mindkettőnk vére forr az este folyamán elfogyasztott alkoholtól és a szenvedélytől, és ahogy meztelen bőre hozzám ér a ruhán keresztül, érzem a hőt, amit magából áraszt.

 - Ez így nem fair. Túl sok minden van rajtad – morogja, majd széttépi az ingem, a gombok csak úgy repkednek szanaszét. Az volt a kedvencem, de a legkevésbé sem érdekel. A két lába közé térdelek, és magamhoz vonom egy csókra, miközben szabad kezemmel végigsimítok a férfiasságán. Keménysége még jobban bevadít, beleharapok az alsó ajkába. Megérzem a számban a vér fémes ízét, ezért inkább a nyakát kezdem harapdálni. Erősen megszívom az érzékeny bőrt, ezzel is nyomot hagyva rajta és nyögést csalva ki belőle. – Mi lenne, ha abbahagynád végre a játszadozást? – kérdezte halkan és rekedten, mire elvigyorodva emelkedtem ülő helyzetbe. Élvezem a helyzetet, hogy uralkodhatok rajta, így nem teszek semmit.

Láthatóan dühös, ő is felkel az ágyon. Szemei szinte szikrákat szórnak, ahogy szúrós tekintettel rám mered.

 - Elárulnád, hogy mégis mi a faszt csinálsz? – kérdezi, mire mosolyom még szélesebb lesz, már ha ez lehetséges.

- Azt mondtad, hagyjam abba a játszadozást. Abbahagytam – adtam készségesen választ, mire ahelyett, hogy bármit is reagálna, maga alá terít, és vadul csókolni kezd. Nyelveink vad csatát vívnak, időnként oda-odaharapok egy kicsit, ezzel is jelezve, hogy ki az aktív fél kettőnk közül. 

Fordítok a helyzetünkön, és ott folytatom, ahol abbahagytam. A végignyalok a mellkasán, egészen az alsónadrág széléig, ahol egy pillanatra megállok, hogy felpillantsak az arcára. Szemei lehunyva, halkan pihegve várja a következőket. Tudtam, én, hogy nem is olyan erős férfi ő…

Nyelvemmel kényeztetem, először az anyagon keresztül, amivel további hangokat csalok elő belőle. Engem is egyre jobban szorít a nadrágom, így miközben neki a számmal okozok örömet, gyorsan megszabadulok tőle, de előtte még előveszem a farzsebemből az óvszert. Fő a biztonság, ugye…

Őt is megszabadítom az egyetlen, még kettőnk közé álló ruhadarabtól, majd a tagját a számba véve kezdem szívni, majd elkezdem előkészíteni a terepet magamnak. Először csak nyomok egy kis síkosítót az egyik ujjamra, és azzal kezdem tágítani, majd hozzá igazítom a másodikat, végül a harmadikat is. Az óvszert kibontva felhúzom magamra, majd kenek magamra is egy kicsit a krémből, majd a bejáratához illeszkedve kezdek befelé nyomakodni a szűk nyílásba. Eleinte láthatóan kellemetlen neki, halkan nyöszörög, merevedése is lelohad kissé, amin pár rántással segítek. Ott csókolom, ahol érem, ezzel próbálva elvonni a figyelmét a kevés fájdalomról, amit okozok neki. A mellbimbóját kényeztetem, mikor teljesen elmerülök benne. Mindketten jólesően felnyögünk, mikor lágyan, gyengéden mozogni kezdek benne.

Nem akarok elsietni semmit, így a tempót fokozatosan növelem csak, de a reakciói olajat öntenek az ereimben terjengő tűzre. Egyre szenvedélyesebben, harmonikusan mozog együtt a testünk, érzem az apró izzadságcseppeket lecsorogni a hátamon, ahogy Jackson végigkarmol a lapockáimon. Ha nem fulladnék bele a vágyba, biztosan felszisszennék a fájdalomtól, amit a körmei okoznak, de így csak még jobban hajszolom a kielégülést.

Jackson nem igazán tudja, hova tegye a kezeit; hol saját magát ingerli, hol az én csípőmbe mar bele, vagy markolja a fehér lepedőt alattunk, lehunyt szemeit összeszorítva nyög minden egyes lökésemkor.

Hamar a csúcsra jutunk, szinte majdnem egyszerre élvezünk el. Ő a saját hasára lövelli spermáját, míg én az óvszerbe bele, amit amint kihúzom magam a partneremből, azonnal az ágy melletti kukába dobok. Ledőlök a szőke mellé, mélyeket lélegezve próbálok nem gondolni semmire, de a rekedtes hangja meggátol benne.

 - Akkor mi most… Mik vagyunk? – kérdezi bizonytalanul, mire lágy csókot nyomok az ajkaira. 

- Csak… Fejezzük be ezt az estét úgy, ahogy elkezdtük: kötöttségek nélkül, élvezettel. A többi ráér holnap is – felelem halkan, olyan hangon, amiben benne van a jövő ígérete és a döntés lehetősége. – Szeretnél zuhanyozni? – kérdezem lehunyt pillákkal, félálomban.

 - Nem. Majd reggel – bújik mellém aranyosan, én pedig fél kézzel átölelem őt.

Majd reggel mindent megbeszélünk. Hogy mi legyen kettőnkkel. Hogy mi legyen velünk.