[JENLISA] Megoldjuk, amikor kell

Minden annyira könnyen megy, annyira egyszerű, amikor a közelében vagyok. Mintha a világ legvarázslatosabb dolgai történnének meg velem, pedig csupa átlagos dolgot csinálunk: tanulunk, főzünk, megpróbálja megértetni velem a logaritmust... Tőle mégis minden gyönyörűnek hat. Egy-egy pillanatban, mikor néma csend vesz minket körül, ő koncentrál, én pedig nézem a gyönyörű arcát, meggypiros ajkait, csak nagyon nehezen tudok ellenállni annak, hogy megcsókoljam.

Pedig nem vagyunk többek barátoknál, és ez így van rendjén. Ha másként nem is, legalább így mellette lehetek.

Beleszerettem. Minden apró porcikájába, és fogalmam sincs, mikor. Amikor nincs mellettem, hiányzik a jelenléte, amikor nem beszélünk, mindig azon gondolkozom, mit írjak, milyen témát dobjak fel. És persze, állandóan ott van bennem a félelem, hogy rámun.

Elvégre minden vagyok, csak izgalmas nem. A szociális életemet az interneten töltöm, négy barátom van összesen, nem járok bulizni... Az egyetlen, ami érdekes bennem, az a hobbim: a rap.

– Lisa, megjött Jennie. Nem is tudtam, hogy ma is tanultok – nyit be anya a szobámba, mögötte pedig látom feltűnni a legjobb barátom alakját. Azét a lányét, akibe lassan két éve szerelmes vagyok.
– Én sem – felelem őszintén, majd miután bezáródik az ajtó mögötte, kettesben maradunk. Csak ő és én.

Kíváncsi vagyok, mit akarhat. Korábban sosem jött el hozzám csak úgy, bármiféle értesítés nélkül, és a tekintete is idegen volt: mintha nagyon keményen agyalna valamin, és valahányszor rámnéz, az ábrázata gondterheltté válik.

– Hallgatunk egy kis zenét? – kérdezi, automatikusan a laptopomért nyúlva, de én lágyan tenyerére helyezve a kezem, elérem, hogy a szemembe nézzen.

– Mi a baj, Jennie? – Próbálok olvasni a szemeiből, ahogy máskor is teszem, de most elzárkózik előlem. Mintha nem akarná, hogy tudjak róla, mi zajlik a fejében, a szívében.

– Én... Ígérd meg, hogy nem utálsz meg, Lisa. Ígérd meg, és elmondok mindent – motyogja, és látom rajta, hogy fél. De nem tudom eldönteni, hogy tőlem, vagy a lehetőségtől, hogy bármi rosszat gondolnék róla.

– Tudod jól, hogy arra képtelen lennék. Legjobb barátok vagyunk, szinte már testvérek. – Ezt a szót szinte fizikailag fáj kiejtenem, de ha meg tudom nyugtatni, bármire képes vagyok. Csak bízzon bennem. Tartson maga mellett. Többre nincs is szükségem.

– Én... Van valaki, akit szeretek – hadarja el végül suttogva, éppen hogy csak meghallom a közöttünk ülő csendben.

Megáll bennem az ütő. Csak meredek az ölembe ejtett kezeimre, de valójában nem látom őket. Óráknak tűnő másodpercekig agyalok, a némaság, mint egy takaró a forró nyári napon, körbeölel bennünket, és, ismeretségünk óta most először, kínosnak hat az egész.

– És? – kérdezek rá végül kíváncsian, hátha megmagyarázza, miért kellene ezért neheztelnem rá. – Ez az a nagy titok, Jennie? – Tudom, hogy ő is érzékeli a gombócot a torkomban, hiszen olyan elfojtott a hangom, olyan visszafogott, de jelenleg nem tud zavarni. – Nem hagytál magamra, amikor coming outoltam neked, mellettem maradtál, mikor mindenki más kilépett az életemből. Hogy lenne jogom megutálni azért, ami teljesen emberi?

– Nem érted, Lisa – motyogja, szinte egy hang nélkül, és nem mer a szemembe nézni. Ezek szerint itt még nem fújt ki a dolog, még mindig van mit kimondania. Csendben várom, hogy összeszedje a bátorságát, majd egy nagy levegőt vesz, rámnéz, és kifújja azt. – Beléd vagyok szerelmes.

Egyszerre uralkodik el rajtam a félelem, a kétségbeesés és a boldogság valami furcsa kombinációja. Őt figyelem, elemzem, keresem rajta az átverés akár csak kis jelét is, de nem találom. Teljesen, halálosan komolyan beszél, annak ellenére, hogy pontosan tudja: ha bármiféle romantikus kapcsolatba bonyolódik velem bárki, emberi roncsként kerül ki a kezeim közül. Mert összetöröm, porig rombolom az énjét, és mindezt csupán a természetem miatt. Még különösebben jól sem esik az emberek darabokra zúzása, sőt, a valóságban nem is akarom megtenni.

– Nem – jelentem ki a tőlem telhető legnagyobb határozottsággal. Láthatóan nem lepődik meg a válaszomon, azonban tovább folytatom. – Nem arról van szó, hogy nem éreznék ugyanígy, már nagyon-nagyon régóta. De te is tudod, hogy nem vagyok a megfelelő ember számodra. Vagy bárki számára. Az egész világ úgy jár a legjobban, ha én egyedül öregszem meg... – magyaráznám, de belém fojtja a szót. Ajkai az enyémeket érintik, szemeit lehunyja, én pedig képtelen vagyok neki ellenállni.

Nem tart sokáig a csók, azonban minden ellenkezésem letöri, lebontja a falakat, amiket azért húztam fel magamban, hogy Jenniet védjem az érzéseimtől.

– Nem érdekel. Csak az számít, hogy szeretlek, és hogy te engem. A többit meg majd megoldjuk, amikor kell.

[CHEN] Káosz

Csillagok, a házból kiszűrődő fény.

A cigarettafüst láthatóvá válik a sötétben. Nem érzem úgy, hogy takargatnom kéne, pedig anya bent ül a konyhába, lát engem, ahogy újra és újra beleszívok a már alig égő csikkbe, igényelve a következő adag nikotint.

Nem félek tőle, hogy bárki észrevenne. Úgyis láthatatlan vagyok, vagy legalábbis, nem érdeklek senkit.

Tudod, sokat gondolkodtam mostanában. Ahogy bámulom a világos kis pontokat az égen, most is csak agyalok. Mikor fajult ide a világ? Mikor kezdett nem számítani semmi, mikor lett az önsajnáltatás divat?

Te is ugyanazt csinálod, mint a többiek... Ugyanolyan vagy.

És valamennyire én is. Menő dohányozni, siettetni a halált, hajszolni az adrenalint, mindezt divatos, márkás ruhákban, mutatva az elköltött pénz mennyiségét, ami még csak nem is a tiéd. Facebookon az "anyuci apuci eltart", mint munkahely még reális is, csak nem értem, erre miért büszke.

Csapongok, témák és sorok között, miközben félek leírni, ami ténylegesen a fejemben jár.

Vajon a halál könnyebb? Biztos, hogy az. Nem kell gürizni, nem kell elegett tenni az elcseszett gének okozta elcseszett elvárásoknak magaddal szemben, nem kell "normális" emberi kapcsolatokat kiépíteni, nem kell semmit, csak... Lenni.

Vajon fájna, ha nem fájna? Vajon lennék, ha már nem lennék? Van értelme annak, aminek nincs értelme?

Nem számít. Mert ettől a pillanattól már nem érdekel.

(Vagy mégis...)

[XIUCHEN] Elszálló feszültség

Kiabálnak. Már megint. A zárt ajtón keresztül is áthallatszik, és bár próbálom figyelmen kívül hagyni, nem megy, képtelen vagyok. Több, mint húsz év alatt már hozzászokhattam volna, hogy nem vagyunk a tipikus “boldog család”, akinek mindenki lát minket, mégis, minden egyes rossz szó újabb és újabb kést jelent a szívemben.

Pedig még csak nem is hozzám szólnak. A szurkálódó, maró megjegyzések nekem okozzák a legnagyobb fájdalmat, és ők ezt még csak nem is tudják. Vagy, lehet, hogy igen, csak nem érdekli őket.

A telefonomat elővéve max hangerőre állítom a kedvenc dalaimat, hátha így nem kell realizálnom, figyelemmel követnem az eseményeket, de a fejemben ugyanúgy ottmaradnak a gondolatok, a lelkemben az érzések.

Nem bírok ki többet negyed óránál, az eddigi fekvő helyzetemből felpattanva, cipőmet villámsebességgel felhúzva rontok ki a szobámból. Hirtelen nem hallok semmit, minden elnémult. Túl hangosan nyitottam volna az ajtót? Nem érdekel.

- Majd jövök - intek egyet gyorsan a két meglepett felnőtt felé, majd a házat is elhagyva kezdek bóklászni a város ismerős utcáin.

Nem lakunk itt olyan régóta, de eleget sétáltam már így az éjszakában, hogy ne vesszek el. Talán ez az egyetlen olyan dolog, ami megnyugtat: a zaj, hogy egyfolytában autók száguldoznak az utakon, a karaoke-bárokból kiszűrődő zene, a részeg korombeliek kiabálása. Hogy eltűnhetek a tömegben, csak egy vagyok a sok ember közül, hogy senki nem tudja, mi zajlik le bennem valójában.

- Chen? - hallom meg a nevem a hátam mögül, mire megtorpanok. Ki merészeli megzavarni a nyugodt időmet? A hang ismerős, mégsem tudom, ki lehet az. Valószínűleg egy haver a suliból, vagy lehet, hogy valaki Busanból, akit már régen elfelejtettem.

Továbbmegyek, anélkül, hogy hátrafordulnék. Megismétli a nevemet, de ezúttal már meg sem állok, csak elveszek a tömegben, nehogy véletlenül megtaláljon. Egyedül akarok lenni.

A mostani kóborlásom ismét ugyanott fejeződik be, ahol az összes többi: egy épület tetején, a teljesen sötét eget bámulva. Itt nem látszódnak a csillagok, nem úgy, mint otthon, és ez egyszerre frusztrál és nyugtat meg. Mikor abban a városban éjjel felnéztem az égre, olyan volt, mintha figyelnének. Mintha az Isten, a Sors, vagy tudja az ég, ki van ott fenn, le sem venné rólam a szemét, és ez egy kicsit biztonságot nyújtott, ugyanakkor iszonyatosan zavart is. De mióta elköltöztünk, mintha az óvó tekintet tulajdonosa úgy döntött volna: “Felnőttél, járd a saját utadat. Innentől nem segíthetek.”

Igazából, lehet, hogy hülyeség az egész, és nincs semmilyen teremtő, vagy kontrolláló másik világ. Sőt, ha belegondolok, elég reális, hogy egyszerűen csak az emberiség nem érdemli meg, hogy figyeljenek rájuk. Miért is érdemelné? A saját fajtánk mellett az összes többit is elpusztítjuk, feléljük a Földet, mintha minden a miénk lenne, pedig nem.

- Chen, te vagy az? - Ismét ugyanaz a hang, ismét a hátam mögül. Még mindig ismerős, de még mindig nem tudom, ki szólíthat a nevemen. Ezúttal megfordulok, úgysincs hova menekülnöm. - Én vagyok az, Xiumin. Tudod, akit tizedikben visszautasítottál.

Áh, szóval Xiumin az. És engem ennek miért kéne érdekelnie?

Unott tekintetemmel az övét keresem, hogy lássa, mennyire hidegen hagy a kiléte. Most már háttal ülök a városnak, egyenesen a srác felé fordulva, hogy láthassam a reakcióit.

- Mit akarsz? - kérdezem, annak a legkisebb jele nélkül, hogy foglalkoztatna is a dolog. - Ha idegesíteni jöttél, már mehetsz is el.

- Igazából… Csak megláttalak, és azt gondoltam, köszönök. Tudod, így, hogy ennyi idő után találkozunk, ez biztos az istenek műve. Ők akarták, hogy elmondjam, még mindig szeretlek, és… - Mosolyra húzom a szám. Ez nem az a kedves gesztus, amivel azokat az embereket tüntetjük ki, akiket szeretünk. Nem, ez a megalázó, szánalmat mutató arckifejezés, hogy pontosan láthassa, mennyire hidegen hagynak a dolgai.

- És? Szeretsz? Na ne nevettess. Nincs olyan dolog, hogy szerelem. Van ragaszkodás, függés, vonzódás, vágy, de szerelem nincs - vágom az arcába a tényeket, és hanyatt dőlök a párkányszerű földön, ami elválaszt a mélységtől.

- De… Én… - dadogja, én pedig elnevetem magam. Könyörgöm, csak kopjon már le…

- De? Te? - kérdezek vissza, ismét felülve. - Tudod mit? Ha annyira szeretsz, mint ahogy mondod, már évek óta… Akkor ugorj le. Gyere ide, és ugorj le velem. - Felállva egészen az épület tetejének széléig sétálok, és hátrapillantva várom a reakcióját. Nagyot nyel, de odajön mellém. Nos, bátorsága legalább van, ha esze nincs is.

Kezemet a hátára simítom, bátorítóan rámosolygok, amit félve viszonoz. Látom a szemén, hogy retteg. Lökök rajta egyet, ő pedig csak zuhan, zuhan és csak zuhan a mélybe.

A feszültségem pedig vele együtt szállt el.

[XIUCHEN] Farkasálom - Harmadik fejezet: "Mivé tesz ez téged, ha nem gyilkossá?"

„Gyönyörű arc, akárha csak egy angyalé lenne. Rettegve pillant le rám, tudja, hogy én vagyok az, aki elhozza számára a halált. Óvatosan hátrál, mintha ezzel megakadályozhatna, mintha így nem kapnám el.

A szemem sarkában látom, ahogy a szarvas mozdulatlanul figyel minket. Nem különösképpen zavartatja magát, tulajdonképpen csak... Szemlélődik.

Nem veszem le a tekintetem az áldozatomról, abban a pillanatban, ahogy ő megmozdul, hogy elfusson, utánaugrok. A perifériámon megpillantom, ahogy a közönségünk megfeszül, de nem foglalkozom vele, az ember torkának ugrom, marcangolni kezdem.

Mindent beterít a vér fémes illata, én pedig megvadulva tépek ki egyre nagyobb és nagyobb húscafatokat. Már az egyik kéznek a csontját rágom, mikor óvatosan odalépked mellém az eddig csendben minket fürkésző állat.

Lehajol az egyik vértócsához, majd mélyen a szemembe nézve, lefetyelni kezd. A növényevő szarvas… Embervért iszik.”

Kétségbeesetten, remegve állok az immár betemetett sír előtt. Kezeim egyszerre vörösek és barnák, nekem pedig újra és újra csak egyetlen gondolat jár a fejemben: Megöltem valakit.

Reszketve hátrálok el, majd kezdek rohanni az autóm felé. A bűntudat és a kielégültség egyszerre mardos, belső énem, amely eddig a lelkiismeretem jelentette, most gyilkosságra sarkall, és az, aki ebben a pillanatban én vagyok, retteg attól, amit tett.

Nem tudom hová mehetnék, kezem automatikusan a már megszokott utakra vezet. Így lyukadok ki, bármiféle gondolkodás nélkül Dongwook házánál. Keresem a kulcsaimat, de rá kell jönnöm, hogy már nem itt lakom.

Becsöngetek, miközben paranoiásan körbe-körbe tekintgetek, lát-e valaki, annak ellenére, hogy ennek elég kicsi a valószínűsége. Hajnali négy van, ráadásul szombat, épeszű ember ilyenkor még alszik.

Ismét rányomok a gombra, de ezúttal már meg is hallom az álmos reakciót a kaputelefonban.

– Ki az? – kérdezi, én pedig színtelen, szinte már könyörgő hanggal felelek:

– Jongdae vagyok. Bemehetek? – A sírás kerülget, és gondolom, ezt hallja is rajtam, ugyanis azonnal nyitja a kaput, hogy beengedjen. Nem tudom levenni a tekintetem a vértől és sártól vörösesbarna kezeimről, és amint ő is meglát engem, megretten.

– Mi történt? Megsérültél? – ragadja meg a vállaim finoman, attól félve, hogy esetleg fájdalmat okozhat. Nem merek a szemébe nézni, rettegek, hogy észreveszi azt a kettősséget, azt a vihart, ami bennem dúl, rombol.

– Én… Én… Megöltem valakit – suttogom reszketeg hangon, és szinte érzem, ahogy megfagy az ereiben a vér. Kézfeje kissé megdermed, erősen szorít rá a pulcsimra, talán ezzel is kifejezve a megdöbbenését. Vagy inkább a félelmet és a rettegést, ami már abban a pillanatban elkapja, ahogy végigpillant a vértől és nedves földtől ragacsos ruházatomon.

– Gyere be, és vetkőzz le. Elégetem a ruháidat. – Igyekszik összeszedni magát, nagyon látszik rajta a próbálkozás, mégis nyilvánvaló, hogy jár az agya a történteken. És valószínűleg rajtam is. – A holttest?

– A temetőben, egy sírban. – A hangom már kezd visszaállni a normálisra, és sokkal inkább uralkodik el rajtam az általában jellemző logikus, szinte már érzéketlen gondolkodásmód, mintsem ezt a helyzetből adódóan megengedhetném magamnak.

– Hogy mi? – torpan meg ismét, ezzel is jelezve, hogy mondandómmal ismételten sokkoltam. – Te komolyan eltemettél egy friss hullát egy régi mellé?

– Így nem találják meg – vonok vállat egyszerűen, ezzel mintegy meg is magyarázva a tettemet.

Ezek után eleget teszek a kérésének, és megszabadulok a mocskos melegítő-szettemtől, majd a volt szobámba vonulva kapok elő egy itt hagyott nadrágot és pólót, hogy elmenjek zuhanyozni.

A fürdőszobai tükörbe pillantva mintha nem is a saját arcom nézne rám vissza. Ez más: őrült, gonosz, rideg. Az idegen szemeiből szinte süt a vágy a gyilkolásra, és kénytelen vagyok ráeszmélni: ez vagyok én. Egy hidegvérű gyilkos, az álmaimban látott, magányos farkas.

Egyáltalán nem érzek bűntudatot, csak valami furcsa élvezetet. Mintha elemi szükségletem lenne az ölés, amit végre, egy rövid időre sikerült kielégítenem. De ez nem elég, újra és újra meg kell majd tennem, mert ettől a ponttól már nincs többé megállás. Az első után mindig jön a második, a harmadik, majd végül a sokadik, amíg meg nem állítanak.

A bőrömön már megszáradt a sötét színű keverék, ezzel még jobban kifejezve a belül tomboló sötét énemet.

Tudom, hogy nem vagyok jó. Tudom, hogy az emberek nagy része rettegne tőlem, ha tudnák, hogyan gondolkodom, ha tudnák, mit tettem, ugyanúgy, ahogy a saját nagybátyám, Dongwook is retteg tőlem.

A zuhanykabinból kilépve, immáron egy felfrissült, normális ember néz vissza rám, mintha az elmúlt pár óra meg sem történt volna. Felöltözöm, hogy az udvaron találkozhassak a bácsikámmal, de amíg odaérek, ki kell agyalnom valamit, hogy miért tettem. Igyekszem bűnbánó arcot mutatni felé, lehajtott fejjel baktatok az immár csak pislákoló tűz felé, ezzel is kifejezve, hogy szánom-bánom a dolgokat.

Nyilván, vagy elhiszi, vagy nem, és ez az ötven százalékos esély kissé elbizonytalanít a dolgokban.

Mit fogok tenni, ha feljelent a rendőrségen? Bár… Nem tenné. Egy család vagyunk, és a családtagok nem bántják a másikat. De ha mégis…

Egy pillanatra megtorpanok, ahogy felvetődik bennem, hogy őt is megölöm. Mikor váltam én ilyenné? Mikor vetődött fel bennem akár csak egy pillanatra is, hogy bántom őt?

Valld be, Jongdae… Már egészen kicsi korodtól foglalkoztat a kérdés, milyen lehet meggyilkolni a saját véredet, az embereket, akik közel állnak hozzád. Az író benned nem nyugszik, tapasztalatra szomjazik. Add meg neki!

Mintha a szerepek bennem pillanatról pillanatra felcserélődnének. Egyik percben még én én vagyok, a következőben eluralkodik rajtam a vérszomjas belső alak, a farkas, akinek egyetlen célja van: az ölés.

Megállok a kertre nyíló üvegajtóban, és némán figyelem, mit csinál. Úgy tűnik, mintha habozna, ahogy meredten nézi a kezében tartott melegítő-szettet. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, de talán nem is akarom tudni. Ugyanis, még ha csak meg is fordul a gondolatai között, hogy felad, máris potenciális veszélyforrásnak számít.

– Mit csinálsz? – szólalok meg végül fennhangon, mire hirtelen rémületében elejti a ruhákat, egyenesen a tűzbe. Itt a vége. Innentől bűnrészesnek számít. Ha a mélybe húz, magammal rántom őt is.

– Minek tűnik? Mentem a bőröd – morogja kissé kelletlenül, de tudom, hogy semmi rosszindulat nincs benne, sokkal inkább a félelem beszél belőle.

Mert fél tőlem, ez elég egyértelmű. Az egyik lába mindig az ellenkező irányba áll, szóval menekülne, a tekintete zavaros, és a szeme sarkából engem figyel, még ha nem is néz egyenesen rám.

– Nem foglak bántani – nyugtatom meg, de kissé zavarba ejt, hogy ezt ki kell mondanom. – Nem vagyok gyilkos.

A legnagyobb hazugság, ami valaha kijöhetett a szádon. Hiszen nem önvédelemből ölted meg Luhant, csupán kíváncsiságból. Mivé tesz ez téged, ha nem gyilkossá, Jongdae?

– Mondd csak, Dae… Nem gondoltál rá, hogy felkeress egy szakembert? – Hangja kissé félénken vág át a sötétségen, amit még a tűz pirosas fénye sem képes megtörni. Testem megmerevedik, ahogy eljut az agyamig a kérdése, majd hangosan felkacagok. Kissé hisztérikusan, kissé őrülten, mint aki tényleg jól szórakozik a másikon.

– Ezt te se gondoltad komolyan, bácsikám. Onnét számomra két lehetséges út vezet ki: az egyik a zártosztályra, a másik a börtönbe. Mondd csak, ennyire el akarsz különíteni a világtól? – kérdezem, még mindig nevetve az abszurd ötleten. – Tudod mit? Én elmentem. Köszönöm a segítséget, bár nem is értem, miért ide jöttem először…

Hátat fordítva neki hagyom el az udvart, de az üvegajtóban még megtorpanok, ahogy utánam szól.

– Azt legalább elárulod, miért tetted?

Pár pillanatig csendben álldogálok, fontolgatom, milyen választ adjak, hazudjak-e, vagy sem.

– Mert ehhez volt kedvem – vonok vállat végül, otthagyva őt a gondolataival.

A lakásba belépve tömény fűszag csapja meg az orromat. Ahogy egyre beljebb kerülök, egészen pontosan a nappaliban, meglátom, ahogy vagy heten ott fekszenek, különböző pózokban, és egyikőjüknél még azt is pontosan meg tudnám mondani, hol fog iszonyatosan fájni a háta, amikor felkel.

Fogalmam sincs, mit kezdjek velük, de tekintve, hogy még csak hajnali öt múlt, nem áll szándékomban felébreszteni őket. Így inkább a szobámhoz tartozó fürdő felé veszem az irányt, hogy még egyszer lefürödjek, valamint fogat mossak lefekvés előtt.

Hetek óta először úgy kelek fel, hogy nem álmodtam semmit, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Kipihenten, az eddig elmaradhatatlan fejfájás nélkül ülök fel az ágyamban, és zavartan gondolom végig az elmúlt éjszakát.

Megöltem Luhant. Igen, többször is hasba szúrtam, megvártam, amíg kivérzik, majd eltemettem egy ismeretlen sírjába. Még azt a tiszteletet sem adtam meg neki, hogy legalább a világnak megmutassam, milyen gyönyörű is valójában a halottsápadt bőrét színező vére.

Megmosom az arcom, hogy kicsit magamhoz térhessek, majd ahogy a kusza, kissé nedves hajammal belenézek a tükörbe, nem látok mást, csak egy… Szörnyeteget.

Rápillantok az órára, még csak fél tíz múlott. Mégis, talán pont itt az ideje felkeltenem a kint alvó drogos bandát. Így hát, ezen elhatározásomtól vezérelve, miután bekapcsolom a laptopom a dolgozószobában, a nappaliban megpróbálom felébreszteni először Minseokot, majd a többieket, de miután egyikük sem reagál, drasztikusabb módszerekhez folyamodok. Ilyenkor áldom magam, hogy még a beköltözéskor kidobattam azt az ocsmány szőnyeget a dohányzóasztal alól, mert különben most kellene vesződnöm vele. A tál hideg víz így egyszerűen csak a műanyagpadlóra fröccsen, nem issza bele magát a durva vászonba.

– Mi a fasz? – ordít fel Xiu, ahogy a jéghideg folyadék az arcát éri, és eláztatja a haját.

– Ezt én is kérdezhetném – pillantok rá ridegen. – Lefektettünk szabályokat, amikor beköltöztem ide, rémlik? Példának okáért, nincs fű, kokó, marihuána, vagy bármilyen illegális tudatmódosító-fogyasztás ebben a lakásban – sziszegem az arcába, de láthatóan még nincs eléggé magánál ahhoz, hogy fel is fogja amit mondok. A kezébe nyomom a fehér tálkát, majd hátat fordítok neki, hogy végre nekiállhassak írni. – Keltsd fel ezt a rakás drogos szerencsétlent, és tüntesd el őket innen. Mielőtt olyat teszek, amit én magam is megbánok később.

A hangokból ítélve engedelmeskedik nekem, ugyanis nem sokkal később az övéhez hasonló dühös ordításokat hallok meg újra és újra tompán, az ajtó túloldaláról, majd végül minden elcsendesedik. Én pedig nyugodtan vethetem bele magam ismét az új könyvem részleteibe.

„ – Emlékszel az első gyilkosságodra, Ren? – kérdezi Dongho, aki úgy látszik, meg van győződve róla, hogy még mindig a másik személyiségem vagyok. Információra éhesen hajol felém, mintha csak egy cinkostársával beszélgetne, vagy sokkal inkább, mint egy… mesterrel.

A dilemmám felőröl belülről: játsszak szerepet, vagy valljam be, hogy én én vagyok? Azonban az emlékképek, mintha csak én éltem volna át őket, szinte leperegnek a szemem előtt, az összes halál, amelyet az ő kezei okoztak, most már az én lelkemen szárad.

– Igen – felelem színtelen hangon, hátradőlve a kanapén, ujjaimat összekulcsolva az ölemben. Amikor a pengém először kóstolt vért… Az adrenalin, ami elöntötte az ereimet… Az izgalom, az élvezet, minden átsuhant rajtam. És a rettegés is. – Tökéletesen emlékszem rá, hogy mit, hogyan tettem.

És mesélni kezdtem.„

Kopogás zökkent ki a gondolataimból, kezem megakad a levegőben, ahogy már kezdenék volna bele az új sorba.

– Mit akarsz? – morgom dühösen, de elég hangosan, hogy a szoba előtt álló is hallja.

– Csináltam neked kávét – nyit be Minseok egy tálcával a kezében, kiengesztelő mosollyal az arcán. Mintha ezzel minden el lenne felejtve. – Bocsánatot szeretnék kérni, amiért megszegtem a megállapodásunkat. Nem így volt tervezve, és…

– Nem érdekelnek a kifogásaid. Ezek után nyugodt szívvel kidobhatnálak innen, vagy közölhetném, hogy mostantól lakbért fizetsz – felelem komoran, mélyen a szemeibe nézve, és furcsa gondolatom támad. Nem olyan, mint amikor ölni akarok, annál sokkal… Másabb.

– Én tényleg sajnálom. Nem tudnálak valahogy kiengesztelni?

Erre a kérdésre vártam. Szinte látom magam, ahogy a szemem számítóan megvillan, és féloldalas mosolyra húzom a szám.

– De igen. – Hangom hűen tükrözi az érzéseimet: a tapasztalatra való szomjúságot, és a sejtelmességet, ami láthatóan kissé megrémiszti őt. – Csókolj meg.

[XIUCHEN] Imádom, ahogy hazudsz

           - Tudod, nem is értem, miért csináljuk ezt még mindig… - motyogom, hátamat Minseokénak döntve, meredve a hotelszoba hófehér falára. Kezemben már leégett a cigi, csak megszokásból tartom az ujjaim között. Csupasz bőröm is az övéhez ér, érzem, ahogy megfeszül az izma a gerince mentén.

        - Mert szeretlek. – Egyszerű szavak, egy egyszerű embertől. Nem is lenne benne semmi bonyolult, ha nem gondolnám túl a dolgokat. Ha nem tudnám, hogy hazudik.

        - A testemet szereted. Fizetsz is érte, nem? – vonom fel a szemöldököm, bár ő ezt nem láthatja. Megvan a véleményem róla, a „szeretetéről”, sőt, az egész kibaszott életről. Ha van pénzed, boldog lehetsz, ha nincs, akkor ezt az érzést felejtsd el. Erről szól minden.

        - Szerelmes vagyok beléd, Chen. Beléd szerettem. Nem csak a testedbe; a szemedbe, a szádba, a mosolyodba, ahogy rám nézel… Tudom, hogy nem igazi, tudom, hogy mindezt meg tudom venni, de kérlek, valld be, hogy te is így érzel – suttogja bizonytalanul, kétségbeesetten, én pedig szenvtelenül felé emelem a kezem, jelezve, hogy mibe kerülnek a szavak.

        Érzem, ahogy a papír belecsúszik a tenyerembe, elmosolyodom.

        - Én is szeretlek, Minseok – mondom ki, úgy téve, mintha igaz lenne.

        - Még mindig… Imádom, ahogy hazudsz.

[HEEHUN] Az angyalom

Előrebukok a hatalmas, hófehér kádban, mélyen a habok alá. Még magam sem tudom, mi késztet arra, hogy percekig levegő nélkül maradjak, de hamar rádöbbenek: odalent őt látom. Heejun mosolyog rám, úgy, ahogy régen tette, mielőtt eltaszítottam volna magamtól.

Úgy, ahogy soha többé nem fogom látni ismét.

Lehunyt szemmel közelítek az árny felé, számat óvatosan hozzáérintve a forró víztől langyos csempéhez, már ezzel is azt az érzést keltve bennem, hogy valóban őt csókolhatom. Az ő porcelánszerűen tökéletes ajkait, amiket oly sokszor kényeztettem azelőtt, és amelyek végül ridegen, elutasítóan kimondták az utolsó szót: „Vége.”

Újra és újra elveszek ebben a káprázatban, mindig megismétlem, amíg az állandó levegőhiánytól már a hangját is hallom. Nem akarok felkelni ebből az álomból…

- Jihun, mégis mi a francot csinálsz? Kelj fel, te idióta! Jihun! Jihun!

Az éjszaka alatt megrohamozó képek egyszerre tűnnek valóságnak és képzeletnek. Mintha az aranybarna fürtök olyan közel lennének, hogy beléjük túrhatnék, ha akarnék, viszont nem merek közelebb kerülni hozzájuk. Rettegek, hogy eltűnnek.

Érzem, hogy nedves alattam a paplan, és kezdem felidézni a korábbi történéseket, amik eddig nem tűntek másnak ostoba hallucinációknál.

Csak figyelem a gyönyörű arcot, ahogy alszik, és meg sem rezzen, ahogy hirtelen mozdulatot téve felé nyúlok. Mintha egy angyal szállt volna elém, vagy sokkal inkább mellém, esetleg tényleg megfulladtam, és a Pokol próbál megviccelni ezzel a csábító káprázattal.

- Mielőtt megkérdeznéd: Igen, még élsz, és igen, valódi vagyok. – A lehető legnyugodtabb hangon szólal meg, egyedül a lassan kinyíló sötétbarna szemek győzködnek arról, hogy tényleg ébren van, nem képzelődöm. De még mindig képtelen vagyok elhinni…

- Heejun – mondom ki a nevét egyszer, aztán még egyszer, majd újra és újra. Mintha ezzel meggyőzhetném magam arról, hogy visszatért. Hozzám.

- Igen, így hívnak. Szeretnél még párszor megbizonyosodni róla, vagy visszafeküdhetek aludni, drágám?

Ez az egy szó nyugtatott meg végül. Olyannyira, hogy egyszerűen csak ledőltem mellé, figyelni, hogyan alszik az angyalom.

[XIUCHEN] Farkasálom ~ Második fejezet: "Nem vagyok gyilkos"

  

 „Egyre csak közeledik és közeledik, én pedig nem veszem le róla a szemem. Nem akarom megölni, még nem, csak hagyom, hadd kíváncsiskodjon. Mint egy óvatos kölyök…

Érdeklődve figyelem, ahogy elülső két lába már csak alig néhány méterre van tőlem, és még mindig nem jött rá, hogy veszélyt jelentek számára. Lefekszem a fűre, tudom, hogy nem fog bántani. Hogy is bánthatna? Csak egy gyerek. Legalábbis látszatra biztosan…

Látom a fakó füvet besüppedni először a patái, majd a teste alatt, ahogy leereszkedik a földre, velem szemben. Néz, tekintetében értelem csillog, mintha tudná, hogy nem ő lesz a következő áldozatom. Bátran bámul rám, már-már kihívóan, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve, egy pillanat alatt felé kapok.

Nyaka a fogaim között, ő a váratlan mozdulattól kicsit megretten, de nem mozdul. Nem fél. Nem tesz semmit, csak várja a sorsát.

Elengedem, majd hátat fordítva neki lépdelek tőle távol, mélyen elveszve az erdőben. Érzem pillantását magamon, amíg el nem tűnök a sötétségben, nekem pedig csak egy dolog villan át az agyamon: visszajövök érted.”

Az átpakolás az új lakásomba volt a legegyszerűbb az összes macera közül. Legnagyobb meglepetésemre még maga Xiu – ő kérte, hogy hívjam így – is segített, így egy egész jó viszony kezdett kialakulni kettőnk között. Azt nem mondhatom, hogy túlzottan kedvelnénk egymást, de legalább nem vitatkozunk állandóan, vagy teszünk keresztbe a másiknak.

– Chen, mit akarsz ma enni? – hallom a hangját, ahogy bekiabál a dolgozószobának kinevezett helyiségbe a konyhából. Figyelmen kívül hagyom, túlságosan belemélyedek az éppen aktuális regényembe. Csak írom és írom a szavakat, szinte oda se figyelve rájuk. Tudom, hogy később valószínűleg úgyis kitörlöm a nagy részét, mert nem fog tetszeni.

Újra és újra visszakúsznak a fejembe a megismerkedésünket követő, és az első itt töltött éjszaka képei. Már nagyon régen tisztáztam magamban, hogy véletlenek nem léteznek, így csak szimplán nem értem, mit akar közölni velem az agyam. Talán amiatt van, hogy kiszabadultam a bácsikám őrző-védő tekintete alól, az önálló élet stressze ez.

Feladva mára az írást, inkább kinyújtóztatom a végtagjaimat, és egyenesbe hozom a gerincemet. Egy szálat kivéve a cigarettatárcámból kilépek az alig két négyzetméteres erkélyre, hogy rágyújthassak. Tartom magam a szokásomhoz, hogy lakásban nem dohányzom, annak ellenére, hogy Minseok kijelentette, őt nem zavarja a füst.

A gyomrom hangosat kordul, de a hirtelen nikotinadagtól, ami szétáramlik a véremben, hányingerem van. Nem kívánok semmit, de érzem, hogy semmilyen táplálék nem jutott ma még a szervezetembe. A sülő hús illata kezdi betölteni a dolgozószobámat is, bizonyítékát adva annak, hogy Xiumin ma is bemutatja a csodálatos főzőtudományát.

Elnyomom a csikket a hamutartóban, de ahogy elrugaszkodnék a korláttól, megszédülök. Éppen, hogy csak nem zuhanok tíz emeletnyit, sikerül megkapaszkodnom a vasdarabban. Csak egyetlen pillanatra rettenek meg, talán mert már annyiféleképpen megírtam a halált. Nem félek tőle, a vég úgyis akkor ér utol, amikor akar, nem előbb, nem később. Aztán ki tudja, lehet, hogy a túlvilág az egyik világ, amit alkottam, akkor meg nincs mitől félnem. Ismerem az összeset, mint a tenyeremet.

A konyhába kiérve kíváncsian lesem meg a sütőben sülő csirkét, és így megsaccolom, mikor lesz kész. Azonban amint a hűtő ajtaját nyitnám, csak a konyharuha csapódását érzem meg a kézfejemen.

– Nemsokára ehetsz, addig bírd ki – utasít szigorúan Minseok, mint valami anyuka.

– Már egy kávét sem ihatok? – morgom hátrébb lépve eggyel, mire csak elmosolyodik. Komolyan, tényleg olyan, mint egy anya.

– Tudod, hogy nem tesz jót – helyteleníti. – Megnő a vérnyomásod, koffeinfüggő leszel, és mindig csak azt fogod várni, mikor kapod a következő dózist. Iszonyatosan fog fájni a fejed, amíg teljesen ki nem ürül a szervezetedből, és… – Csak mondja és mondja, nekem pedig egyik fülemen be, a másikon ki.

– Mikor is lettünk mi ilyen jó barátok, hogy az egészségem miatt kelljen aggódnod? – kérdezem gunyorosan, belesűrítve a lehető legtöbb szarkazmust, amire csak képes voltam. Látom, ahogy nagyot nyel a kérdésemre, mintha kicsit megijedt volna.

– Nos, az elkövetkezendő időben együtt kell élnünk, és akár tetszik, akár nem, rajtad múlik a lakhatásom, szóval… Természetes, hogy nem szeretném, hogy elpatkolj. – A szavai elég bizonytalanul hatnak, mint aki csak üres kifogásokat keres. Valamiért szembe jut az álmom, ahogy az állkapcsom a fiatal szarvasbika nyaka körül nyugszik, és mindketten megmutatjuk az önkontrollunkat. Ő azt hazudja magának, hogy nem fél, én pedig elhitetem magammal, hogy őt nem fogom megölni, még ha a végén úgyis csak vadász és préda vagyunk.

– Hát rendben. Akkor csinálnál nekem egy kakaót, kérlek, kevés cukorral, benne egy fahéjrúddal? Visszamegyek a dolgozóba, hogy még véletlenül se fenyegessen a veszély, hogy vacsora előtt enni merészelnék – hátrálok meg, az említett helyiség ajtaja felé fordulva, hogy bizonyíthassam, szándékozom visszatérni az íráshoz. – Köszi! – Intek egyet, immár a hátamat mutatva neki, majd lenyomva a kilincset belépek, és behúzom magam után a mahagóni falapot.

Zavarnak a képek, amik újra és újra a fejembe kúsznak, ha a közelében vagyok, és a gondolatok, amik egy-egy pillanatra átvillannak az agyamon. Az alkotói válságom felemészt, egy olyan részhez érkeztem el a regényemben, amihez képtelen vagyok hozzálátni, hiszen nem értem, és nem érzem egy gyilkos érzéseit.

Hát öld meg! Senki nem keresné… Áss ki egy sírt, és temesd el a hullát. Úgy még csak nem is találnák meg…

Nem! Nem ölhetek meg egy embert, nem játszhatok Istent. Nincs jogom elvenni egy életet csak azért, hogy legyen elég tapasztalatom az íráshoz…

Kopogás az ajtón. Hirtelen lépek el onnét, hogy utat engedjek Xiunak, de megbotlok a saját lábamban, és a földön kötök ki. Gondolom, elég nagy hangzavarral járhat a landolásom, ugyanis Minseok úgy robban be a szobába, mint egy bomba.

- Minden rendben? – kérdezi, majd a kezében lévő tálcát lerakva az asztalra siet engem felsegíteni.

– Igen-igen, csak megbotlottam. Nem kell aggódni – nevetem el magam kínosan, elfogadva a segítségül nyújtott kezet. Látom a féltést a tekintetében, mintha tényleg törődne velem.

– Nem fáj semmid? Ne menjünk orvoshoz? – kérdezi, miközben támogatni próbál a székemig. Nem veszi a lapot, hogy nincs szükségem a segítségére, így lerázom az érintését magamról, és egyedül sétálok el az asztalhoz, levetődve ülő helyzetbe.

– Nem kell – utasítom el a lehetőséget. Nem értem őt. Az egyik pillanatban aggódik értem, kedves velem, aztán közli, hogy csak azért mert rajtam múlik az élete, aztán megint ugyanazt játssza. Mint egy kettős személyiség…

Rápillantok az egér megmozdulásától felvillanó képernyőre, és hirtelen átfut rajtam egy ötlet.

– Lenne rám pár perced? – kérdezem, teljesen megváltoztatva korábbi hangsúlyom. Nem nevezném túlzottan behízelgőnek, inkább csak olyan, mint amikor valaki el szeretné érni, amit akar.

– Persze. Mit szeretnél? – hajol hozzám közelebb, ezzel már jócskán belelépve az aurámba. Kicsit hátrálok tőle a székkel, mert iszonyatosan frusztrál, ha valaki szinte már csak hajszálnyira van tőlem.

– Elolvasnád ezt a kis részletet? Nem tudom, hogy megéri-e beleépíteni a regényembe, vagy sem – kérem meg, miközben felállok, odaengedve őt a helyemre. Idegesen várok, amíg elolvassa, és figyelem, ahogy pillanatról pillanatra, sorról sorra sápad le. Nem mondtam el neki, hogy egy álmomról van szó, elvégre ez nem olyan fontos dolog, amiről feltétlen tudnia kell.

– Ez… Micsoda? – pillant rám, kicsit kétségbeesve, a szemeiből félelmet olvasok ki. Fogalmam sincs, mit válaszoljak, az igazat mondjam-e vagy sem.

– Az egyik álmom – csúszik ki a számom a nagy gondolkozás közepette, mire az arca még fehérebbé válik.

– Azt hiszem, most… Mennem kéne – tápászkodik fel, majd támolyog ki a szobából, miközben maga elé motyog valamit, amiből semmit sem értek. Zavartan állok az egész szituáció előtt, nem tudom, most menjek-e utána, vagy várjam meg, amíg ő jön vissza.

Egyáltalán mit érdekel engem? Együtt élünk, mert muszáj, ennyiről szól a kapcsolatunk. Nem kezdhetek el aggódni érte, csak plusz egy nyűg lenne, amivel foglalkoznom kell, azokból pedig már így is van elég.

A telefon csörrenése zökkent ki a gondolataimból, én pedig már reflexből nyúlok érte, hogy felvegyem. Nem is figyelem, hogy nem az enyém, hanem Minseok hagyta valamikor az asztalomon, a zöld ikont elhúzva szólok bele.

– Igen tessék? – kérdezem, le sem véve tekintetem a monitorról.

– Öhm… Xiumin? – kérdezi az ismeretlen hang, amin érezni lehet az értetlenséget. Ekkor realizálom, hogy a fülemhez tartva nem az én mobilom pihen a kezemben, hanem a lakótársamé.

– Egy pillanat és adom – tartom el magamtól a készüléket, majd teljes nyugalomban kisétálva a dolgozóból, elordítom magam. – Xiu, keresnek!

Amint megjelenik a konyha ajtajában, már dobom is felé a kis eszközt, amibe ő azonnal elkezd beszélni, ahogy elkapja.

– Szia, Luhan. Mizu? – Még int egyet felém, majd visszavonul a kis szentélyébe, a sütőhöz. Komolyan, mióta ideköltöztem, vagy ott látom, ahogy éppen valamit főz, takarít, vagy a nappaliban tévézik. Csak tudnám, hogy vajon mit dolgozik?

Én is visszavonulok a megszokott helyemre, levetődöm a számítógép elé, és meredten bámulom a megnyitott dokumentumot.

„– Mit álmodtál tegnap éjjel? – kérdezi tőlem Dr. Kang Dongho, a mai első tiszta pillanatomban. Csak csendben nézem őt, a karakteres arcot, a lefelé pillantó, mogyoróbarna szemeit, és gondolkozom. Vajon hogy lehet ilyen gyönyörű valaki? Nem nevezném a szó szoros értelmében szép embernek, egyszerűen csak… Különleges. Olyasvalaki, akibe bárki első pillantásra beleszeret.

– Szarvas voltam. Vagy őz. Azt hiszem, teljesen mindegy, hiszen mindkettő préda. A farkas prédája, amelyik velem szemben feküdt a réten. Játszadozott velem, próbálta kitalálni, meddig tart az önuralmam, mikor menekülök el előle. De nem tettem, csak rettegéssel vegyes izgalommal vártam, hogy mikor engedi el a nyakamat. Majd mikor látta, hogy nem tud megtörni… Ott hagyott – motyogom, mint akit végtelen szomorúsággal tölt el a történetszál végkimenetele. Észre sem veszem, hogy az orvos helyett már a plafont nézem, ahogy egyik pillanatról a másikra elterülök a kanapén. Ismét nem vagyok ura a cselekedeteimnek, valamelyik énem megint át fogja venni az uralmat a testem, a gondolataim felett. Még hallom az utolsó kérdést, még éppen, hogy válaszolni tudok rá, amíg hatalmába nem kerít egy másik személyiség.

– Mondd csak… Prédának érzed magad?

– Most? Nem. Sokkal inkább… Korlátok között.”

A csengő hangját hallom átszűrődni az ajtón, viszont nem emlékszem, hogy hívtam-e bárkit is. A zaj nem szűnik, gondolom, Minseok vagy nem figyel, vagy nem érdekli, ki kér bebocsátást hozzánk. A kaputelefonhoz lépve felveszem azt, hátha több információt tudok meg az ismeretlen kilétéről.

– Xiu, megjöttünk! – a vidám kurjantás valószínűleg már lakótársam figyelmét is felkelti, ugyanis odalépve hozzám, a vállam felett átnyúlva beengedi őket. Értetlenül pillantok rá, mire a tarkóját vakargatva, kínosan válaszol a néma kérdésemre.

– Áthívtam pár barátomat, remélem, nem baj.

Megáll bennem az ütő, fogalmam sincs, mit mondjak. Ez most olyasmi lenne, amibe nincs beleszólásom? Ez nem így megy… Együtt lakunk, az lenne a minimum, hogy megkérdez, nem?

– Nem, de legközelebb igazán megkérdezhetnéd – morgom kelletlenül. Most már úgyis mindegy. – Mit fogtok csinálni?

– Iszogatunk kicsit, kajálunk, kártyázunk, ilyesmiket. Nyugi, nem fogunk zavarni az írásban – motyogja halkan, én pedig mélyet sóhajtva fordítok neki hátat, hogy visszatérjek a számítógépemhez.

– Szólj, ha kell segítség valamihez – ajánlom fel, bár valószínűsítem, hogy legfeljebb akkor fog megkérni bármire is, ha már eleget ittak.

– Rendben, köszönöm.

Nem tudok koncentrálni, újra és újra ugyanaz a jelenet játszódik le a fejemben, amit nem tudok rendesen megírni. Egyszerűen képtelen vagyok átérezni egy gyilkosságot, és kezdem úgy látni, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet.

Hát ölj. Nem azt mondtad, hogy az írásért mindent? Tégy meg bármit, amit kell ahhoz, hogy tökéleteset alkoss. Még ha ez is lesz az utolsó műved…

Nem… Nem… Nem tehetem meg, nincs hozzá jogom, hogy elvegyek egy életet…

Mintha felcserélődtek volna a szerepek, mintha a lelkiismeretem, ami eddig távol tartott az ölés gondolatától, egyre jobban biztatná azt az énem, amelyiknek még vannak erkölcsei.

Órák telnek el ezt a huzavona harcot játszva. Mintha állóháborút vívnánk egymással, én, és… Én. Újabb és újabb érveket hozok fel mindkét oldalon, amik kiegyenlítik egymást. Bár, valószínűleg addig jó, amíg egyensúly van. Magammal küzdök, tépem az idegsejtjeim, agyalok, hogy mi lenne a jó megoldás: kukába dobni a könyvet, amivel ténylegesen áttörő sikert érhetnék el, vagy bűncselekményt elkövetni, hogy megírjam életem művét?

– Jongdae, megkérhetlek valamire? – nyit be kopogás nélkül a már nem kicsit illuminált állapotban lévő Minseok. Hirtelen megjelenésével teljesen kizökkent a gondolataimból, összezavarodva pillantok rá. Szinte öntudatlanul bólintok, amit biztatásnak vehet, hiszen tovább folytatja. – Hazavinnéd Luhant? Nagyon rosszul van, telehányta a vécét is már, de én nem merek vezetni – néz rám könyörgően, mire felsóhajtva állok fel a székemből.

– Persze – felelem, majd a kulcsomat felkapva az asztalról kezdem el keresni a Luhan nevű alakot. Nem kell sokat kutatnom, azonnal kiszúrja a szemem a már szinte fehérré sápadt bőr és a betegesen csillogó szemek. – Remélem, tényleg csak ittatok, mert én nem fogom elvinni a balhét helyettetek – morgom még Minseok fülébe, majd a srác hóna alá nyúlva támogatom le egészen a kocsiig.

Öld meg… Öld meg… – suttogja az a bizonyos belső hang, miközben besegítem az anyósülésre a szinte csak csont és bőr Luhant. Ha lehányja a kárpitot, tényleg megölöm. Nagyon vékony, akár egyetlen mozdulattal el lehetne törni a nyakát…

Nem, nem tehetem meg… Nem vagyok gyilkos.

Mintha számítana.

Hirtelen döntök. Beülök a volán mögé, majd fejben végigpörgetem a lehetséges rizikófaktorokat: valakinek látnia kell, ahogy hazamegy, és senki sem jöhet rá, hogy én voltam. Meg kell szabadulnom az ujjlenyomatoktól a kocsimban, és a sajátjaimtól rajta, és nem találhatják meg. Gondolkozz... Gondolkozz!

Egy temetőben senki nem fog rábukkanni. Csak keress egy frissen ásott sírt.

A benzinkútnál megállva veszek magamnak egy eldobható telefont, elvégre hülye lennék a sajátomról felhívni őt. Semmilyen nyomot nem hagyhatok hátra.

A fejemre húzva a baseball sapkát hajtok ki a parkolóból. A kamerák a sötétben nem veszik a rendszámomat, ennek az egyik könyvem írásánál még korábban utánanéztem. Ezt a sötétséget kell kihasználnom mindenhez, amit most tenni szándékozom.

Luhan lakásánál kiszállok az autóból, és a portáshoz lépve megkérem, hogy segítsen felcipelni a részeg utasomat. Miután ezzel végeztünk, visszatérek a kocsihoz, és mikor már messze járok az épülettől, rácsörgök a kínai srácra.

– Szia, Luhan, Chen vagyok, aki hazavitt – szólok bele, ahogy felveszi a telefont. Örülök, hogy azért annyira nem ütötte ki magát. – Nálam hagytad a pulcsidat, ki tudnál jönni érte? – használok fel egy teljesen átlagos indokot, hogy kicsalogassam az épületből. Legnagyobb örömömre igent mondd, és megbeszélünk egy találkozót, valahol a panelház és a Lexusom között félúton.

A szívem hevesen ver az izgatottságtól, és kicsit mintha a félelemtől is remegnék. Nem érzem úgy, hogy ezzel rosszat tennék, ez csak… Tapasztalatszerzés. Ugyanolyan, mint amikor az orvosos regényemhez gyűjtöttem információt egy műtőben. Egy ilyen írás nem alapulhat csak és kizárólag a fantázián.

Türelmetlenül várok a kis parkban, kezemben a kardigán, fejemen sapka és szemüveg, hátamat kicsit görnyesztem, hogy még véletlenül se legyek felismerhető. Már látom a távolban közeledni, intek neki, hogy itt vagyok. A lépései bizonytalanok, kicsit mintha dülöngélne, valószínűleg még mindig az alkohol hatása alatt van. Zsebemben mintha égetne az egyik közeli hotel parkolójegye, és a számla, ami a lefoglalt szoba árát mutatta. A felsőm ujjába elrejtett kés hideg fémjét már elkezdte felmelegíteni a felhevült bőröm, képtelen voltam nyugodtan várni.

Egyre közelebb és közelebb ért, már a gyomrom is görcsben állt.

Még van időd visszafordulni. Nem kell megtenned, Jongdae.

De igen, meg kell.

Ahogy odaért hozzám, bele sem nézve a szemébe vágtam halántékon az időközben a kezembe csúsztatott kés markolatával. Azonnal elájult, én pedig bőrkesztyűbe bújtatott ujjaimmal elsöpörtem az arcába hulló tincseket, majd a karjaimba kaptam. Ebben az időben már nincs senki az utcákon, így immár teljesen lenyugodva indultam el a temető, és a már kiásott sír felé.