[XIUCHEN] Farkasálom - Harmadik fejezet: "Mivé tesz ez téged, ha nem gyilkossá?"

„Gyönyörű arc, akárha csak egy angyalé lenne. Rettegve pillant le rám, tudja, hogy én vagyok az, aki elhozza számára a halált. Óvatosan hátrál, mintha ezzel megakadályozhatna, mintha így nem kapnám el.

A szemem sarkában látom, ahogy a szarvas mozdulatlanul figyel minket. Nem különösképpen zavartatja magát, tulajdonképpen csak... Szemlélődik.

Nem veszem le a tekintetem az áldozatomról, abban a pillanatban, ahogy ő megmozdul, hogy elfusson, utánaugrok. A perifériámon megpillantom, ahogy a közönségünk megfeszül, de nem foglalkozom vele, az ember torkának ugrom, marcangolni kezdem.

Mindent beterít a vér fémes illata, én pedig megvadulva tépek ki egyre nagyobb és nagyobb húscafatokat. Már az egyik kéznek a csontját rágom, mikor óvatosan odalépked mellém az eddig csendben minket fürkésző állat.

Lehajol az egyik vértócsához, majd mélyen a szemembe nézve, lefetyelni kezd. A növényevő szarvas… Embervért iszik.”

Kétségbeesetten, remegve állok az immár betemetett sír előtt. Kezeim egyszerre vörösek és barnák, nekem pedig újra és újra csak egyetlen gondolat jár a fejemben: Megöltem valakit.

Reszketve hátrálok el, majd kezdek rohanni az autóm felé. A bűntudat és a kielégültség egyszerre mardos, belső énem, amely eddig a lelkiismeretem jelentette, most gyilkosságra sarkall, és az, aki ebben a pillanatban én vagyok, retteg attól, amit tett.

Nem tudom hová mehetnék, kezem automatikusan a már megszokott utakra vezet. Így lyukadok ki, bármiféle gondolkodás nélkül Dongwook házánál. Keresem a kulcsaimat, de rá kell jönnöm, hogy már nem itt lakom.

Becsöngetek, miközben paranoiásan körbe-körbe tekintgetek, lát-e valaki, annak ellenére, hogy ennek elég kicsi a valószínűsége. Hajnali négy van, ráadásul szombat, épeszű ember ilyenkor még alszik.

Ismét rányomok a gombra, de ezúttal már meg is hallom az álmos reakciót a kaputelefonban.

– Ki az? – kérdezi, én pedig színtelen, szinte már könyörgő hanggal felelek:

– Jongdae vagyok. Bemehetek? – A sírás kerülget, és gondolom, ezt hallja is rajtam, ugyanis azonnal nyitja a kaput, hogy beengedjen. Nem tudom levenni a tekintetem a vértől és sártól vörösesbarna kezeimről, és amint ő is meglát engem, megretten.

– Mi történt? Megsérültél? – ragadja meg a vállaim finoman, attól félve, hogy esetleg fájdalmat okozhat. Nem merek a szemébe nézni, rettegek, hogy észreveszi azt a kettősséget, azt a vihart, ami bennem dúl, rombol.

– Én… Én… Megöltem valakit – suttogom reszketeg hangon, és szinte érzem, ahogy megfagy az ereiben a vér. Kézfeje kissé megdermed, erősen szorít rá a pulcsimra, talán ezzel is kifejezve a megdöbbenését. Vagy inkább a félelmet és a rettegést, ami már abban a pillanatban elkapja, ahogy végigpillant a vértől és nedves földtől ragacsos ruházatomon.

– Gyere be, és vetkőzz le. Elégetem a ruháidat. – Igyekszik összeszedni magát, nagyon látszik rajta a próbálkozás, mégis nyilvánvaló, hogy jár az agya a történteken. És valószínűleg rajtam is. – A holttest?

– A temetőben, egy sírban. – A hangom már kezd visszaállni a normálisra, és sokkal inkább uralkodik el rajtam az általában jellemző logikus, szinte már érzéketlen gondolkodásmód, mintsem ezt a helyzetből adódóan megengedhetném magamnak.

– Hogy mi? – torpan meg ismét, ezzel is jelezve, hogy mondandómmal ismételten sokkoltam. – Te komolyan eltemettél egy friss hullát egy régi mellé?

– Így nem találják meg – vonok vállat egyszerűen, ezzel mintegy meg is magyarázva a tettemet.

Ezek után eleget teszek a kérésének, és megszabadulok a mocskos melegítő-szettemtől, majd a volt szobámba vonulva kapok elő egy itt hagyott nadrágot és pólót, hogy elmenjek zuhanyozni.

A fürdőszobai tükörbe pillantva mintha nem is a saját arcom nézne rám vissza. Ez más: őrült, gonosz, rideg. Az idegen szemeiből szinte süt a vágy a gyilkolásra, és kénytelen vagyok ráeszmélni: ez vagyok én. Egy hidegvérű gyilkos, az álmaimban látott, magányos farkas.

Egyáltalán nem érzek bűntudatot, csak valami furcsa élvezetet. Mintha elemi szükségletem lenne az ölés, amit végre, egy rövid időre sikerült kielégítenem. De ez nem elég, újra és újra meg kell majd tennem, mert ettől a ponttól már nincs többé megállás. Az első után mindig jön a második, a harmadik, majd végül a sokadik, amíg meg nem állítanak.

A bőrömön már megszáradt a sötét színű keverék, ezzel még jobban kifejezve a belül tomboló sötét énemet.

Tudom, hogy nem vagyok jó. Tudom, hogy az emberek nagy része rettegne tőlem, ha tudnák, hogyan gondolkodom, ha tudnák, mit tettem, ugyanúgy, ahogy a saját nagybátyám, Dongwook is retteg tőlem.

A zuhanykabinból kilépve, immáron egy felfrissült, normális ember néz vissza rám, mintha az elmúlt pár óra meg sem történt volna. Felöltözöm, hogy az udvaron találkozhassak a bácsikámmal, de amíg odaérek, ki kell agyalnom valamit, hogy miért tettem. Igyekszem bűnbánó arcot mutatni felé, lehajtott fejjel baktatok az immár csak pislákoló tűz felé, ezzel is kifejezve, hogy szánom-bánom a dolgokat.

Nyilván, vagy elhiszi, vagy nem, és ez az ötven százalékos esély kissé elbizonytalanít a dolgokban.

Mit fogok tenni, ha feljelent a rendőrségen? Bár… Nem tenné. Egy család vagyunk, és a családtagok nem bántják a másikat. De ha mégis…

Egy pillanatra megtorpanok, ahogy felvetődik bennem, hogy őt is megölöm. Mikor váltam én ilyenné? Mikor vetődött fel bennem akár csak egy pillanatra is, hogy bántom őt?

Valld be, Jongdae… Már egészen kicsi korodtól foglalkoztat a kérdés, milyen lehet meggyilkolni a saját véredet, az embereket, akik közel állnak hozzád. Az író benned nem nyugszik, tapasztalatra szomjazik. Add meg neki!

Mintha a szerepek bennem pillanatról pillanatra felcserélődnének. Egyik percben még én én vagyok, a következőben eluralkodik rajtam a vérszomjas belső alak, a farkas, akinek egyetlen célja van: az ölés.

Megállok a kertre nyíló üvegajtóban, és némán figyelem, mit csinál. Úgy tűnik, mintha habozna, ahogy meredten nézi a kezében tartott melegítő-szettet. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, de talán nem is akarom tudni. Ugyanis, még ha csak meg is fordul a gondolatai között, hogy felad, máris potenciális veszélyforrásnak számít.

– Mit csinálsz? – szólalok meg végül fennhangon, mire hirtelen rémületében elejti a ruhákat, egyenesen a tűzbe. Itt a vége. Innentől bűnrészesnek számít. Ha a mélybe húz, magammal rántom őt is.

– Minek tűnik? Mentem a bőröd – morogja kissé kelletlenül, de tudom, hogy semmi rosszindulat nincs benne, sokkal inkább a félelem beszél belőle.

Mert fél tőlem, ez elég egyértelmű. Az egyik lába mindig az ellenkező irányba áll, szóval menekülne, a tekintete zavaros, és a szeme sarkából engem figyel, még ha nem is néz egyenesen rám.

– Nem foglak bántani – nyugtatom meg, de kissé zavarba ejt, hogy ezt ki kell mondanom. – Nem vagyok gyilkos.

A legnagyobb hazugság, ami valaha kijöhetett a szádon. Hiszen nem önvédelemből ölted meg Luhant, csupán kíváncsiságból. Mivé tesz ez téged, ha nem gyilkossá, Jongdae?

– Mondd csak, Dae… Nem gondoltál rá, hogy felkeress egy szakembert? – Hangja kissé félénken vág át a sötétségen, amit még a tűz pirosas fénye sem képes megtörni. Testem megmerevedik, ahogy eljut az agyamig a kérdése, majd hangosan felkacagok. Kissé hisztérikusan, kissé őrülten, mint aki tényleg jól szórakozik a másikon.

– Ezt te se gondoltad komolyan, bácsikám. Onnét számomra két lehetséges út vezet ki: az egyik a zártosztályra, a másik a börtönbe. Mondd csak, ennyire el akarsz különíteni a világtól? – kérdezem, még mindig nevetve az abszurd ötleten. – Tudod mit? Én elmentem. Köszönöm a segítséget, bár nem is értem, miért ide jöttem először…

Hátat fordítva neki hagyom el az udvart, de az üvegajtóban még megtorpanok, ahogy utánam szól.

– Azt legalább elárulod, miért tetted?

Pár pillanatig csendben álldogálok, fontolgatom, milyen választ adjak, hazudjak-e, vagy sem.

– Mert ehhez volt kedvem – vonok vállat végül, otthagyva őt a gondolataival.

A lakásba belépve tömény fűszag csapja meg az orromat. Ahogy egyre beljebb kerülök, egészen pontosan a nappaliban, meglátom, ahogy vagy heten ott fekszenek, különböző pózokban, és egyikőjüknél még azt is pontosan meg tudnám mondani, hol fog iszonyatosan fájni a háta, amikor felkel.

Fogalmam sincs, mit kezdjek velük, de tekintve, hogy még csak hajnali öt múlt, nem áll szándékomban felébreszteni őket. Így inkább a szobámhoz tartozó fürdő felé veszem az irányt, hogy még egyszer lefürödjek, valamint fogat mossak lefekvés előtt.

Hetek óta először úgy kelek fel, hogy nem álmodtam semmit, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Kipihenten, az eddig elmaradhatatlan fejfájás nélkül ülök fel az ágyamban, és zavartan gondolom végig az elmúlt éjszakát.

Megöltem Luhant. Igen, többször is hasba szúrtam, megvártam, amíg kivérzik, majd eltemettem egy ismeretlen sírjába. Még azt a tiszteletet sem adtam meg neki, hogy legalább a világnak megmutassam, milyen gyönyörű is valójában a halottsápadt bőrét színező vére.

Megmosom az arcom, hogy kicsit magamhoz térhessek, majd ahogy a kusza, kissé nedves hajammal belenézek a tükörbe, nem látok mást, csak egy… Szörnyeteget.

Rápillantok az órára, még csak fél tíz múlott. Mégis, talán pont itt az ideje felkeltenem a kint alvó drogos bandát. Így hát, ezen elhatározásomtól vezérelve, miután bekapcsolom a laptopom a dolgozószobában, a nappaliban megpróbálom felébreszteni először Minseokot, majd a többieket, de miután egyikük sem reagál, drasztikusabb módszerekhez folyamodok. Ilyenkor áldom magam, hogy még a beköltözéskor kidobattam azt az ocsmány szőnyeget a dohányzóasztal alól, mert különben most kellene vesződnöm vele. A tál hideg víz így egyszerűen csak a műanyagpadlóra fröccsen, nem issza bele magát a durva vászonba.

– Mi a fasz? – ordít fel Xiu, ahogy a jéghideg folyadék az arcát éri, és eláztatja a haját.

– Ezt én is kérdezhetném – pillantok rá ridegen. – Lefektettünk szabályokat, amikor beköltöztem ide, rémlik? Példának okáért, nincs fű, kokó, marihuána, vagy bármilyen illegális tudatmódosító-fogyasztás ebben a lakásban – sziszegem az arcába, de láthatóan még nincs eléggé magánál ahhoz, hogy fel is fogja amit mondok. A kezébe nyomom a fehér tálkát, majd hátat fordítok neki, hogy végre nekiállhassak írni. – Keltsd fel ezt a rakás drogos szerencsétlent, és tüntesd el őket innen. Mielőtt olyat teszek, amit én magam is megbánok később.

A hangokból ítélve engedelmeskedik nekem, ugyanis nem sokkal később az övéhez hasonló dühös ordításokat hallok meg újra és újra tompán, az ajtó túloldaláról, majd végül minden elcsendesedik. Én pedig nyugodtan vethetem bele magam ismét az új könyvem részleteibe.

„ – Emlékszel az első gyilkosságodra, Ren? – kérdezi Dongho, aki úgy látszik, meg van győződve róla, hogy még mindig a másik személyiségem vagyok. Információra éhesen hajol felém, mintha csak egy cinkostársával beszélgetne, vagy sokkal inkább, mint egy… mesterrel.

A dilemmám felőröl belülről: játsszak szerepet, vagy valljam be, hogy én én vagyok? Azonban az emlékképek, mintha csak én éltem volna át őket, szinte leperegnek a szemem előtt, az összes halál, amelyet az ő kezei okoztak, most már az én lelkemen szárad.

– Igen – felelem színtelen hangon, hátradőlve a kanapén, ujjaimat összekulcsolva az ölemben. Amikor a pengém először kóstolt vért… Az adrenalin, ami elöntötte az ereimet… Az izgalom, az élvezet, minden átsuhant rajtam. És a rettegés is. – Tökéletesen emlékszem rá, hogy mit, hogyan tettem.

És mesélni kezdtem.„

Kopogás zökkent ki a gondolataimból, kezem megakad a levegőben, ahogy már kezdenék volna bele az új sorba.

– Mit akarsz? – morgom dühösen, de elég hangosan, hogy a szoba előtt álló is hallja.

– Csináltam neked kávét – nyit be Minseok egy tálcával a kezében, kiengesztelő mosollyal az arcán. Mintha ezzel minden el lenne felejtve. – Bocsánatot szeretnék kérni, amiért megszegtem a megállapodásunkat. Nem így volt tervezve, és…

– Nem érdekelnek a kifogásaid. Ezek után nyugodt szívvel kidobhatnálak innen, vagy közölhetném, hogy mostantól lakbért fizetsz – felelem komoran, mélyen a szemeibe nézve, és furcsa gondolatom támad. Nem olyan, mint amikor ölni akarok, annál sokkal… Másabb.

– Én tényleg sajnálom. Nem tudnálak valahogy kiengesztelni?

Erre a kérdésre vártam. Szinte látom magam, ahogy a szemem számítóan megvillan, és féloldalas mosolyra húzom a szám.

– De igen. – Hangom hűen tükrözi az érzéseimet: a tapasztalatra való szomjúságot, és a sejtelmességet, ami láthatóan kissé megrémiszti őt. – Csókolj meg.