Végigcirógatom Jennie
meztelen derekát, miközben figyelem, ahogyan a kielégültségtől
pihegve emelkedik és süllyed a mellkasa. Odahajolok, hogy szájon
csókoljam, de elhúzódik, és már szedi is össze a cuccait. Nem
szól hozzám, nem néz rám, felöltözik és kiviharzik a szobából.
Mélyet sóhajtva hátradőlök az ágyon, és a cigarettásdobozt
felvéve az éjjeliszekrényről rágyújtok. Lassan hagyom, hogy a
füst simogatva végigszánkázzon a tüdőmön, majd kifújom a
szürke felleget, hátha a szén-dioxiddal együtt a feszültség is
távozik a tüdőmből.
Az együttléteink az
utóbbi időben sokkal inkább tűnnek tehernek, mint élvezetnek. A
kezdeti „szeretők” viszonyból egyre inkább idegenekké válunk.
Persze, a kötöttségmentességet még a legelején leszögeztük
mindketten. Csak szex, és más semmi, mégis, ahogy egyik
pillanatról a másikra kilép a kissé meghitt légkörünkből,
jéggé dermesztve azt, napról napra egyre jobban fáj.
Ha rákérdezek, miért
csinálja, úgyis csak egy választ kapok: „Nem szeretjük egymást,
csak kihasználjuk a másik testét. Idegenek vagyunk egymás
számára, és csak a vágy köt össze minket, semmi más. Nem is
képzelj bele többet.”
De nem tehetek róla,
hogy vágyódom utána, a lelkét akarom látni, meg akarom
ismerni. Mert igen, abban igaza
van: nem vagyunk többek két ismeretlennél.
Kezembe
veszem a telefonom, hogy a számát tárcsázzam, de megvárat, nem
veszi fel azonnal, és ez idegessé tesz. Régen annyival többek
voltunk egymásnak. Annyival többet számítottak az érzések, mint
a kielégülés hajszolása...
–
Mit akarsz, Lisa? – szólal meg rideg hangon, miután a várakozást
jelző búgás elhal. Tudom, hogy nem akar beszélni velem, vagy a
szükségesnél jobban kapcsolatba bonyolódni velem, én mégis
erőltettem mindig. Mostanáig.
–
Fejezzük be, Jennie – jelentem ki, nem kevésbé érzelemmentesen,
mint ő. Nem akarok alulmaradni, megalázkodni, könyörögni neki,
hogy maradjon, mert csak sokkal több fájdalmat okoznék, mint
amennyit alapból el kell viselnem. – Nem akarom folytatni,
belefáradtam. Ne hívj többet, ne keress, csak tegyünk úgy, mint
akik nem ismerik egymást – magyarázom, és a hangomból
kihallatszik a fásultság. Nem is próbálom elrejteni. A vonal
túloldalán néma csend, nem válaszol, így amíg várok,
beleszívok még egyet a cigimbe, mielőtt tövig égne.
–
Rendben, ez nem lesz nehéz. – Szinte látom magam előtt, ahogy
nemtörődömen vállat von. – Elvégre tényleg nem
ismerjük egymást.
Bevitte
a kegyelemdöfést. Nem tud anélkül véget vetni semminek, hogy ne
az övé legyen az utolsó szó, de már megszoktam. És a fájdalmat
is, ami ezzel jár...
