[JENLISA] Idegenek

Végigcirógatom Jennie meztelen derekát, miközben figyelem, ahogyan a kielégültségtől pihegve emelkedik és süllyed a mellkasa. Odahajolok, hogy szájon csókoljam, de elhúzódik, és már szedi is össze a cuccait. Nem szól hozzám, nem néz rám, felöltözik és kiviharzik a szobából. Mélyet sóhajtva hátradőlök az ágyon, és a cigarettásdobozt felvéve az éjjeliszekrényről rágyújtok. Lassan hagyom, hogy a füst simogatva végigszánkázzon a tüdőmön, majd kifújom a szürke felleget, hátha a szén-dioxiddal együtt a feszültség is távozik a tüdőmből.

Az együttléteink az utóbbi időben sokkal inkább tűnnek tehernek, mint élvezetnek. A kezdeti „szeretők” viszonyból egyre inkább idegenekké válunk. Persze, a kötöttségmentességet még a legelején leszögeztük mindketten. Csak szex, és más semmi, mégis, ahogy egyik pillanatról a másikra kilép a kissé meghitt légkörünkből, jéggé dermesztve azt, napról napra egyre jobban fáj.

Ha rákérdezek, miért csinálja, úgyis csak egy választ kapok: „Nem szeretjük egymást, csak kihasználjuk a másik testét. Idegenek vagyunk egymás számára, és csak a vágy köt össze minket, semmi más. Nem is képzelj bele többet.”

De nem tehetek róla, hogy vágyódom utána, a lelkét akarom látni, meg akarom ismerni. Mert igen, abban igaza van: nem vagyunk többek két ismeretlennél.

Kezembe veszem a telefonom, hogy a számát tárcsázzam, de megvárat, nem veszi fel azonnal, és ez idegessé tesz. Régen annyival többek voltunk egymásnak. Annyival többet számítottak az érzések, mint a kielégülés hajszolása...

– Mit akarsz, Lisa? – szólal meg rideg hangon, miután a várakozást jelző búgás elhal. Tudom, hogy nem akar beszélni velem, vagy a szükségesnél jobban kapcsolatba bonyolódni velem, én mégis erőltettem mindig. Mostanáig.

– Fejezzük be, Jennie – jelentem ki, nem kevésbé érzelemmentesen, mint ő. Nem akarok alulmaradni, megalázkodni, könyörögni neki, hogy maradjon, mert csak sokkal több fájdalmat okoznék, mint amennyit alapból el kell viselnem. – Nem akarom folytatni, belefáradtam. Ne hívj többet, ne keress, csak tegyünk úgy, mint akik nem ismerik egymást – magyarázom, és a hangomból kihallatszik a fásultság. Nem is próbálom elrejteni. A vonal túloldalán néma csend, nem válaszol, így amíg várok, beleszívok még egyet a cigimbe, mielőtt tövig égne.

– Rendben, ez nem lesz nehéz. – Szinte látom magam előtt, ahogy nemtörődömen vállat von. – Elvégre tényleg nem ismerjük egymást.

Bevitte a kegyelemdöfést. Nem tud anélkül véget vetni semminek, hogy ne az övé legyen az utolsó szó, de már megszoktam. És a fájdalmat is, ami ezzel jár...