[JENLISA] November közepén

Mindenki boldogan sétálgat a párjával, a családjával, izgatottan készülnek a karácsonyra, már így, november közepén is. Mindenhonnan a megszokott dallamok szólnak, és mintha a társadalom elvárná az emberektől, hogy boldogak legyenek. Hiszen ez a szeretet ünnepe.

Csak azokra nem gondolnak, akiknek nincs mit ünnepelniük. Akiknek nincs családjuk, nincs szerelmük, nincs semmijük. Egyedül a munka, a kifizetetlen számlák, és az üres lakás jelent állandóságot, és nem élnek, csak túlélnek.

Egyetlen embertől várom, hogy esetleg kapok egy sms-t, valamikor a jeles napok környékén, ahogy eddig minden évben, de tudom, hogy mint mindig, most is csalódnom kell majd. Marad a mikróban melegített instant leves és valami bűnrossz vígjáték, amíg nem kell dolgozni mennem. Akkor úgyis visszaáll majd minden a régi kerékvágásba.

Csak ülök a padon az utcán, és figyelem, ahogy mások örülnek az első hónak, ami bennem csupa fájó emléket ébreszt. Amikor Jennie még mellettem volt, és számomra is értéket hordozott ez a várakozással töltendő egy hónap. Az öröm az arcukon az én ajkaimra is keserű mosolyt húz, ahogy visszagondolok, mennyi minden másként lehetne, ha nem rontom el. Talán melegítené valaki a takarómat éjszakánként, és nem arra ébrednék, hogy homályos alakokat látok a sötétben, amik engem figyelnek, ahogy ő tette régen, amikor nem tudott aludni.

Merengésemből felocsúdva úgy döntök, betérek egy kávézóba. A sütőtökös latte az egyetlen, amit szeretek ebben a késő őszi időszakban. Ebbe az egy üzletbe nem költözik be idejekorán a giccses díszlet, pont ezért szerettünk mi egykor annyira idejárni. Itt mintha megállt volna az idő: a kis helyiség meleg színekkel díszítve otthonos hangulatot adott a jéggé fagyott szívemnek. Egy kis időre felidéződtek az emlékek, a keserűséget szomorú örömmé változtatva bennem.

A kávémmal melengetve a kezeimet beülök az ablak melletti kis fotelbe, figyelve a külvilágot, és akaratlanul is, mintha várakozás költözne a lelkembe. Nem tudom, mire, kire, de várok. A változásra, hogy ismét boldogan tekinthessek a karácsonyra. Hogy felolvadjon bennem a jég, ami olyan hideggé változtatott mindent körülöttem.

Sötétedik, már alig látom, mi folyik az utcán, és én még mindig ott ülök. Mintha csak a díszlet része lennék. Az italom rég kihűlt, de még a kezemben szorongatom, szinte tudomást sem véve magamról. Egy ismerős hang rángat ki ebből a már szinte transzhoz hasonlító állapotból.

– Te vagy az, Lisa? – Bátortalan kérdés, egy bátortalan lánytól. Mosolyom szélesre nyílik, ahogy felismerem benne a nőt, akire vártam.

– Szia, Jennie. Rég találkoztunk.