[CHANBAEK] Rideg nyárutó

– Tudod, Baekhyun...

Az őszi levelek sárgásan hullanak alá a még zöld avarba, miközben kéz a kézben sétálgatunk. Már semmi sem ugyanaz. Mintha a haldokló természettel a mi érzéseink is kezdenének alábbhagyni. A kezdeti lángoló tűz először parázzsá szelídült, ahogy augusztusból szépen lassan átbandukolt szeptemberbe, aztán már csak a füst maradt, mikorra októberbe értünk. És most itt vagyunk, november elején, ahol egyedül a megszokás tart össze bennünket, semmi más, és a remény, hogy a másik által megszabadulhatunk a saját nyomorunktól.

Félnünk kéne. Félni az elítélő tekintetektől, a bántalmazástól, amit eddig szinte mindig megkaptunk, amikor kimutattuk: mi egy pár vagyunk. Ezúttal azonban nincs a környéken senki, a csípős, hideg szél miatt mindenki inkább az otthon melegét élvezi. Kivéve mi, akiket szoros emlékek fűznek a cudar időjáráshoz.

Rettegnünk kéne. Attól, hogy mi lesz velünk a másik nélkül, ha már elegünk lesz az állandó szélmalomharcból, hogy meggyőzzük egymást a saját igazunkról. Másról sem szól már a kapcsolatunk, csak a vitákról, vagy a kínos, néma csendekről, amit ajándékul nyújtunk egymásnak egy-egy hangos szóváltás után.

– Tudod, Baekhyun... – kezdek bele ismét abba, ami az előbb is reménytelennek bizonyult. Nem tudom kimondani, amit akarok, bár ez korábban sosem okozott nehézséget. Mégis, most mintha perzselnék a szavak a nyelvemet, egyszerre akarnak kitörni, és még odabenn maradni, érlelődni, átfogalmazódni. – Én tényleg szerettelek. Azt hittem, meg tudjuk oldani, és...

Megszorítja a kezem, úgy, hogy fájjon. Jelzi, hogy ne mondjam tovább. Nem akarja még hallani. Még nem jött el az idő. Talán még megoldhatjuk.

– Chanyeol, én... Szeretlek – leheli a fagyos levegőbe az eddig alig hallott szót, ezzel felolvasztva az én akarattal megfagyasztott szívemet. A görcsös ragaszkodása, hogy ne engedjem el a kezét, meggyőz engem is. Végül is, van még időnk. Egymásra, még jobban megismerni a másikat, kiküszöbölni a csorbákat.

Ráérünk. Amíg a tél tavaszba vált megint, a fák lehullatott leveleik helyett újat növesztenek, és az akkor már friss zöld avart nem a sárga, hanem a fehér és a rózsaszín uralja majd, az érzéseink pedig újjászületnek a másikban, hogy aztán soha ne kelljen elengednünk egymást.

Összefűzött kezeinket az ajkaimhoz emelem, és apró csókot nyomok makulátlan bőrére. Kettőnk kapcsát a zsebembe rejtem, ahogy ennek a furcsa nyárutónak az érzetét is. A szerelmünket.

[JENLISA] Nem megyek sehova

A világító csillagokat eltakarja a könnyű fátyolfelhő, amin még a Hold is csak erőlködve képes fényleni. A félhomályból egyedül a halványan égő dohány tűnik ki a kicsit vöröses színével. Talán ez az egyetlen dolog, ami jelzi, hogy ott vagyok. Hogy létezem.

Nem mintha nem lenne elég nyilvánvaló. Lélegzem, dobog a szívem, szinte látom magam előtt, ahogy a tüdőmbe jutó kátrány elfeketíti a szövetet, de nem különösképpen érdekel. Hiába üzemel ugyanis minden odabenn rendesen, ha nem élek.

Nem élek, mióta Ő itt hagyott. Az egyetlen, akit szerettem, az egyetlen, akiért megérte volna letenni a cigit, elkezdeni normálisan viselkedni, letenni az alkoholt... De őt is elüldöztem magamtól, ő pedig menekült, minél messzebb, ahol már nem kellett látnia a felesleges önpusztításomat.

Ő volt az egyetlen, aki látott, aki igazán észrevett, aki... Aki talán még szeretett is. Nem csak megjátszotta. Jennie volt számomra a család...

Leülök a hideg kőre, és várok. Hogy eltűnjenek a felhők, vagy hogy elkezdjen esni. Hogy felfázzak, vagy odafagyjak. Hogy visszatér-e vagy sem. Ugyanúgy várok, mint minden egyes rideg este, amikor a hőmérséklet fagypont alá kúszik, és amikor nem. A fákat virágok borítják, vagy éppen a leveleiktől szabadulnak meg a megújulás reményében.

Hirtelen megjelenik. Mint egy délibáb, a semmiből tűnik elő, az egyszerre sehonnan és mindenhonnan jövő fény megvilágítja az alakját, én pedig tökéletesen látom minden porcikáját. Tudtam, hogy visszajön. Tudtam, hogy nem hagy magamra, soha nem tenné, hiszen szeret engem. Hiszen én is szeretem őt.

– Te jó ég, Lisa, mégis mi a francot csinálsz itt? – kiált rám riadtan, de én csak mosolygok. A hópelyhek csak úgy csillognak a szemében. Vagy a szeme előtt? A barna sötét, a melegség egyre közelebb jön, és...

A szúrós klórszag és a vakító fehérség ébreszt. Vagy talán nem is ez, hanem az ablakon beáradó napfény. Minden homályos, nem tudom felmérni a körülményeket, de felülök. A kezemből kilógó cső visszahúz, de egyszerűen csak kihúzom magamból, nem törődve a takarót és a lepedőt beborító vércseppekkel. Kezdem visszanyerni a látásom, kezdek magamhoz térni. Kórház. Infúzió. A barna folt a fotelban mellettem pedig nem más, mint Ő. Jennie.

Nem álmodtam. Tényleg ő volt az. Tényleg visszajött. Most pedig ott alszik, nyugodtan, kisimult arccal, amilyennek utoljára talán a kapcsolatunk elején láttam. A mocorgásra viszont felriad, felnyitja a szemeit, és csodálkozva néz rám. Megdöbbenten.

– Nem szabadna felkelned, Lisa – mondja ki a nevemet lágyan. Nevetséges, de most, hogy hallom a hangját, megkönnyebbülök. Elerednek a könnyeim, arcomat a tenyerembe temetem. Ha álom is, soha nem akarok felébredni... – Szólok egy nővérnek, rendben? – A kissé csikorgó hang, amit a fotel ad ki, amikor feláll róla, megrémiszt, és a keze után kapok. Azzal a minimális erőmmel, amim van, megragadom, nem engedem el.

– Ne hagyj itt, Jennie... Nem hagyhatsz itt... – A saját, rekedt és erőtlen hangom megrémít, kétségbeesettnek érzem magam, a levegő nem jut el a tüdőmig, próbálok minél többet nyelni, a lélegzetvételeim egyre gyorsabbak és gyorsabbak, már nem bírom tovább. A könnyek csak úgy csorognak le az arcomon, ahogy átfut rajtam a gondolat:

Ismét elhagy... Magamra hagy, amikor a legnagyobb szükségem van rá, én pedig tehetetlen vagyok, nem tudom megállítani.

– Nem megyek sehova. Itt vagyok, Lisa. Nem megyek sehova...

[JENLISA] November közepén

Mindenki boldogan sétálgat a párjával, a családjával, izgatottan készülnek a karácsonyra, már így, november közepén is. Mindenhonnan a megszokott dallamok szólnak, és mintha a társadalom elvárná az emberektől, hogy boldogak legyenek. Hiszen ez a szeretet ünnepe.

Csak azokra nem gondolnak, akiknek nincs mit ünnepelniük. Akiknek nincs családjuk, nincs szerelmük, nincs semmijük. Egyedül a munka, a kifizetetlen számlák, és az üres lakás jelent állandóságot, és nem élnek, csak túlélnek.

Egyetlen embertől várom, hogy esetleg kapok egy sms-t, valamikor a jeles napok környékén, ahogy eddig minden évben, de tudom, hogy mint mindig, most is csalódnom kell majd. Marad a mikróban melegített instant leves és valami bűnrossz vígjáték, amíg nem kell dolgozni mennem. Akkor úgyis visszaáll majd minden a régi kerékvágásba.

Csak ülök a padon az utcán, és figyelem, ahogy mások örülnek az első hónak, ami bennem csupa fájó emléket ébreszt. Amikor Jennie még mellettem volt, és számomra is értéket hordozott ez a várakozással töltendő egy hónap. Az öröm az arcukon az én ajkaimra is keserű mosolyt húz, ahogy visszagondolok, mennyi minden másként lehetne, ha nem rontom el. Talán melegítené valaki a takarómat éjszakánként, és nem arra ébrednék, hogy homályos alakokat látok a sötétben, amik engem figyelnek, ahogy ő tette régen, amikor nem tudott aludni.

Merengésemből felocsúdva úgy döntök, betérek egy kávézóba. A sütőtökös latte az egyetlen, amit szeretek ebben a késő őszi időszakban. Ebbe az egy üzletbe nem költözik be idejekorán a giccses díszlet, pont ezért szerettünk mi egykor annyira idejárni. Itt mintha megállt volna az idő: a kis helyiség meleg színekkel díszítve otthonos hangulatot adott a jéggé fagyott szívemnek. Egy kis időre felidéződtek az emlékek, a keserűséget szomorú örömmé változtatva bennem.

A kávémmal melengetve a kezeimet beülök az ablak melletti kis fotelbe, figyelve a külvilágot, és akaratlanul is, mintha várakozás költözne a lelkembe. Nem tudom, mire, kire, de várok. A változásra, hogy ismét boldogan tekinthessek a karácsonyra. Hogy felolvadjon bennem a jég, ami olyan hideggé változtatott mindent körülöttem.

Sötétedik, már alig látom, mi folyik az utcán, és én még mindig ott ülök. Mintha csak a díszlet része lennék. Az italom rég kihűlt, de még a kezemben szorongatom, szinte tudomást sem véve magamról. Egy ismerős hang rángat ki ebből a már szinte transzhoz hasonlító állapotból.

– Te vagy az, Lisa? – Bátortalan kérdés, egy bátortalan lánytól. Mosolyom szélesre nyílik, ahogy felismerem benne a nőt, akire vártam.

– Szia, Jennie. Rég találkoztunk.