[JENLISA] Instagram

Velem szemben ülsz, és már megint csak azt a kibaszott instagramot nyomkodod. Várom, hogy megszólalj, beleigyál a kávédba, csinálj valamit, amivel tudatod a jelenléted, hogy nem éppen valaki mással beszélgetsz, miközben velem vagy.

Itt vagy velem, mégis hiányzol. Hiányoznak a szokott beszélgetéseink, hiányoznak az érintések, az idők, amikor még fontosabb voltam a telefonodnál. A veled töltött éjszakák és nappalok, a karjaid a derekam körül az ágyunkban, a lopott csókok a sötét kapualjakban.

Az, hogy bármikor és bárhol megfoghattam a kezed, mert nem érdekelt a többiek véleménye. Még az is, amikor boldogan tettük ki Facebookra a közös képeinket, hogy az egész világ lássa: szerelmesek vagyunk.

– Jennie – szólítalak meg, de te csak felmutatott ujjal intesz türelemre. Elkeseredetten próbálom felhívni magamra a figyelmed, de szinte lehetetlen az egész. Mintha csak egy, szellem lennél az életemben. Nem is, inkább egy zombi. Jobb a hasonlat.

Függővé váltál a közösségi médiától, noha korábban én voltam a drogod, amit képtelen voltál letenni. Mára fontosabb lett, mások hogy mutatnak tökéletes képet az életükről, mint hogy a mi kapcsolatunk fokozatosan elhidegült.

Előveszek egy filcet a táskámból, pár rövid sort firkantok szalvétára. Még mindig nem figyel, szinte semmibe vesz. Már nem erőlködöm, egyszerűen csak odacsúsztatom, a lattém árával együtt, hogy majd észrevegye, ha hajlandó lesz felnézni a képernyőről.

Összeszedem a cuccaimat, mindent elrakok, majd felállva magamra kapom a dzsekimet. Még egy utolsó, sajnálkozó pillantást vetek rád, és a levélpapírként használt törlőre, mielőtt elsétálok a forgalmas utcán.

Nem bírom már. Legyen vége.

Örökre szeretlek:

Lisa.

[JENLISA] Félreértések

A köztünk feszülő halotti csend szinte éket vert az autóba. Nem mertem a kilométeróra-számlálóra pillantani, így csak figyeltem a körülöttem összemosódó tájat. Gondolkoztam, mivel tudnám megszakítani ezt a kínos némaságot, de rájöttem, hogy tulajdonképpen csak egy közös témánk van: Jennie. És róla valahogy egyikőnknek sem akaródzott beszélni.

Valójában, az anyósülésre kerülésem egy igencsak vicces szituáció. Bár, amikor megtörtént, nemigen volt nevethetnékem, de így utólag belegondolva, vicces, hogy Jongin kvázi betuszkolt a kocsijába, azzal a felszólítással, hogy „Márpedig találkozni fogsz vele. Akár tetszik akár nem.” Nekem meg ugyebár nem nagyon van beleszólásom, ha nem akarok botrányt...

Ott kezdődött, hogy megjelentek a cikkek. Se a csapatnak, de még Yang elnöknek sem volt tudomása erről az egész románcról, egészen addig, amíg meg nem kérdeztem az ügyről. És iszonyatosan dühös lett.

A szerződésünkbe bele van foglalva, hogy nem lehet pasink. Jennie pedig megszegte a szabályt, és ezúttal valószínűleg nem ússza meg a kihágást, lehet akármennyire kedvenc...

De még csak nem is ez fáj a legjobban az egészben... Hanem az, hogy nekem nem szólt. Hogy ugyanúgy bújt be a közös ágyunkba, ugyanúgy ölelt és csókolt homlokon, mint eddig, a bűntudat bármiféle jele nélkül.

– Megvan az oka, hogy ezt csinálja, tudod – szólalt meg végül Kai, mikor leállította az autót. Nem szállt ki azonnal, így én is csak annyit tettem, hogy kicsatoltam az övem. – Szeret téged.

A szavakra valahogy nevethetnékem támadt. Egyrészt ez nem olyasmi, amit neki kéne elmondania, másrészt, nem hiszem el.

– Ez lenne a nagy ok? Az ok, hogy összetört, és szétmorzsolt, ami miatt darabokra hullottam? Hogy szeret? – kérdeztem, de inkább hallatszódott hisztérikus kiabálásnak. Nem tudtam, mit mondjak, mit tegyek, és ez valószínűleg meglátszódott rajtam, ugyanis kinyitotta az ajtót.

– Gyere. Majd ő megmagyarázza.

A hotelszoba magányosnak tűnt, még a meggyújtott gyertyákkal és a kevés rózsaszirommal is. Nem éreztem magam idevalónak, sokkal inkább egy betévedt idegennek. Nekem nem kéne itt lennem. Nem nekem kellene itt lennem.

Jongin egyszerűen csak belökött a nyitott szobaajtón, majd otthagyott, egyedül.

Csak vártam, és vártam, és vártam, idegesen körbe-körbelesve az apró helyiségben, amibe alig fért be a hatalmas, kör alakú franciaágy. Vártam, hogy felbukkanjon Jennie.

– Jonginnal akkor jutott eszünkbe ez az ötlet, amikor összefutottunk Párizsban. Tudtuk, hogy csak úgy találkozhatunk az igazi szerelmünkkel, ha azt a látszatot keltjük, hogy mi ketten vagyunk együtt. Ha egy pár megy be egy hotelbe, nem olyan feltűnő, mintha egyesével az idolok. Így úgy döntöttünk, megpróbáljuk. Ő Kyungsoo-val van, én veled – kezdett mesélni lágy hangon Jennie, miközben hátulról letakarta a kezeivel a szemeimet. Nem tudom, mire szolgált, talán csak a hangulatot akarta megadni, vagy könnyebb volt úgy beszélni, hogy nem láthattam az arcát. A szemeit.

– Mi van a dormmal? Mi van azzal, hogy azt hiszik, csak barátok vagyunk? – kérdeztem halkan, mert nem akartam megzavarni a kialakult légkört.

– Akkor nem tehetném meg ezt. – Hirtelen, bármiféle figyelmeztetés nélkül belecsókolt a nyakamba. – Vagy ezt – harapott a fülcimpámba óvatosan. – Vagy ezt.

Levette a kezeit a szememről, de nem hagyta, hogy sokáig nézzem az egyszerű selyemköpenybe burkolt testét. Megcsókolt.