[JENLISA] Instagram

Velem szemben ülsz, és már megint csak azt a kibaszott instagramot nyomkodod. Várom, hogy megszólalj, beleigyál a kávédba, csinálj valamit, amivel tudatod a jelenléted, hogy nem éppen valaki mással beszélgetsz, miközben velem vagy.

Itt vagy velem, mégis hiányzol. Hiányoznak a szokott beszélgetéseink, hiányoznak az érintések, az idők, amikor még fontosabb voltam a telefonodnál. A veled töltött éjszakák és nappalok, a karjaid a derekam körül az ágyunkban, a lopott csókok a sötét kapualjakban.

Az, hogy bármikor és bárhol megfoghattam a kezed, mert nem érdekelt a többiek véleménye. Még az is, amikor boldogan tettük ki Facebookra a közös képeinket, hogy az egész világ lássa: szerelmesek vagyunk.

– Jennie – szólítalak meg, de te csak felmutatott ujjal intesz türelemre. Elkeseredetten próbálom felhívni magamra a figyelmed, de szinte lehetetlen az egész. Mintha csak egy, szellem lennél az életemben. Nem is, inkább egy zombi. Jobb a hasonlat.

Függővé váltál a közösségi médiától, noha korábban én voltam a drogod, amit képtelen voltál letenni. Mára fontosabb lett, mások hogy mutatnak tökéletes képet az életükről, mint hogy a mi kapcsolatunk fokozatosan elhidegült.

Előveszek egy filcet a táskámból, pár rövid sort firkantok szalvétára. Még mindig nem figyel, szinte semmibe vesz. Már nem erőlködöm, egyszerűen csak odacsúsztatom, a lattém árával együtt, hogy majd észrevegye, ha hajlandó lesz felnézni a képernyőről.

Összeszedem a cuccaimat, mindent elrakok, majd felállva magamra kapom a dzsekimet. Még egy utolsó, sajnálkozó pillantást vetek rád, és a levélpapírként használt törlőre, mielőtt elsétálok a forgalmas utcán.

Nem bírom már. Legyen vége.

Örökre szeretlek:

Lisa.