[JINSON] Mielőtt végleg elsüllyednék

– Házasodj meg. – A szavak ostorcsapásként hatottak az ebédlőasztal körül ülő néma csendbe, ahogy apa kimondta őket. Nem kérés volt, utasítás. – Házasodj meg, és felejtsd el azt a... Szörnyeteget.

Nem tudtam mit reagálni, mintha kést forgattak volna a szívemben. Ebben a pár szóban ott volt minden: a szégyen, amit miattam érzett, a parancs, hogy mossam le ezt a gyalázatot a családunkról, hogy állapodjak meg, és az, aminek engem is tartott valójában: a mocsok, amit kikapar az ember a körme alól.

Két lehetőségem volt: behódolok, vagy menekülök, én pedig az előbbit választottam. Sajnálom, Jinyoung, gyenge voltam... Gyenge voltam elhagyni a családomat, gyenge voltam elfutni veled a világ végére.

És most itt állok, az esküvőm helyszínének ajtaja előtt, és rettegek az élettől, ami rám vár. Reménykedek, hogy felbukkansz, még mielőtt kimondanám a „boldogító” igent. Fohászkodok az összes istenhez, az angyalokhoz, a Sorshoz, hogy te legyél elég bátor megtenni, amire én nem voltam képes. Kérlek, szakíts ki ebből a Pokolból!

Még van fél percem, idegesen toporogva várom, hogy nyíljon a kapu az új jövőm felé. Amiben te nem vagy benne. Mintha érezném a hátamban a szúró tekinteted, de nem nézek vissza. Ha itt vagy, ha valóban itt vagy, érints meg. Húzz vissza. Ments meg, mielőtt végleg elsüllyednék.

Feltárul a hófehérbe öltözött terem, én pedig boldog mosolyt erőltetek az arcomra. Mégis mi mást tehetnék, mint hogy mezítláb végigsétálok a forró parázson, ha nem vagy az oldalamon? Még mindig remélem, hogy éppen a templom felé szaladsz, kifulladva, hátha nem késel el. Talán már az ajtónál állsz, csak nem engednek be, és még elő kell halásznod a meghívódat, amit titokban küldtem el neked.

Felcsendül a zene, és életem megkeserítője belép az ajtón. Az ő mosolya őszinte, még úgy is, hogy tudja: az egész csak egy színjáték. A fehér menyasszonyi ruha tényleg káprázatosan áll rajta, csak hát... Jobban örülnék, ha te lennél itt, fekete szmokingban, Jinyoung.

A vége felé járunk. Még van esélyed felszólalni, még van esélyed megmenteni a személyesen kirendelt ördögöm karjaiból, én édes, harcos angyalom.

– Ha bárki közületek tudomással bír oly okról, mely miatt ezt nem tehetjük, most szóljon, vagy hallgasson mindörökre – mondja ki a végszavadat a pap, én pedig vigasztalhatatlan szemekkel, mégis, mosollyal a számon körbenézek.

És ekkor kinyílik a terem kétszárnyú ajtaja, és mint egy megmentő, mint egy isten jelensz meg előttem.

– Nem lehetnek egymáséi! – kiáltod, félig lihegve, mintha nem jutna levegő a tüdődbe. Mindenki azt hiszi, a menyasszonyért jöttél, de csak én tudom az igazságot. – Jackson az enyém – jelented ki, én pedig a világ minden boldogságával engedem el az eddig mellettem álló Medúzának a kezét. Nem nézek senkire, csak rád, elerednek a könnyeim.

Odarohanok hozzád, megölellek. Ajkaimat a tieidre simítom, és úgy csókollak, mintha nem lenne holnap.

– Tudtam, hogy eljössz.