[XIUCHEN] Farkasálom ~ Negyedik fejezet - "Csak nehogy a nap végére holtan végezze..."

– Megmondtam, hogy nem leszek a kurvád – áll ellen határozottan, ezzel azonnal meg is szakítva azt a gondolatmenetem, hogy vajon mennyire puhák lehetnek az ajkai. A hirtelen visszautasítás kijózanít, nem is tudom, hogy képzeltem. – Főzök rád, mosok, takarítok, felszolgálom a kávédat, állom a rezsi felét, de nem fogok lefeküdni veled, csak hogy ne kelljen fizetnem.

– Igazad van, sajnálom. Nem fordul elő többé – kérek elnézést, majd visszafordulok a laptophoz, hogy folytassam az írást, de nem tudok koncentrálni. Miután némán kimegy a dolgozószobából, hátradőlök, és felhagyok a tettetéssel, nem teszek úgy, mintha csinálnék is valamit.

Korábban soha nem vágytam másra. Sem nőre, sem férfira, ezek a fajta érzelmek mindig elkerültek. Most mégis, Minseok úgy vonz magához, mint fény a pillangót, mint legyet a légypapír. Mint farkast a vad. De ez talán nem is a vágy, csak a szomjúság, hogy megtapasztaljak valamit, amiről még fogalmam sincs.

Képtelen vagyok visszarázódni a történet fonalába, mintha Xiuminnal együtt az ihletem is távozott volna. Így hát, otthagyva a kihűlőfélben lévő kávémat, és a félkész fejezetet megnyitva a képernyőn, felkapom a kabátomat, hogy amilyen hamar csak lehet, elhagyjam a lakást. Ki kell szellőztetnem a fejem, mielőtt olyat tennék, amit később megbánok. Mielőtt a lakótársam lenne a második áldozatom.

Az egyik újságosnál veszek egyet az egyik aznapi lapból, amelyben, nagy meglepetésemre, írnak a temetőben talált holttestről. A szúrások számából hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságnak hiszik, és őszintén szólva, még magam sem emlékszem, hányszor mélyesztettem el a pengét Luhan testében.

– Csak azt nem értem, miért exhumálták a testet... – motyogom saját magamnak, de legnagyobb szerencsétlenségemre valaki megáll mögöttem, és tökéletesen hallja, amit mondok.
– Ezt hogy érted? Nyilván, azért exhumálnak egy testet, hogy újra megvizsgálják. Gondolom, aki eredetileg ott lett eltemetve, szintén egy gyilkosság áldozata lett, mint az újdonsült lakótársa... – lendül bele a csevegésbe az idegen, én pedig érdeklődve fordulok meg. Vajon ki az, aki csak úgy, bármiféle ismeretség nélkül szóba akar állni velem? – Egyébként Kim Taehyung vagyok, örvendek – nyújtja felém a kezét, de leragadok az arcánál.
Nem, ez nem lehet... Ugyanaz az arc. Teljesen ugyanaz.

Kim Taehyung az az angyalszerű férfi, aki megjelent az álmomban. Akit megöltem, aki ragadozóvá tette a szarvasomat. Mintha csak a sors sodorta volna elém, ezzel biztatva arra, hogy folytassam, amit elkezdtem. Hogy egy ember megölése még nem elég, és nem enyhíti a szomjamat. A vékony nyaka milyen gyönyörű lehet egy vörös vágással díszítve, a teste kifeszítve... Vajon hogy fest a sápadt bőr, amikor még ennél is fehérebb? Igazi, kikötözött, véres angyalt akarok belőle csinálni.

– Kim Jongdae, úgyszintén örvendek – rázom meg a felém nyújtott kezet mosolyogva. Szeme elkerekedik a nevem hallatára, pedig meglehetősen biztos vagyok benne, hogy ez a keresztnév nem olyan ritka Dél-Koreában. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, ahogy még erősebben szorít rá a kézfejemre, mindenesetre elég furcsán nézek rá.
– Az a Kim Jongdae? Aki A maradás árát és az Univerzumot is írta?

Csak elképedten bólintok a könyveim címének hallatára. Nem túl gyakori, hogy az emberek felismernek a nevemről, sőt, még kezdő kötetem címét is tudják.

– Nagyon nagy rajongód vagyok, a kezdetektől. Tényleg, már a legelső történetedet is olvastam, a Futótüzet, és... – Őszintén szólva, képtelen lennék a fecsegését hallgatni a munkáimról, ha nem nézne ki teljesen úgy, mint aki az álmomban szerepelt.

Meg akarom ölni. Végig akarom húzni a késem a nyakán, hogy lássam az először csak kibuggyanó, majd spriccelő vért, ami beterít mindent.

Talán túl sokáig bámulom a nyakát, mert arra eszmélek, hogy a vállamhoz érve vonja fel magára a figyelmem. A kezében egy könyv hever, a borítójából ítélve az Univerzum.

– Ne haragudj, tudom, hogy nagy kérés, de... Adnál egy autogramot? – nyújtja felém a kötetet, én pedig szó nélkül magamhoz veszem és aláfirkantom a nevemmel és az eldobható telefonom számával.

– Ha esetleg beszélgetni, vagy iszogatni támadna kedved – kacsintok rá, majd hátat fordítva neki folytatom a céltalan sétálgatást. Azonban tíz méterre sem távolodok el a sráctól, a mobilom megcsörren, és egy teljesen ismeretlen számot ír ki. Felveszem, és Taehyung szól bele, hallhatóan örömtelien.

– Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg a te számod, és nem akarsz átverni. – A nevetése valahogy frusztráltságot kelt bennem, mintha már hallottam volna valahol, és elképzelni sem tudom, miért. Álmomban nem nevetett, legalábbis nem emlékszem rá, hogy így történt volna, így ez a valamihez való hasonlatosság elgondolkoztat és feszültté tesz.

– Nos, mint hallhatod, tényleg az enyém – felelem megjátszott mosollyal, majd hátrafordulok, hogy a bizalmatlan srác szemébe nézek. Rákacsintok, és még egy csábos mosollyal is bepróbálkozok, ezzel igyekezvén rávenni, hogy biztosan felhívjon később. Én pedig készen állva fogom várni, hogy megkeressen.

Hazaérve boldogan fütyörészve lépek be a lakásba. Már csak meg kell várnom, hogy csörögjön a telefon.

A konyhába érve veszem észre, hogy tulajdonképpen minden csillog-villog, patyolat tiszta a padlótól kezdve a szekrények tetejéig, tulajdonképpen az egész ház, Minseok pedig épp egy kendővel a fején mossa fel a nappalit. Látom rajta, hogy koncentrál, teljesen kizárva a külvilágot, így mellé lépve teszem a vállára a kezem, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Összerezzen, riadtan pillant rám, és amikor a szemembe néz, még jobban megrémül.

– Mi a baj, Xiu? – kérdezem, enyhe aggódást csempészve a hangomba, de próbálom nem túlzásba vinni. Hülyén venné ki magát.

– Luhan...

A szemei, mintha csak egy hirtelen feltörő patakból jönnének, megtelnek könnyekkel. Mit tehetnék ilyenkor? Guggoljak mellé, és vigasztaljam meg? Olyan álszentnek tűnik...

És mégis ez mikor is érdekelt utoljára?

Végül letelepedek Minseok mellé, és a karjaim közé húzva csitítgatom a sírdogáló srácot. Tény, nem gondoltam bele, hogy meg fogja gyászolni, és mindennek én leszek a szemtanúja, de még akkor is megérte volna, ha utána egy egész családnak kell kisírnia magát a vállamon.

– Elmondod mi történt? Bántott? – A tettetett aggódás úgy látszik, beválik, kikerekedett szemekkel néz rám, mintha a feltételezés olyan hihetetlen lenne.

– Meghalt. Megölték – a szó végén elcsuklik, ismét sírásba kezd, én pedig megnyugtató köröket simogatok a hátára. Csendben ülünk a továbbiakban, mígnem elszunnyad a karjaimban. Felemelem karcsú testét – olyan vékony... –, hogy legalább valami kényelmes helyre fektessem, így beviszem a szobájába, és ledöntöm az ágyára.

Ha jobban belegondolok, még nem is jártam idebenn. A falak valamiféle különös energiát árasztanak magukból, nyugtalanságot. A sötét vörösesbarna leginkább az alvadt vér látványára hasonlít a falakon, a fekete ágy, a sötétszürke ágyneművel mintha beleolvadna az összhatásba. Személyes tárgyak nem nagyon vannak: se egy fénykép, se valami emléktárgy, mintha csak aludni járna be ide. A makulátlan rendet egyedül talán az íróasztal körüli, széthagyott papírlapok törik meg.

Csendesen odalépek, és kezembe veszem a teleírt fecnit. Olvasni kezdek, nem tudok megálljt parancsolni a kíváncsiságomnak, még ha tudom is, hogy mennyire nem illik beleütni az orrom mások magándolgaiba.

A szemeim csak úgy falják a sorokat, és pillanatról pillanatra váltok megdöbbentből hitetlenné, majd majdhogynem dühössé.

„El kellett volna mondanom Jongdae-nek mindent. Az álmokat, hogy mennyire ugyanazok, mint amiket olvastam az írásában. És amikor megszólalt, hogy a saját álmait írta le, úgy éreztem, menekülnöm kell. Ha ő a farkas, ha tényleg ő az, akkor nem maradhatok vele sokáig.

Olyan az egész, mint egy jóslat, vagy mint egy rossz megérzés, ami ellen még tehetek. Mintha a tudatalattim azt sugallná, hogy „Fuss, különben olyan leszel, mint ő”, és ez megijeszt. Lehet, hogy beszélnem kellene vele, de nem vagyok elég bátor. Mi van, ha megtörténik az, ami az álomban, és megöl? Mint minden egyes alkalommal. Végez velem, és felfal. Vagy legalábbis elás valahova, valamelyik erdőbe, a világ végére, hogy senki ne találja meg a hullámat, és...”

Képtelen vagyok tovább olvasni. Visszateszem a papírlapot oda, ahol találtam, hogy ne legyen feltűnő a leskelődésem, majd elhagyom a szobát. Át kell gondolnom a dolgokat.

Tudja. – Ez az első dolog, ami az eszembe ötlik, amint leülök a dolgozóban, bár nem lehetek benne száz százalékig biztos.

És ha tudja? Mit csinálsz, megölöd? Az egyetlen társaságodat, aki elkészíti a kajádat, és aki az alibidet biztosítja, ha szükséged van rá, és lássuk be, nélküle majdhogynem teljesen életképtelen vagy...

Na, azért ez kicsit túlzás. De nem, nem akarom megölni. Túl sok gyanú terelődne rám, ha még egy hulla kerülne ki a közvetlen környezetemből. Ezért kell mindent nagyon alaposan átrágni, hogy mi legyen a következő lépésem.

Felhajtom a laptop tetejét, hátha az írás felszabadítja a leblokkolt agyamat, de csak meredek a megkezdett mondatra, amivel fogalmam sincs, mihez akartam kezdeni. Hogyan fejezzem be? Be kell egyáltalán fejeznem, vagy csak kezdjek bele újba? Szakítsa félbe valaki Rent, miközben az ölés részleteit meséli? Vagy csak fejezze be ott, ahol én is befejeztem: a temetőben?

Sokáig ülök csak, és agyalok a következő sorokon, majd ismét elindulok kiszellőztetni a fejemet. Mindkét telefonom zsebre rakom, hogy még véletlenül se legyek elérhetetlen. Elgondolkozom, hogy autóval, vagy gyalog vágjak-e neki az útnak, de végül az utóbbit választom.

A nap sugarai egyre jobban halványodnak, ahogy közeledünk a szürkületi időszakhoz, de én még mindig kinn bóklászom. Nem tudom, merre lehetek, minden valószínűség szerint eltévedtem Szöulban. A telefonommal hiába kutatok wifi után, egyszerűen nem találok sehol, így inkább a Minseok száma melletti kis zöld ikonra nyomok a képernyőn. Nem veszi fel, hosszas kicsengés után sem, lehet, hogy még mindig alszik.

A másik mobilt veszem a kezembe, és végigfutok a hívható emberek listáján. Rögtön a szemembe ötlik Kim Taehyung neve. Megtartom amolyan legvégső lehetőségnek, azonban, miután se a bácsikám, sem annak párja, de még a szerkesztőm se reagál a csörgésre, mély sóhajjal próbálom meg elérni legújabb ismerősöm.

Csak nehogy a nap végére holtan végezze...

Édes Istenem, hogy nincs egy nyugodt percem se.

Pedig akkor talán be tudnád fejezni az új fejezetedet. És talán nem lennének megint olyan farkasos álmaid...

– Ó, hogy fognád már be – morgom magamnak, mikor hirtelen a búgó hang megszűnik.

– Jongdae? – szól bele bizonytalanul az angyali hang, – Tényleg te vagy az? – kérdezi hitetlenül. Elmosolyodom a logikátlan gyanúsításra. Mégis ki más hívná ezen a számon? Hiszen még le is ellenőrizte, amikor megadtam neki.

– Igen, én vagyok. Csak azon gondolkodtam, tudod, hogy lenne-e kedved meginni valamit velem. – Ügyes csel, ha nem akarod beismerni, hogy mennyire eltévedtél. Meg egyébként is, mi rossz származhatna abból, hogy bedobunk pár sört?

Végülis... Valaki halála nem számít olyan rossz dolognak, nem igaz? Legalábbis a te szemedben biztosan nem.

– Persze, szívesen! – Az izgatottságtól remegő hang a vonal túlsó felén elhessegeti a felesleges gondolataimat, így teljes erőbedobással tudok valami támpontot keresni, hol találkozzunk Taehyunggal. Megpillantom az egyik táblán egy általam ismert park nevét, így azt adom meg a srácnak, majd kinyomom a mobilt, és én is elindulok.

Ha ma ölöm meg, az túl feltűnő, és nem is telik el elég idő a megismerkedésünktől számítva, hogy ne terelődjön rám a gyanú. Sokkal logikusabb lenne a közelébe férkőzni, elnyerni a bizalmát, sőt, már-már a barátjává válni, mintsem felelőtlenül eltemetni valahova. Főleg, hogy ezúttal a terveim nem merülnek ki abban, hogy sírba teszem az áldozatomat.

Mire gyalog odaérek a kis park bejáratához, Taehyung már vár rám, nekidőlve egy ezüstszürke Mercedes ajtajának, ezer wattos mosolyt villantva rám. Nem tudom mire vélni, hogy így kicsípte magát: fekete, szorosan simuló nadrág, fehér, szaggatott póló, ami engedte kivillanni az anyag színénél csupán árnyalatnyival rózsaszínesebb bőrt, egy szintén sötét farmerdzseki, és még a szemeit is kihúzta.

– Na mi az, csak nem egy randiról rángattalak el? – kérdezem játékosan, a lehető legfesztelenebbül, kicsit meglökve a vállát az enyémmel, ahogy mellé érek. Zavartan pillant rám, mintha nem értené teljesen a kialakult szituációt.

– Miért, nem te vagy a randi? – kérdez vissza félénken. Nem tudom, mit reagáljak, őszintén meglepett, hogy ő ennek vette az ártatlan, haveri iszogatásunkat. Ezúttal rajtam a sor, hogy összezavarodjak, de viszonylag hamar sikerül rendeznem az arcvonásaimat, kihívó mosolyt erőltetve rájuk.

– Nos, így is mondhatjuk.