[JENLISA] Piskóta

A tojásfehérje szép lassan kemény habbá verődik a tálban, ahogy a robotgép lapátjai maximum fokozaton forognak. Az idegesség főleg a remegő kezeimen látszik, hiszen már egyenesen sem tudom tartani a műanyagot. Újra és újra a csuklómon pihenő, tollat formázó medálra pillantok, a szívemet pedig elönti egyfajta kellemes melegség. Csak nem történik semmi rossz. Ugye?

Végül is, csak a szülei jönnek át. Ez még nem olyan nagy tragédia.

A szülei, akik még annyit sem tudnak, hogy meleg, nem azt, hogy barátnője van. Igen, mégis mi sülhet el balul?

Leállítom a gépet, a tojássárgájához hozzáadom a cukrot, majd azt is keverni kezdem, turbo fokozaton, amíg habszerű állagot nem kapok, közben pedig gondolkozom.

Vajon mekkora lesz a kísértés, hogy ne érintsem meg, amíg itt vannak? Mi van, ha nem kedvelnek? Ha még azt is megtagadják, hogy a barátja legyek?

– Mi aggaszt ennyire, cicám? – lép mögém halkan Jennie, szinte észre se veszem, és csókot hint a nyakamra. Megborzongok, mint mindig, ha ezt teszi – túlságosan jól ismeri már az érzékeny pontjaimat. Folytatja tevékenységét, a csupasz vállamat végigsimítva ajkaival, majd vissza a nyakamra, a fülem mögötti területre lehelve érzéki puszikat. Leállítom a masinát, majd szembefordulok vele, hogy forró csókban részesítsem az én egyetlenemet.

– Sehogy se állok még a sütéssel, Jennie – sóhajtom gondterhelten, ahogy bűntudatosan a készülő tészta felé pillantok. Magamhoz húzom, szorosan a karjaimba zárom, mintha soha nem akarnám elengedni.

– Felesleges ennyire rástresszelned. Csak anyuék jönnek, nem valami ötcsillagos szálloda konyhájának cukrásza. És hidd el, ha én imádom, amit csinálsz, ők is odáig lesznek érte – jelenti ki magabiztosan, én pedig széles mosolyt villantva rá kibontakozom az ölelésből, visszafordulva az alapanyagokhoz, hogy folytassam.

A kemény tojáshabhoz óvatosan, a legalacsonyabb fokozaton hozzákeverem a maradék cukrot, majd a sárgájából készült krémet. Iszonyatosan rettegek attól, hogy valamit elrontok, pedig már vagy ezredszerre csinálom. Még hozzáadom a lisztet, apránként a masszához, majd mikor ezzel is elkészülök, megkönnyebbülve felsóhajtok. Kivajazom a tepsit, és mindeközben érzem a hátamon Jennie égető tekintetét. Tudom, hogyan néz rám; mint aki bármelyik pillanatban letépné rólam a kötényemet, minden mással együtt.

– Még mindig szexi vagy, amikor sütsz – közli, szinte már erőltetetten semleges hangon, ezzel igazolva a feltevésemet. Felnevetek a lehetetlen kijelentésen, miközben betolom a sütőbe a sütőformát, ezzel félkésszé nyilvánítva a művemet.

– Te meg iszonyat aranyos, amikor azt hiszed, el tudod titkolni előlem, amire gondolsz – karolom át a derekát mellé lépve, óvatoskodóan belecsókolva a nyakába, mire felkuncog. Lesodrom a ruhája pántját a válláról, hogy tovább folytassam, amit elkezdtem, de eltol magától.

– Tudod, hogy nem lehet. Egy óra, és megérkeznek anyuék, és eléggé botrányos lenne, ha olyan pozícióban találnának minket.

– Egy óra alatt végzünk – csókolok ezúttal a füle mögé, mire felnevet.

– Ha rajtam múlik, nem.

Csalódottan ellépek, mire kopognak. Meglepődve egymásra pillantunk, későbbre vártuk a vendégeket, de ha már így alakult, Jennie megy ajtót nyitni, én pedig próbálom normál állapotba hozni a konyhát addig, és elpakolni mindent, hogy ne érje szó a ház elejét.

A liszt visszakerül a helyére, a cukor is, gyorsan letörlöm az asztalt, kidobom a tojáshéjakat. Bepillantok a sütőbe, a sütinek még kell legalább egy tíz perc, így, hogy a szerelmemet támogassam, utána megyek üdvözölni a mumusaimat: a szüleit.

– Szép estét kívánok, Lalisa Manoban vagyok, Jennie lakótársa – nyújtom kezemet illedelmesen az idősebbek felé.

Bemutatkozunk, tényleg igyekszem jó benyomást kelteni, de az édesanyja tekintetéből semmi sem kiolvasható. Kritikusan szemléli meg a lakást, a legapróbb hiba után kutatva. Édesapja mosolyog, kedvesen beszélgetünk, érdeklődik minden iránt: a munkámról kérdez, a családomról, a számára furcsa nevemről, én pedig őszintén felelek minden kérdésére.

Meghallom az időzítő csipogását a konyhából, így elnézést kérve oldalgok el, hogy kivegyem a sütőből a desszertünket, amit a kellemes hangulatban eltöltött vacsora után tálalok.

– Mondd csak, Lisa, mi ez? Valami isteni – pillant rám szinte már meglepetten Jennie édesanyja, mire teli szájjal mosolyogva válaszolok:

– Csak egy egyszerű piskóta. Családi recept. – A vigyor, amit a barátnőmre villantok, egyértelmű, talán még számukra is: a büszkeség és a szerelem mosolya. Hiszen nem akármilyen család receptje ez. Kettőnké.

[JENLISA] If I killed someone for you

Az eső zuhogása mellett egyedül az ásó egyenletes földbe hatolása hallatszott, néha meg-megcsikordulva egy-egy kavicson. A frissen fellazított földet könnyebb volt ásni, mintha egy teljesen lejárt területen kellett volna.

Igyekeztem nem a gödörtől jobbra lévő sziluettre pillantani, mert valahányszor megtettem, a bűntudat mardosott, és a gondolatok teljesen elterelték a figyelmem.

Már a beszédemen gondolkoztam, hogy mit mondjak, ha elkapnak. „Megbántam. Ezentúl jobb ember leszek, ígérem.” Az arcod kúszott elém, és nem tudom, hogy mondjam el neked. Van-e jogom egyáltalán felbukkanni előtted, miután megöltem valakit. Érted.

A gödör egyre mélyebb lett, majd az ásó szilárdat ért. Egy koporsó. A sötét alak felé fordultam, hogy először a lábait, majd a kezeit átemelve a peremen leejtsem a testet a kemény fára, és elkezdtem betemetni.

A dolgom végeztével lerogytam a sírkő tövébe, és hagytam, hogy az eső a könnyeimmel együtt csurogjon az arcomon.

Ha felhívsz, bevallom neked. Nem tudom, feladnál-e a rendőrségnek, Jennie, de tudnod kell.

Vajon jobban szeretnél így, hogy megöltem valakit érted? Elbújtatnál, ha körözési plakátokkal lenne tele a város, rajtuk az én arcommal?

Megcsörrent a telefon, kijelzi a nevedet. Ujjaim sártól és vértől ragacsosan remegnek, ahogy a zöld ikont középre húzom a képernyőn, vörösesbarna csíkot húzva maga után.

– Szia Lisa – köszön bele, kissé remegő hangon, én pedig megkönnyebbülve fújom ki az eddig benn tartott levegőt. Ezek szerint már nem dühös. – Merre vagy?

– A temetőben. – Szinte csak lehelem a szavakat, de tudom, hogy meghallotta.

– Miért vagy ott? Lisa, az egekre, szakad odakinn az eső! – emelte fel a hangját, kissé már hisztérikussá válva. – Gyere haza azonnal, mielőtt megfázol!

– Jennie, én... – Reszketeg sóhaj szakadt fel tüdőmből, majd erőt véve magamon, kimondtam. – Megöltem valakit, Jennie.

Néma csend a vonal túlsó végén. Mély sóhaj, szinte hallható kétségbeesés a feszült csöndben.

– Gyere haza. Együtt megoldjuk.