[XIUCHEN] Farkasálom ~ Hetedik fejezet - Szétroncsolt szarvas (Vége)

„A fiatal szarvasbika véres szájjal fekszik mellettem, teljesen nyugodtan tekintve a világra. Szemében valami elemi vadság csillan, és bennem felötlik a gondolat, hogy esetleg rossz állat testébe született.

Nem pillantunk egymásra, hiszen pontosan érzékeljük a másik jelenlétét, mintha valamilyen módon össze lennénk kötve, mi ketten. Talán azzal, hogy ivott az ember véréből, egyfajta vérszerződést kötöttünk, ami kitart egészen addig a pillanatig, amíg az ő torka lesz átharapva. De addig… Addig jó így.”

A takarót leemelve fedetlen testemről, halkan kelek ki az ágyból, hogy ne keltsem fel Minseokot. Ő még békésen szuszog a párnába, és hagyom is neki, hiszen meglehetősen hosszú éjszakánk volt, és kétlem, hogy ő ehhez hozzá lenne szokva. Így, amilyen csendesen csak tudok, kimegyek a szobából, kávét és késő délutáni ebédet csinálok, majd a dolgozószobában leülök a laptop elé, hogy leírjam az álmomat.

Vajon ő is velem együtt látta az egészet, úgy, mint korábban? Egyáltalán álmodott valamit?

Valószínűleg igen, te idióta. Ezek után ne álmodott volna?

De hát olyan nyugodtan feküdt, mintha halott lenne.

Akkor álmodban megölted. Tudom is én, mi mindent csináltál, miután elértetek az ágyhoz… Nem voltam rá kíváncsi.

Na jó, ezt hagyjuk abba.

Az írásba belemerülve észre sem vettem, hogy a kiürült kávésbögrém a gondolataimat elfoglaló lakótársamnak hála megtelt, csak akkor, amikor már ott állt mellettem, és hallhatóan megköszörülte a torkát.

– Ó, felébredtél? – pillantottam fel rá kérdően, miközben leírtam még az utolsó pár szót a mondatban. Túl lassan haladok, többet kell írnom.

– Igen, fel. És azt hiszem, beszélnünk kellene – jelentette ki komoran, mire a kezembe fogtam a bögrémet és a cigis dobozomat megfogva a teraszajtó felé indultam, jelezve, hogy kövessen.

Miután rágyújtottam, csak vártam arra, hogy megtörje a csendet, de sokáig csak hiába. Így végül nekem kellett először megszólalnom, hogy szóra bírjam a hirtelen mintha némasági fogadalmat tevő lakótársamat.

– Miről szerettél volna beszélni? – kérdezem, kifújva a füstöt a tüdőmből. Ezúttal nem jön a nikotin nyugtató hatása, inkább csak a megszokás iránti függőségemet elégíti ki. De ez ebben a pillanatban inkább olyan, mint halottnak a csók.

– Igazság szerint több mindenről is – von vállat, mintha valamilyen belső kényszer vezérelné a mozgásra. – Kezdetnek a tegnapi dolgokról.

Ajaj, jól kezdődik a dolog… Ha bármilyen bűntudatot is tanúsít, vagy fel akarja magát adni a rendőrségen, meg kell szabadulnunk tőle, ugye tudod?

Kuss. Nem fogunk megszabadulni tőle, egy darabig legalábbis még biztosan nem. Még nem álmodtam ezzel kapcsolatban, és amíg nem álmodok, addig nincs baj.

Kurvára börtönbe fogunk kerülni, és ne várd, hogy majd ott szórakoztassalak a kis magáncelládban. Bele fogsz őrülni, hogy nem leszek ott melletted, és…

Mintha nem lennék már most is őrült, hogy veled beszélgetek.

– Szóval, ami Taehyungot illeti, nem bántam meg a dolgot. Még úgy sem, hogy kiderült, te ölted meg Luhant. – A mondat közepén kissé megbicsaklott Minseok hangja, én pedig erőszakkal fordítottam figyelmem belső hangomról a külvilág felé. – Viszont ami reggel történt, a szobádban…

– Hogy lefeküdtünk? – pillantok kíváncsian a szemébe, ahol csak enyhe zavarodottságot látok, de megbánást egy cseppet sem. Így, csak hogy tisztázzam a helyzetet kettőnk között, inkább én mondom ki azt, ami valószínűleg mindkettőnknek nyilvánvaló: – Xiumin… Jól éreztük magunkat egy időre, ebben nincsen semmi komoly. Nem akarok ezentúl romantikus álmokat kergetve minden este melletted bújni ágyba, hogy szivárványról álmodozva tervezgessük a boldog életünket. Mert ez nem fog megtörténni, én nem ez a típusú ember vagyok – szívok mélyet ismét a szűrőn keresztül a dohányból, majd mély sóhajjal ki is fújom a füstöt.

– Szóval… Neked csak ennyi volt? – A kétségbeesés az arcán megőrjít. Mintha többen reménykedett volna, mintha én lehetnék az, akitől bármire is számíthat. Mintha teljesen más embernek ismerne, mint amilyen valójában vagyok…

– Mit vártál? Hogy majd rózsaszín ködös boldogságban tengetjük ezek után az életünket, közösen gyilkolva meg bárkit, aki az utunkba kerül? – nevetek fel rekedtesen, megfordulva és hátamat a korlátnak vetve. – Lásd be, Xiu, hogy én nem ez a fajta ember vagyok. Nekem nem kell tartós kapcsolat, sőt, amilyen defektes vagyok, egy belső hanggal, ami egyfolytában arra ösztökél, hogy öljelek meg, semmilyen kapcsolat nem kéne nekem – vonok vállat hetykén, és szavaimra láthatóan rettegés torzítja fintorba az arcát.

– Te őrült vagy – hátrál egy lépést, kezeit reflexből maga elé tartva, mintha attól tartana, hogy megtámadom.

– És erre még csak most jöttél rá? – kuncogok, miközben elnyomom a csikket és teljes testemmel felé fordulok. Aztán egyik pillanatról a másikra már mintha egy teljesen másik szemszögből látnám magamat, nem tudom kontrollálni a mozdulataim.

Itt az idő, hogy ezúttal végre azt tegyük, amit én mondok.

Ne! Ne öld meg, még nem kell meghalnia! Csak egy kicsit megijedt, nem fog hülyeséget csinálni…

Nem kockáztathatunk. Meg kell halnia. Csak bújj el az elméd egy leghátsó zugába, ha nem akarod látni. Megteszem helyetted, csakúgy, mint első alkalommal.

Egyik pillanatról a másikra arra eszmélek, hogy egyedül vagyok a teraszon. Riadtan a másik korláthoz lépek, hogy lenézzek, de csak a vért és az összeroncsolódott testet látom magam előtt.

Pár pillanat alatt rögtön elkezdenek forogni a fogaskerekeim, hogy ezt hogyan úszhatnám meg legkönnyebben, de amikor a test köré emberek kezdenek gyülekezni, és valószínűleg hívják a mentőket, már nem látok rá esélyt, hogy eltüntessem a holttestet.

Börtönbe fogok kerülni. Le fognak csukni, hiszen, ha Xiura rájönnek, akkor a többire is, nagyon hamar. Nem lesz menekvés, nem tudom befejezni a regényem, Egyszerűen ott kell hagynom, befejezetlenül, hiába van olyan sok munkám benne…

Egyetlen megoldásod maradt, Jongdae… Elég egy kés, és egy kád víz. Aztán vége, és nem kell többet ilyesmivel foglalkoznod.

Nem fogom megölni magam, ne is gondolj rá! Nem fogok gyáván elmenekülni a problémáim elől, ahogyan te teszed mindig, miután elkövetsz valamit.

Kénytelen leszel, Jongdae. Ha te nem vagy rá hajlandó, akkor én fogom.

És ismét nem tudom irányítani a testem, de ezúttal nem hunyom be a lelki szemeim. Végignézem, ahogy késsel a kezemben beülök a kádba, megvárom, amíg ellep a víz, majd érzem a fájdalmat, ahogy a penge hosszában beleszalad a csuklómba. Nem adja vissza az irányítást, nem hagyja, hogy segítséget hívjak, így csak csendben szenvedek, amíg el nem nyel a sötétség.

„A fiatal szarvasbika holtan fekszik előttem, én pedig bűntudatos szemmel figyelem a szétroncsolt tetemet. Ez nem létfenntartás volt, vagy ösztön. A magányos farkas lemészárolta az egyetlen barátját, aki még az élők között tartotta.

Mintha csak a tettem elől menekülnék, futok a sötét erdőben, nem nézek semerre. Csak rohanok, rohanok és rohanok, mintha a szél kifújhatná belőlem a bűneimet, mintha ezzel lemoshatnám a vért a kezeimről. De képtelen vagyok szabadulni a lelki szemeim előtt felsejlő képtől, ahol a szarvas helyét egyre inkább egy összetört emberi test kezdi átvenni.

Futok, szaladok, egyre messzebb a bűnöm helyszínétől, tudomást sem véve a környezetemről. Nem figyeltem a lábam elé, és így esett meg, hogy belezuhantam a sebesen zubogó folyóba. Többé nem láttam a napot.”

[XIUCHEN] Farkasálom ~ Hatodik fejezet - Szarvas

            – Megölted Luhant – jelenti ki, a lehető legnagyobb nyugalommal, bár erősen kételkedem benne, hogy nem csak a sokk tartja nyugton a helyén. – És most meg akarod ölni Taehyungot is.

            – Pontosan – igazolom az állításait halálos ridegséggel. Minden egyes mozzanatát figyelem, de semmi nem utal menekülésre. Mintha odafagyott volna a kanapéhoz, szinte látom magam előtt, ahogy egymást követik a gondolatok a fejében.

            – És azt akarod, hogy én is részt vegyek benne. Különben engem is megölsz.

            – Valahogy így – vonok vállat hetykén.

− Szóval nincs választásom, nem igaz?

Ez a srác egy zseni! Ilyen gyorsan kikövetkeztetni dolgokat… − a hihetetlen fokú szarkazmus a belső énem hangjából egyszerűen csak úgy éget. De ahelyett, hogy én is hasonlóképpen válaszolnék, inkább nyugodtan felelek a kérdésére.

            − Igen, így is mondhatjuk.

            Kikerekedett szemekkel, pislogás nélkül mered rám. Én érzelemmentesen állom a pillantását,  és várom, hogy megszólaljon végre.

            − De te nem akarsz megölni – jelenti ki végül magabiztosan, továbbra sem szakítva meg a szemkontaktust. – Ha meg akarnál, már rég megtetted volna. Talán azért, mert a barátodnak tekintesz, talán azért, mert úgy gondolod, több hasznom van élve, mint holtan, nem tudom. De életben akarsz tudni.

            − Nehogy azt hidd – szólal meg Taehyung rekedtes hangon a nappali közepén lévő székből. Hogy kelt fel ilyen gyorsan? Még egy darabig ájultnak kéne lennie. – Csak az érdekli, ami neki jó, és kiiktatja azokat a tényezőket, amik neki kárt okozhatnak. És te egy ilyen tényező vagy, Minseok. Egyébként, kíváncsi vagy, hogy jöttem rá, hogy te voltál, Jongdae? – villant felém egy éles mosolyt, mire az arcom teljesen bezárkózik. Fogalmam sincs, mégis milyen nyomot hagyhattam magam után. – Megtalálták Luhant, te pedig elég árulkodóan elszóltad magad az újságárusnál. Ezután elmentem Luhan lakásához, és megkérdeztem, hogy mikor látta őt utoljára. Kellett ugyan egy kis ösztönzés a memóriájának, de aztán elmondta: Az a híres író vitte haza, akinek olyan sok könyve megjelent az elmúlt pár évben. Innentől már egyszerű volt összerakni a képet – vigyorog teli szájjal, mint aki olyan kicseszettül okosnak hiszi magát. – Ne aggódj, Minseok, előbb-utóbb ugyanúgy elpusztulsz, ahogy Luhan tette, ahogy én fogok, és ahogy az utánam következők, amíg el nem kapja valaki végre ezt a vadállatot – köp felém, miközben szinte vicsorítva formálja a szavakat. Felvont szemöldökkel pillantok Xiura, akinek az arca erre a pillanatra már teljesen közömbössé vált, és úgy tesz, mintha az égvilágon semmi sem érdekelné.

            ­­ – Tudod, Taehyung… – kezdenék bele az állítása cáfolásába, de kedves lakótársam leint. Közelebb lép a megkötözött sráchoz, és szinte belehajol az arcába, majd elmosolyodik.

            – Tae-Tae… – villant kedvesnek tűnő mosolyt, de átlátok az álcáján. Szemeiből olyan gyilkos indulat árad, amit talán még elképzelni sem tudtam soha, amilyen talán belőlem sem süt így, amikor elkap a vágy az ölésre. – Nekem már az bőven elég, hogy nem kell veled egy levegőt szívnom a világban. Hogy ez veszélyezteti-e az én épségem? Éppenséggel pont leszarom.

            A kijelentése után mögé lép, és egészen egyszerűen, egy stílusos mozdulattal elszorítja a torkát. Taehyung hirtelen levegő után kezd kapkodni, de nem sikerül neki,  egyszerűen, szépen lassan elernyed Xiu kezei közt, tekintete merevvé válik, majd soha többé nem vesz újabb lélegzetet.

            És igen… A növényevő szarvas embervért iszik.

            Éjszaka lévén viszonylag egyszerű volt kicsempészni a testet a lakásból, egy nagyobb bőröndbe gyömöszölve. Ugyan volt konkrét ötletem, hogyan állítsuk ki a testet, azonban túl kockázatos lett volna úgy, hogy tele volt az én, és Xiu ujjlenyomataival. Így a közelben lévő építkezés mellett döntöttem, amihez a még száradó beton alapzat tökéletesnek tűnt. A környék sötét, sehol egy lámpa, közvilágítás nincs. Így Taehyung végül, a bőrönddel együtt a még folyékony és forró betonba került, beleépülve a nemsokára megépülő bevásárlóközpontba.

            Az oda- és a visszautat is teljes csendben tettük meg, egyikünk sem érezte úgy, hogy meg kéne szólalnia – illetve, ha Tae mégis, már nem tudott beszélni. Így a titkunk biztonságban maradt, és a tény, hogy Minseok ölte őt meg, valahogy olyan elégedettséggel töltött el, mintha én tettem volna.

            A lakásba érve végül csináltam mindkettőnknek egy kávét, amit Xiu néha rám pillantva, csendben várt. Mikor aztán letettem elé a keserű italt, és én is helyet foglaltam, nem tudtam többé magamban tartani a gondolatokat.

            – Tudod, megtaláltam azt a… Napló-szerűséget, amit az álmaidról írtál, hogy mennyire ugyanazok, mint az enyémek, és félsz, hogy megöllek – kezdtem bele a mondandómba, hátradőlve a széken. A szemeimmel a tekintetét kerestem, amit megrögzötten a kávéjára szegezett. Kezemet óvatosan az övére helyezem, hogy magamra vonjam a figyelmét, mire meglepetten rám néz. – Nem kell ettől tartanod, nem fog megtörténni. Nem az én kezeim fognak véget vetni az életednek, ebben biztos lehetsz.

            Hacsak nem árulsz el – suttogja az a bizonyos belső hang, amelynek még mindig nem találtam megfelelő nevet.

            – Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani – suttogja,  majd belekortyol a kávéba. Tekintete folyamatosan a szemeimre mered, ezúttal mégsem tudok belőle kiolvasni semmit. Teljesen bezárkózott.

            Az éjszaka – vagy inkább hajnal – további része nyugodtan telik. A véremben lévő koffein nem hagy aludni, így ismét a regényemre koncentrálok, próbálva kizárni az egyéb gondolataimat és az eszembe ötlő képek által befolyásolt érzéseimet.

            „– Szóval, Minki… - rángat ki elmélkedésemből Dr. Kang Dongho ismét. Mintha ez lenne a hobbija, hogy megfosszon a menedékemtől, ami ezen az észvesztő helyen az egyetlen mentsváramként szolgál: a képzeletemtől és az emlékeimtől. – Hol is hagytuk abba legutóbb?

            – Mondjuk ott, hogy hogyan tépném ki legszívesebben a torkodat? – kérdezem szemérmetlenül vigyorogva, mire felvonja a szemöldökét. A magázást direkt hagytam el vele szemben, hiszen eddig semmit nem tett azért, hogy tiszteljem, azon kívül, hogy konstans az idegeimre megy. Ez az ember fog az őrületbe kergetni, amikor pont az lenne a célja, hogy kijussak a bolondok házából.

            Hiszen nem vagyok elmebeteg. A legkevésbé sem.”

            Ahogy az ujjam leüti az utolsó pontot is a billentyűzeten, ahogy befejezem ezt a fejezetet, már majdhogynem teljesnek érzem magam.  Mintha visszataláltam volna ahhoz az önmagamhoz, aki azelőtt voltam, hogy először megláttam Taehyung arcát, amely annyira hasonlított az álombeli áldozatoméra. Talán azzal, hogy véget vetettünk az életének, az ihletem is visszatért.

            A székemen hátradőlve elégedetten sóhajtok fel, majd a teraszajtó felé pillantva először csak elgondolkodom rajta, hogy rágyújtsak-e, majd a hűvös levegőt figyelmen kívül hagyva kilépek a friss hajnalba. Az égbolton még éppen, hogy látszanak a csillagok, de a horizont már világosodni kezd, mikor a számba veszem a cigarettát, és meggyújtom. A füst megnyugtatóan áramlik a tüdőmben, nikotin szétáradva a véráramomban pedig gondolkodásra késztet.

            Nem ezt akartam. Nem így akartam, de a szükség törvényt bont. Ki akartam tapasztalni, mit és hogyan csináljak, hogyan kerüljem el a lebukást, mielőtt Xiu is részese lesz az egésznek, de végül nem volt választási lehetőségem. Kibaszott Taehyung…

            Kifújom a füstöt, és Szöul éledező utcáira meredek. Vajon milyen lenne egynek lenni a munkába siető tömegből? Valaki olyannak, akinek nem minden nap az átkozott démonaival kell megküzdenie? Hiszen akárhogyan is nézem, nem normális, amit csinálok. Nem emberi. Tudom, hogy nem szabadna, mégis megteszem, ráadásul még élvezem is.

            „Ne kezdd megint a hülyeségeidet, Jongdae. Mindketten tudjuk, hogy téged nem érdekel, hogy mit szabad és mit nem. Ne most ébredjen fel a szükségtelen lelkiismereted.” – morog elítélően a belső hangom, amitől legszívesebben néha megszabadulnék. Máskor pedig, amikor eluralkodik rajtam, olyan jól jön. Így legalább nem az én lelkemen szárad minden, amit teszek. Van kire fognom.

            „Na meg a francokat. Én te vagyok, te pedig én. A mi lelkünkön szárad minden, amit teszünk.”

            Talán igaza van. Talán nem kellene mentségeket keresnem a tetteimre, mégis, néha elfog ez az érzés, hogy én nem akarok ilyen lenni.

            – Minden oké, Jongdae? – lép ki a teraszra Xiu is, felém nyújtva egy bögre kávét. Hálásan rápillantva kulcsolom a kezem a meleg ital köré, miközben újabb slukkot szívok a cigimből.

            – Persze, hogy minden oké. Inkább az a kérdésem, hogy veled minden rendben? Hosszú éjszakánk volt – kortyolok bele a keserű lébe, miközben egyáltalán nem veszem le a tekintetemet az ő rám pillantó szemeiről. – Nem kell félnem attól, hogy az életedért rettegve mérget keversz az ételeimbe a jövőben, ugye? – próbálom elviccelni a dolgot, annak ellenére, hogy tudom, mennyire komoly ez az egész.

            – Velem minden rendben. Érdekes, de egyszerre érzek bűntudatot, és azt, hogy felszabadultam – dől neki háttal a korlátnak, miközben a saját kávéjára mered. – Attól pedig nem kell aggódnod, hogy megmérgeznélek. Ha te meghalsz, én nagy valószínűséggel utcára kerülök, és abban nekem semmi jó sincs – von vállat hetykén. – De ne aggódj, nem félek tőled. Komolyan gondoltam, amit az este mondtam. Ha bántani akarnál, már megtetted volna. És mivel nem tetted, két dolog lehetséges: vagy nem akarsz, vagy még nem akarsz. Nekem pedig ez bőven elég.

            Egy utolsó mosolyt rám villantva elindul befelé az erkélyről. A bögrémet a földre téve a csuklója után nyúlok, szinte csak ösztönből, és visszarántom magamhoz. Magaménak akarom tudni, mindenestől.

            A birtoklási vágy olyan erősen jelenik meg a lelkemben, hogy nem tudom kontrollálni. Nem ellenkezik, mikor a dereka köré fonom a karom, és megcsókolom.

[BAEKYEOL] Egy helyett kettő

Egész nap, aztán egész éjszaka egyetlen üzenetre vágytam tőled, amelyben csak annyit írsz: „Boldog Karácsonyt”. Ennyi bőven elég lett volna a boldogságomhoz, hogy ne gyomorgörccsel töltsem a szentestémet, hogy ne állandóan a következő napra gondoljak.

Mert ugyan egyetlen egy üzenetre vártam, mégis kettőt kaptam. Két olyat, amire nem számítottam. „Tudom, hogy szerelmes vagy belém” és „Holnap kettőkör a szokásos helyünkön.” Semmi hangulatjel, semmi megjegyzés, én pedig csak annyit írtam vissza, hogy „Oké.” Mintha nem rettegnék attól, mit akarsz mondani, mik lesznek a következményei ennek az egésznek.

Hiszen alapjában véve reménytelen volt a helyzetem. Neked barátnőd van, és emellett megrögzötten elutasítod a tényt, hogy meleg lennék. Most mégis, ahelyett, hogy otthon enném tonnaszámra a sütiket, és a két üveg borral öblíteném le őket, itt ülök a padunkon, a „szokásos helyünkön”, és rád várok. Még csak egy óra, de én szokásomhoz híven sokkal korábban itt vagyok. És te ezt tudod.

Talán pont ezért jelensz meg fél órával a megbeszélt időpontunk előtt, lendületes léptekkel haladva felém. Mintha valami konkrét célod lenne ezzel a találkozóval.

Felállok, hogy öleléssel köszöntselek, ahogy szoktalak, de te jóval előbb mozdulsz, és a karjaimba veted magad, mintha nem lenne holnap.

– Szia – köszöntelek mosolyogva, köréd fonva a kezeimet, így óvva a ránk váró beszélgetéstől mind téged, mind magamat.

– Szia – felelsz belemotyogva a vastag pulcsimba. Majd kibontakozol a szorításomból, és ismét megszólalsz. – Tudom, hogy szerelmes vagy belém, Chanyeol.

Bár tegnap az első sokkon már túl voltam, amikor ezt leírtad nekem, most sem ért kevésbé meglepetésként, hogy ezt így kimondod. Reményeim egyik pillanatról a másikra foszlanak szerte, hogy ennek ellenére is megmaradhat a barátságunk, hiszen olyan komolyan mélyeszted tekinteted a szemeimbe, hogy már szinte fáj.

– És azt akarom mondani, hogy ez… - sóhajtasz nagyot a mondat közepénél, én pedig feszülten várom a folytatást. De csak nem szólalsz meg újra, én pedig türelmetlenül kérdezek rá.

– Ez…? – vonom fel szemöldökömet kíváncsian.

– Hogy ez kölcsönös – nyögöd ki végre a szavakat, amelyekben sosem hittem, hogy hallhatom őket. Úrrá lesz rajtam a mondatod okozta sokk, nem tudok megszólalni sem. Egyszerűen csak, mindenféle kérdést és választ kiölve a fejemből húzlak magamhoz, hogy megcsókoljalak. Ezzel kifejezve a boldogságomat és az elégedettségemet, ezzel száműzve belőled is a kételyt, amely fel-felvillant a szemeidben, ahogy kimondtad az érzéseidet.

[BAEKYEOL] Nyertem

                Ahogy rád pillantok, nem tudom nem újra és újra végiggondolni, hova jutottam melletted. Hogy mennyit változtam az elmúlt három hónapban, mióta megismertelek, hogy hogyan került erre a pontra az életem.

                Mikor először találkoztunk, már akkor éreztem, hogy van közöttünk valamiféle… Vonzás? Kapocs? Nem tudom, melyik lenne a megfelelő szó arra, ami összeköt bennünket, de nem is ez számít. Hanem az, hogy te is érzed, Baekhyun.

                Nézlek téged, ahogy nyugodtan szívod a cigidet, majd felvont szemöldökkel vetsz rám egy pillantást. Nem kapom el a tekintetem, csak bámulok továbbra is a szemedbe, amelyben olyan könnyen el tudok merülni. Számolom a másodperceket, egy, kettő, három, négy öt, hat… Ha valakivel hat másodpercnél tovább nézel farkasszemet, az vagy meg akar csókolni, vagy meg akar ölni.

                Közel hajolok hozzád, ajkaim szinte súrolják a tieidet, de az utolsó lépést már rád hagyom. Elvigyorodsz, mint mindig, ha ilyen közel kerülök hozzád, de te nem közelítesz felém.

                − Mit akarsz, Chanyeol? – fújod rám a füstöt akaratlanul is, én pedig elvarázsolódom pasztellszínű leheletedtől. A mosolyod ragadós, az én szám is szinte a fülemig húzódik, de még mindig nem húzódóm el. Élvezem a közelséged, az illatod, az enyhe füstszagod.

                – Csak mintha lenne valami  az orrod alatt – suttogom,  és rá kell jönnöm, hogy nevetségesen kétségbeesetten festhetek.

                – Van is. Tudod, úgy hívják, száj, és minden embernek van. Neked is – pillantasz le az említett testrészemre, és még szélesebb mosolyra húzom a szám. Eddig ugyan csak a szemembe néztél, de elértem, amit akartam. Nyertem.

                Ajkaimat az övére tapasztom, és nem érdekel, ki lát meg. Körülöttünk az emberek dohányoznak, csakúgy, mint ő, és néha-néha ránk pillantanak, de nem elítélően.

                Ez a szélmalomharc meg közöttünk már három hónapja. Kerülgetjük egymást, mert egyikünk sem mer lépni, kivéve, ha részegek vagyunk. Ha iszunk, valahogy feloldódnak a gátlásaink, és egyáltalán nem vagyunk már olyan félénkek. Olyankor az átlagos ölelések, érintkezések valahogy hosszabbá és intimebbé válnak. Főleg az éjszaka után, amit együtt töltöttünk.

                Mert ugyan megegyeztünk, hogy barátok maradunk, de valahogy a barátság és a szerelem között rekedtünk. Én a saját érzéseimben biztos vagyok, de a tieidben egyáltalán nem. Csak játszanál velem, kihasználnád, hogy nem tudok ellenállni neked? Nem, te nem olyan vagy.

                Azonnal visszacsókolsz, és tudom, hogy érzed, hogy vágyom rád. Nem csak részegen, hanem józanon is, az érzéseim ugyanolyan kontrollálhatatlanok, ha rólad van szó, és ezt már mások is észrevették. Olyan sokan voltak, akik előbb szóltak, hogy szerelmes vagyok beléd, ha szóba kerültél, és én annyiszor ragaszkodtam hozzá, hogy tényleg csak barátok vagyunk. Mert részedről nem lehetünk többek.

                Elhúzódom, amikor a csókod erőszakosabbá, akaratosabbá válik, és beleharapsz az alsóajkamba. A szád vörös, legalább  annyira, mint az enyém lehet, és nem tehetek róla, de zihálok. Csak bámulok a csillogó szemeidbe, és ezúttal sem tudok belőlük kiolvasni semmit. Nem úgy, mint te az enyémekből. Hiszen mindig is egy nyitott könyv voltam számodra, nem igaz?

                Kai érkezése ébreszt fel a kábulatomból, és azt veszem észre, hogy te is ugyanúgy összerezzensz, amikor megszólal.

                – Srácok, értem én, hogy nagy a kísértés, meg minden, de nem az egyetemen kéne felfalni egymást. Főleg, hogy most kezdődik az óránk, és ti még mindig itt vagytok kint – jelenti ki, látom rajta, hogy mindjárt elneveti magát. Mindenki más olyan jól szórakozik a huzavonánkon, kivéve mi. Vagyis inkább kivéve én, lehet, hogy neked is ugyanolyan vicces az egész, mint nekik.

                Felkelek a padról, a táskámat megfogva indulnék be az épületbe, de te elkapod a csuklómat.

             – Nem akarod ellógni az órát? – kérdezed, a tekintetedben kimondatlan ígéretekkel. Mit akarsz tőlem, Baekhyun? Miért kavarod fel az egész eddigi tökéletes állóvizet?

                – De, csináljuk. Menjünk el enni, éhes vagyok – jelentem ki, és igyekszem a szemeimmel ugyanazt sugallni, mint te. Úgy látom, megértesz, mint mindig, ugyanis a táskádat felkapva indulsz el velem a kapu felé. Most talán meg tudunk beszélni mindent végre.

[JINSON] Megyegyeztünk Part. 2

            − Jackson, te tényleg ennyire hülye vagy? – pillant rám kissé szánóan Mark, mire a többiek felröhögnek. Nem értem a viccet, miért lennék hülye? Látnom kellett volna valamit, ki kellett volna következtetnem?

            Jinyoung ebben a szent pillanatban hagyta el a kis belvárosi lakást, ahol összejöttünk páran kicsit iszogatni, és amikor odajött hozzám, hogy öleléssel búcsúzzon, nem akartam elengedni. Annyival magával ragadott az illata, legszívesebben csak örökké öleltem volna.

            – Jinyoung azért nem csókolta meg Youngjaet, mert mást akart – jelenti ki jelentőségteljesen rám pillantva, mire én veszem a lapot. Jinyoung engem akart megcsókolni.

            De hiszen én is azért nem feleltem a kérdésére, mert ő lett volna a válasz. Akkor ez azt jelenti, hogy…?

            Villámgyorsan felpattanok a földön ülő helyzetemből, de kissé megszédülök, és nekidőlök a falnak. Az alkohol és a THC még mindig erőteljesen munkálkodik a szervezetemben, de a felismerés, hogy Jinyoung engem akart volna megcsókolni, valamennyire kijózanított.

            Mikor elmúlik a szédülés, azonnal egy cipőért nyúlok, és felhúzom az elsőt, ami a kezembe akad. Nyilván nem az enyém, kicsit nagy a lábamra, de nem is számít. Utol kell érnem, mielőtt felszáll a buszra. Most kell elmondanom neki…

            Köszönés nélkül rontok ki az épület bejárati ajtaján, hogy rohanjak tovább Jinyoung után. Mikor meglátom a hátát, utána kiáltok, de nem hallja meg. Ahogy ismerem, biztosan zenét hallgat, így még sietősebbre veszem a lépteimet. Már majdnem mellé érek, de még mindig nem fordul hátra, így a vállára teszem a kezem, magam felé fordítom, és megcsókolom.

            Te jó ég, hogy én mióta vágytam erre a csókra! Ajkaink ugyanarra a ritmusra mozognak, szinte érzem, hogy még a szívünk is ugyanazon ütemben ver. Annyira egy hullámhosszon vagyunk, mint még soha.

            Nem tart sokáig a csók – vagy csak az időérzékem hiánya okozza, hogy ilyen kevés időnek tűnik –, hamar elválunk egymástól. Hatalmas vigyor kúszik az arcomra, majd elkomolyodok, alig egy pillanattal később.

            – Szeretlek – jelentem ki a lehető legkomolyabban, és tényleg úgy is gondolom, mégis, szélesen elmosolyodik, majd nevetve szólal meg:

            – Majd, ha holnap kijózanodsz, és emlékezni is fogsz, akkor gyere nekem ezzel a dumával – feleli, én pedig magabiztosan bólintok.

            – Emlékezni fogok, és amikor holnap találkozunk, az lesz az első, hogy mindenki előtt megcsókollak és a szemedbe mondom, hogy szeretlek. Ha ez kell ahhoz, hogy az enyém legyél, bármit megteszek.

            – Rendben, megegyeztünk.

            A másnap iszonyatos fejfájással tör rám, és kell egy jó fél óra, hogy egyáltalán fel tudjak kelni az ágyból. Ahhoz pedig, hogy visszaemlékezzek az előző estére, még több időre van szükségem, de mire el kell indulnom otthonról, az egyetemre, már minden világos. Szerelmet vallottam neki, és volt egy megegyezésünk.

            A két bögre kávé lehúzása után rögtön elindulok a campusra, hogy még óra kezdete előtt rágyújthassunk egyszer Jinyounggal. De ezúttal nem ez lesz az első és legfontosabb dolgom. Meg kell csókolnom.

            Direkt korábban hagyom el a lakást, mint szoktam, mert tudom, hogy ő már ott ül a kertben a padon, ahol minden óra előtt és után az időnket töltjük. És minél előbb találkozni akarok vele.

            Két perc sem telik el, mire beérek az egyetem kapuján. Végül is, ezért is jó az utca túloldalán lakni. Azonnal őt kezdem keresni a tekintetemmel a padunk környékén, de sehol sem találom, se ott, se a környéken. Lézengenek páran, de a legtöbb embernek ilyenkor még órája van, és a következő csak jóval később kezdődik.

            A telefonomat előkapva tárcsázom a számát, majd két csengés után fel is veszi.

            – Mizu Jackson? – kérdezi vidám hangon, mintha ő egyáltalán nem is lenne másnapos.

            – Merre jársz, mikor érsz ide? – kérdezem kissé idegesen, ami talán a hangomból is kihallatszódhat. Utálom, amikor valami nem úgy történik, ahogy eltervezem.

            – Egy jó öt perc és ott vagyok. Mi van, csak nem korán kelt ma a Csipkerózsika? – nevet bele a mikrofonba, majd meghallok egy ismerős hangot a háttérben

            – Kivel beszélsz? – kérdezi Mark.

            – Jacksonnal. Ő már a campuson van, ott vár – feleli Jinyoung vidáman, majd elköszön és lerakja, mert le kell szállnia a buszról. Már csak két perc.

            Idegesen járkálok fel-alá a padunknál, és iszonyatosan félek. Mi lesz, ha a tegnapi csak a részegsége eredménye, és nem is emlékszik a csókunkra? Vagy ha emlékszik, és a megállapodásunkra is, ő miért nem feszült? Azt hinné, hogy én felejtettem el?

            Feltűnik a kapuban Jinyoung, és vele Mark, nevetve, viccelődve, majd Jinyoung beletúr a szöszi hajába. Mi a…

            Sietősen odalépdelek hozzájuk, és arca két oldalát kezeim közé fogva magamhoz húzom és megcsókolom. Azonnal visszacsókol, mindenféle gondolkodás nélkül.

            – Tudod, volt egy megállapodásunk – suttogom, amikor elválunk egymástól, mire elmosolyodik.

            – Tudom. És teljesítetted a rád eső részét – von vállat, mire én is elvigyorodok, és még egy csókot nyomok az ajkaira.

            –  Szeretlek, Jinyoung.

            – Én is szeretlek, Jackson.

            – Menjetek már szobára, baszki! – ordít fel mellettünk Mark, mire csak nevetünk. Most már minden rendben.

[JINSON] Megegyeztünk

                − „Nevetve nézem, hogy megy el//Remegve várom, mikor jön…” – dúdolom a sorokat, miközben próbálok egyáltalán nem Jacksonra nézni. Az alkohol már szinte teljesen kiszámíthatatlanná tett, magam sem tudom, mit fogok cselekedni a következő pillanatban. Jackson, és mindenki más hasonló állapotban van, csak üldögélünk a Youngjae lakásának padlóján, miközben a marihuánás cigi jár körbe közöttünk.

            – Te, Jinyoung – szólít meg az egyetlen ember, akinek a tekintetét kerülöm, de most kénytelen vagyok ránézni.

            – Hmm? – felelem, mert valószínűleg képtelen lennék egy normális mondatot kinyögni a kábulattól. Elveszek a szemeiben, mint mindig valahányszor rápillantok, legyek éppen józan vagy részeg.

            – Felelsz vagy merszezünk? – kérdezi, én pedig csak bólintani tudok. – Akkor… Felelsz vagy mersz?

            – Merek – jelentem ki magabiztosan. Körülöttünk a srácok elcsendesedtek, várják a fejleményeket. A zene is elhalkult, vagy csak a nekem tűnik úgy? Annyira minden idegszálam Jacksonra koncentrál, hogy szinte az egész külvilágot kizárom.

         – Akkor… Csókold meg Youngjae-t – közli az ítéletemet vigyorogva, mire én inkább megemelem a poharamat.

            – Azt hiszem, akkor iszom. – A feleletemre az arca eléggé elkomorul, én pedig végig a szemébe meredve hajtom le a maradék vodkanarancsomat. Ami inkább vodka, mint narancs. – Felelsz vagy mersz? – kérdezem ezúttal én, kihívóan pillantva rá.

         – Felelek – von vállat egyszerűen. Tudja, hogy nagyon megszívatnám, ha merne, így inkább a biztosabb utat választja.

         – Kivel feküdnél le leginkább a szobából?

            Megfogja a poharát, megemeli felém, és iszik. Ugyanúgy a tekintetembe mélyedve, ahogy én tettem korábban. Rápillantok a telefonom kijelzőjére. Hajnali egy, lassan ideje elindulnom, hogy elérjem a buszom haza.

            Elköszönök a többiektől, mindenkit sorban végigölelek, őt persze egy kicsit hosszabban, mint másokat, majd lelépek. Szinte menekülök a lakásból, hogy mielőbb minél távolabb legyek tőle.

            Amint kiérek az épület ajtaján, előveszem a fülhallgatómat, és azonnal zenét kapcsolok. A dallamot teljességgel átélve, ritmusra lépkedem, dúdolgatok, és  szinte minden bajomról elfeledkezem. Elég kába vagyok, hogy ne akarjak semmire  se gondolni.

            Már látom a buszmegálló tábláját, amikor lépteket hallok a zenén keresztül. Gondolom, csak valaki, aki szintén a buszhoz tart, de megérzek egy kezet a vállamon, ami megállásra késztet. Reagálni se marad időm, épp hogy csak megpillantom Jackson arcát, mielőtt ajkai az enyémre simulnak.

            Nem ellenkezem, felveszem a szája mozgásának ritmusát, szinte teljesen összhangban vagyunk. Majd hirtelen elválunk egymástól, de még ezt is egyszerre.

            – Szeretlek – jelenti ki magabiztosan, de a szemei csillognak, a szeme fehérjének pirosas színét pedig még így, a félhomályban is ki tudom venni.

            – Majd, ha holnap kijózanodsz, és emlékezni is fogsz, akkor gyere nekem ezzel a dumával – nevetek fel, de legbelül azért fáj kicsit, hogy részegnek kell lennie ahhoz, hogy ezt a szót a szemembe mondja. Már, ha igaz.

            – Emlékezni fogok, és amikor holnap találkozunk, az lesz az első, hogy mindenki előtt megcsókollak és a szemedbe mondom, hogy szeretlek. Ha ez kell ahhoz, hogy az enyém legyél, bármit megteszek. – Teljesen komolyan beszél, látom rajta. Talán őszintére itta volna magát? De ez még egyszer sem fordult vele elő…

            – Rendben, megegyeztünk.

[JINSON] Kérdések

                Rémálomból riadva ülök fel az ágyon, csak a zihálásom hallatszik a néma csendben. Csak egy álom volt, csak egy álom… Reszketve pillantok körbe a félhomályos szobában, amely sehogy sem hasonlít az enyémre. A telefonom keresem, hogy legalább valami fényt szolgáltasson, hogy lássak legalább valamit, amiből rájöhetek, hol vagyok.

                Egy test moccan meg mellettem, egy pillanatra rám pillantanak a sötétségtől ébenszínűnek tűnő szemek, majd a következő másodpercben az illető visszazuhan az álmok birodalmába. Csak a sziluettjéből tudom kikövetkeztetni, ki fekszik mellettem szűkösen az ágyban: Jackson az. Elkezdenek visszaszivárogni az emlékeim az elmémbe: a rengeteg alkohol, amit előző este legurítottunk, az invitálás, hogy aludjak nála, az ígéret, hogy tényleg csak alszunk, majd a kérdés, hogy bánom-e, ha ő is az ágyban alszik, a simogatások, a felkorbácsolódó vágy, a csókok…

               Youngjae meg fog ölni. Sőt, Youngjae szakítani fog velem, és utána még meg is öl, vagy, ha szerencsésebb vagyok, előbb öl meg és csak utána szakít velem.

                Hányinger tör rám, ahogy belegondolok, valójában milyen gusztustalan, undorító ember is vagyok. Megcsaltam a páromat.

                − Feküdj vissza aludni, Jinyoung – morogja a mellettem fekvő Jackson, én pedig a telefonomat az ágy melletti asztalról magamhoz véve engedelmeskedem. Benyomom a gombot a mobil oldalán, és felvillan a kijelző, a Youngjae-vel közös képünket tolva az arcomba, az értesítési sávon pedig két üzenet, és három nem fogadott hívás vár. Azonnal még több jut eszembe: egyszerűen csak kinyomtam a hívásokat és lenémítottam a telefonomat, miközben mi Jacksonnal egymással voltunk elfoglalva. Eszembe jutnak a szavak is, amiket a fülembe súgott: „Most legalább már van miért féltékenynek lennie rám.” Szinte hallom a fülemben a saját nyögéseimet és sóhajaimat, és ismételten elfog a hányinger. Villámgyorsan felkelek az ágyból, és a mosdó felé veszem az irányt, ahol a minimális gyomortartalmam találkozik a vécével.

                Lépéseket hallok közeledni a szobából, és nem más jelenik meg az ajtóban, mint Jackson. Kissé szánakozva, kissé bűntudatosan néz rám, ahogy a szenvedésem alatt kisöpri a hajamat az arcomból, majd egy pohár vizet nyújt felém.

                − Jobban teszed, ha ezt megiszod. – A hangja még akár semlegesnek is hatna, ha nem látnám az arckifejezését.

                – Te jó ég, mit tettem… – suttogom magam elé meredve, és inkább nem nézek többé a szemébe. Gyorsan kapkodom a levegőt, de mintha nem jutna le a tüdőmbe, szinte fuldoklok. A könnyek folynak az arcomon, ahogy próbálok oxigénhez jutni, de nem sikerül. Pánikroham.

                Leül mellém a hideg kőre, és szorosan megölel. A hátamat simogatja, és nyugtató szavakat suttog a fülembe, így szépen lassan eloszlatva a zúgást a fülemből, és ismét kapok levegőt.

                – Menjünk ki egy cigire a teraszra, jó? – kérdezi, én pedig szó nélkül bólintok. Talán tényleg ez a legjobb ötlet most.

                Előveszem a gyújtót és a dobozt a kabátzsebemből, majd a friss, hajnali levegőre kilépve azonnal meg is gyújtok egy szálat.

                – Figyelj, tudom, hogy bűntudatod van – kezd bele Jackson a mondandójába, enyhén szánakozó hangon. – De ha ez vígasztal, mindketten iszonyat részegek voltunk. Megtörtént, és azzal járunk a legjobban, ha mindketten elfelejtjük. Youngjae-nek sem kell megtudnia, tőlem legalábbis biztosan nem fogja.

                – Gusztustalan ember vagyok, Jackson – jelentem ki, az önutálat összes árnyalatával a hangomban. – Megcsaltam a páromat, aki szinte a legjobb barátom is. Ennél azért többet vártam magamtől, még ha részeg is vagyok… Hogy fogok ezek után a szemébe nézni? – pillantok fel rá kétségbeesetten.

                Nem tudom, mit tehetnék. El kellene neki mondanom, nem hazudhatok neki egy életen át, és nem tudok ezzel a súllyal a lelkemen leélni egy egész életet. De ha elmondom neki, elveszítem.

                – Tegyél fel magadban két kérdést, Jinyoung. Nem kell őket nekem megválaszolnod, megtarthatod magadnak is – kezdi, mintha rutinos lenne már az ilyenféle beszédekben. – Élvezted a tegnap estét? Ha igen, nincs mit megbánni. Biztos, hogy annyira szereted őt, mint amennyire neki mondod? Mert ha igen, akkor tegnap este megállítottál volna.

                Hogy élveztem-e? Ott, abban a pillanatban teljesen biztos vagyok benne, hogy igen. Most, hogy józanul belegondolok? Azt hiszem, még így is azt mondhatom, hogy életem egyik legjobb éjszakája volt.

                Szeretem-e? Persze, hogy szeretem… De ez már régen nem az a szerelem, mint az elején, és félek, most már csak barátként tekintek rá.

                – Köszönöm, Jackson… - pillantok rá félve, mire csak elmosolyodik. Mintha tudná, mi minden zajlott le a fejemben az elmúlt fél percben. Elnyomja a csikkét a befőttesüvegben, majd én is így teszek. Aztán megfogja a kezem, és visszahúz a még meleg ágyba.

                – Aludjunk még egy kicsit – karolja át a derekamat, csókot nyomva a homlokomra. Egy baráti, mégs szeretetteljes csókot…