[JINSON] Megyegyeztünk Part. 2

            − Jackson, te tényleg ennyire hülye vagy? – pillant rám kissé szánóan Mark, mire a többiek felröhögnek. Nem értem a viccet, miért lennék hülye? Látnom kellett volna valamit, ki kellett volna következtetnem?

            Jinyoung ebben a szent pillanatban hagyta el a kis belvárosi lakást, ahol összejöttünk páran kicsit iszogatni, és amikor odajött hozzám, hogy öleléssel búcsúzzon, nem akartam elengedni. Annyival magával ragadott az illata, legszívesebben csak örökké öleltem volna.

            – Jinyoung azért nem csókolta meg Youngjaet, mert mást akart – jelenti ki jelentőségteljesen rám pillantva, mire én veszem a lapot. Jinyoung engem akart megcsókolni.

            De hiszen én is azért nem feleltem a kérdésére, mert ő lett volna a válasz. Akkor ez azt jelenti, hogy…?

            Villámgyorsan felpattanok a földön ülő helyzetemből, de kissé megszédülök, és nekidőlök a falnak. Az alkohol és a THC még mindig erőteljesen munkálkodik a szervezetemben, de a felismerés, hogy Jinyoung engem akart volna megcsókolni, valamennyire kijózanított.

            Mikor elmúlik a szédülés, azonnal egy cipőért nyúlok, és felhúzom az elsőt, ami a kezembe akad. Nyilván nem az enyém, kicsit nagy a lábamra, de nem is számít. Utol kell érnem, mielőtt felszáll a buszra. Most kell elmondanom neki…

            Köszönés nélkül rontok ki az épület bejárati ajtaján, hogy rohanjak tovább Jinyoung után. Mikor meglátom a hátát, utána kiáltok, de nem hallja meg. Ahogy ismerem, biztosan zenét hallgat, így még sietősebbre veszem a lépteimet. Már majdnem mellé érek, de még mindig nem fordul hátra, így a vállára teszem a kezem, magam felé fordítom, és megcsókolom.

            Te jó ég, hogy én mióta vágytam erre a csókra! Ajkaink ugyanarra a ritmusra mozognak, szinte érzem, hogy még a szívünk is ugyanazon ütemben ver. Annyira egy hullámhosszon vagyunk, mint még soha.

            Nem tart sokáig a csók – vagy csak az időérzékem hiánya okozza, hogy ilyen kevés időnek tűnik –, hamar elválunk egymástól. Hatalmas vigyor kúszik az arcomra, majd elkomolyodok, alig egy pillanattal később.

            – Szeretlek – jelentem ki a lehető legkomolyabban, és tényleg úgy is gondolom, mégis, szélesen elmosolyodik, majd nevetve szólal meg:

            – Majd, ha holnap kijózanodsz, és emlékezni is fogsz, akkor gyere nekem ezzel a dumával – feleli, én pedig magabiztosan bólintok.

            – Emlékezni fogok, és amikor holnap találkozunk, az lesz az első, hogy mindenki előtt megcsókollak és a szemedbe mondom, hogy szeretlek. Ha ez kell ahhoz, hogy az enyém legyél, bármit megteszek.

            – Rendben, megegyeztünk.

            A másnap iszonyatos fejfájással tör rám, és kell egy jó fél óra, hogy egyáltalán fel tudjak kelni az ágyból. Ahhoz pedig, hogy visszaemlékezzek az előző estére, még több időre van szükségem, de mire el kell indulnom otthonról, az egyetemre, már minden világos. Szerelmet vallottam neki, és volt egy megegyezésünk.

            A két bögre kávé lehúzása után rögtön elindulok a campusra, hogy még óra kezdete előtt rágyújthassunk egyszer Jinyounggal. De ezúttal nem ez lesz az első és legfontosabb dolgom. Meg kell csókolnom.

            Direkt korábban hagyom el a lakást, mint szoktam, mert tudom, hogy ő már ott ül a kertben a padon, ahol minden óra előtt és után az időnket töltjük. És minél előbb találkozni akarok vele.

            Két perc sem telik el, mire beérek az egyetem kapuján. Végül is, ezért is jó az utca túloldalán lakni. Azonnal őt kezdem keresni a tekintetemmel a padunk környékén, de sehol sem találom, se ott, se a környéken. Lézengenek páran, de a legtöbb embernek ilyenkor még órája van, és a következő csak jóval később kezdődik.

            A telefonomat előkapva tárcsázom a számát, majd két csengés után fel is veszi.

            – Mizu Jackson? – kérdezi vidám hangon, mintha ő egyáltalán nem is lenne másnapos.

            – Merre jársz, mikor érsz ide? – kérdezem kissé idegesen, ami talán a hangomból is kihallatszódhat. Utálom, amikor valami nem úgy történik, ahogy eltervezem.

            – Egy jó öt perc és ott vagyok. Mi van, csak nem korán kelt ma a Csipkerózsika? – nevet bele a mikrofonba, majd meghallok egy ismerős hangot a háttérben

            – Kivel beszélsz? – kérdezi Mark.

            – Jacksonnal. Ő már a campuson van, ott vár – feleli Jinyoung vidáman, majd elköszön és lerakja, mert le kell szállnia a buszról. Már csak két perc.

            Idegesen járkálok fel-alá a padunknál, és iszonyatosan félek. Mi lesz, ha a tegnapi csak a részegsége eredménye, és nem is emlékszik a csókunkra? Vagy ha emlékszik, és a megállapodásunkra is, ő miért nem feszült? Azt hinné, hogy én felejtettem el?

            Feltűnik a kapuban Jinyoung, és vele Mark, nevetve, viccelődve, majd Jinyoung beletúr a szöszi hajába. Mi a…

            Sietősen odalépdelek hozzájuk, és arca két oldalát kezeim közé fogva magamhoz húzom és megcsókolom. Azonnal visszacsókol, mindenféle gondolkodás nélkül.

            – Tudod, volt egy megállapodásunk – suttogom, amikor elválunk egymástól, mire elmosolyodik.

            – Tudom. És teljesítetted a rád eső részét – von vállat, mire én is elvigyorodok, és még egy csókot nyomok az ajkaira.

            –  Szeretlek, Jinyoung.

            – Én is szeretlek, Jackson.

            – Menjetek már szobára, baszki! – ordít fel mellettünk Mark, mire csak nevetünk. Most már minden rendben.