[JINSON] Kérdések

                Rémálomból riadva ülök fel az ágyon, csak a zihálásom hallatszik a néma csendben. Csak egy álom volt, csak egy álom… Reszketve pillantok körbe a félhomályos szobában, amely sehogy sem hasonlít az enyémre. A telefonom keresem, hogy legalább valami fényt szolgáltasson, hogy lássak legalább valamit, amiből rájöhetek, hol vagyok.

                Egy test moccan meg mellettem, egy pillanatra rám pillantanak a sötétségtől ébenszínűnek tűnő szemek, majd a következő másodpercben az illető visszazuhan az álmok birodalmába. Csak a sziluettjéből tudom kikövetkeztetni, ki fekszik mellettem szűkösen az ágyban: Jackson az. Elkezdenek visszaszivárogni az emlékeim az elmémbe: a rengeteg alkohol, amit előző este legurítottunk, az invitálás, hogy aludjak nála, az ígéret, hogy tényleg csak alszunk, majd a kérdés, hogy bánom-e, ha ő is az ágyban alszik, a simogatások, a felkorbácsolódó vágy, a csókok…

               Youngjae meg fog ölni. Sőt, Youngjae szakítani fog velem, és utána még meg is öl, vagy, ha szerencsésebb vagyok, előbb öl meg és csak utána szakít velem.

                Hányinger tör rám, ahogy belegondolok, valójában milyen gusztustalan, undorító ember is vagyok. Megcsaltam a páromat.

                − Feküdj vissza aludni, Jinyoung – morogja a mellettem fekvő Jackson, én pedig a telefonomat az ágy melletti asztalról magamhoz véve engedelmeskedem. Benyomom a gombot a mobil oldalán, és felvillan a kijelző, a Youngjae-vel közös képünket tolva az arcomba, az értesítési sávon pedig két üzenet, és három nem fogadott hívás vár. Azonnal még több jut eszembe: egyszerűen csak kinyomtam a hívásokat és lenémítottam a telefonomat, miközben mi Jacksonnal egymással voltunk elfoglalva. Eszembe jutnak a szavak is, amiket a fülembe súgott: „Most legalább már van miért féltékenynek lennie rám.” Szinte hallom a fülemben a saját nyögéseimet és sóhajaimat, és ismételten elfog a hányinger. Villámgyorsan felkelek az ágyból, és a mosdó felé veszem az irányt, ahol a minimális gyomortartalmam találkozik a vécével.

                Lépéseket hallok közeledni a szobából, és nem más jelenik meg az ajtóban, mint Jackson. Kissé szánakozva, kissé bűntudatosan néz rám, ahogy a szenvedésem alatt kisöpri a hajamat az arcomból, majd egy pohár vizet nyújt felém.

                − Jobban teszed, ha ezt megiszod. – A hangja még akár semlegesnek is hatna, ha nem látnám az arckifejezését.

                – Te jó ég, mit tettem… – suttogom magam elé meredve, és inkább nem nézek többé a szemébe. Gyorsan kapkodom a levegőt, de mintha nem jutna le a tüdőmbe, szinte fuldoklok. A könnyek folynak az arcomon, ahogy próbálok oxigénhez jutni, de nem sikerül. Pánikroham.

                Leül mellém a hideg kőre, és szorosan megölel. A hátamat simogatja, és nyugtató szavakat suttog a fülembe, így szépen lassan eloszlatva a zúgást a fülemből, és ismét kapok levegőt.

                – Menjünk ki egy cigire a teraszra, jó? – kérdezi, én pedig szó nélkül bólintok. Talán tényleg ez a legjobb ötlet most.

                Előveszem a gyújtót és a dobozt a kabátzsebemből, majd a friss, hajnali levegőre kilépve azonnal meg is gyújtok egy szálat.

                – Figyelj, tudom, hogy bűntudatod van – kezd bele Jackson a mondandójába, enyhén szánakozó hangon. – De ha ez vígasztal, mindketten iszonyat részegek voltunk. Megtörtént, és azzal járunk a legjobban, ha mindketten elfelejtjük. Youngjae-nek sem kell megtudnia, tőlem legalábbis biztosan nem fogja.

                – Gusztustalan ember vagyok, Jackson – jelentem ki, az önutálat összes árnyalatával a hangomban. – Megcsaltam a páromat, aki szinte a legjobb barátom is. Ennél azért többet vártam magamtől, még ha részeg is vagyok… Hogy fogok ezek után a szemébe nézni? – pillantok fel rá kétségbeesetten.

                Nem tudom, mit tehetnék. El kellene neki mondanom, nem hazudhatok neki egy életen át, és nem tudok ezzel a súllyal a lelkemen leélni egy egész életet. De ha elmondom neki, elveszítem.

                – Tegyél fel magadban két kérdést, Jinyoung. Nem kell őket nekem megválaszolnod, megtarthatod magadnak is – kezdi, mintha rutinos lenne már az ilyenféle beszédekben. – Élvezted a tegnap estét? Ha igen, nincs mit megbánni. Biztos, hogy annyira szereted őt, mint amennyire neki mondod? Mert ha igen, akkor tegnap este megállítottál volna.

                Hogy élveztem-e? Ott, abban a pillanatban teljesen biztos vagyok benne, hogy igen. Most, hogy józanul belegondolok? Azt hiszem, még így is azt mondhatom, hogy életem egyik legjobb éjszakája volt.

                Szeretem-e? Persze, hogy szeretem… De ez már régen nem az a szerelem, mint az elején, és félek, most már csak barátként tekintek rá.

                – Köszönöm, Jackson… - pillantok rá félve, mire csak elmosolyodik. Mintha tudná, mi minden zajlott le a fejemben az elmúlt fél percben. Elnyomja a csikkét a befőttesüvegben, majd én is így teszek. Aztán megfogja a kezem, és visszahúz a még meleg ágyba.

                – Aludjunk még egy kicsit – karolja át a derekamat, csókot nyomva a homlokomra. Egy baráti, mégs szeretetteljes csókot…