[XIUCHEN] Meg nem történt este

                A szívem hevesen ver, a levegő mintha nem jutna le a tüdőmbe. Meg fogok fulladni…

            Egy pohár hidegvíz a nyakamba, és a roham a hirtelen sokkra enyhülni kezd. Felnézek, még mindig kétségbeesett tekintettel a megmentőmre, és te állsz ott. Te, aki miatt az egész igazából történt. Te, aki úgy nézel ki, mintha idáig rohantál volna, mintha meghallottad volna a néma segélykiáltásomat.

            –Xiu… – lehelem a neved, mintha valami életmentő szer lenne, ami segít a fájdalmaimon, és nem csak még tovább mélyíti az űrt a lelkemben. A jelenléted pillanatnyi enyhülést hoz, de tudom, amint elmész, ismét tér tölt majd csak ki belülről.

            – Chen, miért nem szóltál, hogy rosszul vagy?! Miért a szavaid mögül kell kihalásznom, ha baj van? – akadsz ki, és ez mintha a leggyönyörűbb zene lenne a füleimnek. Ha ezen múlik a jelenléted, akárhányszor megismétlem a rohamokat. Na, nem mintha befolyásom lenne rá, milyen gyakran és mikor történik…

            – Szerinted én tudom előre, ha pánikroham jön rám? – kérdezek vissza megtört hangon, rekedten. Kiabáltam is volna? Nem hiszem, nem szoktam…

            – De miért nem szólsz, hogy érzelmileg rosszul vagy? Mert nyilván nem most kezdődött… Miért arra kell átjönnöm a szomszédból, hogy ordibálsz, hogy segítség? – A szavaid szíven ütnek. Ennyire nem ismersz? Ennyire nem egyértelmű, hogy nem vagyok jól? Ennyire nem törődsz velem, nem tekintesz többnek egy szimpla szomszédnál?

            – Jól vagyok – keményítem meg magam arra a pár percre, amíg itt vagy, hogy miután elmész, ismét összeomolhassak. Hogy miután ismét kilépsz az életemből, holnap reggelig, amikor megint minden kezdődhet majd elölről: az időszakos jókedv, a rövid fesztelenség, hogy aztán ismét belegondoljak, milyen szerencsétlen egy idióta vagyok. – Nyugodtan menj vissza, megleszek.

            – Ne zárkózz be, a kurva életbe! Ne most, amikor itt vagyok, és elmondhatnád, mi a problémád… - a kezdeti kiáltásod fokozatosan halkul el a mondat végére, mintha te magad is elbizonytalanodnál a szavaidban.

            Felállok a padlóról, hogy a szemedbe nézhessek rendesen. Még így, hogy megalázva is érzem magam, megpróbálom megtartani a méltóságom veled szemben. A tekintetünk ismét egyvonalba kerül, így kicsit jobb. A szó szerinti lenézés nélkül tudom elmondani neked az igazságot. Az én igazságom.

            – Tudni szeretnéd, mi a bajom, Minseok? – kérdezem halkan, mintha én magam se lennék biztos benne, el akarom-e mondani. – Legyen. Te vagy a baj. Te, és az összes flancos, kicseszett érzésem irántad. Te, aki egyik este még azt mondja, én vagyok a legjobb barátja, sőt, talán több is, másnap pedig már szinte idegenként vet ki a lakásából. Te, akinél valahogy sose tudom, a következő nap mire számítsak, milyen leszel velem. Te, aki… - mély, reszketeg sóhaj szalad ki a számon, mintha nem is én lennék. Mintha kívülről nézném magam egész végig, amíg a szavak elhagyják a nyelvem hegyét. – Te, akiről fogalmam sincs, mit kezdjek veled.

            – Jongdae… - Mintha nem tudnál mit reagálni… Csak mondd, hogy egy idióta vagyok, kérlek! Mondd, hogy te nem vagy egy mocskos buzi, mint én, és zárjuk le itt, könyörgöm!

            Néma imáim sehogy sem találnak meghallgatásra. Te soha nem használnál ilyen szavakat, rám meg főleg nem. Nem utálnál meg emiatt, tudom, mert ismerlek. Egyszerűen csak nem ilyen vagy. Túl jólelkű, túl kedves. Túl nyitott.

            – Amikor azt mondtam, hogy talán több is vagy barátnál, arra gondoltam, hogy szinte már családtag. Tudom, csekély vígasz, tudom, hogy ezzel nem segítek a helyzeten, és sajnálom, hogy felesleges reményt keltettem benned… Nem állt szándékomban megbántani – suttogja halálra vált arccal, én pedig rájövök: elrontottam. Megint elbasztam egy barátságot azzal, hogy túl sokat és túl korán beszéltem.

            – Sajnálom, Minseok… – A hangom, mint a rizspapír, olyan vékony, és ugyanolyan nehezen is bánok vele most. – Nem tehetnénk úgy, mintha ez az este meg sem történt volna?

            – Tudod mit? Van nálam cigi, menjünk ki a teraszra, és gyújtsunk rá. Látom, stresszes vagy, de egy jó cigi mindent megold, nem? – felel mosolyogva, és én megértem a rejtett üzenetet. A mai este nem történt meg. Én nem akadtam ki, ő nem jött át és nem tudott meg semmit.

            A reszketeg sóhaj ezúttal szándékosan jön fel a torkomon, egy kis pasztellszín füsttel vegyülve, ahogy egymás mellett ülünk a magasban. Ahogy eddig is mindig.