Riadtan, teljesen átizzadva ültem fel az ágyban. A takarót még valamikor az éjszaka lerúghattam magamról, ugyanis a földön feküdt, teljesen átfagyva a hidegtől. Nem emlékeztem az álmaimra, mint úgy általában sosem. Éppen ezért volt fura, hogy valami - vagyis inkább valaki - derengett, mintha egy arcot festettek volna a szemhéjam belsejére, feketével és fehérrel. Vagy, sokkal inkább, mintha grafittal vésték volna fel oda.
Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, ezernyi fontosabb dolgom volt egy ismeretlennél, aki nem is biztos, hogy létezik. Azonban önkéntelenül is odakaptam a fejem minden egyes alkalommal, ha olyan személy lépett be, aki akár csak egy kicsit is hasonlított az álmomban látottra. Mintha az égiek akartak volna üzenni ezzel (akikben egyébként nem is hiszek), vagy a Sors játszott volna velem.
A kávézó tömve volt emberekkel, ami azt jelentette, hogy egyfolytában hajtani kellett. Az általában kellemes, viccelődős munkahelyi légkör ezúttal stresszesen nehezedett a dolgozókra, velük együtt rám is, mintha csak be akarná bizonyítani, hogy ennek a napnak nem csak a kezdete volt pocsék.
Megkönnyebbülten zuhantam vissza az ágyamba este, lelki szemeim előtt még mindig azzal a körvonallal. Fogalmam sem volt, miért foglakoztat ennyire a dolog, de komolyabban elgondolkodni sem volt időm rajta; amint párnát ért a fejem, elaludtam.
Reggel minden ugyanúgy történt, mint az elmúlt egy hétben bármikor: a rajz fokozatosan kezdett kiegészülni, egyre konkrétabb képet kapva a férfiról, akiről az álmaim szólnak. Álmok, amelyekre nem emlékszem, és amelyek hatására az egész napomat egyfajta “déjà vuben” élem le. Mintha minden megtörtént volna már legalább egyszer: az alacsony, fekete hajú férfi a barátnőjével veszekedve belép az üzletbe pontosan tíz órakor, kér egy gesztenyés lattét, aztán elviharzik, nyomában a csajjal; az idős néni galambokat etet a kávézó előtti padon; Seungjun afelől érdeklődik, miért nem szerzek magamnak barátnőt…
Mintha a perifériámon mindig ott lenne valaki, akit ismerek, de amint odafordulok, eltűnik. Vagy kezdek megőrülni, vagy valami tényleg történik körülöttem, és csak most kezdek ráébredni. Látok dolgokat, de közben mégsem, kiráz a hideg a harmincöt fokban a nyár közepén.
Elhatároztam, hogy mindent elmondok a legjobb barátomnak, hátha nem hívja rám a mentőket, vagy küld el pszichiátriára, bár ennek nem sok esélyét láttam. Még én sem nagyon hittem el, hogy mindez valóságos és megtörténik.
- Youjin, minden oké? - éreztem meg egy kezet a vállamon, mintha Seungjun tudta volna, hogy vele akarok beszélni.
- Persze, teljesen rendben. Este elmegyünk inni egyet? - villantottam rá egy mosolyt, mire csak bólintott. Sosem kellett sokat beszélnünk ahhoz, hogy megértsük egymást, így mindketten csak tovább folytattuk a munkát, egészen zárásig.
- Mi van veled mostanában? Elég fura vagy - kérdezte, miután ledöntöttük magunkba az első pohár sör és soju keveréket.
Beavattam mindenbe: a fura, már-már természetfeletti dolgokba, amik megtörténnek velem, a srácról, akit magam előtt látok szinte minden pillanatban, a déjà vukbe…
- Hát, hallod… Nem irigyellek. Nem próbáltad még megkeresni? - vetette fel az ötletet, miután lehúzott még egy adag alkoholt. - Egyáltalán hogy néz ki?
- Ovális, vékony arc, kicsit olyan nyuszi-szerű, nagy szemek, sötétbarna haj… És van egy fülbevalója is - gondolkodtam el hosszasan a leíráson, mert fogalmam sem volt, hogy festhetném le a legjobban.
- Egy személy jut eszembe, de őt te is ismered… - vonta meg a vállát, szinte teljesen közömbösen, bár én tudtam, hogy sokkal jobban érdekli a téma, mint amennyire kimutatja. - Bár azt olvastam nemrég, hogy csak azoknak az embereknek jelenhet meg az arca álmunkban, akiket már láttunk a való életben is…
- Kire gondolsz? - vontam fel a szemöldököm kíváncsian. Senki nem jutott eszembe, aki hasonlítana.
- Jeong Inseong. - Az ütő is megállt bennem a név hallatán, és önkéntelenül a pohárért nyúltam, hogy az alkohol erősen marja végig a nyelőcsövemet, ezzel eltüntetve a gombócot a torkomból.
- Ő halott. - Mindannyian láttuk a holttestét, mind a négyen ott voltunk, hogy azonosíthassuk őt. A gyilkosát sosem kapták el, a hullát elhamvasztották, így mintha nem is létezett volna. Ekkor oszlott fel a kis csapatunk: Jihun és Heejun külföldre költöztek, mi pedig Seungjunnal itt maradtunk, Szöulban, hogy megküzdjünk a démonainkkal, amit az elvesztése okozott.
- Ezt te sem hiszed el igazán - rázta meg a fejét tagadólag. - Te is láttad, amit én: a koporsóban, amit elégettek, nem volt semmi.
- De ha életben lenne… Keresett volna bennünket. Engem legalábbis biztosan - motyogtam magam elé, bele sem gondolva, hogy magyarázkodnom kell miatta.
- Miért téged? - lepődött meg, hiszen ő nem tudhatta, mi történt közöttünk Inseonggal, a halála előtt.
- Mielőtt… Megölték volna, megkeresett. - Nehezemre esett kimondani a szavakat, féltem, hogy azzal, hogy elárulom, elmúlik annak az estének a varázsa. - Az éjszakát együtt töltöttük.
- Mármint…
- Igen. Úgy - igazoltam a gondolatait. Döbbenete ellenére a tekintetével folytatásra ösztökélt. Láttam, ahogy annyira összeszorítja az üvegpoharat, hogy az megrepedt a kezében, de nem törődtem vele.
“Ahogy kinyitottam az ajtót, megláttam őt. Csapzott volt, ázott az esőtől, leginkább egy űzött vadra emlékeztetett. Kétségbeesetten pillantott rám, majd egyik pillanatról a másikra ajkait az enyémekhez nyomta. Az első csók rövid volt, ám annál követelőzőbb.
Hamar a szobámban találtuk magunkat, mindent úgy csináltunk, mintha nem lenne holnap: gyorsan letépte rólam a pólóm, hogy minél hamarabb a bőrömhöz érhessen, én pedig viszonoztam a szívességet. Minden ruhadarab a földön landolt, ahogy a szenvedély heve elragadott bennünket.
Végigcsókoltam a nyakát, a vállait, majd viszonylag hosszabb ideig megálltam a mellbimbójánál. Nyalogattam, szívtam, még egy kicsit rá is haraptam, hogy aztán tovább mehessek, egészen az ágyékáig. Azonban, leginkább csak azért, hogy húzzam az idegeit, először a combjaira adtam hosszabb-rövidebb csókokat, majd, bármiféle figyelmeztetés nélkül a számba vettem a férfiasságát.
Igyekeztem neki a lehető legtöbb örömet okozni, és izgatóan hatni rá, bár még sosem csináltam ilyet. Aggódtam, hogy nem jó neki. Arcát eltakarta egy párnával, de én látni akartam, így a tevékenységemet nem abbahagyva nyúltam fel, hogy elvegyem. Bár nem nézett rám, szemeit lehunyva tartotta, ajkát beharapta, ezzel iszonyatosan erotikus látványt nyújtva.
A bejáratához vezettem a kezemet, szépen lassan elkezdtem tágítani.
- Youjin… - nyögte kéjesen Inseong, mire ismét felnéztem. - Csókolj meg - súgta, mire odahajoltam hozzá, hogy teljesíthessem a kérését. - Akarlak. Csináld - motyogta, miután elváltam tőle.
- Fájni fog - figyelmeztettem végigsimítva az arcát, de csak megrázta a fejét.
- Nem érdekel. Magamban akarlak érezni.
Felhúzta a lábait, én pedig közéjük térdeltem. Alaposan bekentem síkosítóval őt is és magamat is, hogy minimálisra csökkentsem a fájdalmát, de még így is éreztem, ahogy megfeszül alattam, mikor a bejáratához illesztettem a tagom. Óvatosan hatoltam belé, próbáltam visszafogni az ösztöneimet. Láttam a könnyeket megcsillanni a szemében, így az ajkaira hajoltam, és próbáltam elvonni a figyelmét.
Mikor teljesen benne voltam, vártam egy kicsit, hogy megszokhassa a méretem, majd mozogni kezdtem. Ahogy lassan elkezdte élvezni, úgy szállt el belőlem is az aggódás, és tűntek el a gondolatok a fejemből, hogy csak a szenvedélynek éljek.
Óráknak tűnő percekig mozogtam benne, hajszolva a kielégülést, mígnem, szinte egyszerre adatott meg a gyönyör mindkettőnknek. Mellé hanyatlottam, átkarolva a derekát, magamhoz húzva a törékeny testet.
- Szeretlek, Youjin… - motyogta, a vállamba temetve az arcát. Csak még erősebben szorítottam. Túl régóta vágytam erre a pillanatra ahhoz, hogy csak úgy elengedhessem.
- Én is szeretlek.
Mindketten elaludtunk, én pedig hajnali négykor keltem fel a pakolászásra, ahogy Inseong összeszedegette a cuccait.
- Aludj csak. Vissza fogok jönni - nyomott csókot az arcomra, majd egyedül hagyott a magányos lakásban. Akkor láttam utoljára életben…”
Ahogy elmeséltem Seungjunnak a történteket, akaratlanul is felrémlettek bennem a részletek. Annyira tökéletesen vissza tudtam emlékezni, hogy a jelenet könnyeket csalt a szemembe. Olyan volt, mintha tegnap történt volna, nem pedig két éve már…
- Régen volt, igaz? - töprengtem el, kezembe véve a poharat ismét.
- Igen - helyeselt a legjobb barátom is, ugyanazzal a merengő ábrázattal, ami rajtam is látszódhatott. - Beszéltél mostanában Heejunékkal?
- Nem. De össze kéne hozni a régi csapatot, az évfordulón. Úgysincs már messze… - vetettem fel az ötletet, ami láthatóan neki is tetszett. - Legyünk újra KNK.
A régi szép idők emlékére iszonyatosan lerészegedtünk, majd olyan fél egy körül hazamentem. Benyitottam az apró lakásba, de nem kapcsoltam lámpát, mert féltem, hogy ha hirtelen fény éri a szemem, elhányom magam. Valószínűleg ezért nem vettem észre először az ágyam végében ülő alakot, csak mikor az megmozdult. Odakaptam a fejem, de az arcát még mindig nem láttam, csak az iszonyatosan vékony alkatát.
- Megmondtam, hogy visszajövök, nem?
Ledermedtem a hang hallatára, nem hittem a fülemnek. Ő tette meg az első lépést felém, hogy felkapcsolhassa a villanyt, így végre láthattam az arcát. Az arcot, amit az álmaim a szemhéjamra festettek, úgy, hogy nem tudtam kivenni, ki az, amíg nincs kész.
A lehető legrosszabb ötlet volt a világon lámpát kapcsolni, ugyanis, hála a bennem dolgozó alkoholnak, amint az éles fény eljutott a szememig, a gyomrom tartalma a férfi nadrágjára és cipőire került.
- Aaaa - nyöszörögtem, mint valami szerencsétlen, miközben próbáltam időben eljutni a mosdóig - ezúttal sikerrel.
- Jól vagy, Youjin? - hallottam a hangját ismét, ezúttal közvetlenül magam mellől.
- Jól, csak… Részegen. Valószínűleg ezért látlak most - motyogtam a hideg padlóra ülve, ezzel kicsit nyugtatva a gyomromat. Egyébként sem volt már mi kijöjjön belőlem, így kicsit gyengén és bizonytalanul felnéztem rá. - Te halott vagy.
- Nem vagyok. És ezt majd megbeszéljük, ha kijózanodtál - felelte mosolyogva, majd a hónaljam alá nyúlva cipelt be a szobába, ahol levetkőztetve először engem, aztán magát feküdtünk le az ágyba.
- Láttalak álmomban, tudod? - motyogtam halkan, már félálomban, miközben erősen magamhoz húztam.
- Tudom… Mindent tudok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése