A lakásba belépve teljes sötétség fogadott. Ez egyedül azért volt kicsit ijesztő, mert pontosan tudtam, hogy Heechul itthon van, és ilyenkor még nem alszik. Levetettem a kabátomat, és görcsbe rándult gyomorral térképeztem fel először a konyhát, majd a fürdőt, a hálószobát, és a legvégére hagytam a nappalinkat. Féltem belépni, a lábam kissé remegett, rettegtem, hogy mit találhatok odabent.
Néma csend honolt mindenütt, vaktában nyúltam a villanykapcsoló felé, hogy végre megtudjam, mi okozza, ezt a hátborzongóan rémisztő érzést. A lámpa fénye egy pillanatra elvakított, sűrűn kellett pislognom, hogy végre lássak is valamit. Talán emiatt nem vettem észre elsőre a sötét alakot a fotelben, azonban amikor először odapillantottam, a frászt hozta rám.
- Heechul, mégis mi a tökömet csinálsz? - kiáltottam fel, amint megláttam. - És minek az a macska? - kérdeztem, jóval lejjebb véve a hangerőt is.
A kezében egy hamuszürke cicus aludt, láthatólag a legnagyobb nyugalomban, még a zajongásomra sem kelt fel. A gazdája azonban ezerszer ijesztőbb volt, mint az állat, ugyanis miközben a szürke szőrt simogatta, kedvesnek szánt mosollyal meredt rám.
- Mondd csak, Sungkyu, milyen volt a fellépés? - kérdezte ártatlan hangon, de szinte láttam magam előtt, ahogy a dühös gondolatok csak úgy cikáznak a fejében. - Nagyon szépek voltak a háttértáncosaitok, nem gondolod?
Láttam tikkelni a szemét, de valamiért abban a pillanatban hidegen hagyott. Levágódtam a kanapéra, meglazítottam a nyakkendőmet és hátradőltem. Szerettem Heechult, úgy, mint a legjobb barátomat és úgy, mint férfit. Majdnem száz százalékig biztos voltam benne, hogy ez az érzés nem kölcsönös, de az ilyen megnyilvánulásai általában hamis reményeket keltettek bennem.
- Nem - feleltem határozottan, majd az asztalon lévő kancsó felé nyúltam. Felfordítottam egy poharat, majd a vizet magamhoz véve töltöttem tele.
- Tényleg nem? Pedig nekem tényleg úgy tűnt, hogy élvezted, amikor hozzádsimultak… - folytatta tovább az utalgatást, de én inkább elővettem a telefonom, kizárva a fejemből a hangját. Akármennyire is kedveltem, néha még nekem is sok volt, főleg, ha baromságokat beszélt.
- Tényleg nem. Ejthetnénk a témát? - morogtam, majd a távirányít megragadva bekapcsoltam a tévét. Február 14.-e mindenre rányomta a bélyegét: csak romantikus műsorok mentek, így nagyon hamar döntöttem inkább a fal bámulása mellett.
- Miért nem? - helyezte le a kis cicaágyra az eddig az ölében szorongatott állatot, hogy aztán szorosan mellém helyezkedve kíváncsian fürkéssze az arcom.
- Mert nem érdekelnek a lányok - nyeltem nagyot, hátha ezzel megszabadulok a torkomban keletkezett gombóctól, ezzel legyűrve az idegességemet is. De nem volt ilyen szerencsém, mindkettő ott maradt, a görcsbe rándult gyomrommal egyetemben. Tudtam, hogy annak nem lesz jó vége, ha ennyire közel marad. Lehunytam a szemem, miközben azt hajtogattam magamnak, hogy csak provokál, valójában nem jelent neki semmit az egész, de mikor végigsimított a vállamon, felszisszentem.
- Miért, akkor mi érdekel?
Csak fel akar húzni. Nem érez irántad semmit, csak játszik, mint mindig. Mert Heechul már csak ilyen…
Felmordultam, ahogy a kézfeje szépen lassan levándorolt a hasamra, ezzel csak még tovább fokozva bennem az idegességet.
A belső hangom viszont egyre csak azt súgta, hogy használjam ki, hogy ilyen közel van, csókoljam meg, teperjem le. Ez az érzés aztán egyre erősödött, így mikor érintése már a combomat cirógatta, egyetlen gyors mozdulattal, a tarkójánál fogva magamhoz rántottam. Ajkaim eleinte óvatosan, aztán egyre szenvedélyesebben játszottak az övéivel, ezzel adva tudtára az igencsak egyértelmű válaszom:
- Te érdekelsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése