[XIUCHEN] Farkasálom ~ Második fejezet: "Nem vagyok gyilkos"

  

 „Egyre csak közeledik és közeledik, én pedig nem veszem le róla a szemem. Nem akarom megölni, még nem, csak hagyom, hadd kíváncsiskodjon. Mint egy óvatos kölyök…

Érdeklődve figyelem, ahogy elülső két lába már csak alig néhány méterre van tőlem, és még mindig nem jött rá, hogy veszélyt jelentek számára. Lefekszem a fűre, tudom, hogy nem fog bántani. Hogy is bánthatna? Csak egy gyerek. Legalábbis látszatra biztosan…

Látom a fakó füvet besüppedni először a patái, majd a teste alatt, ahogy leereszkedik a földre, velem szemben. Néz, tekintetében értelem csillog, mintha tudná, hogy nem ő lesz a következő áldozatom. Bátran bámul rám, már-már kihívóan, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve, egy pillanat alatt felé kapok.

Nyaka a fogaim között, ő a váratlan mozdulattól kicsit megretten, de nem mozdul. Nem fél. Nem tesz semmit, csak várja a sorsát.

Elengedem, majd hátat fordítva neki lépdelek tőle távol, mélyen elveszve az erdőben. Érzem pillantását magamon, amíg el nem tűnök a sötétségben, nekem pedig csak egy dolog villan át az agyamon: visszajövök érted.”

Az átpakolás az új lakásomba volt a legegyszerűbb az összes macera közül. Legnagyobb meglepetésemre még maga Xiu – ő kérte, hogy hívjam így – is segített, így egy egész jó viszony kezdett kialakulni kettőnk között. Azt nem mondhatom, hogy túlzottan kedvelnénk egymást, de legalább nem vitatkozunk állandóan, vagy teszünk keresztbe a másiknak.

– Chen, mit akarsz ma enni? – hallom a hangját, ahogy bekiabál a dolgozószobának kinevezett helyiségbe a konyhából. Figyelmen kívül hagyom, túlságosan belemélyedek az éppen aktuális regényembe. Csak írom és írom a szavakat, szinte oda se figyelve rájuk. Tudom, hogy később valószínűleg úgyis kitörlöm a nagy részét, mert nem fog tetszeni.

Újra és újra visszakúsznak a fejembe a megismerkedésünket követő, és az első itt töltött éjszaka képei. Már nagyon régen tisztáztam magamban, hogy véletlenek nem léteznek, így csak szimplán nem értem, mit akar közölni velem az agyam. Talán amiatt van, hogy kiszabadultam a bácsikám őrző-védő tekintete alól, az önálló élet stressze ez.

Feladva mára az írást, inkább kinyújtóztatom a végtagjaimat, és egyenesbe hozom a gerincemet. Egy szálat kivéve a cigarettatárcámból kilépek az alig két négyzetméteres erkélyre, hogy rágyújthassak. Tartom magam a szokásomhoz, hogy lakásban nem dohányzom, annak ellenére, hogy Minseok kijelentette, őt nem zavarja a füst.

A gyomrom hangosat kordul, de a hirtelen nikotinadagtól, ami szétáramlik a véremben, hányingerem van. Nem kívánok semmit, de érzem, hogy semmilyen táplálék nem jutott ma még a szervezetembe. A sülő hús illata kezdi betölteni a dolgozószobámat is, bizonyítékát adva annak, hogy Xiumin ma is bemutatja a csodálatos főzőtudományát.

Elnyomom a csikket a hamutartóban, de ahogy elrugaszkodnék a korláttól, megszédülök. Éppen, hogy csak nem zuhanok tíz emeletnyit, sikerül megkapaszkodnom a vasdarabban. Csak egyetlen pillanatra rettenek meg, talán mert már annyiféleképpen megírtam a halált. Nem félek tőle, a vég úgyis akkor ér utol, amikor akar, nem előbb, nem később. Aztán ki tudja, lehet, hogy a túlvilág az egyik világ, amit alkottam, akkor meg nincs mitől félnem. Ismerem az összeset, mint a tenyeremet.

A konyhába kiérve kíváncsian lesem meg a sütőben sülő csirkét, és így megsaccolom, mikor lesz kész. Azonban amint a hűtő ajtaját nyitnám, csak a konyharuha csapódását érzem meg a kézfejemen.

– Nemsokára ehetsz, addig bírd ki – utasít szigorúan Minseok, mint valami anyuka.

– Már egy kávét sem ihatok? – morgom hátrébb lépve eggyel, mire csak elmosolyodik. Komolyan, tényleg olyan, mint egy anya.

– Tudod, hogy nem tesz jót – helyteleníti. – Megnő a vérnyomásod, koffeinfüggő leszel, és mindig csak azt fogod várni, mikor kapod a következő dózist. Iszonyatosan fog fájni a fejed, amíg teljesen ki nem ürül a szervezetedből, és… – Csak mondja és mondja, nekem pedig egyik fülemen be, a másikon ki.

– Mikor is lettünk mi ilyen jó barátok, hogy az egészségem miatt kelljen aggódnod? – kérdezem gunyorosan, belesűrítve a lehető legtöbb szarkazmust, amire csak képes voltam. Látom, ahogy nagyot nyel a kérdésemre, mintha kicsit megijedt volna.

– Nos, az elkövetkezendő időben együtt kell élnünk, és akár tetszik, akár nem, rajtad múlik a lakhatásom, szóval… Természetes, hogy nem szeretném, hogy elpatkolj. – A szavai elég bizonytalanul hatnak, mint aki csak üres kifogásokat keres. Valamiért szembe jut az álmom, ahogy az állkapcsom a fiatal szarvasbika nyaka körül nyugszik, és mindketten megmutatjuk az önkontrollunkat. Ő azt hazudja magának, hogy nem fél, én pedig elhitetem magammal, hogy őt nem fogom megölni, még ha a végén úgyis csak vadász és préda vagyunk.

– Hát rendben. Akkor csinálnál nekem egy kakaót, kérlek, kevés cukorral, benne egy fahéjrúddal? Visszamegyek a dolgozóba, hogy még véletlenül se fenyegessen a veszély, hogy vacsora előtt enni merészelnék – hátrálok meg, az említett helyiség ajtaja felé fordulva, hogy bizonyíthassam, szándékozom visszatérni az íráshoz. – Köszi! – Intek egyet, immár a hátamat mutatva neki, majd lenyomva a kilincset belépek, és behúzom magam után a mahagóni falapot.

Zavarnak a képek, amik újra és újra a fejembe kúsznak, ha a közelében vagyok, és a gondolatok, amik egy-egy pillanatra átvillannak az agyamon. Az alkotói válságom felemészt, egy olyan részhez érkeztem el a regényemben, amihez képtelen vagyok hozzálátni, hiszen nem értem, és nem érzem egy gyilkos érzéseit.

Hát öld meg! Senki nem keresné… Áss ki egy sírt, és temesd el a hullát. Úgy még csak nem is találnák meg…

Nem! Nem ölhetek meg egy embert, nem játszhatok Istent. Nincs jogom elvenni egy életet csak azért, hogy legyen elég tapasztalatom az íráshoz…

Kopogás az ajtón. Hirtelen lépek el onnét, hogy utat engedjek Xiunak, de megbotlok a saját lábamban, és a földön kötök ki. Gondolom, elég nagy hangzavarral járhat a landolásom, ugyanis Minseok úgy robban be a szobába, mint egy bomba.

- Minden rendben? – kérdezi, majd a kezében lévő tálcát lerakva az asztalra siet engem felsegíteni.

– Igen-igen, csak megbotlottam. Nem kell aggódni – nevetem el magam kínosan, elfogadva a segítségül nyújtott kezet. Látom a féltést a tekintetében, mintha tényleg törődne velem.

– Nem fáj semmid? Ne menjünk orvoshoz? – kérdezi, miközben támogatni próbál a székemig. Nem veszi a lapot, hogy nincs szükségem a segítségére, így lerázom az érintését magamról, és egyedül sétálok el az asztalhoz, levetődve ülő helyzetbe.

– Nem kell – utasítom el a lehetőséget. Nem értem őt. Az egyik pillanatban aggódik értem, kedves velem, aztán közli, hogy csak azért mert rajtam múlik az élete, aztán megint ugyanazt játssza. Mint egy kettős személyiség…

Rápillantok az egér megmozdulásától felvillanó képernyőre, és hirtelen átfut rajtam egy ötlet.

– Lenne rám pár perced? – kérdezem, teljesen megváltoztatva korábbi hangsúlyom. Nem nevezném túlzottan behízelgőnek, inkább csak olyan, mint amikor valaki el szeretné érni, amit akar.

– Persze. Mit szeretnél? – hajol hozzám közelebb, ezzel már jócskán belelépve az aurámba. Kicsit hátrálok tőle a székkel, mert iszonyatosan frusztrál, ha valaki szinte már csak hajszálnyira van tőlem.

– Elolvasnád ezt a kis részletet? Nem tudom, hogy megéri-e beleépíteni a regényembe, vagy sem – kérem meg, miközben felállok, odaengedve őt a helyemre. Idegesen várok, amíg elolvassa, és figyelem, ahogy pillanatról pillanatra, sorról sorra sápad le. Nem mondtam el neki, hogy egy álmomról van szó, elvégre ez nem olyan fontos dolog, amiről feltétlen tudnia kell.

– Ez… Micsoda? – pillant rám, kicsit kétségbeesve, a szemeiből félelmet olvasok ki. Fogalmam sincs, mit válaszoljak, az igazat mondjam-e vagy sem.

– Az egyik álmom – csúszik ki a számom a nagy gondolkozás közepette, mire az arca még fehérebbé válik.

– Azt hiszem, most… Mennem kéne – tápászkodik fel, majd támolyog ki a szobából, miközben maga elé motyog valamit, amiből semmit sem értek. Zavartan állok az egész szituáció előtt, nem tudom, most menjek-e utána, vagy várjam meg, amíg ő jön vissza.

Egyáltalán mit érdekel engem? Együtt élünk, mert muszáj, ennyiről szól a kapcsolatunk. Nem kezdhetek el aggódni érte, csak plusz egy nyűg lenne, amivel foglalkoznom kell, azokból pedig már így is van elég.

A telefon csörrenése zökkent ki a gondolataimból, én pedig már reflexből nyúlok érte, hogy felvegyem. Nem is figyelem, hogy nem az enyém, hanem Minseok hagyta valamikor az asztalomon, a zöld ikont elhúzva szólok bele.

– Igen tessék? – kérdezem, le sem véve tekintetem a monitorról.

– Öhm… Xiumin? – kérdezi az ismeretlen hang, amin érezni lehet az értetlenséget. Ekkor realizálom, hogy a fülemhez tartva nem az én mobilom pihen a kezemben, hanem a lakótársamé.

– Egy pillanat és adom – tartom el magamtól a készüléket, majd teljes nyugalomban kisétálva a dolgozóból, elordítom magam. – Xiu, keresnek!

Amint megjelenik a konyha ajtajában, már dobom is felé a kis eszközt, amibe ő azonnal elkezd beszélni, ahogy elkapja.

– Szia, Luhan. Mizu? – Még int egyet felém, majd visszavonul a kis szentélyébe, a sütőhöz. Komolyan, mióta ideköltöztem, vagy ott látom, ahogy éppen valamit főz, takarít, vagy a nappaliban tévézik. Csak tudnám, hogy vajon mit dolgozik?

Én is visszavonulok a megszokott helyemre, levetődöm a számítógép elé, és meredten bámulom a megnyitott dokumentumot.

„– Mit álmodtál tegnap éjjel? – kérdezi tőlem Dr. Kang Dongho, a mai első tiszta pillanatomban. Csak csendben nézem őt, a karakteres arcot, a lefelé pillantó, mogyoróbarna szemeit, és gondolkozom. Vajon hogy lehet ilyen gyönyörű valaki? Nem nevezném a szó szoros értelmében szép embernek, egyszerűen csak… Különleges. Olyasvalaki, akibe bárki első pillantásra beleszeret.

– Szarvas voltam. Vagy őz. Azt hiszem, teljesen mindegy, hiszen mindkettő préda. A farkas prédája, amelyik velem szemben feküdt a réten. Játszadozott velem, próbálta kitalálni, meddig tart az önuralmam, mikor menekülök el előle. De nem tettem, csak rettegéssel vegyes izgalommal vártam, hogy mikor engedi el a nyakamat. Majd mikor látta, hogy nem tud megtörni… Ott hagyott – motyogom, mint akit végtelen szomorúsággal tölt el a történetszál végkimenetele. Észre sem veszem, hogy az orvos helyett már a plafont nézem, ahogy egyik pillanatról a másikra elterülök a kanapén. Ismét nem vagyok ura a cselekedeteimnek, valamelyik énem megint át fogja venni az uralmat a testem, a gondolataim felett. Még hallom az utolsó kérdést, még éppen, hogy válaszolni tudok rá, amíg hatalmába nem kerít egy másik személyiség.

– Mondd csak… Prédának érzed magad?

– Most? Nem. Sokkal inkább… Korlátok között.”

A csengő hangját hallom átszűrődni az ajtón, viszont nem emlékszem, hogy hívtam-e bárkit is. A zaj nem szűnik, gondolom, Minseok vagy nem figyel, vagy nem érdekli, ki kér bebocsátást hozzánk. A kaputelefonhoz lépve felveszem azt, hátha több információt tudok meg az ismeretlen kilétéről.

– Xiu, megjöttünk! – a vidám kurjantás valószínűleg már lakótársam figyelmét is felkelti, ugyanis odalépve hozzám, a vállam felett átnyúlva beengedi őket. Értetlenül pillantok rá, mire a tarkóját vakargatva, kínosan válaszol a néma kérdésemre.

– Áthívtam pár barátomat, remélem, nem baj.

Megáll bennem az ütő, fogalmam sincs, mit mondjak. Ez most olyasmi lenne, amibe nincs beleszólásom? Ez nem így megy… Együtt lakunk, az lenne a minimum, hogy megkérdez, nem?

– Nem, de legközelebb igazán megkérdezhetnéd – morgom kelletlenül. Most már úgyis mindegy. – Mit fogtok csinálni?

– Iszogatunk kicsit, kajálunk, kártyázunk, ilyesmiket. Nyugi, nem fogunk zavarni az írásban – motyogja halkan, én pedig mélyet sóhajtva fordítok neki hátat, hogy visszatérjek a számítógépemhez.

– Szólj, ha kell segítség valamihez – ajánlom fel, bár valószínűsítem, hogy legfeljebb akkor fog megkérni bármire is, ha már eleget ittak.

– Rendben, köszönöm.

Nem tudok koncentrálni, újra és újra ugyanaz a jelenet játszódik le a fejemben, amit nem tudok rendesen megírni. Egyszerűen képtelen vagyok átérezni egy gyilkosságot, és kezdem úgy látni, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet.

Hát ölj. Nem azt mondtad, hogy az írásért mindent? Tégy meg bármit, amit kell ahhoz, hogy tökéleteset alkoss. Még ha ez is lesz az utolsó műved…

Nem… Nem… Nem tehetem meg, nincs hozzá jogom, hogy elvegyek egy életet…

Mintha felcserélődtek volna a szerepek, mintha a lelkiismeretem, ami eddig távol tartott az ölés gondolatától, egyre jobban biztatná azt az énem, amelyiknek még vannak erkölcsei.

Órák telnek el ezt a huzavona harcot játszva. Mintha állóháborút vívnánk egymással, én, és… Én. Újabb és újabb érveket hozok fel mindkét oldalon, amik kiegyenlítik egymást. Bár, valószínűleg addig jó, amíg egyensúly van. Magammal küzdök, tépem az idegsejtjeim, agyalok, hogy mi lenne a jó megoldás: kukába dobni a könyvet, amivel ténylegesen áttörő sikert érhetnék el, vagy bűncselekményt elkövetni, hogy megírjam életem művét?

– Jongdae, megkérhetlek valamire? – nyit be kopogás nélkül a már nem kicsit illuminált állapotban lévő Minseok. Hirtelen megjelenésével teljesen kizökkent a gondolataimból, összezavarodva pillantok rá. Szinte öntudatlanul bólintok, amit biztatásnak vehet, hiszen tovább folytatja. – Hazavinnéd Luhant? Nagyon rosszul van, telehányta a vécét is már, de én nem merek vezetni – néz rám könyörgően, mire felsóhajtva állok fel a székemből.

– Persze – felelem, majd a kulcsomat felkapva az asztalról kezdem el keresni a Luhan nevű alakot. Nem kell sokat kutatnom, azonnal kiszúrja a szemem a már szinte fehérré sápadt bőr és a betegesen csillogó szemek. – Remélem, tényleg csak ittatok, mert én nem fogom elvinni a balhét helyettetek – morgom még Minseok fülébe, majd a srác hóna alá nyúlva támogatom le egészen a kocsiig.

Öld meg… Öld meg… – suttogja az a bizonyos belső hang, miközben besegítem az anyósülésre a szinte csak csont és bőr Luhant. Ha lehányja a kárpitot, tényleg megölöm. Nagyon vékony, akár egyetlen mozdulattal el lehetne törni a nyakát…

Nem, nem tehetem meg… Nem vagyok gyilkos.

Mintha számítana.

Hirtelen döntök. Beülök a volán mögé, majd fejben végigpörgetem a lehetséges rizikófaktorokat: valakinek látnia kell, ahogy hazamegy, és senki sem jöhet rá, hogy én voltam. Meg kell szabadulnom az ujjlenyomatoktól a kocsimban, és a sajátjaimtól rajta, és nem találhatják meg. Gondolkozz... Gondolkozz!

Egy temetőben senki nem fog rábukkanni. Csak keress egy frissen ásott sírt.

A benzinkútnál megállva veszek magamnak egy eldobható telefont, elvégre hülye lennék a sajátomról felhívni őt. Semmilyen nyomot nem hagyhatok hátra.

A fejemre húzva a baseball sapkát hajtok ki a parkolóból. A kamerák a sötétben nem veszik a rendszámomat, ennek az egyik könyvem írásánál még korábban utánanéztem. Ezt a sötétséget kell kihasználnom mindenhez, amit most tenni szándékozom.

Luhan lakásánál kiszállok az autóból, és a portáshoz lépve megkérem, hogy segítsen felcipelni a részeg utasomat. Miután ezzel végeztünk, visszatérek a kocsihoz, és mikor már messze járok az épülettől, rácsörgök a kínai srácra.

– Szia, Luhan, Chen vagyok, aki hazavitt – szólok bele, ahogy felveszi a telefont. Örülök, hogy azért annyira nem ütötte ki magát. – Nálam hagytad a pulcsidat, ki tudnál jönni érte? – használok fel egy teljesen átlagos indokot, hogy kicsalogassam az épületből. Legnagyobb örömömre igent mondd, és megbeszélünk egy találkozót, valahol a panelház és a Lexusom között félúton.

A szívem hevesen ver az izgatottságtól, és kicsit mintha a félelemtől is remegnék. Nem érzem úgy, hogy ezzel rosszat tennék, ez csak… Tapasztalatszerzés. Ugyanolyan, mint amikor az orvosos regényemhez gyűjtöttem információt egy műtőben. Egy ilyen írás nem alapulhat csak és kizárólag a fantázián.

Türelmetlenül várok a kis parkban, kezemben a kardigán, fejemen sapka és szemüveg, hátamat kicsit görnyesztem, hogy még véletlenül se legyek felismerhető. Már látom a távolban közeledni, intek neki, hogy itt vagyok. A lépései bizonytalanok, kicsit mintha dülöngélne, valószínűleg még mindig az alkohol hatása alatt van. Zsebemben mintha égetne az egyik közeli hotel parkolójegye, és a számla, ami a lefoglalt szoba árát mutatta. A felsőm ujjába elrejtett kés hideg fémjét már elkezdte felmelegíteni a felhevült bőröm, képtelen voltam nyugodtan várni.

Egyre közelebb és közelebb ért, már a gyomrom is görcsben állt.

Még van időd visszafordulni. Nem kell megtenned, Jongdae.

De igen, meg kell.

Ahogy odaért hozzám, bele sem nézve a szemébe vágtam halántékon az időközben a kezembe csúsztatott kés markolatával. Azonnal elájult, én pedig bőrkesztyűbe bújtatott ujjaimmal elsöpörtem az arcába hulló tincseket, majd a karjaimba kaptam. Ebben az időben már nincs senki az utcákon, így immár teljesen lenyugodva indultam el a temető, és a már kiásott sír felé.  

Lángoló koalák

A tűz magas lángjai lobognak előttem. Kezemben szorongatom azt a két apró plüsst, amit az utolsó találkozásunk után vettem magunknak, kiengesztelésképpen. Meglepetésnek szántam, de most már csak teher. Éjszaka nem szűnnek a rohamok, pedig már minden emlékünket beletettem egy cipősdobozba.

            Inseong… Ha belegondolok, hogy mi minden történt közöttünk, hogy mennyi mindent átéltünk az alatt a pár hónap alatt, összeszorul a szívem. A gyomrom görcsbe rándul a kis figurák láttán, amik eddig elűzték a kínzó magányt az ágyamból, és amelyek olyan sok könnyet láttak. Egyedül ők látták a kínlódásomat a sötétben, ők hallották a kapkodó lélegzetvételeimet, és azt, ahogy álomba zokogtam magam. De ennek, ettől a pillanattól vége.

            Ha ő túllépett rajtam, nekem is ideje elfelejtenem a boldog hónapokat, amiknek végül én magam vetettem véget. Azt akartam, hogy tartson vissza, hogy, ha kell, erőszakkal marasztaljon. Hogy tegyen értünk valamit. Még ha felesleges is volt a remény, én tényleg hittem benne.

            Figyelem az egyre csökkenő méretű lángokat és hagyom, hogy a könnycseppek legördüljenek az arcomon. Szorítom a puha anyagot, nem tudom, valóban meg akarok-e tőlük válni. Az utolsó hozzá fűző emlékeimtől.

            Behunyt szemekkel nyújtom ki a kezemet és ejtem el a koalákat. Tényleg itt a vége. Nem akarom, és nem is tudom már tovább folytatni ezt a kínzó önmarcangolást. Letörlöm a sós cseppeket a bőrömről, többé nem sírok. Nem sírhatok.

[XIUCHEN] Farkasálom ~ Első fejezet: "De ha átversz, halott ember vagy"

„Ha valaki azt kérdezi, hogy mit álmodtál tegnap éjjel, kerülj tőle minél messzebb, a lehető leghamarabb. Mert talán te leszel a következő.

Choi Minki vagyok, huszonegy éves. Pszichiátrián tartózkodó beteg, akinek minden álma eltűnni innen a francba. Túl sok ideje vagyok itt, nem nekem való ez a hely; ijesztő emberek, para orvosok, állandóan érkező furcsa kérdések. Reggel felkelek, gyógyszer, beszélgetés, csoportterápia, szabadidő, majd az esti gyógyszerek, és végül lefekvés…

Hogy hogyan kerültem a zárt osztályra? Ez egy igen érdekes történet… Lenne, ha emlékeznék rá. Eleinte csak öt-tíz percek estek ki a memóriámból, majd órák, végül napok. Amikor nem tudtam, mit csinálok, mikor, kivel, hogyan. Egyik reggel pedig egyszerűen csak itt ébredtem, ebben a pöce…”

– A kurva életbe már! – vágom falhoz az egyetlen kezem ügyében lévő dolgot: a tollamat. Olyan erőltetett, annyira érzelem nélküli, ezt nem hiszem el! Hova lett a tehetségem? Hová lett a fogalmazásmódom? Hová tűnt mindenem?

A mahagóni asztal az elmúlt pár hétben több ütést viselt el, mint egy boxzsák valaha fog, az állandó feszültség kihat a magánéletemre, a kapcsolataimra, de legfőképpen az álmaimra. Állandó jelleggel térnek vissza ugyanazok a képek: farkasként vadászok egy őzre, majd megkaparintom a zsákmányt.

– Minden rendben, Jongdae? – nyit be óvatosan az apró dolgozószobába a bácsikám, akinél ideiglenesen lakom. Már úgy kábé négy éve. – Kiabálást és csapkodást hallottam – jelenti ki a nyilvánvalót, mire dühömben felé röpítem a jegyzetfüzetem. Még épp időben csukja be az ajtót, hogy ne a fejét találja el. – Csak szólni akartam, hogy kész az ebéd – kiált még be, majd már csak a távolodó lépteit hallom a folyosó padlóját borító csempén.

Új dokumentumot nyitok a számítógépen, de egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni. Csak írom és írom a szavakat, de valahogy egyik sem tetszik, annyira élettelen az egész. Sokan azt mondják, könnyebb első személyben írni, mint harmadikban, pedig szerintem pont fordítva: míg az ő-szemszögben a narrátor, az elbeszélő lehet mindentudó, addig az „én” nézőpontnál lehetetlen ezt kivitelezni. Az érzéseket ugyan könnyebb átadni, ha az alkotó arra koncentrál, de ha éppen rossz passzban van, nem stimmelnek a gondolatok, akkor szinte kivitelezhetetlen.

Ahelyett, hogy elmenteném az összefüggéstelen mondatok tömkelegét, kilépek a szerkesztőből, és mélyet sóhajtva nyúlok a cigarettatárcáért. A teraszon álldogálva elszívok egy szálat, érzem a nikotin nyugtató hatását a szervezetemben, miközben csodálom a tüdőmből kiáramló fehér füstöt. Ezt is olyan jól bele lehetne építeni egy történetbe…

Ahogy elnyomom a csikket, már fordulok is vissza a szoba felé, hogy azon áthaladva én is tiszteletemet tehessem a konyhában. Lefelé lépdelve a lépcsőn már hallom is nagybátyám és élettársa, Gong Yoo hangját, és ahogy szavaikból kiveszem, épp rólam beszélnek.

– De tényleg biztos vagy benne? Nem lenne jobb egy normális munkát találnia? Te is tudod, hogy írónak lenni nagyon bizonytalan, és… – mondaná tovább, de Dongwook beléfojtja a szót.

– Jól keres, felkapott, és amennyi pénze már most van, simán vehetne magának egy házat Szöulban. Nem azért lakik itt, mert nem tud máshova menni, hanem mert…

– Mert nem akarok – fejezem be a mondatát, megállva az ajtóban, a keretnek támaszkodva. – Nyugodt környezet, nem bombáznak az olvasók a felesleges rajongásukkal, és még ihlet is van – vonok vállat, és bár az utolsó kijelentésem úgy kamu, ahogy van, nem zavartatom magam miatta. – Egy új könyvön dolgozom éppen, amit nem szándékozok félbehagyni, de ha esetleg zavarnék a jelenlétemmel, elmehetek. – Valójában még annyira sem érdekel a téma, mint amennyire azt mutatom magamról, ugyanis nekem annyira mindegy, hogy hol rontom a levegőt.

– Ugyan már, nem azért mondta, csak… – próbált volna magyarázkodni a bácsikám, de ezúttal a párja volt az, aki félbeszakította.

– Talán jó lenne a saját lábadra állnod, és önállósodni egy kicsit, nem mások nyakán élni – mondja ki kegyetlenül őszintén a gondolatait Gong Yoo, én pedig beleegyezésként rábólintok.

– Akkor legyen így. Amint találok egy lakást, már itt sem vagyok – felelem szenvtelenül, majd megfordulva elindultam arra, amerről jöttem. A szobám ajtaját bevágva döntöm hátamat a falapnak. Mély sóhaj szakad fel a mellkasomból, ahogy arra gondolok, mégis mihez kezdjek ezek után. Lakás után kell néznem, az egyszer biztos. És utána? Egyedül leélni az egész életem, a szobámban begubózva?

Legalább magadnak valld be, hogy ezt tervezed. Különben, még a végén, a fenenagy kíváncsiságodnak köszönhetően, tényleg megölsz valakit. – Az a bizonyos belső hang, amely már egészen kiskorom óta kísér, ezúttal sem felejtett el közbeszólni. És az a legnagyobb probléma, hogy igaza van.

Azóta hallom őt, hogy először felvetődött, vajon milyen lehet elvenni egy másik ember életét. Mondhatni, a lelkiismeretem beszél hozzám, újra és újra visszaterelve a helyes útra, ha valami olyasmi jutna eszembe, aminek nem kellene.

A támaszkodómtól elrugaszkodva vetem le magam ismét a laptop elé, hogy mielőbb nekiláthassak kutatni. Fittyet hányva a tilalomra, hogy a házban nem lehet dohányozni, a cigarettatárcámat előkapva gyújtok rá, ezzel túllépve a saját magamnak megszabott „napi egy szál” határt. Mélyen letüdőzöm a fehér füstöt, érzem, ahogy elterjed a testemben a nikotin bódító hatása, majd a hamutálcára lerakva a cigit próbálom végiggondolni a helyzetem.

Nem akarok egyedül lenni, ezt elég nyíltan be tudom ismerni magamnak. De vajon ki lenne hajlandó együtt élni egy fura, kirekesztett, egyfolytában a szobájába zárkózó, dohányzó íróval? Ki az, akit nem zavarna, hogy kávét iszom kávéval, hogy nem vagyok hajlandó megenni a piros gyümölcsöket, hogy allergiás vagyok mindenre, ami él és mozog – beleértve az embereket. Jobban belemélyedve a saját elemzésembe, szinte csak rossz tulajdonságokat tudok felsorakoztatni, jók pedig egyáltalán nem jutnak eszembe. Így elég nehéz lakótársat találni.

Hirtelen jutnak eszembe a képek abból az időből, amikor a szüleimmel kénytelenek voltunk kiköltözni a lakásunkból. Az adósságunk miatt elárverezték, így új hely után kellett néznünk. Ekkoriban fogadott be minket Dongwook bácsikám, és ugyan azóta ők ketten elköltöztek, én itt maradtam, mert nem akartam iskolát váltani. Ez tűnt akkor a legjobb megoldásnak.

Végül is, ha senki nem akar önként összeköltözni velem, a kényszer nagy úr… Még ha önzőség is valakire ráerőszakolni az akaratomat, amíg mindkettőnknek előnyös a helyzet, megtehetem, nem igaz?

Elnyomva a már tövig égett csikket látok neki a keresgélésnek az elárverezendő lakások között. Nem akarok családi házba költözni, két emberre az túl… üres. Ráadásul nagy, nehéz rendben tartani, és sokkal drágább a rezsi is. Na, nem mintha ez olyan nagy problémát okozna, de hosszabb távon, ha esetleg a leendő kiadásaim nem lennének túl sikeresek, igencsak sok nehézség adódna belőle.

Kiírok pár címet egy cetlire, miután alaposan végignézem az összes képet az adott helyről, hogy utánanézhessek, elmehessek körülnézni, beszélni a tulajokkal.

Az órára nézve látom, hogy még csak délután egy múlott, így bőven van időm ellátogatni ide-oda. Pontosabban… Van időm megkérni Dongwookot, hogy tegye meg nekem. Felállok az asztaltól, hogy ismételt látogatást tegyek a nappaliban, azonban nem találom ott kettejüket. Teszek még egy próbát a konyhában, de sehol senki. Utolsó lehetőségként a bezárt hálószoba elé trappolok, hangosan csapkodva a talpamat a parkettának, azonban ahogy megállok az ajtó előtt, csak nagybátyám ütemesen hangzó nyögéseit hallom.

Értem én, hogy negyven felett már nem akkor áll fel, amikor ők akarják, de basszus már… Még itt lakom, ebben a tetves házban, és bármikor benyithatok a szobájukba. Igazán kiélhetnék a vágyaikat esténként, mondjuk, amikor alszom.

– Elmentem! – kiáltok jó hangosan, hogy biztosan meghallják távozásomat, majd az előtérben felkapva a cipőmet és az egyik kocsikulcsot, távozom a házból. Csak a garázsban veszem észre, hogy véletlenül Gong Yoo autójának távirányítóját vettem el, de már nincs kedvem visszamenni a sajátomért, így beszállva a hófehér Lexusba hajtok ki a kertből. A kapuban egy pillanatra megállva bepötyögöm az egyik címet a GPS-be, majd elindulok.

A négy lakásból háromban kisgyermekes család lakik, ez derül ki a városban töltött délutánomból. Már csak egyetlen egy van hátra, így hát, visszaülve a volán mögé viszem be az utolsó utcanevet is a készülékbe, valahol mélyen reménykedve benne, hogy ez a megfelelő hely lesz számomra. Végigszenvedem magam a városon, a Han folyó másik oldalán kötök ki, mint ahol eddig barangoltam. Már kezd sötétedni, jóval hét óra körül jár az idő, de nem érdekel, mekkora pofátlanságnak tűnik, az utolsó tulajdonost még meglátogatom.

Kiszállva a kormány mögül felnézek a vagy tízemeletes panelházra, és reménykedem, hogy van odabent lift. Kikeresem a kapucsengőn a hirdetésben is feltüntetett nevet, majd becsöngetek.

– Igen, tessék? – szól bele egy, a hangszórótól torzított hang.

– Szép estét kívánok, Kim Minseokkal beszélek? – kérdezem, a tőlem telhető leghivatalosabb hangnemben.

– Igen, én vagyok az – morogja meglehetősen kelletlenül. – Mit akar?

– Kim Jongdae vagyok. Lenne önnek egy ajánlatom. Meg tudnánk beszélni személyesen? – A lehető legmézesmázosabban adom elő mondandómat, hogy legalább egy beszélgetésre hajlandó legyen velem, és úgy tűnik, beválik, ugyanis a következő pillanatban megszűnik a recsegés a kaputelefonból, és hallani lehet az ajtó búgását.

Legnagyobb szerencsémre azonnal a liftajtó jön velem szembe, ahogy belépek az épületbe, így a felvonóba beszállva megyek fel egészen a legfelső emeletre, ahol kilépve a fémdobozból kezdem el keresni az ezerkettes számú lakást. Azonban nem kell sokáig kutatnom, az ajtó szinte azonnal nyílik, ahogy kiteszem a lábam a folyosóra, és egy nálam talán egy-két évvel idősebb sráccal találom szemben magam.

– Kim Jongdae – nyújtom kezem, kissé meghajolva felé tiszteletem jeleként, azonban nem viszonozza. Kínosan egyenesedek fel, tarkómra vezetve az eddig levegőben tartott kezemet, kicsit megvakarva a nyakszirtemet.

– Te vagy az a felkapott író, nem? Aki mostanában nagy sikert arat a modern irodalomban – néz rám meglehetősen lesajnálóan. Olyan érzés, mintha egyszerre vetne meg, és szánna a rám szakadó hírnév miatt.

– Igen, így is mondhatjuk – bólintok komoran, semmiképpen nem reagálva a hangnemére. – Bemehetek? – kérdezem, a nyitott bejárat felé biccentve, mire félreáll, hogy beférjek. Az biztos, hogy nem kezdődik túl fényesen a kapcsolatunk.

A cipőmet levetve sétálok be az igencsak kellemesen berendezett nappaliba. A két krémszínű kanapé tökéletesen harmonizál a piszkosfehér falakkal és a világosszürke szőnyeggel, egyfajta átmenetet képezve a két szín között. Nem nézelődök sokat, azt majd ráérek később is, amennyiben nem hajít ki a lakásból már az ajánlatom felvetése után rögtön.

– Szóval, mit akarsz? – tér rögtön a tárgyra, hirtelen, mindenféle felvezetés nélkül. Nem tudom, hogyan vezessem fel a mondandómat, vagy, hogy egyáltalán hogyan adjam elő. Megkockáztatom, hogy az előző három hasonló látogatásomnál is a nem megfelelő fogalmazásmód miatt penderítettek ki, nem akartam ezúttal is elbaszni a dolgokat.

– Lenne egy ajánlatom, ami mindkettőnknek segíthet – jelentem ki, teljesen biztosan a dolgomban. Próbálom átgondolni, de egyszerűen lefagyott az agyam, szóval csak kibököm, mindenféle strukturálás nélkül. Pedig azt szokták mondani, az írók jók a spontán beszédekben… – Az árverések honlapján megtaláltam a lakásodat, és…

- Ne is folytasd. Nem egy megkeresést kaptam már, hogy hagyják, hogy itt lakjak a továbbiakban, de köszönöm, nem leszek a hímringyód. Lekophatsz – szakít félbe flegmán, mire szinte tátva maradt szájjal figyelem.

– De én nem is… Mármint, nem akarom, hogy a kurvám legyél. Amit akartam, az az, hogy maradhatsz, amíg akarsz, ha nem zavarsz az írásban – vonom meg a vállam. – A rezsi felét fizetem, mintha csak normális lakótársak lennénk, ha benne vagy – állok fel, ismét a kezemet nyújtva felé. Gyanakodva mered rám, mintha lenne valami buktató, abban, amit mondok. Mintegy utolsó ajánlatként hozzáfűzöm:

– Ha akarod, szerződést is írhatunk róla.

Úgy látszik, ez a mondat beválik, ugyanis a tenyerembe csúsztatja a kézfejét, erősen megszorítva azt.

– De ha átversz, halott ember vagy.  

[XIUCHEN] Farkasálom ~ Prológus

Csak szürke homály terül el a tájon, amin egyedül az segítene, ha végre ténylegesen eluralkodna a sötétség mindenen. Látni akarom, látni akarok mindent, ami körülöttem van, történik, létezik. A fák zöldje belemosódik az alkonyattól feketéllő erdőbe, de még így is megpillantom őt. Érzem az illatát, ahogy minden másét is, amit felém fúj a szél. Csábít, vonz, mint valami bűnös élvezet, jobban, mint a többi. Ő különleges, de még magam sem tudom miért…

Halkan közelítek, ösztönösen figyelve, hogy minden lépésem néma legyen. Nem akarom, hogy megtudja, itt osonok a zörgős avaron, csak a megfelelő alkalomra lesve, hogy lecsaphassak.

Csendben várok. Nem moccanok, még a gyanúját sem keltem benne a jelenlétemnek. Látom, ahogy hegyezi a füleit, rossz előérzete lehet. Türelmesen lapulok, amíg ismét le nem hajol a talajig, majd kirontok a félhomályból a tisztásra.

Csontok roppanása.

Ínycsiklandó íz, a meleg folyadék, az éltető nedű elönti a szám.

Izmok, inak szakadása.

Élettelenül fekszik a földön, éles fogaimmal marcangolom a húst. Csak az extázisra koncentrálok, körülöttem a világ teljesen megszűnik. Az enyém, csak az enyém, nem adom senkinek. Nem mintha, lenne bárki, akivel megoszthatnám…

Halk dobbanások, megtorpanó léptek. Morogva pillantok fel, érzem, ahogy a még meleg vér csorog a pofámról, vörös cseppeket hagyva a száraz faleveleken. A fiatal szarvasbika kíváncsian néz engem, tesz felém néhány tétova lépést, mintha soha nem látott volna még farkast.

Aztán felébredek.

Az óra hangosan koppan a padlón, ahogy hirtelen mozdulattal leverem az éjjeliszekrényről, de a zaj nem szűnik meg. Tovább visszhangzik a szinte üresnek ható szobában, ahol az ágyon, a komódon és egy képen kívül nincs semmi.

Kihúzom a fiókot, előveszem a füzetet, hogy tollat ragadva lejegyezzem az álom minden pillanatát, mielőtt végleg elvesznének az eddig a fejemben ragadt részletek.