[XIUCHEN] Farkasálom ~ Első fejezet: "De ha átversz, halott ember vagy"

„Ha valaki azt kérdezi, hogy mit álmodtál tegnap éjjel, kerülj tőle minél messzebb, a lehető leghamarabb. Mert talán te leszel a következő.

Choi Minki vagyok, huszonegy éves. Pszichiátrián tartózkodó beteg, akinek minden álma eltűnni innen a francba. Túl sok ideje vagyok itt, nem nekem való ez a hely; ijesztő emberek, para orvosok, állandóan érkező furcsa kérdések. Reggel felkelek, gyógyszer, beszélgetés, csoportterápia, szabadidő, majd az esti gyógyszerek, és végül lefekvés…

Hogy hogyan kerültem a zárt osztályra? Ez egy igen érdekes történet… Lenne, ha emlékeznék rá. Eleinte csak öt-tíz percek estek ki a memóriámból, majd órák, végül napok. Amikor nem tudtam, mit csinálok, mikor, kivel, hogyan. Egyik reggel pedig egyszerűen csak itt ébredtem, ebben a pöce…”

– A kurva életbe már! – vágom falhoz az egyetlen kezem ügyében lévő dolgot: a tollamat. Olyan erőltetett, annyira érzelem nélküli, ezt nem hiszem el! Hova lett a tehetségem? Hová lett a fogalmazásmódom? Hová tűnt mindenem?

A mahagóni asztal az elmúlt pár hétben több ütést viselt el, mint egy boxzsák valaha fog, az állandó feszültség kihat a magánéletemre, a kapcsolataimra, de legfőképpen az álmaimra. Állandó jelleggel térnek vissza ugyanazok a képek: farkasként vadászok egy őzre, majd megkaparintom a zsákmányt.

– Minden rendben, Jongdae? – nyit be óvatosan az apró dolgozószobába a bácsikám, akinél ideiglenesen lakom. Már úgy kábé négy éve. – Kiabálást és csapkodást hallottam – jelenti ki a nyilvánvalót, mire dühömben felé röpítem a jegyzetfüzetem. Még épp időben csukja be az ajtót, hogy ne a fejét találja el. – Csak szólni akartam, hogy kész az ebéd – kiált még be, majd már csak a távolodó lépteit hallom a folyosó padlóját borító csempén.

Új dokumentumot nyitok a számítógépen, de egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni. Csak írom és írom a szavakat, de valahogy egyik sem tetszik, annyira élettelen az egész. Sokan azt mondják, könnyebb első személyben írni, mint harmadikban, pedig szerintem pont fordítva: míg az ő-szemszögben a narrátor, az elbeszélő lehet mindentudó, addig az „én” nézőpontnál lehetetlen ezt kivitelezni. Az érzéseket ugyan könnyebb átadni, ha az alkotó arra koncentrál, de ha éppen rossz passzban van, nem stimmelnek a gondolatok, akkor szinte kivitelezhetetlen.

Ahelyett, hogy elmenteném az összefüggéstelen mondatok tömkelegét, kilépek a szerkesztőből, és mélyet sóhajtva nyúlok a cigarettatárcáért. A teraszon álldogálva elszívok egy szálat, érzem a nikotin nyugtató hatását a szervezetemben, miközben csodálom a tüdőmből kiáramló fehér füstöt. Ezt is olyan jól bele lehetne építeni egy történetbe…

Ahogy elnyomom a csikket, már fordulok is vissza a szoba felé, hogy azon áthaladva én is tiszteletemet tehessem a konyhában. Lefelé lépdelve a lépcsőn már hallom is nagybátyám és élettársa, Gong Yoo hangját, és ahogy szavaikból kiveszem, épp rólam beszélnek.

– De tényleg biztos vagy benne? Nem lenne jobb egy normális munkát találnia? Te is tudod, hogy írónak lenni nagyon bizonytalan, és… – mondaná tovább, de Dongwook beléfojtja a szót.

– Jól keres, felkapott, és amennyi pénze már most van, simán vehetne magának egy házat Szöulban. Nem azért lakik itt, mert nem tud máshova menni, hanem mert…

– Mert nem akarok – fejezem be a mondatát, megállva az ajtóban, a keretnek támaszkodva. – Nyugodt környezet, nem bombáznak az olvasók a felesleges rajongásukkal, és még ihlet is van – vonok vállat, és bár az utolsó kijelentésem úgy kamu, ahogy van, nem zavartatom magam miatta. – Egy új könyvön dolgozom éppen, amit nem szándékozok félbehagyni, de ha esetleg zavarnék a jelenlétemmel, elmehetek. – Valójában még annyira sem érdekel a téma, mint amennyire azt mutatom magamról, ugyanis nekem annyira mindegy, hogy hol rontom a levegőt.

– Ugyan már, nem azért mondta, csak… – próbált volna magyarázkodni a bácsikám, de ezúttal a párja volt az, aki félbeszakította.

– Talán jó lenne a saját lábadra állnod, és önállósodni egy kicsit, nem mások nyakán élni – mondja ki kegyetlenül őszintén a gondolatait Gong Yoo, én pedig beleegyezésként rábólintok.

– Akkor legyen így. Amint találok egy lakást, már itt sem vagyok – felelem szenvtelenül, majd megfordulva elindultam arra, amerről jöttem. A szobám ajtaját bevágva döntöm hátamat a falapnak. Mély sóhaj szakad fel a mellkasomból, ahogy arra gondolok, mégis mihez kezdjek ezek után. Lakás után kell néznem, az egyszer biztos. És utána? Egyedül leélni az egész életem, a szobámban begubózva?

Legalább magadnak valld be, hogy ezt tervezed. Különben, még a végén, a fenenagy kíváncsiságodnak köszönhetően, tényleg megölsz valakit. – Az a bizonyos belső hang, amely már egészen kiskorom óta kísér, ezúttal sem felejtett el közbeszólni. És az a legnagyobb probléma, hogy igaza van.

Azóta hallom őt, hogy először felvetődött, vajon milyen lehet elvenni egy másik ember életét. Mondhatni, a lelkiismeretem beszél hozzám, újra és újra visszaterelve a helyes útra, ha valami olyasmi jutna eszembe, aminek nem kellene.

A támaszkodómtól elrugaszkodva vetem le magam ismét a laptop elé, hogy mielőbb nekiláthassak kutatni. Fittyet hányva a tilalomra, hogy a házban nem lehet dohányozni, a cigarettatárcámat előkapva gyújtok rá, ezzel túllépve a saját magamnak megszabott „napi egy szál” határt. Mélyen letüdőzöm a fehér füstöt, érzem, ahogy elterjed a testemben a nikotin bódító hatása, majd a hamutálcára lerakva a cigit próbálom végiggondolni a helyzetem.

Nem akarok egyedül lenni, ezt elég nyíltan be tudom ismerni magamnak. De vajon ki lenne hajlandó együtt élni egy fura, kirekesztett, egyfolytában a szobájába zárkózó, dohányzó íróval? Ki az, akit nem zavarna, hogy kávét iszom kávéval, hogy nem vagyok hajlandó megenni a piros gyümölcsöket, hogy allergiás vagyok mindenre, ami él és mozog – beleértve az embereket. Jobban belemélyedve a saját elemzésembe, szinte csak rossz tulajdonságokat tudok felsorakoztatni, jók pedig egyáltalán nem jutnak eszembe. Így elég nehéz lakótársat találni.

Hirtelen jutnak eszembe a képek abból az időből, amikor a szüleimmel kénytelenek voltunk kiköltözni a lakásunkból. Az adósságunk miatt elárverezték, így új hely után kellett néznünk. Ekkoriban fogadott be minket Dongwook bácsikám, és ugyan azóta ők ketten elköltöztek, én itt maradtam, mert nem akartam iskolát váltani. Ez tűnt akkor a legjobb megoldásnak.

Végül is, ha senki nem akar önként összeköltözni velem, a kényszer nagy úr… Még ha önzőség is valakire ráerőszakolni az akaratomat, amíg mindkettőnknek előnyös a helyzet, megtehetem, nem igaz?

Elnyomva a már tövig égett csikket látok neki a keresgélésnek az elárverezendő lakások között. Nem akarok családi házba költözni, két emberre az túl… üres. Ráadásul nagy, nehéz rendben tartani, és sokkal drágább a rezsi is. Na, nem mintha ez olyan nagy problémát okozna, de hosszabb távon, ha esetleg a leendő kiadásaim nem lennének túl sikeresek, igencsak sok nehézség adódna belőle.

Kiírok pár címet egy cetlire, miután alaposan végignézem az összes képet az adott helyről, hogy utánanézhessek, elmehessek körülnézni, beszélni a tulajokkal.

Az órára nézve látom, hogy még csak délután egy múlott, így bőven van időm ellátogatni ide-oda. Pontosabban… Van időm megkérni Dongwookot, hogy tegye meg nekem. Felállok az asztaltól, hogy ismételt látogatást tegyek a nappaliban, azonban nem találom ott kettejüket. Teszek még egy próbát a konyhában, de sehol senki. Utolsó lehetőségként a bezárt hálószoba elé trappolok, hangosan csapkodva a talpamat a parkettának, azonban ahogy megállok az ajtó előtt, csak nagybátyám ütemesen hangzó nyögéseit hallom.

Értem én, hogy negyven felett már nem akkor áll fel, amikor ők akarják, de basszus már… Még itt lakom, ebben a tetves házban, és bármikor benyithatok a szobájukba. Igazán kiélhetnék a vágyaikat esténként, mondjuk, amikor alszom.

– Elmentem! – kiáltok jó hangosan, hogy biztosan meghallják távozásomat, majd az előtérben felkapva a cipőmet és az egyik kocsikulcsot, távozom a házból. Csak a garázsban veszem észre, hogy véletlenül Gong Yoo autójának távirányítóját vettem el, de már nincs kedvem visszamenni a sajátomért, így beszállva a hófehér Lexusba hajtok ki a kertből. A kapuban egy pillanatra megállva bepötyögöm az egyik címet a GPS-be, majd elindulok.

A négy lakásból háromban kisgyermekes család lakik, ez derül ki a városban töltött délutánomból. Már csak egyetlen egy van hátra, így hát, visszaülve a volán mögé viszem be az utolsó utcanevet is a készülékbe, valahol mélyen reménykedve benne, hogy ez a megfelelő hely lesz számomra. Végigszenvedem magam a városon, a Han folyó másik oldalán kötök ki, mint ahol eddig barangoltam. Már kezd sötétedni, jóval hét óra körül jár az idő, de nem érdekel, mekkora pofátlanságnak tűnik, az utolsó tulajdonost még meglátogatom.

Kiszállva a kormány mögül felnézek a vagy tízemeletes panelházra, és reménykedem, hogy van odabent lift. Kikeresem a kapucsengőn a hirdetésben is feltüntetett nevet, majd becsöngetek.

– Igen, tessék? – szól bele egy, a hangszórótól torzított hang.

– Szép estét kívánok, Kim Minseokkal beszélek? – kérdezem, a tőlem telhető leghivatalosabb hangnemben.

– Igen, én vagyok az – morogja meglehetősen kelletlenül. – Mit akar?

– Kim Jongdae vagyok. Lenne önnek egy ajánlatom. Meg tudnánk beszélni személyesen? – A lehető legmézesmázosabban adom elő mondandómat, hogy legalább egy beszélgetésre hajlandó legyen velem, és úgy tűnik, beválik, ugyanis a következő pillanatban megszűnik a recsegés a kaputelefonból, és hallani lehet az ajtó búgását.

Legnagyobb szerencsémre azonnal a liftajtó jön velem szembe, ahogy belépek az épületbe, így a felvonóba beszállva megyek fel egészen a legfelső emeletre, ahol kilépve a fémdobozból kezdem el keresni az ezerkettes számú lakást. Azonban nem kell sokáig kutatnom, az ajtó szinte azonnal nyílik, ahogy kiteszem a lábam a folyosóra, és egy nálam talán egy-két évvel idősebb sráccal találom szemben magam.

– Kim Jongdae – nyújtom kezem, kissé meghajolva felé tiszteletem jeleként, azonban nem viszonozza. Kínosan egyenesedek fel, tarkómra vezetve az eddig levegőben tartott kezemet, kicsit megvakarva a nyakszirtemet.

– Te vagy az a felkapott író, nem? Aki mostanában nagy sikert arat a modern irodalomban – néz rám meglehetősen lesajnálóan. Olyan érzés, mintha egyszerre vetne meg, és szánna a rám szakadó hírnév miatt.

– Igen, így is mondhatjuk – bólintok komoran, semmiképpen nem reagálva a hangnemére. – Bemehetek? – kérdezem, a nyitott bejárat felé biccentve, mire félreáll, hogy beférjek. Az biztos, hogy nem kezdődik túl fényesen a kapcsolatunk.

A cipőmet levetve sétálok be az igencsak kellemesen berendezett nappaliba. A két krémszínű kanapé tökéletesen harmonizál a piszkosfehér falakkal és a világosszürke szőnyeggel, egyfajta átmenetet képezve a két szín között. Nem nézelődök sokat, azt majd ráérek később is, amennyiben nem hajít ki a lakásból már az ajánlatom felvetése után rögtön.

– Szóval, mit akarsz? – tér rögtön a tárgyra, hirtelen, mindenféle felvezetés nélkül. Nem tudom, hogyan vezessem fel a mondandómat, vagy, hogy egyáltalán hogyan adjam elő. Megkockáztatom, hogy az előző három hasonló látogatásomnál is a nem megfelelő fogalmazásmód miatt penderítettek ki, nem akartam ezúttal is elbaszni a dolgokat.

– Lenne egy ajánlatom, ami mindkettőnknek segíthet – jelentem ki, teljesen biztosan a dolgomban. Próbálom átgondolni, de egyszerűen lefagyott az agyam, szóval csak kibököm, mindenféle strukturálás nélkül. Pedig azt szokták mondani, az írók jók a spontán beszédekben… – Az árverések honlapján megtaláltam a lakásodat, és…

- Ne is folytasd. Nem egy megkeresést kaptam már, hogy hagyják, hogy itt lakjak a továbbiakban, de köszönöm, nem leszek a hímringyód. Lekophatsz – szakít félbe flegmán, mire szinte tátva maradt szájjal figyelem.

– De én nem is… Mármint, nem akarom, hogy a kurvám legyél. Amit akartam, az az, hogy maradhatsz, amíg akarsz, ha nem zavarsz az írásban – vonom meg a vállam. – A rezsi felét fizetem, mintha csak normális lakótársak lennénk, ha benne vagy – állok fel, ismét a kezemet nyújtva felé. Gyanakodva mered rám, mintha lenne valami buktató, abban, amit mondok. Mintegy utolsó ajánlatként hozzáfűzöm:

– Ha akarod, szerződést is írhatunk róla.

Úgy látszik, ez a mondat beválik, ugyanis a tenyerembe csúsztatja a kézfejét, erősen megszorítva azt.

– De ha átversz, halott ember vagy.