A tűz magas lángjai lobognak előttem. Kezemben szorongatom
azt a két apró plüsst, amit az utolsó találkozásunk után vettem magunknak,
kiengesztelésképpen. Meglepetésnek szántam, de most már csak teher. Éjszaka nem
szűnnek a rohamok, pedig már minden emlékünket beletettem egy cipősdobozba.
Inseong… Ha
belegondolok, hogy mi minden történt közöttünk, hogy mennyi mindent átéltünk az
alatt a pár hónap alatt, összeszorul a szívem. A gyomrom görcsbe rándul a kis
figurák láttán, amik eddig elűzték a kínzó magányt az ágyamból, és amelyek
olyan sok könnyet láttak. Egyedül ők látták a kínlódásomat a sötétben, ők
hallották a kapkodó lélegzetvételeimet, és azt, ahogy álomba zokogtam magam. De
ennek, ettől a pillanattól vége.
Ha ő
túllépett rajtam, nekem is ideje elfelejtenem a boldog hónapokat, amiknek végül
én magam vetettem véget. Azt akartam, hogy tartson vissza, hogy, ha kell,
erőszakkal marasztaljon. Hogy tegyen értünk valamit. Még ha felesleges is volt
a remény, én tényleg hittem benne.
Figyelem az
egyre csökkenő méretű lángokat és hagyom, hogy a könnycseppek legördüljenek az
arcomon. Szorítom a puha anyagot, nem tudom, valóban meg akarok-e tőlük válni.
Az utolsó hozzá fűző emlékeimtől.
Behunyt
szemekkel nyújtom ki a kezemet és ejtem el a koalákat. Tényleg itt a vége. Nem
akarom, és nem is tudom már tovább folytatni ezt a kínzó önmarcangolást. Letörlöm a
sós cseppeket a bőrömről, többé nem sírok. Nem sírhatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése