[XIUCHEN] Űr

Még az sem érdekel, hogy a közös polcainkról eltűntek a ruháim. Nem törődsz vele, mert „nem a te gondod”, meg menjek, ahova akarok. Mikor veszett ki a varázs? Mikor lettünk ennyire mások? Mikor változtál meg?

Talán azon a bizonyos havas éjszakán, amikor már egyikünket sem fűtötte az a vad szerelem, csak az apró parázs próbált még életet lehelni a kapcsolatunkba. Talán akkor, amikor közösen kezdtünk egy lakást bérelni, mert az apró szoba, ahol korábban meg-meglátogattál, túl kicsi volt kettőnknek. Talán a ráeszméléskor, hogy mégis mennyire végtelen az idő, amit együtt tölthetünk.

Elkezdtél úgy bánni velem, mintha egy szellem lennék a közös otthonunkba, én pedig hű maradtam ehhez a képhez; hangtalanul jártam, nehogy felébresszelek, ha korábban lefeküdtél aludni, inkább a kanapét választottam, hogy álmatlanul forgolódjak.

Mondd csak, Xiumin, mit rontottam el? Hol veszett el kettőnk, mikor lett az egységből egyén? Mikor lett a „mi”-ből „én” és „te”? Ó, ha tudnám...

Ha tudnám is, mi lenne? Nem lehet visszamenni, nem lehet megváltoztatni. Örökre beleégett a múlt kinyithatatlan könyvébe, kiradírozhatatlanul, áthúzhatatlanul, tökéletesen belesimulva a pergamenbe. A változás pedig rányomta a feltörhetetlen pecsétet, mi pedig itt maradtunk, árván, egymás nélkül, fájdalommal a szívünkben, magunkra hagyva.

Mondd csak, Xiumin... Neked is fáj? Az érzés, a hiány, hogy nem vagyok többé abban a lakásban?

Nem. Mert még az sem érdekel, hogy a közös polcainkról eltűntek a ruháim... Már miért érdekelne?

Az elmúlt napok eseményeinek margójára (tüntetések)

  Sziasztok, Odi vagyok. Vagy eredeti nevemen Samu Bernadett, mint azt többen tudhatjátok. Nem kenyerem a politizálás, nem szoktam ilyen témákban a hangomat hallatni, nem is nagyon van kinek, de most már nem tudom szó nélkül hagyni a dolgokat. Én sem. 

  Gondolom, mindenki hallott az elmúlt pár na tüntetéseiről, még ha nem is a közmédiából (mert ha jól tudom, összesen egy percet szántak a megmozdulásokra), hanem facebook posztokból, internetes hírportálokról. Én nem voltam kint, és ezt, valahogy szégyellem. Ott kellett volna lennem Budapesten, vagy legalább azon, amit tegnap szerveztek Pécsett, ami azért mégiscsak három órával közelebb van, mint Budapest. De nem mertem, mert féltem. Féltem, hogy elragad a hév, és kitör belőlem az a bizonyos, április nyolcadika óta érődő düh, keserűség és csalódottság, amiről tudom, hogy ott van bennem. Féltem, hogy bekerülök a rendőrségi adatbázisba, és ezért elbúcsúzhatok attól, amit a célomnak tekintek, a tanári pályától. Egyszerűen csak féltem, hogy annyi a jövőmnek. 

  De realizálnom kellett magamban, hogy ha így folytatódik, ami ebben az országban megy, akkor aztán teljesen mindegy, hogy van-e a bűnlajstromomon valami, vagy sem, ugyanis, ha a helyzet még ennél is rosszabb lesz, eltűnök innen. Elmegyek Franciaországba, vagy Kanadába, vagy valahova, ahol tudok valamit kezdeni a nyelvtudásommal, esetleg Angliába, hiszen ott milyen sok a magyar. Vagy valahova, csak ne kelljen itt leélnem az életemet. 

  De én szeretem a hazámat. Szeretem ezt az országot, szeretem a nyelvünket, és lehet bármilyen furcsa, valamilyen szinten büszke vagyok a történelmünkre. '48-ra, '56-ra, arra, hogy amikor kellett, és amikor elege lett az embereknek az elnyomásból, felálltak. Kiálltak magukért, mert nem tetszett nekik a rendszer, nem tetszett, hogy olyanok döntenek helyettük életbe vágó dolgokról, akik meg sem hallgatják, mit akarnak, csak azt nézik, hogy nekik mi a jó. 

  Hová tűnt belőlünk ez a magyar mentalitás? Nem az, hogy csendben tűrünk, amíg elbasszák az életünket, hanem hogy kiállunk magunkért, és kitörünk a minket szorító béklyókból? 

  Vannak, akik ezt már elkezdték. Akik kimennek a tüntetésekre, akik kiállnak a kényszerből ott lévő rendőrök elé. Nem azok, akik kommenthuszárkodnak, mert azt hiszik, nem lesz ebből semmi. Ha így állunk hozzá, tényleg nem is lesz. De ha mindenki, aki csak a számítógép mögül osztja az észt, igenis kimenne az utcára, hogy megmutassák, hogy „Veletek vagyunk” és hogy „Többé nem engedjük”, akkor igenis van értelme. 

  Samu Bernadett vagyok, tizenkilenc éves. És ott leszek a következő tüntetésen, amire lehetőségem lesz elmenni. Ugyan az anyagiak nincsenek meg, hogy Budapesten tüntessek, de a következő, környékbeli megmozduláson biztosan ott leszek. Mert muszáj. Mert mindenkinek muszáj lenne.

[CHANBAEK] Ajándék Kai módra

– Tudod, a titkok azért vannak, hogy megtartsák őket, nem azért, hogy kikotyogd azoknak, akiknek főleg nem kéne tudnia róla – sziszegem Jongin arcába dühösen, majd folytatom az idegesen fel-alá járkálást. Ha tényleg elmondta Baekhyunnak, nekem annyi, még a barátságunkról is lemondhatok, ami legalább eddig megvolt.

– Sajnálom, jó? – kiált rám kétségbeesetten. – Egy szóval sem mondtad, hogy ne mondjam el senkinek! Azt hittem, nem ártok vele, ha megbeszélem Sehunnal, honnét tudhattam volna, hogy meghallja?

– Mond neked az a szó valamit, hogy titok? – kérdezem, ezúttal már ordibálva, mire elhagyja a szobát. A menekülés mindig is jól ment neki a kínos dolgok elől. Nem bírom türtőztetni magam, hozzávágom az egyik vázát a falhoz feszültségemben, ami így apró darabokra törik, majd a kabátomat magamra kapva, és a telefonomat zsebre téve elhagyom a srácokkal közös lakásunkat, hogy kiszellőztethessem egy kicsit a fejemet.

December közepére érkezve már minden tele van a karácsonnyal, giccses díszítések, és idegesítő zene szól mindenhonnan. Ki nem állhatom ezt az ünnepet, nagyon régóta nem arról szól, amiről kéne. A szeretet helyét felváltották a minél drágább ajándékok, az otthoni, anyu által sütött süteményeket a bolti tésztás desszertek, vagy száraz kekszek. A hangulatot már csak nem odaillő dalokkal próbálják az emberek megteremteni, és valójában saját magukat vezetik meg azzal, hogy ennyi időt fordítanak erre a teljesen felesleges három napra.

Pont ezért nem is terveztem bármit is venni a srácoknak. Megbeszéltük a bandával, hogy nem díszítünk fát, nem foglalkozunk az ünneppel, egyszerűen csak egy-egy pohár jó minőségű pezsgővel köszöntjük Jézus születésének napját. Bár tény, hogy Lay nem tölti velünk ezt az időt, de ettől függetlenül is, kevés lesz nyolcunkra egy üveg, így végül egy italbolt előtt elhaladva veszem a bátorságot, hogy még kettőt a készlethez csapjak.

Hosszú sétám közben kezd szállingózni a hó, ezzel véglegesen megteremtve a karácsonyi hangulatot. Baekhyun valószínűleg látni sem akar, haragszik rám, sőt, lehet, hogy teljesen megutált. Elvégre ki ne gyűlölné a legjobb barátját, akiről kiderül, hogy szerelmes belé? Ez a legnagyobb indokom, hogy miért nem akarok visszamenni. Természetesen, emellett ott van az is, hogy nem akarom látni Kait, miután ennyire elbaszott mindent, és nem akarok a többiek kérdő és sajnálkozó szemeinek kereszttüzében végigvonulni a lakáson, a... Baekhyunnal közös szobába. Picsába, hogy erre nem gondoltam.

Előveszem a telefonom, hogy a nővérem számára nyomva a képernyőn azonnal kicsöngjön.

– Szia, Yoora – szólok bele kissé félénken, próbálva leplezni a könyörgést és az enyhe dühöt.

– Szia Channie. Mi a helyzet, mi a baj? – kérdezi, és érzem, hogy átlátott rajtam. Ez mindig is így volt, ha hozzá fordultam valamiért, már a hangomból tudta, ha baj volt. Annyira kedves, és gondoskodó volt velem egészen születésem óta, még akkor is, amikor megtudta, hogy a férfiakhoz vonzódom...

– Tölthetném nálatok az éjszakát? – kérem, kínosan a tarkómat vakargatva. Kellemetlenül érzem magam, amiért ilyen szívességet kérek, így inkább megmagyarázom neki a dolgot. – Baekhyun megtudta.

– Úristen, Chan, jól vagy? Persze, hogy jöhetsz hozzánk, tudod, hogy bármikor szívesen látunk. – Annyira megmelengeti a szívemet, amikor vele beszélgetek. Ha vele vagyok, minden olyan egyszerű és jó. Mint otthon.

A nővérem társasága felmelegít, elpárologtatja a dühömet Jongin iránt, és valahogy egy rövid időre az indokolatlannak tűnő aggódásomat is megszünteti azzal kapcsolatban, hogy mi lesz Baekhyunnal. Kiönthetem neki a szívemet, bármiről is legyen szó, ő megért. A hallgatása már magában többet jelent, mint az összes vigasztaló vagy csitító szó, amit bárki mástól kaphatnék.

– Biztos vagyok benne, hogy akármit is hallott Baek, nem neheztel rád. Hiszen nem olyannak ismerem, sőt, szerintem te sem. Meg tudjátok ezt beszélni, amikor eljön az idő. Aztán ki tudja, azok után, amiket elmondtál, lehet, hogy ő is szeret téged – simítja tenyerét a kézfejemre elnézően mosolyogva.

Igaza lehet. Sőt, általában igaza van. Egyszerűen csak a rettegés, hogy elveszíthetem a legjobb barátomat, ha csak rá gondolok, a földhöz szegez.

– Holnapután egyébként is szenteste. Menj oda hozzá, és mondd el neki. Jobb, ha a te szádból hallja, mintha másoktól – mondja még, majd feláll, és elindul lefeküdni, egyedül hagyva engem a gondolataimmal. Hiába, tudja, hogy mikor mire van szükségem.

Igen, el kell mondanom neki, ez biztos. Együtt dolgozunk, ez nem maradhat megbeszéletlenül, még véletlenül sem, mert csak felesleges veszekedéseket és feszültséget szítana az egész csapatban. Ráadásul ez kettőnk ügye, nem Kaitól kellett volna megtudnia.

Biztos, hogy ezért haragszik, hogy nem tőlem tudta meg, mint mindig, amikor valamit először másnak mondok el, nem neki. Ilyenkor mindig iszonyat dühös, kiakad, és napokig nem beszél velem... Azt hiszem, tényleg az lesz a legjobb, ha huszonnegyedikéig itt maradok Yooránál.

Az idő nagyon gyorsan telik, főleg, ha a testvérével tölti az ember. Meghívtam vacsorázni egy étterembe, de felismertek, még a sapka és az öltözet ellenére is, így az egész esténk káoszba fulladt, másnap pedig már jöttem is el. Most pedig itt állok, egy virágbolt előtt, és nem tudom eldönteni, vajon illik-e ilyen esetben virágot vinni, és ha igen, milyet. Meg egyébként is, mi van, ha valaki észrevesz, és lefotóz a csokorral? Iszonyat kínos helyzetbe kerülnék.

Így maradtam a csokinál, mint ajándék. Baeknál az amúgy is mindig beválik, így bármikor ki lehet engesztelni, akármilyen dühös is.

A lakás ajtaján belépve meglepődve fogadom a teljes némaságot, mint régi ismerőst. Utoljára akkor volt ilyen, nos... Miután Luhan, Tao és Kris is itt hagytak minket, elvitték a cuccaikat, ezzel is csak ürességet hagyva maguk után. Viszont, legnagyobb döbbenetemre, annak ellenére, hogy úgy döntöttünk, nem díszítünk, egy aranyban és vörösben pompázó karácsonyfa virít a nappali közepén.

– Áh, szia Chan – lép ki a konyhából Baekhyun, egy bögrével a kezében. Meg sem próbálkozik a mosollyal, látszik az arcán, hogy feszült, szemeit ide-oda járatja a fa és köztem.

– Szia, Baek. Hogy vagy? – kérdezem, miközben megszabadulok a sálamtól, a cipőmtől és a kabátomtól. Próbálom minél tovább húzni a folyamatot, legalább addig sem kell ránéznem. Azonban nem válaszol, így egy pillantást vetve rá, észreveszem, hogy engem mustrál. Vizsgálódóan, mintha még sosem látott volna.

– Forró csokit? – nyújtja felém a bögrét, direkt kerülve a válaszadást. Egy hosszú lépéssel eljutok hozzá, hogy elfogadjam az ajánlatát, és az immár üres kezébe nyomjam a tábla étcsokoládét.

– Bocsánatkérés – magyarázom, értetlen tekintete láttán. – Amiért nem tőlem tudtad meg, és amiért így eltűntem majdnem három napra.

– Mit kellett volna tőled megtudnom? – kérdezi zavarodottan, láthatóan elvesztette fonalat, és most már én sem értek semmit. De hát Kai azt mondta... – Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért egy ilyen undorító emberrel kell egy szobában laknod, aki nem tud parancsolni az érzéseinek, és... – hadarja, a szemeiben pedig mintha könnyek látszanának. Most már végképp fogalmam sincs, mi folyik itt.

– Baekhyun, te miről beszélsz?

– Nem mondta el Jongin, hogy én... Szerelmes vagyok beléd? – mered rám csodálkozva, mire nekem is elkerekednek a szemeim, majd iszonyatos nevetésben török ki. Láthatólag nem érti, mi okozza a jókedvemet, így próbálom csillapítani magamat, és elmagyarázni.

– Kai nagyon átcseszett minket – jelentem ki, amint legalább egy kicsit kapok levegőt. – Nekem azt mondta, hogy véletlenül meghallottad tőle, hogy szerelmes vagyok beléd. Neked pedig – mutatok rá. – Ezek szerint azt mondta, hogy elmondta nekem.

Leesett neki. És nagyon nagyot koppant ráadásul, ugyanis egyik pillanatról a másikra iszonyatosan vörössé válik az arca dühében.

– KIM JONGIN – üvölti, ahogy elindul Sehunék szobája felé. Látom, ahogy bevágja az ajtót, de én valahogy nem tudok haragudni a srácra. Kész szenvedés lehetett végignézni a hülyeségeinket, ahogy kerülgettük egymást, mint a forró kását. Ez volt a karácsonyi ajándéka számunkra.

De azért jól esett látni azt a pofont, amit Baekhyun lekevert a csupa izom, félmeztelen srácnak. Mert jogos volt.

– Szóval akkor... Kölcsönös? – kérdezem, ezúttal már a saját szobánkban, magamhoz ölelve a kis pöttömöt, ő pedig válaszként csak hümmög a vállamba. Érzem, ahogy a megkönnyebbülés könnyei elárasztják a pulóveremet, de nem bánom. Csókot nyomok a feje búbjára, hogy érezze, itt vagyok neki, majd felnézek a plafonra. Egyenesen az ott pompázó fagyöngyre.