Sziasztok, Odi vagyok. Vagy eredeti nevemen Samu Bernadett, mint azt többen tudhatjátok. Nem kenyerem a politizálás, nem szoktam ilyen témákban a hangomat hallatni, nem is nagyon van kinek, de most már nem tudom szó nélkül hagyni a dolgokat. Én sem.
Gondolom, mindenki hallott az elmúlt pár na tüntetéseiről, még ha nem is a közmédiából (mert ha jól tudom, összesen egy percet szántak a megmozdulásokra), hanem facebook posztokból, internetes hírportálokról. Én nem voltam kint, és ezt, valahogy szégyellem. Ott kellett volna lennem Budapesten, vagy legalább azon, amit tegnap szerveztek Pécsett, ami azért mégiscsak három órával közelebb van, mint Budapest. De nem mertem, mert féltem. Féltem, hogy elragad a hév, és kitör belőlem az a bizonyos, április nyolcadika óta érődő düh, keserűség és csalódottság, amiről tudom, hogy ott van bennem. Féltem, hogy bekerülök a rendőrségi adatbázisba, és ezért elbúcsúzhatok attól, amit a célomnak tekintek, a tanári pályától. Egyszerűen csak féltem, hogy annyi a jövőmnek.
De realizálnom kellett magamban, hogy ha így folytatódik, ami ebben az országban megy, akkor aztán teljesen mindegy, hogy van-e a bűnlajstromomon valami, vagy sem, ugyanis, ha a helyzet még ennél is rosszabb lesz, eltűnök innen. Elmegyek Franciaországba, vagy Kanadába, vagy valahova, ahol tudok valamit kezdeni a nyelvtudásommal, esetleg Angliába, hiszen ott milyen sok a magyar. Vagy valahova, csak ne kelljen itt leélnem az életemet.
De én szeretem a hazámat. Szeretem ezt az országot, szeretem a nyelvünket, és lehet bármilyen furcsa, valamilyen szinten büszke vagyok a történelmünkre. '48-ra, '56-ra, arra, hogy amikor kellett, és amikor elege lett az embereknek az elnyomásból, felálltak. Kiálltak magukért, mert nem tetszett nekik a rendszer, nem tetszett, hogy olyanok döntenek helyettük életbe vágó dolgokról, akik meg sem hallgatják, mit akarnak, csak azt nézik, hogy nekik mi a jó.
Hová tűnt belőlünk ez a magyar mentalitás? Nem az, hogy csendben tűrünk, amíg elbasszák az életünket, hanem hogy kiállunk magunkért, és kitörünk a minket szorító béklyókból?
Vannak, akik ezt már elkezdték. Akik kimennek a tüntetésekre, akik kiállnak a kényszerből ott lévő rendőrök elé. Nem azok, akik kommenthuszárkodnak, mert azt hiszik, nem lesz ebből semmi. Ha így állunk hozzá, tényleg nem is lesz. De ha mindenki, aki csak a számítógép mögül osztja az észt, igenis kimenne az utcára, hogy megmutassák, hogy „Veletek vagyunk” és hogy „Többé nem engedjük”, akkor igenis van értelme.
Samu Bernadett vagyok, tizenkilenc éves. És ott leszek a következő tüntetésen, amire lehetőségem lesz elmenni. Ugyan az anyagiak nincsenek meg, hogy Budapesten tüntessek, de a következő, környékbeli megmozduláson biztosan ott leszek. Mert muszáj. Mert mindenkinek muszáj lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése