[XIUCHEN] Farkasálom ~ Ötödik fejezet - Ragadozó

Kínos csend feszül közénk, ahogy az egyre szűkülő utcán haladunk, pillanatról pillanatra közelebb kerülve a másikhoz. Azt ígérte, hogy hazakísér, mert „túl sötét van ahhoz, hogy valaki egyedül sétálgasson”. Főleg, miután olyan brutálisan megöltek egy embert.

Persze, arról fogalma sincs, ki volt a tettes, de valószínűleg ha tudná, nem lépdelne mellettem ilyen nyugodtan.

– Felismertem a pillantásodat, amikor először rám néztél, tudod? – szólalt meg végül Taehyung, teljesen nyugodt hangon, mintha csak az időjárásról fecsegne. – Szinte láttam, ahogy megismertél, a gondolataid, csak egyetlen másodpercre, de kiültek az arcodra – folytatta mosolyogva, én pedig hirtelen megtorpanásomból ismét felvettem az ütemét, mintha mi sem történt volna. Meglepett, hogy ilyen nyíltan beszél, bár fogalmam sincs, mire akar kilyukadni. Úgy viselkedik, mintha tudna valamit, ami bár esélytelen, de ha mégis...

Ha mégis, akkor elcsalod valahova, és megölöd. Az első, és legfontosabb szabály: nem hagyunk szemtanúkat.

– Láttam a szemeidben a vágyat. Akarsz engem, még ha nem is mered bevallani magadnak.

– Várjunk... – szakítom félbe, és ezúttal tényleg megállok a lépés közben. – Te mégis miről beszélsz?

Félreértette volna a szemeimben lévő gyilkolási ösztönt? Szexuális vágyat képzelt a helyére? Abszurdum! De hát én nem is...!

A sokk, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan úszik tovább. Az érzések megváltoznak, a gondolataim más irányt vesznek, ahogy több oldalról is belegondolok ebbe a hirtelen feltárulkozó lehetőségbe. Felhasználhatom őt. Megtörhetem, mielőtt véget vetek az életének. Darabokra zúzhatom a lelkét, mielőtt a testét kiállítom, mint egy szobrot a műteremben.

– Nem jól gondolom? – vet rám kétkedő pillantást. Lehajtom a fejem, mintha szégyenkeznék emiatt, kézfejemet a tarkómra csúsztatom, azt sugallva, hogy kínos nekem az egész szituáció.

– Sajnálom – kérek bocsánatot a semmiért, miközben azon gondolkozom, vajon mi változtatta meg a korábban megismert, szégyenlős, kissé félénk fiút. Az a két korsó sör? Nem valószínű.

Ez lett volna a terve? Hogy közel kerüljön Kim Jongdae-hez, az íróhoz? Vagy esetleg tényleg tudja, hogy meg akarom ölni? Mi lenne a helyes?

Ne pánikolj. Ne légy paranoiás. Attól még, hogy valaki flörtöl, még nem biztos, hogy ártani akar. Nem mindenki olyan, mint te.

A nevetése ijesztően hangosan visszhangzik az üres utcán, határozottan jókedvű, mégis kissé kínos felhanggal. Értetlenül pillantok az arcára, de csak a vidámság nyilvánvaló jeleit látom rajta. Most vagy túl jó színész, vagy csak átvert, hogy egy jót szórakozzon.

– Ne haragudj, csak... – törölgeti meg a szemét látványosan, nagyot sóhajtva. – Teljesen úgy néztél ki, mint akit halálra rémítettem. Tudod, az a tipikus „Miféle elmebeteggel hozott engem össze a Sors?”-féle rémület.

Nem, valami nem stimmel. Annyira megválogatja a szavait, annyira figyel arra, hogy mit mond...

– Mit akarsz valójában? – kérdezem komoran, mire az ő szemeiből is eltűnik a szórakozás. Tesz felém egy lépést, ezzel majdhogynem a falnak taszítva engem, szinte érzem a vibrálást körülötte.

Látszik, hogy szerepet játszik. De vajon milyet? Mi késztetheti rá? Mit akar tőlem?

Jobb kérdés: mit nem? Ne csak nézz, láss is, idióta. Lásd a vágyat a szemeiben, hogy konkrétan nekipréseli a hátadat a falnak, és csak közeleg, anélkül hogy bármiféle engedélyt kérne. Téged akar.

Fölém magasodik, tekintete az enyémről a számra vándorol, mintha csak várna valamire. Talán egy jelre, vagy hogy én kezdeményezzek.

Hova tűnt belőled a ragadozó, aki nyugodt szívvel ölte meg Luhant? Nem a prédája vagy, nem nézhet rád így...

Igaza van. Gunyoros mosolyt villantok, majd az ajkai után kapok. Nem ellenkezik, nyelveink vad táncba hívják egymást, de ez nem egy sima csók. Itt a dominanciáért folyik a harc.

Nem hagyom, hogy uralkodjon felettem, mert én vagyok a ragadozó. Én vagyok a gyilkos.

Fordítok a helyzetünkön, ezúttal ő kerül a fal és közém, én pedig nem vagyok rest kihasználni a helyzeti előnyömet, csuklóit a feje mellé emelve szorítom le. Belemosolyog a vad csókba, mikor kiserken a vére egy erősebb harapásom után. Kifulladva válik el tőlem, ajkai élénken vöröslenek.

– Ezt nem itt kéne folytatni, nem igaz? – kérdezi, még mindig vigyorogva. Morogva eresztem el vékony kezeit, hogy elinduljak az utca végén lévő társasház felé. Észre se vettem, hogy már az utcánkban vagyunk, annyira lekötött a furcsa viselkedése. Csendben követ, mintha csak az árnyékom lenne, amíg beszállunk a liftbe. Ismét az ajkaim után kap, nem ellenkezem. Ezúttal valamivel lágyabb, behódolóbb. Elismerte a vereségét.

Nyílik a liftajtó, Taehyung elválik tőlem. Kicsit olyan hatást kelthetünk, mint a szétrebbenő madarak. A fémdoboz kijárata felé fordulok, és legnagyobb meglepetésemre egy megdöbbent Minseokot találok a folyosón, ahogy minket néz. Arca sápadt, látszik rajta a teljes sokk, ahogy minket... Nem is, ahogy a mellettem lévő srácot bámulja.

– Tae... – suttogja, és hangjából valami keserű fájdalom hallatszik. Értetlenül vándorol tekintetem a két férfi között, iszonyatosan zavar, hogy én vagyok az egyetlen, aki semmit sem tud.

– Minseok, meg tudom magyarázni – próbál mentegetőzni a mellettem lévő kétségbeesetten, aki az előbb még az én számban kereste az élvezeteket. Talán jobb lenne lelépnem, és nem belekeveredni egy ilyen civódásba...

Mégis maradok. Egyszerűen hajt a kíváncsiság, melyikőjük mit fog reagálni erre a láthatóan nagyon kínos helyzetre.

Vannak ötleteim, mégis mi lehet kettőjük között, de semmit nem tudok biztosra. Így az egész helyzet teljesen kiszámíthatatlan, ahogy ott állnak, egymással szemben. A liftajtó kezd becsukódni, de rányomok a nyitvatartási gombra, majd kitessékelem Taehyungot a fémdobozból.

– Talán jobb lenne odabent megbeszélni a dolgokat, nem, Xiu? – kérdezem a még mindig szoborrá fagyott lakótársamtól, mire mereven bólint, és visszafordul a lakásunk felé. Ebből nem fogok jól kijönni...

Főleg úgy, hogy így már meg se ölheted. Gyanús lenne, ha megint Minseok ismeretségi köréből kerülne ki egy halott. A kis „naplója” után pedig végképp más terveink vannak vele. Nem hagyhatjuk, hogy gyanúba keveredjen.

Állj... Milyen terveink? Én nem terveztem semmit, még át se tudtam gondolni, mi legyen a következő lépés, nem hogy terveket szövögessek.

Én mindig egy lépéssel előtted járok.

Taehyung láthatóan ismeri a járást a lakásban, ugyanis egyből a konyhába megy, ahol egyszerűen csak kiszolgálja magát egy doboz sörrel, majd hoz egyet nekem és Xiunak is. Síri csend és hullaszag, leginkább ez jellemzi a körülöttünk elterülő feszültséget. Nem veszek tudomást a Minseoktól származó, Tae felé irányuló gyilkos pillantásokról, se a Taetől érkező néma segélykérésről, egyszerűen csak élvezem, hogy a részese lehetek ennek a felettébb izgalmas vihar előtti csendnek, és az utána érkező természeti csapásnak.

Némán figyelem meg őket, és vonom le a következtetéseket. Ők ketten együtt voltak, talán nem is olyan régen. Ezt bizonyítja, hogy az angyalszerű srác ismeri a járást, méghozzá láthatóan igen jól. Vagy ő szakított Minseokkal, vagy megcsalta, legalábbis a lakótársamtól érkező pillantások erről árulkodnak.

Ez megmagyarázza a dobozokat, amik azóta nem lettek eltakarítva a sufniból, hogy ideköltöztem. Taehyung itt lakott.

– Szeretnétek kettesben megbeszélni a dolgokat? – kérdezem, mire mindketten felém fordulnak. – Kimehetek, ha gondoljátok...

– Nem.

– Igen – érkeznek egyszerre a válaszok. Na, és ilyenkor mit csináljak?

Végül Xiunak engedelmeskedve, ülve maradok, és próbálok úgy csinálni, mintha itt se lennék. A némaság még mindig körülölel bennünket, látszik Minseokon a várakozás, Taehyungon pedig az, hogy a szavakat keresi.

Belekortyolok a sörömbe, hátha ez a rezignált cselekvés felzavarja őket ebből a néma csendből.

– Mentségemre szóljon, fogalmam sem volt róla, hogy ismeritek egymást – emeli fel a kezét védekezően. Felvonom a szemöldököm. Azért fel kellett volna ismernie a házat amiben lakott. – És mielőtt félreértenéd, Minnie...

– Ne szólíts így! – csattan fel Xiu, szemei szinte szikrákat szórnak a dühtől. – Minden jogodat elvesztetted arra, hogy akár csak megszólíts, amikor felhoztad ide azt a kurvát.

Bingó! Megcsalás.

– Ugyan már, még mindig amiatt haragszol? Mintha nem tisztáztuk volna, hogy nem vagyunk együtt, csak néha-néha... Melegítjük egymás ágyát. – Rám pillantva gondolja meg magát a mondat közben, próbálva kissé szofisztikáltabban megfogalmazni a lényeget. Xiu szemébe néz, és láthat ott valamit, ami nem tetszik neki, megemeli a hangját. – Ó, nem, ismerem ezt a pillantást, Minseok. Nincs jogod így meredni rám, miután megdugattad magad velem, hogy aztán a féltékeny libát játszva kidobj innen, és idehozd ezt a... Gyilkost.

A rám vonatkozó kifejezés hallatára megdermedek.

Tudja. Tudja. TUDJA! – ordít belső hangom, és egyfolytában a veszélyt jelző vészcsengő szól a fülemben. Elneveti magát, gondolom az arcomra kiült kifejezés láttán. Küszködök az ösztönnel, hogy itt és most leüssem és végezzek vele, és Xiuval egyaránt.

Xiuval nem. Ő fog segíteni kiállítani a remekművedet. Ő a szarvas, aki embervért iszik.

Felállok eddigi ülő pozíciómból, és nyugalmat erőltetek az arcomra.

– Gyilkos? – kérdezek rá, a hanghordozásom nem árul el semmit. Egy pillanatra mintha megijedne, de aztán határozottan bólint.

– Megölted Luhant – jelenti ki teljes magabiztossággal, mire ragadozó-mosolyra húzom a számat. Közelebb lépek hozzá, Minseok csak csendben figyeli a közjátékunkat. Nem mer közbeavatkozni, de láthatóan fáj neki barátja halálának felemlegetése.

Ezt nem bocsáthatjuk meg, nem igaz? Bántotta a kis szarvasunkat, bűnhődnie kell.

Pontosan. Holtan is könyörögnie kell a megbocsátásunkért.

– Tudod, Taehyung – ízlelgetem a nevét a számban, mint egy kellemes falat húst. – Ha tényleg én vagyok Luhan gyilkosa, akkor ez volt életed legnagyobb, és egyben utolsó hibája. – Xiu sokktól dermedt arcára pillantva alaposan átgondolom a következő szavaimat, de végül csak úgy kicsúszik a számon a mondat, mintha nem is én lennék. – Szóval rábasztál.

Mögé kerülök, és nyakát szorosan átfogva, erősen tartom, hogy ne kaphasson levegőt. Egészen addig tartom, amíg el nem veszíti az eszméletét. Nem szándékozom megölni. Még nem.

Gyorsan előkapok a konyhai fiókból két gyorskötözőt, hogy rögzítsem a lábait és a kezeit, majd egy ronggyal bekötöm a száját, hogy még véletlenül se tudjon kiabálni, ha felébredne.

– És akkor most, Xiu... Beszélgessünk.

[XIUCHEN] Farkasálom ~ Negyedik fejezet - "Csak nehogy a nap végére holtan végezze..."

– Megmondtam, hogy nem leszek a kurvád – áll ellen határozottan, ezzel azonnal meg is szakítva azt a gondolatmenetem, hogy vajon mennyire puhák lehetnek az ajkai. A hirtelen visszautasítás kijózanít, nem is tudom, hogy képzeltem. – Főzök rád, mosok, takarítok, felszolgálom a kávédat, állom a rezsi felét, de nem fogok lefeküdni veled, csak hogy ne kelljen fizetnem.

– Igazad van, sajnálom. Nem fordul elő többé – kérek elnézést, majd visszafordulok a laptophoz, hogy folytassam az írást, de nem tudok koncentrálni. Miután némán kimegy a dolgozószobából, hátradőlök, és felhagyok a tettetéssel, nem teszek úgy, mintha csinálnék is valamit.

Korábban soha nem vágytam másra. Sem nőre, sem férfira, ezek a fajta érzelmek mindig elkerültek. Most mégis, Minseok úgy vonz magához, mint fény a pillangót, mint legyet a légypapír. Mint farkast a vad. De ez talán nem is a vágy, csak a szomjúság, hogy megtapasztaljak valamit, amiről még fogalmam sincs.

Képtelen vagyok visszarázódni a történet fonalába, mintha Xiuminnal együtt az ihletem is távozott volna. Így hát, otthagyva a kihűlőfélben lévő kávémat, és a félkész fejezetet megnyitva a képernyőn, felkapom a kabátomat, hogy amilyen hamar csak lehet, elhagyjam a lakást. Ki kell szellőztetnem a fejem, mielőtt olyat tennék, amit később megbánok. Mielőtt a lakótársam lenne a második áldozatom.

Az egyik újságosnál veszek egyet az egyik aznapi lapból, amelyben, nagy meglepetésemre, írnak a temetőben talált holttestről. A szúrások számából hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságnak hiszik, és őszintén szólva, még magam sem emlékszem, hányszor mélyesztettem el a pengét Luhan testében.

– Csak azt nem értem, miért exhumálták a testet... – motyogom saját magamnak, de legnagyobb szerencsétlenségemre valaki megáll mögöttem, és tökéletesen hallja, amit mondok.
– Ezt hogy érted? Nyilván, azért exhumálnak egy testet, hogy újra megvizsgálják. Gondolom, aki eredetileg ott lett eltemetve, szintén egy gyilkosság áldozata lett, mint az újdonsült lakótársa... – lendül bele a csevegésbe az idegen, én pedig érdeklődve fordulok meg. Vajon ki az, aki csak úgy, bármiféle ismeretség nélkül szóba akar állni velem? – Egyébként Kim Taehyung vagyok, örvendek – nyújtja felém a kezét, de leragadok az arcánál.
Nem, ez nem lehet... Ugyanaz az arc. Teljesen ugyanaz.

Kim Taehyung az az angyalszerű férfi, aki megjelent az álmomban. Akit megöltem, aki ragadozóvá tette a szarvasomat. Mintha csak a sors sodorta volna elém, ezzel biztatva arra, hogy folytassam, amit elkezdtem. Hogy egy ember megölése még nem elég, és nem enyhíti a szomjamat. A vékony nyaka milyen gyönyörű lehet egy vörös vágással díszítve, a teste kifeszítve... Vajon hogy fest a sápadt bőr, amikor még ennél is fehérebb? Igazi, kikötözött, véres angyalt akarok belőle csinálni.

– Kim Jongdae, úgyszintén örvendek – rázom meg a felém nyújtott kezet mosolyogva. Szeme elkerekedik a nevem hallatára, pedig meglehetősen biztos vagyok benne, hogy ez a keresztnév nem olyan ritka Dél-Koreában. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, ahogy még erősebben szorít rá a kézfejemre, mindenesetre elég furcsán nézek rá.
– Az a Kim Jongdae? Aki A maradás árát és az Univerzumot is írta?

Csak elképedten bólintok a könyveim címének hallatára. Nem túl gyakori, hogy az emberek felismernek a nevemről, sőt, még kezdő kötetem címét is tudják.

– Nagyon nagy rajongód vagyok, a kezdetektől. Tényleg, már a legelső történetedet is olvastam, a Futótüzet, és... – Őszintén szólva, képtelen lennék a fecsegését hallgatni a munkáimról, ha nem nézne ki teljesen úgy, mint aki az álmomban szerepelt.

Meg akarom ölni. Végig akarom húzni a késem a nyakán, hogy lássam az először csak kibuggyanó, majd spriccelő vért, ami beterít mindent.

Talán túl sokáig bámulom a nyakát, mert arra eszmélek, hogy a vállamhoz érve vonja fel magára a figyelmem. A kezében egy könyv hever, a borítójából ítélve az Univerzum.

– Ne haragudj, tudom, hogy nagy kérés, de... Adnál egy autogramot? – nyújtja felém a kötetet, én pedig szó nélkül magamhoz veszem és aláfirkantom a nevemmel és az eldobható telefonom számával.

– Ha esetleg beszélgetni, vagy iszogatni támadna kedved – kacsintok rá, majd hátat fordítva neki folytatom a céltalan sétálgatást. Azonban tíz méterre sem távolodok el a sráctól, a mobilom megcsörren, és egy teljesen ismeretlen számot ír ki. Felveszem, és Taehyung szól bele, hallhatóan örömtelien.

– Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg a te számod, és nem akarsz átverni. – A nevetése valahogy frusztráltságot kelt bennem, mintha már hallottam volna valahol, és elképzelni sem tudom, miért. Álmomban nem nevetett, legalábbis nem emlékszem rá, hogy így történt volna, így ez a valamihez való hasonlatosság elgondolkoztat és feszültté tesz.

– Nos, mint hallhatod, tényleg az enyém – felelem megjátszott mosollyal, majd hátrafordulok, hogy a bizalmatlan srác szemébe nézek. Rákacsintok, és még egy csábos mosollyal is bepróbálkozok, ezzel igyekezvén rávenni, hogy biztosan felhívjon később. Én pedig készen állva fogom várni, hogy megkeressen.

Hazaérve boldogan fütyörészve lépek be a lakásba. Már csak meg kell várnom, hogy csörögjön a telefon.

A konyhába érve veszem észre, hogy tulajdonképpen minden csillog-villog, patyolat tiszta a padlótól kezdve a szekrények tetejéig, tulajdonképpen az egész ház, Minseok pedig épp egy kendővel a fején mossa fel a nappalit. Látom rajta, hogy koncentrál, teljesen kizárva a külvilágot, így mellé lépve teszem a vállára a kezem, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Összerezzen, riadtan pillant rám, és amikor a szemembe néz, még jobban megrémül.

– Mi a baj, Xiu? – kérdezem, enyhe aggódást csempészve a hangomba, de próbálom nem túlzásba vinni. Hülyén venné ki magát.

– Luhan...

A szemei, mintha csak egy hirtelen feltörő patakból jönnének, megtelnek könnyekkel. Mit tehetnék ilyenkor? Guggoljak mellé, és vigasztaljam meg? Olyan álszentnek tűnik...

És mégis ez mikor is érdekelt utoljára?

Végül letelepedek Minseok mellé, és a karjaim közé húzva csitítgatom a sírdogáló srácot. Tény, nem gondoltam bele, hogy meg fogja gyászolni, és mindennek én leszek a szemtanúja, de még akkor is megérte volna, ha utána egy egész családnak kell kisírnia magát a vállamon.

– Elmondod mi történt? Bántott? – A tettetett aggódás úgy látszik, beválik, kikerekedett szemekkel néz rám, mintha a feltételezés olyan hihetetlen lenne.

– Meghalt. Megölték – a szó végén elcsuklik, ismét sírásba kezd, én pedig megnyugtató köröket simogatok a hátára. Csendben ülünk a továbbiakban, mígnem elszunnyad a karjaimban. Felemelem karcsú testét – olyan vékony... –, hogy legalább valami kényelmes helyre fektessem, így beviszem a szobájába, és ledöntöm az ágyára.

Ha jobban belegondolok, még nem is jártam idebenn. A falak valamiféle különös energiát árasztanak magukból, nyugtalanságot. A sötét vörösesbarna leginkább az alvadt vér látványára hasonlít a falakon, a fekete ágy, a sötétszürke ágyneművel mintha beleolvadna az összhatásba. Személyes tárgyak nem nagyon vannak: se egy fénykép, se valami emléktárgy, mintha csak aludni járna be ide. A makulátlan rendet egyedül talán az íróasztal körüli, széthagyott papírlapok törik meg.

Csendesen odalépek, és kezembe veszem a teleírt fecnit. Olvasni kezdek, nem tudok megálljt parancsolni a kíváncsiságomnak, még ha tudom is, hogy mennyire nem illik beleütni az orrom mások magándolgaiba.

A szemeim csak úgy falják a sorokat, és pillanatról pillanatra váltok megdöbbentből hitetlenné, majd majdhogynem dühössé.

„El kellett volna mondanom Jongdae-nek mindent. Az álmokat, hogy mennyire ugyanazok, mint amiket olvastam az írásában. És amikor megszólalt, hogy a saját álmait írta le, úgy éreztem, menekülnöm kell. Ha ő a farkas, ha tényleg ő az, akkor nem maradhatok vele sokáig.

Olyan az egész, mint egy jóslat, vagy mint egy rossz megérzés, ami ellen még tehetek. Mintha a tudatalattim azt sugallná, hogy „Fuss, különben olyan leszel, mint ő”, és ez megijeszt. Lehet, hogy beszélnem kellene vele, de nem vagyok elég bátor. Mi van, ha megtörténik az, ami az álomban, és megöl? Mint minden egyes alkalommal. Végez velem, és felfal. Vagy legalábbis elás valahova, valamelyik erdőbe, a világ végére, hogy senki ne találja meg a hullámat, és...”

Képtelen vagyok tovább olvasni. Visszateszem a papírlapot oda, ahol találtam, hogy ne legyen feltűnő a leskelődésem, majd elhagyom a szobát. Át kell gondolnom a dolgokat.

Tudja. – Ez az első dolog, ami az eszembe ötlik, amint leülök a dolgozóban, bár nem lehetek benne száz százalékig biztos.

És ha tudja? Mit csinálsz, megölöd? Az egyetlen társaságodat, aki elkészíti a kajádat, és aki az alibidet biztosítja, ha szükséged van rá, és lássuk be, nélküle majdhogynem teljesen életképtelen vagy...

Na, azért ez kicsit túlzás. De nem, nem akarom megölni. Túl sok gyanú terelődne rám, ha még egy hulla kerülne ki a közvetlen környezetemből. Ezért kell mindent nagyon alaposan átrágni, hogy mi legyen a következő lépésem.

Felhajtom a laptop tetejét, hátha az írás felszabadítja a leblokkolt agyamat, de csak meredek a megkezdett mondatra, amivel fogalmam sincs, mihez akartam kezdeni. Hogyan fejezzem be? Be kell egyáltalán fejeznem, vagy csak kezdjek bele újba? Szakítsa félbe valaki Rent, miközben az ölés részleteit meséli? Vagy csak fejezze be ott, ahol én is befejeztem: a temetőben?

Sokáig ülök csak, és agyalok a következő sorokon, majd ismét elindulok kiszellőztetni a fejemet. Mindkét telefonom zsebre rakom, hogy még véletlenül se legyek elérhetetlen. Elgondolkozom, hogy autóval, vagy gyalog vágjak-e neki az útnak, de végül az utóbbit választom.

A nap sugarai egyre jobban halványodnak, ahogy közeledünk a szürkületi időszakhoz, de én még mindig kinn bóklászom. Nem tudom, merre lehetek, minden valószínűség szerint eltévedtem Szöulban. A telefonommal hiába kutatok wifi után, egyszerűen nem találok sehol, így inkább a Minseok száma melletti kis zöld ikonra nyomok a képernyőn. Nem veszi fel, hosszas kicsengés után sem, lehet, hogy még mindig alszik.

A másik mobilt veszem a kezembe, és végigfutok a hívható emberek listáján. Rögtön a szemembe ötlik Kim Taehyung neve. Megtartom amolyan legvégső lehetőségnek, azonban, miután se a bácsikám, sem annak párja, de még a szerkesztőm se reagál a csörgésre, mély sóhajjal próbálom meg elérni legújabb ismerősöm.

Csak nehogy a nap végére holtan végezze...

Édes Istenem, hogy nincs egy nyugodt percem se.

Pedig akkor talán be tudnád fejezni az új fejezetedet. És talán nem lennének megint olyan farkasos álmaid...

– Ó, hogy fognád már be – morgom magamnak, mikor hirtelen a búgó hang megszűnik.

– Jongdae? – szól bele bizonytalanul az angyali hang, – Tényleg te vagy az? – kérdezi hitetlenül. Elmosolyodom a logikátlan gyanúsításra. Mégis ki más hívná ezen a számon? Hiszen még le is ellenőrizte, amikor megadtam neki.

– Igen, én vagyok. Csak azon gondolkodtam, tudod, hogy lenne-e kedved meginni valamit velem. – Ügyes csel, ha nem akarod beismerni, hogy mennyire eltévedtél. Meg egyébként is, mi rossz származhatna abból, hogy bedobunk pár sört?

Végülis... Valaki halála nem számít olyan rossz dolognak, nem igaz? Legalábbis a te szemedben biztosan nem.

– Persze, szívesen! – Az izgatottságtól remegő hang a vonal túlsó felén elhessegeti a felesleges gondolataimat, így teljes erőbedobással tudok valami támpontot keresni, hol találkozzunk Taehyunggal. Megpillantom az egyik táblán egy általam ismert park nevét, így azt adom meg a srácnak, majd kinyomom a mobilt, és én is elindulok.

Ha ma ölöm meg, az túl feltűnő, és nem is telik el elég idő a megismerkedésünktől számítva, hogy ne terelődjön rám a gyanú. Sokkal logikusabb lenne a közelébe férkőzni, elnyerni a bizalmát, sőt, már-már a barátjává válni, mintsem felelőtlenül eltemetni valahova. Főleg, hogy ezúttal a terveim nem merülnek ki abban, hogy sírba teszem az áldozatomat.

Mire gyalog odaérek a kis park bejáratához, Taehyung már vár rám, nekidőlve egy ezüstszürke Mercedes ajtajának, ezer wattos mosolyt villantva rám. Nem tudom mire vélni, hogy így kicsípte magát: fekete, szorosan simuló nadrág, fehér, szaggatott póló, ami engedte kivillanni az anyag színénél csupán árnyalatnyival rózsaszínesebb bőrt, egy szintén sötét farmerdzseki, és még a szemeit is kihúzta.

– Na mi az, csak nem egy randiról rángattalak el? – kérdezem játékosan, a lehető legfesztelenebbül, kicsit meglökve a vállát az enyémmel, ahogy mellé érek. Zavartan pillant rám, mintha nem értené teljesen a kialakult szituációt.

– Miért, nem te vagy a randi? – kérdez vissza félénken. Nem tudom, mit reagáljak, őszintén meglepett, hogy ő ennek vette az ártatlan, haveri iszogatásunkat. Ezúttal rajtam a sor, hogy összezavarodjak, de viszonylag hamar sikerül rendeznem az arcvonásaimat, kihívó mosolyt erőltetve rájuk.

– Nos, így is mondhatjuk.

[JINSON] Mielőtt végleg elsüllyednék

– Házasodj meg. – A szavak ostorcsapásként hatottak az ebédlőasztal körül ülő néma csendbe, ahogy apa kimondta őket. Nem kérés volt, utasítás. – Házasodj meg, és felejtsd el azt a... Szörnyeteget.

Nem tudtam mit reagálni, mintha kést forgattak volna a szívemben. Ebben a pár szóban ott volt minden: a szégyen, amit miattam érzett, a parancs, hogy mossam le ezt a gyalázatot a családunkról, hogy állapodjak meg, és az, aminek engem is tartott valójában: a mocsok, amit kikapar az ember a körme alól.

Két lehetőségem volt: behódolok, vagy menekülök, én pedig az előbbit választottam. Sajnálom, Jinyoung, gyenge voltam... Gyenge voltam elhagyni a családomat, gyenge voltam elfutni veled a világ végére.

És most itt állok, az esküvőm helyszínének ajtaja előtt, és rettegek az élettől, ami rám vár. Reménykedek, hogy felbukkansz, még mielőtt kimondanám a „boldogító” igent. Fohászkodok az összes istenhez, az angyalokhoz, a Sorshoz, hogy te legyél elég bátor megtenni, amire én nem voltam képes. Kérlek, szakíts ki ebből a Pokolból!

Még van fél percem, idegesen toporogva várom, hogy nyíljon a kapu az új jövőm felé. Amiben te nem vagy benne. Mintha érezném a hátamban a szúró tekinteted, de nem nézek vissza. Ha itt vagy, ha valóban itt vagy, érints meg. Húzz vissza. Ments meg, mielőtt végleg elsüllyednék.

Feltárul a hófehérbe öltözött terem, én pedig boldog mosolyt erőltetek az arcomra. Mégis mi mást tehetnék, mint hogy mezítláb végigsétálok a forró parázson, ha nem vagy az oldalamon? Még mindig remélem, hogy éppen a templom felé szaladsz, kifulladva, hátha nem késel el. Talán már az ajtónál állsz, csak nem engednek be, és még elő kell halásznod a meghívódat, amit titokban küldtem el neked.

Felcsendül a zene, és életem megkeserítője belép az ajtón. Az ő mosolya őszinte, még úgy is, hogy tudja: az egész csak egy színjáték. A fehér menyasszonyi ruha tényleg káprázatosan áll rajta, csak hát... Jobban örülnék, ha te lennél itt, fekete szmokingban, Jinyoung.

A vége felé járunk. Még van esélyed felszólalni, még van esélyed megmenteni a személyesen kirendelt ördögöm karjaiból, én édes, harcos angyalom.

– Ha bárki közületek tudomással bír oly okról, mely miatt ezt nem tehetjük, most szóljon, vagy hallgasson mindörökre – mondja ki a végszavadat a pap, én pedig vigasztalhatatlan szemekkel, mégis, mosollyal a számon körbenézek.

És ekkor kinyílik a terem kétszárnyú ajtaja, és mint egy megmentő, mint egy isten jelensz meg előttem.

– Nem lehetnek egymáséi! – kiáltod, félig lihegve, mintha nem jutna levegő a tüdődbe. Mindenki azt hiszi, a menyasszonyért jöttél, de csak én tudom az igazságot. – Jackson az enyém – jelented ki, én pedig a világ minden boldogságával engedem el az eddig mellettem álló Medúzának a kezét. Nem nézek senkire, csak rád, elerednek a könnyeim.

Odarohanok hozzád, megölellek. Ajkaimat a tieidre simítom, és úgy csókollak, mintha nem lenne holnap.

– Tudtam, hogy eljössz.