2017. december 9., szombat

Egy véletlen ital (+18)


A fények bántották a szemem, mégis, a szervezetemben volt már annyi alkohol, hogy ne érdekeljen, és csak felszabadultan táncoljak. Nem figyeltem a körülöttem lévő emberekre, így kezemben a poharammal illegettem magam teljesen egyedül.
Jisoo hozott ide, úgy gondolta, ideje lenne túltennem magam a szakításomon, és csapni egy csajos estét, amire már nagyon régóta nem volt lehetőségünk. Fogalmam sincs, hogyan került hozzám a pia, mindenesetre nagyot kortyoltam belőle. Nem figyeltem, hogy az alján maradt még, így sikeresen ráöntöttem a tartalmát egy szőke lány dekoltázsára.
 - Jaj, ne haragudj! – szabadkoztam kiabálva, nem mertem felemelni a fejemet, annak ellenére, hogy az alkohol a létező összes szégyenérzetet kiölte belőlem. Megfogtam a kezét, és magam után húztam. Nem hallottam, hogy tiltakozott volna, én pedig nem tudtam másra koncentrálni, csak a vörös foltra a fehér ruháján. Az arcát még meg sem néztem rendesen, fogalmam sem volt, ki lehet az idegen. – Segítek kiszedni belőle, van rá egy tökéletes trükköm – kiabáltam a fülébe, majd hamar kiértünk az embertömegből, a szórakozóhely elé. Még mindig nem szólalt meg, de valamiért ezt nem tartottam furcsának. Kellemesen éreztem magam vele, legalább annyira, mint régebben…
Lisával.
A lakásomra mentünk, az volt a legjobb lehetőség, ugyanis közel volt, és csendes.

Fogalmam sincs, miért nem ismertem rá korábban. Amikor beértünk a bejárati ajtón, végre rápillantottam az arcára, és szinte sokkolt a kiléte.
 - Lalisa… Te mégis…
Teljességgel összezavarodtam, az aranyos kislányos mosolya elvarázsolt, nem hagyott gondolkozni, megvadított. Egy szót sem hagytam, hogy mondjon, és az ajkaira martam. Már épp mélyítettem volna el a csókunkat, mikor eltolt magától.
 - Figyelj, Jennie, tudod, hogy nincs ellenemre, de azért mégsem rád vall, hogy ártatlan lányokat csábítasz a lakásodra, ilyen mocskos trükkökkel… - vigyorodott el, majd a magassarkúját levéve odalépett elém, és lábujjhegyre állva megcsókolt. – Odabent várlak – mosolygott rám kihívóan, majd elsétált mellettem, a hálószoba irányába.
Pontosan ismerte a járást, elégszer aludtunk már együtt ahhoz, hogy ne tévedjen el, semmilyen esetben sem.
Részegen követjük el a legnagyobb hibákat, azt hiszem, mégsem tudom, mennyire tekinthetem baklövésnek azt, hogy a cipőmet és a ruhámat az előszobában hagyva, először a konyhába mentem egy kis borért és két pohárért, majd megálltam a szobám ajtajában.
Ott várt rám ő, teljes valójában, teljesen meztelenül. Nos, nem aprózta el a dolgokat, az biztos.
 - Ó, még innivalót is hoztál? – vigyorgott rám huncutul. – Ennyire biztos vagy abban, hogy meg fogunk szomjazni?
Nem tehetek róla, a kérdései árnyaltsága egy igencsak vad énemet hozták elő, így a kezemben tartott dolgokat letettem az ágy mellé, és a szőke fölé másztam.
 - Teszek én róla, hogy megszomjazz – morogtam még, majd szenvedélyesen és követelőzően megcsókoltam. Őszintén szólva, egy kicsit örültem neki, hogy megszabadult a ruháitól, nem lett volna türelmem a kapcsokkal és a cipzárral bíbelődni. Így csak haladhattam végig a testén, játszva rajta, akárcsak egy zongorán vagy gitáron, aminek minden egyes hangját jól ismertem már. Tudtam, hol van a nyakán az érzékeny pontja, tudtam, mikor hol érintsem, hogy elhúzzam az élvezetét, hogy egyre többet és többet adjak neki. Amikor pedig görcsösen összerándult, majd elernyedt, elégedetten szemléltem a művem: a mélypiros foltot a nyakán, az izzadságcseppektől gyöngyöző porcelánbőrét, pihegő mellkasát.

Ekkor döntöttem úgy, hogy ideje kinyitni azt a bort… 

Idióta...

Mindig öröm volt számomra az írás. Felszabadított, elűzte a nehéz gondolatokat, kiadhattam magamból, amit éreztem, üzenhettem benne embereknek úgy, hogy ne vegyék észre, vagy direkt úgy, hogy észrevegyék.
Ezúttal viszont már későn jöttem rá, hogy az összes Chanyeollal közös olyan emlékünket beleszőttem egy-egy rövidke történetbe, amikor léphettem volna irányába. Vagy amikor ő tehetett volna valamit azért, hogy a barátságunk több legyem.
És hogy hogy esett le? Nos…
A colos kivágta a dolgozószobám ajtaját, és feszülten bevágtatott rajta, kezében egy példánnyal az új novelláskötetemből. Levágta elém az asztalra, és láttam rajta, hogy nem tudja, mit kezdjen a helyzettel.
 - Baek… - Ennyit mondott, nem folytatta. Pontosan tudtam, mit akar mondani, ahogy azt is, hogy fogalma sincs, hogy fogalmazza meg. Nagyot nyeltem, ahogy kezembe vettem a könyvet, hogy a megjelölt részeknél belelapozzak, és beigazolódhasson a sejtésem.
„Évek múltán, még mindig emlékszem arra a pár percre. A továbblépés nem az a luxus, amit megengedhettem magamnak. Vártam rá és a Sorsra, hogy visszahozza őt nekem, még akkor is, ha erre vajmi kevés esélyem volt.”
„- Mit szerettél volna megbeszélni velem, Jennie? – léptem ki lakásom ajtaján, összehúzva magamon a kardigánom. Sürgős volt, legalábbis ezt mondta a telefonban.
Természetesen örültem neki, a veszekedésünk ellenére. Igaz, a héten ez már a sokadik volt, hogy apró dolgokon vitatkoztunk össze, de nem volt hajlandó elárulni az okát, miért dühös rám.”
És továbbiak. Csupa olyan dolog, amit megéltünk, ugyanazok a szavak és érzések, amiket én átéltem, más karakterek szájába adva. És a sor folytatódott, ahogy a vastag irathalmaz egyre több és több jelölőcédulát tartogatott még magában.
 - Azt hitted, nem fogom elolvasni, vagy azt, hogy nem veszem észre, Baekhyun? – kérdezte, és a hangjában egyfajta csalódottságot véltem felfedezni.
 - Igazából egyik sem – vontam meg a vállam, visszatéve a történeteket az asztalra, majd a laptopomhoz fordulva. – Azt vártam, hogy mikor állítasz be dühöngve, megkérdezve, hogy „Komolyan szerelmes vagy belém?”, hogy azt felelhessem végre, hogy „Igen, Park Chanyeol, örülök, hogy végre leesett.”, ezzel véget vetve a barátságunknak – feleltem keserűen játszadozva a szavakkal, és nem nézve rá.
 - Idióta. Én is szeretlek, bármennyire is nem tetszik, hogy tulajdonképpen a kettőnk dilemmáját megírtad és kiadattad. És ha hiszed, ha nem, már elég régóta készültem a tökéletes alkalomra, amikor végre bevallhatom neked, hogy az érzéseid viszonzásra találtak, és tönkretetted – szidott le, de a hangjából csak öröm áradt. – Szóval nem bánnám, ha ezt a pár percet elfelejtenénk, hogy nyugodtan összedobhassam végre azt a gyertyafényes vacsorát kettőnknek, mit szólsz hozzá?
 - Tökéletes lenne – feleltem, ahogy szinte katarzist éltem át miatta.

Túl sokszor váltott ki belőlem eddig is ilyen érzéseket, szellemi orgazmust okozott valahányszor valami kedveset mondott nekem, és ez egyszerre zavart és töltött el boldogsággal. Amikor valamivel megsértett, az olyan volt, mintha a fellegekben járnám meg a poklot, hogy aztán a békülés még édesebb Mennyországot teremtsen számomra, és ez már akkor így volt, amikor még csak barátok voltunk.
Oh, Dante forogna a sírjában a hasonlataim miatt – morogtam magamban, ahogy próbáltam a regényemre koncentrálni, miután Chanyeol visszament a konyhába. – De akkor ezért kérte, hogy ma ne menjek még a közelébe se! Gondolhattam volna, hogy készül valamire.
Sehogy sem sikerült az írásra koncentrálni, ismét elvette az eszem, pedig a szerkesztőmnek lassan le kellett adnom a cselekményvázlatot a szereplőhálóval együtt.
 - Aish, Ahin ki fog nyírni – morogtam idegesen beletúrva a hajamba. – Chan, tudnál hozni egy kávét, ha már nem mehetek ki? – kiabáltam ki a szobából, hátha meghallja, és hála neki nem sokkal később előttem gőzölgött egy csésze a fekete nedűből, benne cukorral, tejjel és egy fahéjrúddal. – Ezer hálám, Channie – mosolyogtam rá megköszönve az italt, hogy aztán ismét belemerülhessek a munkába.

Hogy az este hogy sikerült végül? Fogalmam sincs. Valahol a kábulat és józanság határán úszkáltam, már akkor, amikor megláttam a gyertyákat, a vörös rózsát, és a páros karkötőket, amik egyikét azonnal magamra is kaptam. Egyetlen kérdés maradt meg bennem, de úgy gondolom, az örökre.

 - Baekhyun, leélnéd velem az életedet? 

Hazajöttem


 - Szóval… Ez itt a vége, igaz? – kérdeztem mosolyogva rápillantva. Nem bántam meg semmit, ami közöttünk történt, sőt, boldog voltam, hogy egészen idáig mellette lehettem. Tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani, ugyanakkor bíztam abban, hogy előbb-utóbb visszatalálunk egymáshoz, még ha most külön is sodor az élet.
 - Sajnálom, Lisa – zokogta, de én csak kedvesen átöleltem.
 - Semmi baj, Jennie – nyugtatgattam. A hátát simogatva éreztem, hogy az én szemeimbe is szép lassan könnyek gyűlnek, annak ellenére, hogy nem éreztem úgy, mintha a szívem darabokra tört volna. Fájt a szakítás, szomorú voltam, de nem állt meg számomra a világ. – Ha a Sors úgy akarja, úgyis találkozunk még. Ha pedig nem, akkor ez nem a mi utunk. – Őszintén hittem a saját szavaimban, még ha ez abban a pillanatban nem is segített egyikünkön sem. Jennie csak tovább sírt a karjaimban, én pedig próbáltam tartani magam, hogy legalább egyikünk ne úgy nézzen ki, mint akit az élete értelmétől fosztanak meg mindjárt – pedig így volt.
Lassan indulnia kellett, a hangszórókban hallatszott, hogy a járata fél órán belül felszáll. Ezek voltak a végső pillanataink a búcsúra, így nem törődve azzal, hogy ki lát bennünket, utoljára megcsókoltam, belesűrítve minden érzésemet és szerelmemet iránta. Óráknak tűnő pillanat volt, amíg ajkaink összeértek, és sokkal nagyobb fájdalmat okozott az elszakadás, mint gondoltam volna.

Évek múltán, még mindig emlékszem arra a pár percre. A továbblépés nem az a luxus, amit megengedhettem magamnak. Vártam rá és a Sorsra, hogy visszahozza őt nekem, még akkor is, ha erre vajmi kevés esélyem volt.
Mindent ugyanúgy hagytam a szobánkban, mikor elment: a párnáján ugyanaz maradt a huzat, az ott felejtett cuccait sem pakoltam másfelé, sőt, a csomagoláskor széthányt ruháival is csak annyi történt, hogy bekerültek a szekrénybe. Nem akartam elfogadni, hogy vége, tudat alatt mindennél jobban abban reménykedtem, hogy egyik este benyit az ajtón, és félve, hogy találtam mást, megszólal: „Hazajöttem.”
Én pedig boldogan vetném a nyakába magam, ha megtenné.
Minden reggelemet futással kezdtem a folyó mentén, ahová régen együtt jártunk sportolni. Minden nap ugyanazt a kávét ittam, amit még anno közösen választottunk. Minden lehetséges értelemben a múltban éltem, és nem is akartam kilépni onnét. Megrögzött mániámmá vált, hogy mindenhol őt láttam, még nagyon hosszú idő után is.
Pont ezért nem tudtam feldolgozni, amikor egyik reggel, a pékségből visszaérve őt láttam az ajtónkban. Vele volt a bőröndje, a macija, amit még neki vettem ajándékba, pillantása az enyémbe fúródott. Óvatosan léptem egyet felé, majd még egyet.
 - Visszajöttem – suttogta, könnyekkel küszködve. Ezúttal én voltam az, aki előbb sírta el magát. A kenyeret a földre ejtve vetettem magam a nyakába és szorítottam ajkaimat az övéire.
 - Szeretlek, Kim Jennie, és soha többé nem engedlek el. Ezt veheted fenyegetésnek – nevettem rá boldogan.
 - Kötözz le, ha valaha is a fejembe venném, hogy ismét elhagyjalak – reagálta, miközben letörölte arcomról a sós cseppeket. – Hiányoztál, Lalisa. Olyan kínzóan fájt a hiányod, hogy nem bírtam tovább. Remélem, hogy te nem…

 - Hogy nem találtam mást? – kérdeztem kuncogva. – Csak rád vártam. De azért jöhettél volna előbb is… 

A maradás ára



Talán egyszerűbb lett volna elmenekülni, mint belebonyolódni ezekbe az érzésekbe. Ez a kapcsolat nem tart sehová, mégis olyannyira a függőjévé lettem, hogy képtelen lennék elengedni őt. Nem érdekel az sem, ha csak a lelkemet rombolja, nekem szükségem van rá.
A bőröndjeim még mindig össze voltak pakolva, ott feküdtek az ágy mellett. Még lett volna esélyem, de már nem akartam. Itt hagyni őt, elhagyni a lelkem egy részét, jobban fájt volna, mint az, hogy mellette maradtam.
 - Miért van mindened összecsomagolva? – lépett be a közös hálónkba, értetlenül nézve szét a kupin, majd rápillantva könnyes szemeimre. – El akarsz hagyni, Baekhyun? – kérdezte éles hangon, szinte sütött a lényéből a fenyegetés.
 - Megpróbáltam. Tényleg megpróbáltam – gördült le az első csepp az arcomon, de láthatóan nem hatottam meg vele.
Dühös volt.
Megütött.
Bántott.
Tudtam, hogy én vagyok a hibás, saját magamnak köszönhetem, és éppen ezért nem is haragudtam rá. Tűrtem, egyetlen szisszenés nélkül kibírtam, egészen addig, amíg megalázottan, a ruháimat szerteszórva ott hagyott az ágyon. Kitört belőlem a zokogás.
Mindig is gyenge voltam és csak bántottam a körülöttem levőket. Megérdemeltem, amit kaptam, és azt is, amit még kapni fogok, akár tőle, akár mástól.
Napokig nem mentem az utcára, vártam, hogy a zöld foltok eltűnjenek a kezeimről. A munkahelyemen is beteget jelentettem, és csak ültem a sarokban, és gondolkodtam. Nem ez volt ugyan az első eset, hogy megvert, de ez volt eddig a legdurvább, és fogalmam sem volt, mit kezdjek a helyzettel. Kétségbe estem, mert féltem, hogy egyszer eljutunk arra a pontra, hogy megöl.
Nem, nem a haláltól rettegtem, hanem hogy nélküle kéne léteznem a túlvilágon. Túlságosan kötődtem hozzá, függtem tőle ahhoz, hogy csak várjak rá. Ezt a döntést meg kellett hoznom.

Szombat este volt, tudtam, hogy ilyenkor későn ér haza. Elvárta, hogy vacsorát készítsek neki, így meg is tettem, ám ezúttal másképp.
Nyugodtan ültünk, egymással szemben a kis asztalnál. Ugyanabból a tálból szedtem neki, mint magamnak, ugyanazt az ételt ettük. Megvártam, amíg elkezdi. Az első pár falat után furcsán nézett rám.
 - Miért nem eszel, Baek? – kérdezte kíváncsian, de ezúttal nem volt erőszakos a tekintete. Innét már nem volt visszaút. Nem féltem semmitől, amíg mellettem volt. Így hát én is nekikezdtem a rizsnek, ami előttem hevert, és ettem hozzá mindenből, amit kettőnk közé helyeztem. Az utolsó vacsoránk.
Láttam, ahogy elhomályosul a tekintete, majd éreztem, hogy én is kezdek elálmosodni. Elmosolyodtam, de még tartottam magam. Ki akartam élvezni az utolsó perceket, amikor nézhetem.

 - Szeretlek, Chanyeol. Remélem, megbocsátasz nekem – suttogtam utoljára, mikor az én látásom is kezdett romlani. Még észrevettem, ahogy feje előre csuklik, ő pedig leborul a földre. Követtem őt, mint mindig. Bármikor, bárhová. Még a halálba is. 

A boldogság


 - Mit szerettél volna megbeszélni velem, Jennie? – léptem ki lakásom ajtaján, összehúzva magamon a kardigánom. Sürgős volt, legalábbis ezt mondta a telefonban.
Természetesen örültem neki, a veszekedésünk ellenére. Igaz, a héten ez már a sokadik volt, hogy apró dolgokon vitatkoztunk össze, de nem volt hajlandó elárulni az okát, miért dühös rám.
Legnagyobb meglepetésemre nem szólalt meg, csak közelebb lépett. Mélyen a szemembe nézve hajolt hozzám, nem értettem, mit akar. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy kezei szorosan tartják a fejem, ajkai pedig az enyémekre simulnak.
Fogalmam sincs, hányszor álmodtam erről. Amikor végre az enyém lehet, testileg és lelkileg, amikor többé nem csak a legjobb barátnőm lesz, hanem több ennél. Most pedig, hogy eljött a pillanat, képtelen voltam megmozdulni, magamhoz szorítani és elmondani neki, hogy mindennél jobban szeretem.
Mikor elvált tőlem, döbbenettől tágra nyílt szemekkel bámultam rá, nem értettem, itt most mi történt.
 - Szeretlek, Lalisa – suttogta halkan, egészen közel hozzám, én pedig nem szóltam semmit, csak a karjánál fogva berántottam a lakásba, becsaptam mögötte az ajtót, és a falhoz szorítva csókoltam meg. Ott tapintottam, ahol értem, kezemet derekára simítottam, és nem engedtem el soha többé.
 Észre sem vettem, hogy eleredtek a könnyeim, csak amikor az arcomra simítva a tenyerét letörölte azokat.
 - Mi a baj? – kérdezte kedvesen, szájára szeretetteljes mosoly telepedett. Utánoztam a gesztust, a torkomban éreztem a sírógörcs előjeleit, így, mint egy mentsvárként magamhoz szorítottam.

 - Sajnálom. Szeretlek. Hiányoztál… - suttogtam a szavakat egymás után, összefüggéstelenül, mielőtt kitört belőlem a zokogás. Ő a hátamat simogatta, próbált megnyugtatni, mert nem értette, hogy valami fontosat mutatok ki a potyogó vízcseppekkel: a boldogságot. 

Vallomás


Fogalmam sincs, hogy megváltozott volna-e bármi is, ha abban a pillanatban megcsókolom őt. Lehet, hogy a barátságunk lett volna az ára az önzésemnek, nem tudhatom, de abban biztos vagyok, hogy akkor voltam a legboldogabb talán az egész életemben, amikor az ágyán üldögélve, szorosan mellette együtt néztünk valami hülye videót. Éreztem, ahogy levegőt vesz, szinte hallottam a szívdobogását, és nem tudtam róla levenni a szemem. Gyönyörű volt, és abban a pillanatban minden vágyam volt az ajkaira simítani a sajátjaimat.
A legjobb barátom volt, sőt, még most is az, és én sikeresen belészerettem. Soha nem mondtam el neki, féltettem a kapcsolatunkat, most pedig itt állunk a bevásárlóközpont tetején, és én készen állok rá, hogy eláruljak neki mindent
A cigim meggyújtásával bénázva próbáltam húzni az időt és elrejteni a kezeim remegését. Nem dohányoztam rendszeresen, így láthatta rajtam, hogy valami nagyon fontos dolgot akarok neki elmondani, de nem siettetett.
 - Tudod, valójában fogalmam sincs, hogy kezdjek bele. Veled mindig könnyű beszélgetni, bármiről is van szó, mégis, most… - szólaltam meg, az első slukktól kicsit köhögve és rekedtesen. A második már könnyebb volt, a harmadik pedig el is lazított kicsit végre. Nem szólt közbe, hagyta, hogy összeszedjem a gondolataimat, sőt, inkább rám sem nézett. Így meg tudtam bámulni hosszú sötétbarna haját, gyönyörűen formás alakját, ami ugyan nem segített, de legalább elterelte kissé a figyelmem a gyomromban gyűlő és összecsomósodó idegről.
 - Szóval… A francba, el sem tudod képzelni, milyen nehéz ez most nekem – motyogtam halkan, ismét beleszívva a kezemben tartott büdös, fehér rúdba. A lábam egyfolytában járt, doboltam vele, mint egy hiperaktív kisgyerek, miközben a bátorságot gyűjtögettem magamban. Halvány sejtelmem sem volt róla, hogyan fog majd reagálni, de a hirtelen megforduló lénye és a szemeimbe fúródó buzdító pillantás erőt adott nekem.
 - Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Ha megöltél valakit, csak mondd, és hozom az ásót. Tudod, harminc centivel a föld alatt már minden az állam tulajdona… - nevetett fel játékosan, azonban ez számomra most sokkal nehezebb volt, mint egy gyilkosságot bevallani.
 -  Leszbikus vagyok – nyögtem ki végül. A többi pedig már könnyen jött, talán túl könnyen is, a szavak ömleni kezdtek belőlem. – Igen, leszbikus vagyok, és rohadtul megkönnyebbültem, most, hogy kimondtam. De még van valami, ami be szeretnék vallani – kezdtem el hadarni, bár ez tőlünk megszokott volt. Előfordult olyan is, hogy annyira gyorsan beszéltünk, hogy körülöttünk senki nem értette, mit mondunk.
 - Szeretlek. Fogalmam sincs, hogy mióta, vagy, hogy mikor esett le, de szeretlek, és nem tudtam többé magamban tartani. – A hangom megremegett beszéd közben, de nem bántam. Az arcába nézve vártam a válaszát, de az valamiért nem jött. Láttam rajta, hogy nagyon meglepődött, és szóhoz sem jut, így inkább én beszéltem helyette.
 - Tudom, hogy nem érzel úgy, mint én, nem is várom el. Csak el akartam végre mondani, hogy tudd. Azt is megértem, ha nem akarsz többé a barátom lenni, szóval…
 - Te idióta – ölelt meg szorosan, félbeszakítva engem. – Ettől semmi nem fog megváltozni, ugyanúgy a legjobb barátom leszel.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, kiejtve a kezemből a csikket visszaöleltem. Örültem, hogy a szerelmemtől függetlenül minden ugyanaz marad közöttünk. Boldog voltam, még ha nem is felhőtlenül. 

Mindig otthon



Mély slukkot szívva a cigimből engedtem a tüdőm mélyére a nyugtató füstöt. Pont leszartam, hogy lehet-e dohányozni egy iskola tetején, vagy sem, úgysem érdekelt senkit a jelenlétem.
Osztálytalálkozóra jöttünk vissza, öt évvel az érettségink után. A legtöbb jelenlévő már megszerezte a diplomáját, míg nekem még mindig fogalmam sem volt, mit kezdhetnék az életemmel. Ők öntelten és büszkén mesélték az elért eredményeiket, én pedig csak csendben üldögéltem, míg rám nem került a sor.
- Én… Beutaztam a világot – vontam meg a vállam, a tekintetekben pedig értetlenség tükröződött. Mintha baj lenne, hogy egy huszonhárom éves lány még a pillanatnak él, és nem teszi tönkre magát a munkával járó stresszel. – Utcazenélésből tartottam el magam, eljutottam egészen Új-Guineáig.
És most itt vagyok a tetőn, egyedül, azon gondolkozva, vajon ő észrevett-e egyáltalán. Ezért is gyújtottam rá, ugyanis nem láttam, hogy akár egyszer is rám pillantott volna.
Jennie maga volt a megtestesült ridegség velem szemben, mintha az, amit régen mondott, semmissé vált volna. „Nem érdekel, hogy a lányokat szereted, nem érdekel, hogy belém szerettél, ettől függetlenül ugyanúgy a legjobb barátod maradok. Mindörökre.”
Aha. Lófaszt. A legjobb barátok köszönnek egymásnak, főleg, ha majd’ egy fél évtizede találkoztak utoljára, sőt, ilyenkor megkérdezik a másiktól, mi történt vele mostanában, hogy van, és hasonlók. Legfőképpen pedig nem szakítják meg a kapcsolatot rögtön érettségi után
Hallottam az ajtó nyitódását, miközben egy új szálra gyújtottam. Nem fordultam hátra, nem érdekelt túlzottan, ki kíván csatlakozni hozzám.
- Adsz egy szálat? – támaszkodott mellettem a korlátra, azonban arcát nem láthattam, mivel barna haja eltakarta előlem, ahogy a vállán előrehullott. Mindenesetre, én figyeltem arra, hogy rajtam csak a közöny és egy kis ellenszenv látszódhasson.
- Nem dohányzol – jelentettem ki egyszerűen, de csak felkuncogott.
- Úgyis meghalunk egyszer. Nem mindegy, hol kezdem el? – kérdezte szarkasztikusan, mire csak vállat vonva letüdőztem a slukkot, miközben a dobozt kinyitva felé kínáltam.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen negatívan látod a világot.
- Csak mióta elmentél.
Meglepett a reakciója, hitetlenkedve felnevettem. Mindig is utáltam, ha hülyére vettek, ezt ő is tudta, ezért még csak nem is feltételeztem volna, hogy át akar verni.
- Megállíthattál volna – fordítottam hátat Szöul gyönyörű látványának, élveztem, ahogy szőke hajamba belekapott a magaslati levegőáramlás. Ő nem követte a példámat, gondolom, egyszerűbb volt a tájat bámulni, mint a szemembe nézve elmondani, amit akart. A második fehér rudacskám már a végéhez közeledett, így ismét a kezembe vettem a piros-fekete dobozkát.
Hogy éreztem-e még valamit iránta? Fogalmam sincs. A gyomrom görcsbe rándult, ideges voltam a jelenlétében, a pulzusszámom is jóval megemelkedett, de nem tudtam, hogy ez a dühtől, vagy mástól van.
- Sőt… Megállíthatsz – utaltam arra, hogy ez után a találkozó után megint elutazom. – Egy szavadba kerül, és nem megyek sehová – ajánlottam, de nem szólalt meg. Hallottam a mély sóhaját, ahogy kifújta a füstöt, éreztem magam mellett, ahogy felegyenesedik, és eldobja a csikket.
- Tudod… Nem az én tisztem eldönteni, hogy mész, vagy maradsz.
- Ha nincs miért maradnom, megyek – reflektáltam erőtlenül a mondatára, mire megfordult, és elindult az ajtó felé. Hátra sem nézve intett nekem, majd ismét mondott valamit, amit csak épphogy megértettem.
- Mindig van miért maradnod.
Természetesen egész nap a szavai jártak a fejemben. Mikor lefeküdtem az ágyamra, akkor sem tudtam kiverni a fejemből, így alig aludtam valamit az éjszaka. Incheon repterére tartva is végig ő kötött le. Átfutottam magamban az együtt töltött pillanatokat, a négy közös évünket, amíg legjobb barátok voltunk, a pillanatot, amikor elmondtam neki az érzelmeimet, és hogy ő felajánlotta, hogy nála mindig otthonra találok, bármi is történjék.
„Elmenni bármikor el tudok, de most egyelőre… Itt akarok lenni. Vele.”
- Vissza tudna fordulni, kérem? – hajoltam előle a taxisofőrhöz, aki csak morogva biccentett egyet. Bediktáltam neki a címet, majd csendben hátradőltem, és bedugtam a fülesemet. Kiürítettem kissé a fejemet, hogy mikor odaérek Jennie lakásához, normálisan és összeszedve magam elmondhassam neki, amit szeretnék.
Abba persze nem gondoltam bele, hogy egyik pillanatról a másikra elalszom az autóban, így arra ébredtem, hogy a taxis rázogat, és a kezembe nyomja a számlát. Gyorsan fizettem, és a bőröndömet kivéve a csomagtartóból néztem fel a többemeletes házra.
- Nos, legyen, ahogy a sors akarja – motyogtam magam elé, majd a lépcsőkön fellépdelve kikerestem Jennie nevét és becsöngettem.
- Ki az? –szólt bele rekedtesen a kaputelefonba, mire erőset dobbant a szívem odabent. Örültem neki, hogy ismét hallhatom őt, a felszínre jöttek a régi érzések, és egy szempillantás alatt újra tizennyolc évesnek éreztem magam.
- Lisa… Lisa vagyok. – A hangom elcsuklott, ahogy először próbáltam kimondani, így csak másodszorra sikerült. Nem válaszolt, viszont meghallottam az elektromosan záródó ajtók tipikus zúgását: beengedett.
A bőröndömmel a kezemben felcaplattam a harmadikra, ahol a lépcsőtől számítva balra, a sarokban egy nyitott ajtóban várt rám a lány, akiért Szöult választottam a világ helyett.
- Mondd csak… Meghúzhatnám magam nálad egy kis ideig? – kérdeztem kissé félénken, nem voltam biztos a válaszában. Ő csak elmosolyodott, és azon a fáradságtól rekedt, észveszejtő hangján válaszolt.

- Nálam mindig otthon vagy.