A maradás ára

Talán egyszerűbb lett volna elmenekülni, mint belebonyolódni ezekbe az érzésekbe. Ez a kapcsolat nem tart sehová, mégis olyannyira a függőjévé lettem, hogy képtelen lennék elengedni őt. Nem érdekel az sem, ha csak a lelkemet rombolja, nekem szükségem van rá.

A bőröndjeim még mindig össze voltak pakolva, ott feküdtek az ágy mellett. Még lett volna esélyem, de már nem akartam. Itt hagyni őt, elhagyni a lelkem egy részét, jobban fájt volna, mint az, hogy mellette maradtam.

 - Miért van mindened összecsomagolva? – lépett be a közös hálónkba, értetlenül nézve szét a kupin, majd rápillantva könnyes szemeimre. – El akarsz hagyni, Baekhyun? – kérdezte éles hangon, szinte sütött a lényéből a fenyegetés.

 - Megpróbáltam. Tényleg megpróbáltam – gördült le az első csepp az arcomon, de láthatóan nem hatottam meg vele.

Dühös volt.

Megütött.

Bántott.

Tudtam, hogy én vagyok a hibás, saját magamnak köszönhetem, és éppen ezért nem is haragudtam rá. Tűrtem, egyetlen szisszenés nélkül kibírtam, egészen addig, amíg megalázottan, a ruháimat szerteszórva ott hagyott az ágyon. Kitört belőlem a zokogás.

Mindig is gyenge voltam és csak bántottam a körülöttem levőket. Megérdemeltem, amit kaptam, és azt is, amit még kapni fogok, akár tőle, akár mástól.

Napokig nem mentem az utcára, vártam, hogy a zöld foltok eltűnjenek a kezeimről. A munkahelyemen is beteget jelentettem, és csak ültem a sarokban, és gondolkodtam. Nem ez volt ugyan az első eset, hogy megvert, de ez volt eddig a legdurvább, és fogalmam sem volt, mit kezdjek a helyzettel. Kétségbe estem, mert féltem, hogy egyszer eljutunk arra a pontra, hogy megöl.

Nem, nem a haláltól rettegtem, hanem hogy nélküle kéne léteznem a túlvilágon. Túlságosan kötődtem hozzá, függtem tőle ahhoz, hogy csak várjak rá. Ezt a döntést meg kellett hoznom.

Szombat este volt, tudtam, hogy ilyenkor későn ér haza. Elvárta, hogy vacsorát készítsek neki, így meg is tettem, ám ezúttal másképp.

Nyugodtan ültünk, egymással szemben a kis asztalnál. Ugyanabból a tálból szedtem neki, mint magamnak, ugyanazt az ételt ettük. Megvártam, amíg elkezdi. Az első pár falat után furcsán nézett rám.

 - Miért nem eszel, Baek? – kérdezte kíváncsian, de ezúttal nem volt erőszakos a tekintete. Innét már nem volt visszaút. Nem féltem semmitől, amíg mellettem volt. Így hát én is nekikezdtem a rizsnek, ami előttem hevert, és ettem hozzá mindenből, amit kettőnk közé helyeztem. Az utolsó vacsoránk.

Láttam, ahogy elhomályosul a tekintete, majd éreztem, hogy én is kezdek elálmosodni. Elmosolyodtam, de még tartottam magam. Ki akartam élvezni az utolsó perceket, amikor nézhetem.

 - Szeretlek, Chanyeol. Remélem, megbocsátasz nekem – suttogtam utoljára, mikor az én látásom is kezdett romlani. Még észrevettem, ahogy feje előre csuklik, ő pedig leborul a földre. Követtem őt, mint mindig. Bármikor, bárhová. Még a halálba is.