- Mit szerettél volna megbeszélni velem, Jennie? – léptem ki lakásom ajtaján, összehúzva magamon a kardigánom. Sürgős volt, legalábbis ezt mondta a telefonban.
Természetesen örültem neki, a veszekedésünk ellenére. Igaz, a héten ez már a sokadik volt, hogy apró dolgokon vitatkoztunk össze, de nem volt hajlandó elárulni az okát, miért dühös rám.
Legnagyobb meglepetésemre nem szólalt meg, csak közelebb lépett. Mélyen a szemembe nézve hajolt hozzám, nem értettem, mit akar. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy kezei szorosan tartják a fejem, ajkai pedig az enyémekre simulnak.
Fogalmam sincs, hányszor álmodtam erről. Amikor végre az enyém lehet, testileg és lelkileg, amikor többé nem csak a legjobb barátnőm lesz, hanem több ennél. Most pedig, hogy eljött a pillanat, képtelen voltam megmozdulni, magamhoz szorítani és elmondani neki, hogy mindennél jobban szeretem.
Mikor elvált tőlem, döbbenettől tágra nyílt szemekkel bámultam rá, nem értettem, itt most mi történt.
- Szeretlek, Lalisa – suttogta halkan, egészen közel hozzám, én pedig nem szóltam semmit, csak a karjánál fogva berántottam a lakásba, becsaptam mögötte az ajtót, és a falhoz szorítva csókoltam meg. Ott tapintottam, ahol értem, kezemet derekára simítottam, és nem engedtem el soha többé.
Észre sem vettem, hogy eleredtek a könnyeim, csak amikor az arcomra simítva a tenyerét letörölte azokat.
- Mi a baj? – kérdezte kedvesen, szájára szeretetteljes mosoly telepedett. Utánoztam a gesztust, a torkomban éreztem a sírógörcs előjeleit, így, mint egy mentsvárként magamhoz szorítottam.
- Sajnálom. Szeretlek. Hiányoztál… - suttogtam a szavakat egymás után, összefüggéstelenül, mielőtt kitört belőlem a zokogás. Ő a hátamat simogatta, próbált megnyugtatni, mert nem értette, hogy valami fontosat mutatok ki a potyogó vízcseppekkel: a boldogságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése