“Azt mondják, az ember előre megérzi a halált. A sajátját, másét, teljesen mindegy. Ma reggel engem is egy ilyen érzés kerített hatalmába, így eldöntöttem, hogy leülök és leírom ezt, mielőtt késő lenne.
Mostanra talán már összerakhattad a képet az elszórt utalásokból, félreérthető jelekből, a pillantásaimból, abból, ahogy átöleltelek. Nem így akartam a tudtodra adni, de… Attól tartok, már nincs más választásom. Ha ma tényleg elmúlik ez a “karcolás”, akkor azt abban a hitben szeretném bevégezni, hogy tudod, mit érzek irántad.
Szerelmes vagyok beléd, Kim Jihun.
Azt hittem, most, hogy ezt így leírtam, majd megkönnyebbülök. Hogy nem nyomja majd ilyen mázsás súly a lelkemet. De tévedtem. Még mindig ugyanúgy rám nehezedik az érzés, hogy nem tudod. Talán, ha végre elolvasod jobb lesz… Bár azt én már nem fogom látni…”
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Képtelen voltam tovább olvasni a sorokat, amelyek olyan fájdalmasan voltak megfogalmazva, amik szavanként tépték szét a szívemet apró izomrost-darabokra. A torkomban a gombóc egyre csak növekedett, mert tudtam, éreztem, hogy nincs többé. Nem láthatom soha, csak ha én magam is követem őt.
Szerettem Oh Heejunt. Szeretem őt. Ez nem “Amíg a halál el nem választ”, hanem a “Még azután is”.
Életünkben kerülgettük egymást, mint a forró kását, próbáltuk kisilabizálni, hogy a másik is ugyanúgy érez-e, és végül egyikünk halála kellett ahhoz, hogy ezt kiderítsük.
A papíron a szavakat elmosták a könnyeim, és mélyen legbelül még mindig reménykedtem, hogy belép a bejárati ajtón, nevetve, és elismeri, hogy ez egy iszonyatosan rossz vicc volt, de tudtam, hogy nincs ilyen szerencsém.
A sötétségben pislákoló halovány sugár fényét a rendőrségről érkező hívás rejtette el végleg.
- Kim Jihunnal beszélek? A rendőrkapitányságról hívom. - Képtelen voltam a normális beszédre, így csak hümmögtem egyet. - Oh Heejun egy balesetben életét vesztette. A hivatalos okmányait megtaláltuk, viszont a szüleit nem tudjuk elérni, és ön volt az, akire ilyen esetben gyámként hivatkoztak. Be tudna fáradni azonosításra? - kérdezte monoton hangon.
- Igen, persze - feleltem, majd azonnal le is tettem. A földre rogyva kitört belőlem a zokogás. Nem hagyhatott így itt… Nem tehette ezt velem…
Másnap bementem a rendőrségre. Heejun teste majdhogynem teljesen szétroncsolódott a balesetben, de én megismertem: arcán még kihűlve, mereven is ott játszott az a huncut félmosoly, mintha boldogan halt volna meg, a haja ugyanolyan élénkbarnában pompázott, és a szeme… Még halálában is gyönyörű volt. Odahajoltam a füléhez, egy könnycsepp legurult az arcomon.
- A lét csupán egy karcolás… A tiéd már elmúlott. Itt az idő, hogy az enyém is kövesse - suttogtam, majd egy utolsó csókot nyomtam az ajkaira.
A hullaháznak hátat fordítva, határozott léptekkel mentem egészen hazáig. Tudtam, mit akarok, azt is, hogy hogyan. Semmi sem tántorított el a célomtól, még az sem, hogy minden bizonnyal csalódott lenne, ha tudná, mire készülök.
A lakásba érve azonnal a szemembe ötlöttek a közös képeink. Szelíden elmosolyodva végigsimítottam a kereten, de sem az a gyönyörű mosoly, sem az élettel teli szemek nem változtathattak a tényen: én itt és most követni fogom őt. Újra látni fogom, bármibe is kerüljön.
A konyhában a kezeimbe vettem a kést. Az ujjaim remegtek, de már nem a félelemtől. Nem féltem a túlvilágtól.
- Mindjárt ismét láthatlak - mosolyogtam fel a plafonra, mintha az eget látnám magam előtt, és hasítottam egyet a pengével. Csak egy pillanatig fájt, majd úrrá lett rajtam a kellemes zsibbadtság.
Már csak pár lépcsőfok, csak egy-két lépés… Látom, hogy odafent vár rám. Most nem fáradhatok el.
- Remélem tudod, hogy nagyon haragszom rád - szidott le, de láttam rajta, hogy nem gondolja komolyan. - Bármeddig vártam volna rád, Jihun. Nem kellett ennyire sietned.
- De kellett, Heejun - feleltem a tőlem telhető legkomolyabban. - Egy ilyen vallomást nem illik megváratni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése