[JINSON] Kérdések

                Rémálomból riadva ülök fel az ágyon, csak a zihálásom hallatszik a néma csendben. Csak egy álom volt, csak egy álom… Reszketve pillantok körbe a félhomályos szobában, amely sehogy sem hasonlít az enyémre. A telefonom keresem, hogy legalább valami fényt szolgáltasson, hogy lássak legalább valamit, amiből rájöhetek, hol vagyok.

                Egy test moccan meg mellettem, egy pillanatra rám pillantanak a sötétségtől ébenszínűnek tűnő szemek, majd a következő másodpercben az illető visszazuhan az álmok birodalmába. Csak a sziluettjéből tudom kikövetkeztetni, ki fekszik mellettem szűkösen az ágyban: Jackson az. Elkezdenek visszaszivárogni az emlékeim az elmémbe: a rengeteg alkohol, amit előző este legurítottunk, az invitálás, hogy aludjak nála, az ígéret, hogy tényleg csak alszunk, majd a kérdés, hogy bánom-e, ha ő is az ágyban alszik, a simogatások, a felkorbácsolódó vágy, a csókok…

               Youngjae meg fog ölni. Sőt, Youngjae szakítani fog velem, és utána még meg is öl, vagy, ha szerencsésebb vagyok, előbb öl meg és csak utána szakít velem.

                Hányinger tör rám, ahogy belegondolok, valójában milyen gusztustalan, undorító ember is vagyok. Megcsaltam a páromat.

                − Feküdj vissza aludni, Jinyoung – morogja a mellettem fekvő Jackson, én pedig a telefonomat az ágy melletti asztalról magamhoz véve engedelmeskedem. Benyomom a gombot a mobil oldalán, és felvillan a kijelző, a Youngjae-vel közös képünket tolva az arcomba, az értesítési sávon pedig két üzenet, és három nem fogadott hívás vár. Azonnal még több jut eszembe: egyszerűen csak kinyomtam a hívásokat és lenémítottam a telefonomat, miközben mi Jacksonnal egymással voltunk elfoglalva. Eszembe jutnak a szavak is, amiket a fülembe súgott: „Most legalább már van miért féltékenynek lennie rám.” Szinte hallom a fülemben a saját nyögéseimet és sóhajaimat, és ismételten elfog a hányinger. Villámgyorsan felkelek az ágyból, és a mosdó felé veszem az irányt, ahol a minimális gyomortartalmam találkozik a vécével.

                Lépéseket hallok közeledni a szobából, és nem más jelenik meg az ajtóban, mint Jackson. Kissé szánakozva, kissé bűntudatosan néz rám, ahogy a szenvedésem alatt kisöpri a hajamat az arcomból, majd egy pohár vizet nyújt felém.

                − Jobban teszed, ha ezt megiszod. – A hangja még akár semlegesnek is hatna, ha nem látnám az arckifejezését.

                – Te jó ég, mit tettem… – suttogom magam elé meredve, és inkább nem nézek többé a szemébe. Gyorsan kapkodom a levegőt, de mintha nem jutna le a tüdőmbe, szinte fuldoklok. A könnyek folynak az arcomon, ahogy próbálok oxigénhez jutni, de nem sikerül. Pánikroham.

                Leül mellém a hideg kőre, és szorosan megölel. A hátamat simogatja, és nyugtató szavakat suttog a fülembe, így szépen lassan eloszlatva a zúgást a fülemből, és ismét kapok levegőt.

                – Menjünk ki egy cigire a teraszra, jó? – kérdezi, én pedig szó nélkül bólintok. Talán tényleg ez a legjobb ötlet most.

                Előveszem a gyújtót és a dobozt a kabátzsebemből, majd a friss, hajnali levegőre kilépve azonnal meg is gyújtok egy szálat.

                – Figyelj, tudom, hogy bűntudatod van – kezd bele Jackson a mondandójába, enyhén szánakozó hangon. – De ha ez vígasztal, mindketten iszonyat részegek voltunk. Megtörtént, és azzal járunk a legjobban, ha mindketten elfelejtjük. Youngjae-nek sem kell megtudnia, tőlem legalábbis biztosan nem fogja.

                – Gusztustalan ember vagyok, Jackson – jelentem ki, az önutálat összes árnyalatával a hangomban. – Megcsaltam a páromat, aki szinte a legjobb barátom is. Ennél azért többet vártam magamtől, még ha részeg is vagyok… Hogy fogok ezek után a szemébe nézni? – pillantok fel rá kétségbeesetten.

                Nem tudom, mit tehetnék. El kellene neki mondanom, nem hazudhatok neki egy életen át, és nem tudok ezzel a súllyal a lelkemen leélni egy egész életet. De ha elmondom neki, elveszítem.

                – Tegyél fel magadban két kérdést, Jinyoung. Nem kell őket nekem megválaszolnod, megtarthatod magadnak is – kezdi, mintha rutinos lenne már az ilyenféle beszédekben. – Élvezted a tegnap estét? Ha igen, nincs mit megbánni. Biztos, hogy annyira szereted őt, mint amennyire neki mondod? Mert ha igen, akkor tegnap este megállítottál volna.

                Hogy élveztem-e? Ott, abban a pillanatban teljesen biztos vagyok benne, hogy igen. Most, hogy józanul belegondolok? Azt hiszem, még így is azt mondhatom, hogy életem egyik legjobb éjszakája volt.

                Szeretem-e? Persze, hogy szeretem… De ez már régen nem az a szerelem, mint az elején, és félek, most már csak barátként tekintek rá.

                – Köszönöm, Jackson… - pillantok rá félve, mire csak elmosolyodik. Mintha tudná, mi minden zajlott le a fejemben az elmúlt fél percben. Elnyomja a csikkét a befőttesüvegben, majd én is így teszek. Aztán megfogja a kezem, és visszahúz a még meleg ágyba.

                – Aludjunk még egy kicsit – karolja át a derekamat, csókot nyomva a homlokomra. Egy baráti, mégs szeretetteljes csókot…

[BAEKYEOL] Tegyük fel, hogy igen

                − Szerelmes vagy belém, Chanyeol? – teszi fel a kérdést, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, én pedig, mint a Windows, lefagyok. Az agyamban lassan kattognak a kerekek, ahogy Baekhyunra meredek, miközben ő végig a szemembe nézve lassan szív bele a cigarettájába. Vár a válaszomra, én pedig szimplán nem tudom, hogy mit feleljek.

                Az igazat? Mondjam neki szimplán, hogy igen, lazán, aztán gyújtsak rá én is? Vagy hazudjak, magabiztosan vágjam hozzá, hogy nem, és röhögjek fel? Egyáltalán melyik lenne a kifizetődőbb?

                Komótosan kifújja a füstöt és felvonja a szemöldökét. Eddig volt időm, hogy kiagyaljam, mit akarok válaszolni.

                – Tegyük fel, hogy azt mondom, igen. Mi lenne a reakciód? – A kérdés láthatóan meglepi, mintha nem ehhez szokott volna. Próbálom leolvasni az arcáról, hogy mit gondol, de mint egy csukott, lakattal lezárt napló, amit nem tudok felfeszíteni.

                – Szerintem… – kezd bele, de ezután az egy szó után rövid szünetet tart, és az arcomat fürkészi. Én mindig is egy nyitott könyv voltam a számára, szinte a vesémbe lát azokkal a csodaszép, csokoládébarna szemeivel. – Szerintem azt mondanám, hogy bár nem vagyok benne biztos, hogy ugyanúgy érzek irántad, de adnék neked egy esélyt. Sok minden amúgy sem változna, nem? – von vállat, mintha számára tényleg teljesen mindegy lenne, hogy névlegesen is együtt vagyunk-e, avagy sem. – Azután az éjszaka után meg főleg, nem igaz? – kacsint rám, mire felnevetek. Egyszerűen nem tehetek róla, ez a srác valahogy mindig felvidít, kihozza belőlem a legjobbat. Azt az énemet, amelyik tényleg szeret élni.

                – Akkor mondok egy igent, jó? – A szeme felcsillan a vidám válaszomra, a kezéből pedig egyik pillanatról a másikra kiesik a cigi, egyenesen a nadrágjára, kiégetve azt.

                – Tudtam! – kiált fel, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a lyukas nadrágjára céloz, vagy arra, hogy tudott az érzéseimről. De igazából nem is lényeg, mert mindketten megtudtuk, amit akartunk.

                –  Lenne egy kérdésem azért… Ha azt mondtam volna, hogy nem, hogy reagáltál volna? – Kíváncsian pillant rám a nadrágjáról, majd megvonja a vállát.

                – Azt mondtam volna, hogy akkor rosszul láttam, és minden ment volna tovább a régi kerékvágásban.

                – Miért, így nem fog?

             – De, de így legalább megvan a tudat, hogy igazam volt – neveti el magát, én pedig vele nevetve nyomom el a csikkemet.

[XIUCHEN] Meg nem történt este

                A szívem hevesen ver, a levegő mintha nem jutna le a tüdőmbe. Meg fogok fulladni…

            Egy pohár hidegvíz a nyakamba, és a roham a hirtelen sokkra enyhülni kezd. Felnézek, még mindig kétségbeesett tekintettel a megmentőmre, és te állsz ott. Te, aki miatt az egész igazából történt. Te, aki úgy nézel ki, mintha idáig rohantál volna, mintha meghallottad volna a néma segélykiáltásomat.

            –Xiu… – lehelem a neved, mintha valami életmentő szer lenne, ami segít a fájdalmaimon, és nem csak még tovább mélyíti az űrt a lelkemben. A jelenléted pillanatnyi enyhülést hoz, de tudom, amint elmész, ismét tér tölt majd csak ki belülről.

            – Chen, miért nem szóltál, hogy rosszul vagy?! Miért a szavaid mögül kell kihalásznom, ha baj van? – akadsz ki, és ez mintha a leggyönyörűbb zene lenne a füleimnek. Ha ezen múlik a jelenléted, akárhányszor megismétlem a rohamokat. Na, nem mintha befolyásom lenne rá, milyen gyakran és mikor történik…

            – Szerinted én tudom előre, ha pánikroham jön rám? – kérdezek vissza megtört hangon, rekedten. Kiabáltam is volna? Nem hiszem, nem szoktam…

            – De miért nem szólsz, hogy érzelmileg rosszul vagy? Mert nyilván nem most kezdődött… Miért arra kell átjönnöm a szomszédból, hogy ordibálsz, hogy segítség? – A szavaid szíven ütnek. Ennyire nem ismersz? Ennyire nem egyértelmű, hogy nem vagyok jól? Ennyire nem törődsz velem, nem tekintesz többnek egy szimpla szomszédnál?

            – Jól vagyok – keményítem meg magam arra a pár percre, amíg itt vagy, hogy miután elmész, ismét összeomolhassak. Hogy miután ismét kilépsz az életemből, holnap reggelig, amikor megint minden kezdődhet majd elölről: az időszakos jókedv, a rövid fesztelenség, hogy aztán ismét belegondoljak, milyen szerencsétlen egy idióta vagyok. – Nyugodtan menj vissza, megleszek.

            – Ne zárkózz be, a kurva életbe! Ne most, amikor itt vagyok, és elmondhatnád, mi a problémád… - a kezdeti kiáltásod fokozatosan halkul el a mondat végére, mintha te magad is elbizonytalanodnál a szavaidban.

            Felállok a padlóról, hogy a szemedbe nézhessek rendesen. Még így, hogy megalázva is érzem magam, megpróbálom megtartani a méltóságom veled szemben. A tekintetünk ismét egyvonalba kerül, így kicsit jobb. A szó szerinti lenézés nélkül tudom elmondani neked az igazságot. Az én igazságom.

            – Tudni szeretnéd, mi a bajom, Minseok? – kérdezem halkan, mintha én magam se lennék biztos benne, el akarom-e mondani. – Legyen. Te vagy a baj. Te, és az összes flancos, kicseszett érzésem irántad. Te, aki egyik este még azt mondja, én vagyok a legjobb barátja, sőt, talán több is, másnap pedig már szinte idegenként vet ki a lakásából. Te, akinél valahogy sose tudom, a következő nap mire számítsak, milyen leszel velem. Te, aki… - mély, reszketeg sóhaj szalad ki a számon, mintha nem is én lennék. Mintha kívülről nézném magam egész végig, amíg a szavak elhagyják a nyelvem hegyét. – Te, akiről fogalmam sincs, mit kezdjek veled.

            – Jongdae… - Mintha nem tudnál mit reagálni… Csak mondd, hogy egy idióta vagyok, kérlek! Mondd, hogy te nem vagy egy mocskos buzi, mint én, és zárjuk le itt, könyörgöm!

            Néma imáim sehogy sem találnak meghallgatásra. Te soha nem használnál ilyen szavakat, rám meg főleg nem. Nem utálnál meg emiatt, tudom, mert ismerlek. Egyszerűen csak nem ilyen vagy. Túl jólelkű, túl kedves. Túl nyitott.

            – Amikor azt mondtam, hogy talán több is vagy barátnál, arra gondoltam, hogy szinte már családtag. Tudom, csekély vígasz, tudom, hogy ezzel nem segítek a helyzeten, és sajnálom, hogy felesleges reményt keltettem benned… Nem állt szándékomban megbántani – suttogja halálra vált arccal, én pedig rájövök: elrontottam. Megint elbasztam egy barátságot azzal, hogy túl sokat és túl korán beszéltem.

            – Sajnálom, Minseok… – A hangom, mint a rizspapír, olyan vékony, és ugyanolyan nehezen is bánok vele most. – Nem tehetnénk úgy, mintha ez az este meg sem történt volna?

            – Tudod mit? Van nálam cigi, menjünk ki a teraszra, és gyújtsunk rá. Látom, stresszes vagy, de egy jó cigi mindent megold, nem? – felel mosolyogva, és én megértem a rejtett üzenetet. A mai este nem történt meg. Én nem akadtam ki, ő nem jött át és nem tudott meg semmit.

            A reszketeg sóhaj ezúttal szándékosan jön fel a torkomon, egy kis pasztellszín füsttel vegyülve, ahogy egymás mellett ülünk a magasban. Ahogy eddig is mindig.

[JENLISA] Idill

                Féltem. Sőt, rettegtem, ahogy becsöngettem azon a bizonyos ajtón. A rémület pedig akkor sem hagyott alább, amikor meghallottam azt a gyönyörű hangot a lakásból, amelyet eddig, nagyon hosszú ideig csak a telefonon keresztül hallhattam.

         – Egy pillanat! – kiabált ki, én pedig türelmesen vártam. A csokor vörös rózsa reszketett a kezemben, csakúgy, mint az apró doboz a kezemben, amely egy arcát takaró majom-emojis karkötőt rejtett. Az egyik közös emlékünk a sok közül, amit ilyen távolságból is meg tudtunk alkotni magunknak.

         Az ajtó kinyílt, én pedig ott álltam, remegve a félelemtől, hogy mit szól majd a felbukkanásomhoz. Az arca, a mozdulatlan teste mindent elárult, ahogy rám meredt. Szinte szoborrá dermedt a meglepetéstől, én pedig kényszeredett mosolyt erőltettem az arcomra. Nem így képzeltem az első találkozást.

         – Meglepetés! – szólaltam meg lágyan, felé nyújtva a csokrot.

         – Te úr isten... – suttogta, majd anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna az ajándékaimra, a nyakamba vetette magát.

         – Hé, nyugi, hisz csak én vagyok – mondogattam, majd szorosan magamhoz öleltem vékony testét. – Hékás, te sírsz? – kérdeztem játékosan, mikor megéreztem, hogy a könnyek elkezdték átitatni a felsőmet.

         – Nem – tagadta le enyhén hüppögve, mire elnevettem magam.

         – Menjünk be, Napsugaram. Bőven lesz időnk ölelkezni még, de most azért jöttem, hogy először is reggelit csináljak neked. – Elhúzódtam, majd mélyen a szemébe nézve, letörölve az arcán végigszánkázó sós cseppeket.

         – Tükörtojást?

         – Bizony, tükörtojást. Baconnel – feleltem, majd átnyújtottam a neki hozott ajándékokat, és felkaptam a szatyrot a földről, amiben a reggelihez való hozzávalókat hoztam. – Na, és most, mutasd, hogy hol a konyha!

         Elhoztam magammal a szív alakú, szilikonos sütőformát, amiben lehet tojást sütni, így egy igazi kis romantikus reggelit ütöttem össze magunknak. Mikor leültünk enni, ő magához vette a kis ékszeres dobozkát, és végre-valahára kinyitotta.

         – Tudod, mivel én is egy karkötőt kaptam tőled, úgy gondoltam, én is megleplek eggyel, ami majd rám emlékeztet, amikor nem vagyok itt – vontam vállat, mintha semmiség lenne, azonban a feszültség szinte szétvetett belülről, ahogy a reakcióját lestem.

         Igazából nem is tudom, ki mozdult először, de valójában nem is lényeges. Egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy az ajkaink találkoznak, először csak finoman, és óvatoskodva, majd egyre szenvedélyesebben.

         Több, mint hat hónap telt el, mióta utoljára találkoztunk. Több mint hat hónap, mialatt meg kellett vonnom magamtól azt, hogy bármiféleképpen hozzáérjek, hogy a mentális kielégültséget egy sokkal megnyugtatóbb, testi kövesse. Talán éppen ezért nem fogom vissza magam: kezeimet gyorsan végighúzom a derekán, aztán a gerince vonalát követve a hátára simul a tenyerem, felfelé haladva, egészen a nyakáig, hogy aztán ugyanezt a vonalat követve visszafelé a fenekén állapodjon meg. Még közelebb húzom magamhoz, már egy papírzsepi sem férne el kettőnk között, ahogy a testünk szorosan egymáshoz feszül.

         Az ő sima fekete pólójától sokkal könnyebb megszabadulni, mint az én ingemtől, valahol mégis, a háló felé haladva elhagyjuk őket. Majd máskor összeszedjük, ez most fontosabb, sürgetőbb. A nyakán lefelé haladva ajkaim elérik a szintén fekete melltartó széleit, és szinte engedélyt kérően pillantok fel az arcára. A hezitálásomat látva fordít a helyzetünkön, és gyengéden lenyom az ágyra, hogy fölém kerekedjen. Ő nem kért engedélyt, magabiztosan csókolja végig a nyakamat, és amikor egy különösen érzékeny pontra ér, mélyen felsóhajtok. Megszabadít a melltartómtól, majd kihúzza a hajgumit a hajamból is, és ismét magához húz egy csókra. Nem tudom, hogy lehet valaki ilyen érzéki, de minden érintésével eltompítja a gondolataimat, egyre jobban kizárja a külvilágot, hogy csak ő és én maradjunk. Ketten, az univerzumban, elfeledkezve mindenki másról.

         Én már meztelen felsőtesttel fekszem alatta, de ideje ezen változtatni. Egy teljesen álcázott magabiztosságot magamra véve kapcsolom ki az ő fehérneműjének a csatját is, hogy egálban legyünk végre, aztán pedig már nem tudom levenni a szemem a gyönyörű látványról. Gyengéden végig simítok a mellein, mire mélyen felnyög. Nem bírom tovább, felülök vele az ölemben, és megcsókolom. Olyan sokat vártam erre a pillanatra, hogy az ajkaim az övéit érintsék, hogy szinte a mennyországban érzem magam tőle. De elszakadok tőle, hogy a bőre sokkal intimebb, rejtettebb részeit is megkóstolhassam. Óvatosan haladok lejjebb a számmal a mellkasa felé, ahol először az egyik, majd a másik mellbimbóját veszem a számba. A hangját hallatva adja tudtomra, hogy tetszik neki, amit csinálok, majd a nyakamnál fogva ismét csókra hív, majd átveszi az irányítást. Óvatosan, a vállamnál fogva lenyom az ágyra, és ezúttal nem is enged felkelni.

         A szájával és a kezeivel minden szabad bőrfelületemet kényezteti, én pedig lehunyt szemmel élvezem a ténykedését, egészen addig, amíg…

         Felébredek. A saját ágyamban, a saját szobámban, és még mindig az álom hatása alatt keresem őt magam mellett az ágyban, de nem találom sehol. Kétségbeesetten tapogatózom a sötétben, de csak egy cetlit találok. Telefonommal megvilágítva olvasom el, mi van a papírdarabon.

         „Reggeli a konyhában, el kellett mennem egy megbeszélésre. Délután jövök, édesem, igyekszem haza hozzád.

         Szeretlek.”

         Megnyugodva dőlök vissza, csak egy álom volt. Már nem kell hat hónapot várnom, hogy találkozzak vele, hiszen itt van. Kezembe veszem a közös képünket, majd mosolyogva ölelem magamhoz, hogy aztán a fotóról mosolygó  alakjának tekintetétől kísérve újult erővel kezdjek neki a közös otthonunk kitakarításának.

[BAEKYEOL] Osztoznék rajtad, csak ne veszítselek el

A fotelban ülve várom, hogy hazaérjen. A sötétség, ami körülvesz, a néma csenddel karöltve, hagy gondolkodni. Már megint későn ér haza, és pontosan tudom, hogy miért. Felhívtam Kait, hogy vele van-e, dolgoznak-e még, de a válasz az volt, hogy kopjak le, hagyjam aludni.

Hazudott. Hazudott, és nem tudom, hogy dolgozzam fel. Ez az egyetlen dolog, ami zavar, ha nem mond igazat. Hiszen ha tőle nem várhatok őszinteséget, akkor kitől igen?

Nyílik az ajtó, majd a lehető leghalkabban csukódik. Felsóhajt, azt hiszi, alszom, hiszen minden lámpa le van kapcsolva. Felnyomja a kapcsolót, és hirtelen világosságba borul a nappali. A hirtelen fény bántja a szemem, de nem érdekel, csak közömbösen meredek rá.

– Hol voltál? – kérdezem, mire értetlenül összeráncolja a homlokát. Nem érti, mit keresek itt, miért vártam meg, mikor sose szoktam.

– Miért nem alszol? Holnap korán kelsz, igazán nem kellett volna fennmaradnod miattam... – jön oda hozzám, és csókot adna, de elfordítom a fejem. Meglátom a nyomot a nyakán, amit egészen biztosan nem én okoztam: a lila véraláfutás szinte világít a sápadt bőrön,

– Hol voltál, Baekhyun? – kérdezem újra, ezúttal határozottabban, szinte már ellentmondást nem tűrően.

– Kainál. Hiszen még mondtam is, hogy ma sokáig el fog húzódni a munka, szóval későn jövök, és ne várj meg...

– Ne hazudj.

A kijelentésem néma csendet varázsol közénk, szinte minden vér kifut az arcából, vonásairól lerí a riadalom, míg én továbbra is közömbös maradok.

– Megbeszéltünk valamit, Baekhyun. Nem érdekel, ha mással is vagy, nem érdekel, ha lefekszetek, sőt, az sem zavar, ha nem csak szexről van szó. Ezzel együtt tudok élni, inkább osztozom rajtad, mint hogy elveszítselek. De az... Az nem megy, hogy hazudsz, ha nem vagy őszinte. Hiszen megbeszéltünk valamit.

Nem tudom, mit érzek. Dühöt? Nem. Féltékenységet? Semmiképp sem. Csalódottságot? Na, azt teljesen biztos. De miért szeretem még ezek után is, még ezekkel együtt is?

Nem válaszol, csak lehajtja a fejét. Tudja, hogy igazam van.

Felkapom a kabátom, belebújok a cipőmbe, és a bejárati ajtóhoz sétálok. Lassan, nyugodtan. Nem én vagyok az, akinek menekülnie kell.

– Hová mész? – Hangjából kivehető a tömény kétségbeesés, ahogy felém sem fordulva formálja a szavakat.

– El. Gondolkodnom kell, egyedül kell lennem egy kicsit. Reggelre itthon vagyok – jelentem ki, majd még elrakom a doboz cigit a gyújtóval együtt az előszobai szekrényről, és lelépek.

Ilyen egyszerű volna? Csak úgy itt hagyni, bármiféle kiakadás, lebaszás nélkül?

Hiszen belefáradtam abba, hogy nem őszinte. Belefáradtam a hazugságokba.

A társasház tetejére érve rágyújtok, a megnyugtató füstöt a tüdőmbe engedem, hátha segít. Tenyerembe temetem az arcom, ahogy végiggondolom az elmúlt egy hónapot, amikor egyre gyakoribbá váltak ezek az éjszakai kimaradások. Az elején, még elhittem, hogy Kaihoz megy, de amikor másnap rákérdeztem, úgy látszott, neki fogalma sincs semmiről.

„Most nincs semmilyen projektünk” – mondta mindig, és kezdett összeállni a kép. Tudtam, az elmúlt három hétben már tudtam, csak arra vártam, hogy elmondja. Hiszen bízhat bennem, sosem adtam okot arra, hogy kételkedjen. Ha én őszinte tudok lenni, ő miért nem?

Untatnám?

Elnyomom a cigit, hogy újat vegyek elő és gyújtsam meg.

Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Mit tettem én, Park Kibaszott Chanyeol, hogy az egyetlen férfi az életemben, akit szeretek, ne legyen őszinte hozzám?

– Szeretlek – hallom meg Baekhyun hangját a hátam mögül. Tudta, hogy itt vagyok, persze, hogy tudta.

– Azt bizonyítani is kéne...

– Azért nem mondtam el, mert... – kis szünetet tart, erőt gyűjtve a folytatáshoz. – Mert nem akartalak megbántani, és mert mocskosnak éreztem magam, hogy ezt csinálom, pedig nem így terveztem, és... Utálom magam, hogy ebbe a helyzetbe sodortalak.

– Nos, úgy látom, a partnered nem utál téged ezért – tekintek a nyaka felé, ahol a folt a sötéttől még sötétebbnek tűnik. – Én szeretlek, Baekhyun, és igen, inkább osztozom rajtad, minthogy elveszítselek. De ez is csak addig működik, amíg őszinték vagyunk egymással – fújom ki a cigifüstöt, majd lehamuzok a tálba. – Szóval itt az esélyed, hogy az legyél: Rámuntál? Vagy ő több élvezetet tud nyújtani? Netalántán beleszerettél?

– Nem! Baszki... Sehun az, oké? Úgy volt, hogy elmegyünk inni, aztán egymásba gabalyodtunk, és csak úgy megtörtént. És igen, jó volt, nagyon jó, szóval megismételtük. Aztán megint és megint, én pedig már nem tudtam elszakadni, tudod? Hiszen olyan ritkán vagy itthon mostanában, mit tehettem volna? – tárja szét a karjait, mintha tényleg csak egy áldozat lenne. Mintha én lennék a hibás.

– Mondjuk szólhattál volna! Mondhattad volna, hogy zavar, hogy ilyen keveset vagyok itthon, és megoldottam volna! Tudod, érett emberként lekommunkálhattad volna a problémádat, és felnőttenként túljutottunk volna rajta.

Ismét lehajtja a fejét, tudja, hogy igazam van.

– Nem azzal van bajom, hogy Sehunnal vagy, és szexeltek. Nem érdekel, hogy kivel fekszel össze, hogy őszinte legyek, mert úgy gondolom, a mentális kapcsolat, ami kettőnk között van, vagy legalábbis volt eddig, az utánozhatatlan. És nem is akarom elveszíteni. Egyszerűen csak... Légy őszinte velem, jó? Szeretlek, és nem tudnám nélküled leélni az életem.

– Sajnálom, Chanyeol. Én is szeretlek. – Közelebb lép, és átfonja karjait a derekamon. Én is visszaölelem, és megnyugtató puszit nyomok a feje búbjára. Tényleg szeretem.

Mindennél jobban.

[HEEHUN] Zabpehely, tej és mosatlan ruhák

Csak görgetem lefele az instagramot, figyelem a szép tájképeket, a boldognak kinéző emberek arcát. Olyan ez, mint valami álarc, mint egy színpad, ahol mindenki teljesen másnak adhatja ki magát. Én is. 

Szembejön velem az Ő fotója is, akihez köt a múltam, a jelenem és a jövőm. Ő is ugyanolyan, mint a többiek, a legvidámabb arcát veszi fel egy készülő képhez, de én látom rajta, amit mások nem; belátok az álarc mögé, a kis ráncokban megbúvó feszültséget, és a szemében nyugvó ridegséget figyelem, amit sehogy sem tud elrejteni. Előlem nem. 

Emlékszem, mikor költözött az oda. Amikor hazavittem őt bemutatni a szüleimnek, és ők egyetlen, apró, jellegzetes anyajegyből az alkarján rájöttek: az elveszett fiuk hazatért. Természetesen, Heejunnak fogalma sem volt róla, mi történik, kik azok, akik eszeveszett sírásban a karjaikba zárják, mintha soha többé nem akarnák elengedni. Viszont abban a pillanatban, ahogy tisztába kerültünk a helyzettel, a sokkon túl valami egészen más dolog futhatott át a fején, ugyanis… Elhidegült tőlem. Egyik pillanatról a másikra én, Kim Jihun, egy  idegent tartottam a kezeim között, egy idegent csókoltam, szerettem… 

Aztán eljött a nap. Amikor életem legboldogabb szakasza véget ért, bármiféle magyarázat nélkül. Én pedig nem kérdeztem, és nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert féltem a választól. Csupán csak csendben beletörődtem a végbe, ami olyan egyértelmű volt, mint korábban még talán soha. 

Végigsimítom az arcát a telefonom képernyőjén, mintha ezzel valóban őt érinthetném. De nem, ez közel sem ugyanaz, mint egykor volt, és valahogy hiányzik ez az érzés. 

Megállok anyáék háza előtt, és imádkozom az égiekhez, hogy Heejun ne legyen itt. A múltunk felidézése után kétlem, hogy kibírnék egy vele való találkozást anélkül, hogy összetörnék. 

Benyitok a házba, és elkiáltom magam, hogy “Megjöttem!”, és az a válasz érkezik, hogy menjek a nappaliba. Ezek szerint imáim nem hallgattattak meg, hiszen csak akkor nem jönnek ki elém az ajtóba, ha ő is itt van. Remegő kezekkel szabadulok meg a cipőimtől, majd a kabátomat is felakasztva, görcsbe rándult gyomorral indulok el a helyiség ajtaja felé. 

A küszöbön megállva az Univerzumom darabokra hullik, ahogy elsőként a lányt pillantom meg az ő oldalán. Keze a vékony combra simul, ezzel is valahogy kifejezve, hogy egymáshoz tartoznak. 

- Sziasztok - köszönök visszafogott hangon, rámosolyogva a fogadott szüleimre, majd Heejunra is. A párjának csak egy biccentéssel köszönök, nem hiszem, hogy többre telne tőlem. 

- Jihun, de jó, hogy eljöttél - örvendezik édesanyám, apa egy kézfogással köszönt, majd “testvéremnek” is jobbomat nyújtom. 

- Igen, jó látni titeket. - A hangomba igyekszem annyi színt vinni, amennyire csak képes vagyok, hiszen mégsem lehetek illetlen, vagy bunkó azokkal, akik felneveltek. - Örülök, hogy megismerhetlek, Kim Jihun vagyok - fordulok az ismeretlen felé, aki szintén felállt, hogy üdvözöljön.

- Park Chaeyoung, örvendek. - Puszi-puszi, és le is tudtuk a felesleges formalitásokat. 

Nem tagadhatom, hogy szép lány, sőt, mi több, gyönyörű. De ettől függetlenül, iszonyatosan fáj őt amellett a férfi mellett látni, akit szeretek. Még akkor is, ha ez már csak  múlt, még akkor is, ha többé nincs úgy közöm hozzá… 

- Képzeld, Jihun, Heejun elhozta hozzánk bemutatni a barátnőjét - mondja ki a nyilvánvalót anyu, mintha nem látnám a saját szemeimmel, mi folyik itt. - Te mikor hívod meg ide a kedvesed, kicsim? - szegezi nekem a kérdést. A légkör nagyon hamar az eddigi kellemetlenből kínossá válik, én pedig hirtelen menekülőre fogva, egy “Kimentem cigizni!” felkiáltással otthagyom őket. Még hallom, ahogy ő kijelenti, hogy utánam jön, majd bevágom magam mögött a bejárati ajtót. Kapkodva keresem a dobozkát a zsebeimben, de sehol sem találom. Otthon hagytam volna? 

- A picsába! - kiáltom el magam, majd meghallom a jellegzetes, nyíló hangot. Nem vagyok felkészülve erre a beszélgetésre, nagyon nem. A gyomrom görcsbe rándul, ahogy meghallom a hangját, félek ránézni. A látóterembe csúszik a fehér-kék doboz, amiről azt hittem, elfelejtettem elrakni, és meglepetten pillantok fel azokba a gyönyörű, mogyorószín szemekbe. Ismét elveszek a végtelenben, mint korábban annyiszor. - Köszönöm - motyogom, ezúttal sokkal halkabbra véve a hangerőt. 

Alkarommal a kerítésre támaszkodva gyújtok rá, mély slukkal győzködve a tüdőmet arról, hogy lassan fel kéne már adnia. Csak némán állunk egymás mellett, miközben sorra szívom el az újabb és újabb szálakat, nem törődve a számukkal. Akkor realizálom, hogy elfogyott, mikor nyúlnék a következőért. 

- Faszom - sóhajtok fel, zsebre vágva a kartondobozt. 

- Jól vagy? - kérdezi, mély hangja egészen a lelkemig megborzongat. Hogy képes még ennyi idő után is ilyen érzéseket kiváltani belőlem? 

- Már hogy lennék jól? - nevetek fel hitetlenkedve az abszurd kérdésen. - Hazahozod a barátnődet, azokhoz az emberekhez, akiket még csak nem is tekintesz a szüleidnek. Egyáltalán miért vagy itt? Nem látod, mennyire fáj? Hiszen még csak el sem jutottunk odáig, hogy bemutassalak nekik, már szakítottál velem. És mégis, benne maradtál az életemben, ahonnét nem tudlak kitörölni, mert szeretem őket. Visszakapták a fiukat, de mintha elfeledkeztek volna arról, hogy egy másikat neveltek fel…

- Jihun… - teszi kezét a vállamra, de lerázom magamról. Nincs szükségem az érintésére. Nincs szükségem rá. 

- Mondd csak… Nekik elmondtad, milyen boldog gyerekkorod volt annak a nőnek az oldalán? Nem, igaz? Hadd higgyék csak, hogy szegény Heejunnienak milyen rossz volt, hogy elszakították a családjától… 

- Jihun, fejezd be. - A hangja figyelmeztető, de nem érdekel. Olyannyira belelovalltam magam a saját dühömbe, hogy senki más nem érdekel. Fájjon neki is ugyanúgy, mint nekem…

- Miért fejezném? Mert igazam van? Hogy megkaptál tőle mindent, az “anyádtól”, amíg cserébe nyújtottál valamit? Mondd csak, milyen volt egy idősebb nővel…

A sokk nagyobb volt, mint az ütés okozta fájdalom, vagy legalábbis elsőre nem éreztem annyira. Az ökle becsapódott az arccsontomba, és dühtől szikrázó szemét úgy szegezte rám, mintha meg akarna ölni. Mintha egy ellenség lennék a szemében, akitől meg kell szabadulni. 

  - Heejun, én… - kérnék bocsánatot, de ezúttal ő szakít félbe.

- Nem érdekel. Menj haza, gondold át, amit kiejtettél a szádon, és utána talán, ismétlem, talán beszélhetünk - fordít nekem hátat, hogy aztán egyedül hagyjon a hóban. Csak figyelem az egyre távolodó széles vállat, a szikrázó fehér járóköveken ropogó lépteket, és egyetlen egy dolgot hajtogatok magamban: Elbasztam. 

Egy jó darabig nem kelek még fel onnan, a gondolataim csak úgy cikáznak. Nem hiszem el, hogy én mindezt kimondtam, hogy ennyire hülyén viselkedtem. Elrontottam mindent, és egyszerűen nem maradt semmi más bennem, csak az üresség, a fájó semmi, amitől bármi jobb. 

Mióta Heejun elköltözött, a lakás olyan élettelen. A szín, amit ő behozott a négy fal közé, már csak szürkeségként van jelen, otthagyta a nyomát. De nem csak itt, az egész életemben. A munkahelyi teljesítményem az életkedvemmel egyenesen arányosan csökken, és ebben az a legrosszabb, hogy mások is észreveszik. 

A nálam hagyott cuccai mindig eszembe juttatják a boldog időket. Amikor még semmi nem volt ilyen fakó, a park, az éjszakai város látképe, még a cigaretta pasztell füstje is gyönyörű, élénk színekben pompázott. 

Kezem remeg, ahogy a telefonomban kiválasztom Heejun nevét a híváslistából. Sötét van, egyedül az utcai lámpák fényei világítják be kissé a szűk konyhát. Az asztalon nyitott, üres, vagy félig teli sörösdobozok hevernek, és már a tartalék doboz cigimet kutattam elő a szekrény mélyéről, mert nem akartam elhagyni a házat. 

Rányomok a kis zöld ikonra, majd kihangosítom, hogy ne kelljen a fülemhez tartani. Várom, hogy felvegye, úgy, hogy valójában fogalmam sincs, mit akarok neki mondani. A pár másodperc, hallgatom, ahogy kicsöng, mégis, valahogy óráknak tűnik. 

- Igen, tessék? - Az álmos hang ismét megdobbantja a szívemet, mint annyiszor korábban. A könnyek utat törnek maguknak, legördülnek az arcomon, hogy aztán a meztelen mellkasomon csorduljanak tovább. Mélyet szívok a cigarettába, hogy aztán nagyot sóhajtva kifújjam a szürke füstöt. 

- Átjönnél? - teszem fel a kérdést, és hallom, ahogy egyre bizonytalanabbá válok. A hangom megcsuklik, és csak reménykedem, hogy a meggondolatlan megszólalásomat nem veszi figyelembe. Valahol mélyen, a józanabbik énem tudja, hogy ezt nem szabadna, és én mégis megteszem.

- Részeg vagy, Jihun? - kérdezi lemondóan, talán egy kicsit olyan, mintha számított volna a hívásomra.

- Talán… Egy egészen picit - felelem őszintén, ő pedig minden figyelmeztetés nélkül kinyomja a hívást. Szóval idejön… 

Alig fél óra múlva kopogtatnak. Nincs erőm felkelni, szóval csak kiáltok, hogy jöjjön be. A kulcsát úgysem kértem vissza soha… 

Őszintén szólva, fogalmam sincs, mire számítottam. Hogy majd megölelget, megvígasztal, és egyszerűen megbocsát? Hogy ivópajtinak csapódik mellém, és együtt részegedünk le? Hogy… Szeret? 

Megállt az apró konyha ajtajában, és ridegen bámul rám. Lehúzok még egy pohárka sojut, aztán megpróbálok felállni, de minduntalan visszazuhanok a székre. Nevetek a saját szerencsétlenkedésemen, nevetek, mint egy őrült. Látszik rajta, hogy semmi kedve a részeg exét pátyolgatni, mégis itt van. Miért?

- Mondd, hogy van egy cigid… - pillantok rá könyörögve, és egyáltalán nem az csúszik ki a számon, amit szerettem volna mondani. Ő sem erre számíthatott, legalábbis a ledöbbent szemek nem azt mutatják.

Elővesz két dobozt a zsebéből, és mindkettőt levágja elém az asztalra. Köszönetet mormogva gyújtok rá, nagy adag nikotint juttatva a szervezetembe ismét. 

- Mégis mikor… Csúsztál le ennyire? - kérdezi, nekem pedig kell pár másodperc, hogy a szavai eljussanak az agyamig, és még több, hogy átgondoljam a válaszomat. Őszintének kellene lennem, vagy hazudjak? Tagadjak, és mondjam, hogy mindez egyszeri alkalom? 

- Hmm… Mikor bemutattalak a szüleimnek. Szüleinknek. Szüleidnek. Áh, már magam sem tudom, kik ők. Annyira zavaros az egész… - motyogom összefüggéstelenül a szavakat, már-már nem is realizálva, hogy mit ejtek ki a számon. - Amikor elhagytál - meredek a szemébe, valami hirtelen ötlettől vezérelve. 

- Jihun… - Lesajnálóan néz rám, szánalmasnak tart. De végül is, mit vártam tőle? Neki boldog élete van. Vannak szülei, igaziak és egy nem igazi, van egy gyönyörű barátnője, jó munkája… Mindene megvan, ami csak kellhet. Én meg… A tökéletes ellentéte. - Egyik pillanatról a másikra testvérek lettünk. Mégis mit vártál tőlem? Hogy majd nyugodtan bevalljuk nekik, hogy “Hé, szerelmesek vagyunk egymásba, hahó!”? Ezt te sem gondolhatod komolyan… - fakad ki, mintha már hónapok óta nyomnák ezek a szavak a mellkasát. 

Csak meredek rá bután, nem is igazán realizálom, amit mond. Talán az üres tekintetem mutatja neki, hogy ideje lenne ágyba bújnom, így besegít a hálóba, ahol lefektet a franciaágyba, amit még ketten együtt vettünk. Miután elköltözött, mindent úgy hagytam, ahogy volt. Az a pár ruha, amit ott felejtett a gardróbban, még mindig ott árválkodott, a képek a komódon és a polcokon… Ő tovább tudott lépni, én nem.

- Aludj, Jihun. Reggel beszélünk - búcsúzik behúzva maga után az ajtót, ezzel teljesen egyedül hagyva a sötétben. 

Hirtelen riadok fel az álmomból, zihálva, és érzem, ahogy könnyek csorognak az arcomon. A bejárat kivágódik, ahogy Heejun ziláltan, még kómásan ront be rajta, zavarodottan pillantva rám. A tekintetem legalább annyira riadt és kétségbeesett lehet, mint amilyennek érzem, ugyanis rögtön odaül mellém, és a karjaiba zár. Csitítgatva simogatja a hátamat, hátha ettől megnyugszom, de én továbbra is úgy szorítom, mintha nem lenne holnap.

- Azt hittem, elhagytál… - suttogom, még mindig remegve a félelemtől. Nem vagyok teljesen képben a dolgokkal, de ahogy megdermed a karjaim között, eszembe jut minden. Ellököm magamtól, mintha parázshoz értem volna, ő pedig a földre zuhan. Nem tudom eldönteni, hogy nem érte meglepetésként, vagy csak jól titkolja. Feláll, leporolja a farmerját, majd mélyen a szemembe nézve megszólal.

- Tusolj le, öltözz át, aztán gyere a konyhába. Csinálok reggelit. - A hangja közömbös, mintha mi sem történt volna, és nekem fogalmam sincs, hogy ennek most örülnöm kéne-e vagy, fájnia kellene. Akkor most haragszik? 

Heejun számomra mindig olyan volt, mint egy felfedezésre váró könyv. Rejtélyes, zárt, ami csak bizonyos lapjait mutatja meg számomra, amelyiket éppen ő akarja. Hogy ez a színészkedés született tehetség volt-e, vagy addig gyakorolta, míg mindenkit át tudott verni vele, nem tudom. Csak azt, hogy sosem tudtam, mit érez, és ez a mai napig nem változott. 

Szerencsémre a másnaposság ezúttal nagy ívben elkerült, ezzel együtt pedig a hányinger és a fejfájás is. Csak álltam a hideg zuhany alatt, meredve a halványkék csempére, hátha az majd megadja a választ a kérdéseimre. De túl sok volt belőlük, és egyikre sem érkezett felelet. 

A szekrényhez lépve realizálom, hogy tulajdonképpen egy hordható göncöm sincs. Illetve van, a szett, amit még a jelenleg konyhában tevékenykedő Heejun állított össze, hogy ha buliba megyünk, legyen mit felvennem. De hát, nos, az olyan is. 

Nem lévén más választásom, magamra rángatom a szűk, szaggatott bőrnadrágot és az idegesítően sötétvörös inget, mindeközben pedig annyira kényelmetlenül érzem magam, hogy az leírhatatlan. Így lépkedek ki az előtérbe, hogy a küszöbön megtorpanva figyeljem a teljesen felforgatott konyhát. 

- Te mégis… Mit művelsz? - kérdezem ledöbbenve, mire a garázdálkodó hátrapillant rám.

- Te nem tartasz itthon kaját? - vág vissza szemrehányóan, mire mellette elsétálva nyúlok fel a szekrény tetejére, hogy levegyem a zabpelyhes dobozt, majd a hűtőhoz érve a tejet is előkapom, majd két tálat és két kanalat. - Azt ne mondd, hogy ezen élsz… És mi ez a ruha? Készülsz valahova? 

- Igen, ezt eszem minden nap, mert laktató, finom és olcsó, és nem, nem készülök sehova, csak nem volt más tiszta ruhám - felelem közömbösen, hátha ezzel elveszem a kedvét a további kérdezősködéstől. 

- Mi a fene történt veled? - A sokk tisztán látszik az arcán, úgy néz rám, mint aki soha nem látott még embert. Hetykén vállat vonok, egy kanál müzlit a számba véve, majd intek neki, hogy ő is üljön le a seggére enni, ha már kiraktam neki a tálba. Felsóhajt, szinte süt róla a reménytelenség és a haszontalanság érzése, pont azok, amiket én is érzek legbelül. - Kávéd legalább van? - kérdezi morogva körülnézve a kupiban.

  - Nincs. Leszoktam. - A szám tele, valószínűleg ennyire pofátlan még életemben nem voltam vele, de egyszerűen annyira a leszarom fázisban vagyok jelenleg, hogy semmi nem érdekel. 

- Jihun, ezt meg kell beszélnünk. - Teljesen komoly, én pedig lemondóan beleejtem a kanalam a tálkába. A tej fröcsög mindenhova, Az asztalra, a ruhámra és az arcomra egyaránt, én pedig mit sem törődve vele meredek a velem szemben ülő szemébe.

- Jó. Beszélj.

Őszintén szólva, nem számítok semmire, meggyőződésem, hogy csendben fog nézni továbbra is, ahogy az az első pár másodpercben teszi. Mégis, abban a pillanatban, ahogy megszólal, már tudom, hogy nem úszom meg annyival, amennyit remélek.

- Igen, elhagytalak, és igen, talán ez volt életem legrosszabb döntése. De nem azért tettem, mert nem szeretlek, vagy mert ráduntam volna. A szüleink… Túl bonyolult lett volna, hogy együtt maradjunk, ilyen körülmények között, Jihun. - A magyarázat egyszerű, és még akár el is hinném, ha nem tudnám, milyen egyszerűen meg lehetett volna oldani. Ha nem tudnám, és nem mondtam volna el vagy százszor, hogy a szüleim milyen elfogadóak, és még ha nem is lennének azok, milyen könnyen mondanék le róluk érte. 

- Életed legrosszabb döntése, Heejun? Akkoriban nem ezt mondtad. És az sem ezt mutatja, hogy felszedtél valakit magad mellé… - A hangom vádló, és úgy érzem magam, mintha egy bírósági tárgyaláson én lennék a bíró, akinek a megbocsátásáért könyörögnek. Azonban itt nincs mit megbocsátani. Nem haragszom rá, nem hibáztatom semmiért, ő mégis úgy érzi, igen. Talán így egyszerűbb neki, hogy itt hagyott, egyszerűbbek az érzések, vagy legalábbis megmagyarázni őket. - Igen, ilyen az életem: müzlin élek, több pénzem megy el cigire és alkoholra, mint kajára, igen, lusta vagyok mosni, mert nincs kinek megfelelnem, és igen, magányos vagyok, mert nincs mellettem senki.  De nem akarom, hogy bemagyarázd, hogy mindez miattad van. Én nem hibáztatlak, amiért van egy boldog párkapcsolatod, amiért a szüleim most már inkább a tieid, mint az enyémek, mert ha ezt tenném, az azt jelentené, hogy rossz ember vagyok, és annak végképp nem tartom magam. - Érzem, ahogy a könnyek összegyűlnek a szememben, de nem hagyom őket kicsordulni. Nem engedhetem. - Csak fáj, tudod? Egyedül maradtam a semmiben, és senki nem tud segíteni, mert akit magam mellé akarnék, azzal szemben önzőség lenne, tudod? Nem vehetem el mások boldogságát a sajátomért. 

Az arca, kivételesen, egy nyitott könyv most számomra. Tisztán kiül rá a bűntudat, a döbbenet és a szánakozás egyvelege, ahogy a székéről felállva egy lépést közelít felém. Majd még egyet, és még egyet, mígnem tenyere a vállamra simul. Én csak bámulok a mogyoróbarna szemekbe, és próbálok nem tudomást venni arról az érzésről, ami kiolvasható belőlük. Nem kelthet bennem reményt, mert akkor ismét összetörök, jobban, mint akkor, régen.

- Miért nem állítottál meg? - kérdezi, és látszik rajta, hogy az a nap jár a fejében. Amikor összepakolta az összes cuccát egy bőröndbe, és kijelentette, hogy itt a vége, ő ezt nem folytatja tovább. Olyan dolgokat vágott a fejemhez, amelyekről sosem gondoltam volna, hogy megtenné.

Az elején talán még haragudtam is rá, de utána… Utána csak beletörődtem. Mivel mást úgysem tudtam volna tenni. Akkoriban gyújtottam rá, és rúgtam be igazán először. Akkor kezdődött minden.

- Miért tettem volna? Megmondtam, már az elején is: amikor menni akarsz, elengedlek, mert tudom, hogy milyen, ha erőszakkal marasztalnak. Meg aztán, miért maradtál volna? Nem tudtam, és nem tudok semmit nyújtani számodra, amiért megérné, és… - Eddig jutok, mielőtt olyan hosszú idő után, az ajkaink ismét egymásra találnak. Heejun kezdeményez, én pedig felveszem a már megszokott ritmust, szinte teljesen öntudatlanul. Annyira meglepett, hogy megszólalni sem tudok. 

Ellököm magamtól, mikor hirtelen eszembe villan a gyönyörű lány a kanapéról. A barátnője.

- Heejun, ezt nem tehetjük… - visszakozom szemlesütve, de az államnál fogva kényszerít, hogy ismét a szemébe nézzek.

- Chaeyoung nem a barátnőm. Vagyis, anyáék azt hiszik, igen, de csak mert olyan sokáig nyaggattak vele, hogy vigyek haza valakit, hogy meguntam - nevet fel felszabadultan. - Igen, Jihun, szeretlek. Életem legnagyobb hibája volt, hogy akkor elhagytalak, és azóta vagy ezerszer megbántam, de… Nem mertem a bocsánatodért esedezni - sóhajt aggódóan. - Ha tudnád, hányszor álltam meg a bejárati ajtód előtt, a kulccsal a kezemben, hogy visszajöjjek, de egyszer sem mertem. Rettegtem a gondolattól, hogy együtt talállak valakivel, amikor pedig anyáéknál voltunk… Azt hiszem, érthető…

- Igen, az. Én legalábbis biztos értem - nevetek fel megkönnyebbülten, majd én is felállok végre. 

A karjaimba húzva csókolom őt, mint régen. Ugyanazzal a szerelemmel, ugyanazzal a lánggal...