Here come the regrets

A vége felé az ember elgondolkozik azért. Mit bántam meg? Mi az, amit jól csináltam? Voltak egyáltalán jó döntéseim? Fog rám bárki emlékezni? 

Az utóbbiban nem kételkedtem, hiszen ott volt Chanyeol. Elköszönés nélkül hagytam ott, és ez okozott leginkább bűntudatot a lelkemben. De nem nézhette végig, ahogy haldoklom, azt nem tudtam volna elviselni.Rosszul éreztem magam miatta, de inkább gyűlöljön meg egy egész életre, mint hogy abban a tudatban kelljen leélnie a maradék idejét, hogy nem tudott rajtam segíteni. 

A hangja még mindig a fülemben cseng, arról az utolsó éjszakáról, amikor aggódva megkérdezte, minden rendben van-e. Igennel feleltem, a köhögőroham ellenére, ami rám tört. Ügyesen rejtettem el előle a véres zsebkendőt, hogy még véletlenül se lássa meg és kezdjen gyanakodni. 

Miközben visszaemlékszem arra az estére, önkéntelenül is elmosolyodok, és ismét érzem a kaparó érzést a torkomban. A gyógyszerektől kissé elmosódik a látásom, mégis olyan, mintha ő is itt lenne mellettem. A tudatom kissé elzsibbad, de tudom, hogy ez még nem a vég. Érezni fogom majd, amikor eljutok arra a pontra, de ez egyelőre még csak a jóleső, pihentető alvás.

Ismét vele álmodom. Manószerű arca fölém hajol, én pedig elnevetem magam elálló fülein - olyan régen láttam őket. Szeretném megérinteni, de tudom, hogy akkor eltűnik. Egyedül a tudatalattim okozta illúziónak köszönhetem, hogy ránézhetek, hallhatom a hangját.

- Minden rendben lesz, Baek. Nem kell félned többé, örökre melletted leszek - simít végig az arcomon, ezzel olyan érzést keltve, mintha az egész nem csak egy álom lenne. 

Sírva ébredek. Már ahhoz sincs erőm, hogy felüljek, a fejemet félrefordítva köhögök a kezem ügyébe akadó zsebkendőbe.

Tudom, hogy már nincs sok hátra, de ezt a kevés időt megpróbálom alva tölteni. Ott együtt lehetünk. A fájdalom egyre inkább eluralkodik rajtam, már a gyógyszerek sem segítenek sokat. Apró simítást érzek a kezemen, kinyitom a szemem. Chanyeol könnyes arca úszik be elém, de lehet, hogy csak hallucinálok. Lehunyom a pilláim, majd ismét felnézek, de még mindig ott van. Erőtlenül rászorítok a kézfejére, hogy érezzem, ez tényleg nem csak egy álom. 

A sírás csendesen tör ki belőlem, egy rendes zokogásra már nincs energiám. Nem akartam, hogy így lásson, nem akartam, hogy ez legyen az utolsó emléke rólam. A szememből csak úgy záporoznak a sós cseppek, a kórházi ágyat úgy állítom, hogy ülő helyzetben legyek. A tüdőm iszonyatosan fáj, ahogy levegőt veszek, ismételten a zsebkendőért kell nyúlnom. 

Úgy rémlik, már egy hónapja, hogy utoljára találkoztunk. Az, hogy így felbukkan itt, egyszerre okoz lelki kínokat és boldogságot. Hiszen a kettő gyakran jár együtt, nem igaz?

Már bánom… Bánom, hogy nem maradt nekünk több idő, hogy azt a keveset nem vele töltöttem. Sajnálom, hogy nem csókoltam meg, amikor lehetőségem volt rá, és nem öleltem, amikor csak akartam.

Megbántam a gonosz szavakat és gúnyneveket, amiket az elején a fejéhez vágtam, hogy megütöttem, amikor először próbált kedvesen közeledni felém. Megbántam, hogy úgy viselkedtem, mint egy hisztis, féltékeny liba. 

Bár visszacsinálhatnék mindent…

Univerzum

- Itt már régóta nem arról van szó, hogy én mit érzek, Chanyeol! - kiáltottam az arcába, de láthatóan ő még mindig nem fogta fel. Mintha csak a falnak beszélnék, egyik fülén be, a másikon ki. - Mikor fogod végre megérteni, hogy a barátságunk fog rámenni, ha továbbra is így viselkedsz? - kérdeztem, a hangom ezúttal jóval halkabban csengett, már-már lemondóan. 

Ezek a veszekedések napról-napra egyre gyakoribbak lettek. Éreztem, hogy akármennyire is szeretem őt, nem sokáig fogom már bírni az állandó kötekedését és beszólásait. 

- Nem mintha lenne még minek tönkremennie - morogta halkan. Valószínűleg nem nekem szánta, de elég hangos volt ahhoz, hogy meghalljam.

- Hogy mondod? - A beszédem színtelen volt, szinte láttam, ahogy az arcomból kifut a vér. Tudtam, hogy, ha tényleg így gondolja, azon én már nem fogok tudni segíteni, akármilyen erőfeszítéseket is teszek. 

- Legyünk őszinték, Seungjun. Elárultalak, kitálaltam a barátaidnak arról, hogy meleg vagy, és ezt te nem tudod nekem megbocsátani. Nem hibáztatlak érte, de akkor ne tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne. Ennek már rég annyi, ezt a bizalmat nem lehet még egyszer felépíteni. Ne szenvedjünk tovább, váljunk el csendben.

Éreztem, ahogy egy könnycsepp legurul az arcomon, majd sok másik követi. Késként fúródtak belém a szavai, és olyan volt, mintha még párszor meg is forgatta volna.

- Igen? Szóval, neked ilyen könnyű feladni mindent, elfordulni és a másik irányba nézni? - kiabáltam. A kezemben ott szorítottam a fehér borítékot, ami az összes, el nem mondott, fel nem tárt érzésemet rejtette, benne egy aprócska ajándékkal. - Ha tényleg ezt akarok, akkor kilépek az életedből és nem jövök vissza. - Hátat fordítottam, és hagytam, hogy a papír kiessen a kezemből. Távoztam a lakásából, vissza se nézve, meg sem várva a válaszát. 

Bár nem így terveztem, végül a tetőn kötöttem ki. A csillagokat bámulva próbáltam gátat szabni az újra és újra előtörő zokogásnak. Chanyeol egy közel négy éves barátságot vágott a kukába a viselkedésével, mégis, az egész sokkal inkább rajtam látszott meg. Mintha őt nem is érdekelte volna, vagy mintha ez lett volna a célja… 

Hallottam a nyitott ablakon keresztül felszűrődni a hangját, ahogy elkiáltotta magát. 

- Faszom! - Iszonyatosan ingerült lehetett, ugyanis sosem káromkodott. Az már nagyon a végnek számított, ha ő bármilyen csúnya szót kiejtett a száján, ez pedig meglepett. Olyannyira megdöbbentett, hogy sírni is elfelejtettem, tágra nyílt szemekkel bámultam a csillagokat. 

Mi történhetett? Mi zaklathatta fel ennyire? 

A telefonom megcsörrent. Az ő nevét jelezte ki, de nem vettem fel. Nem akartam beszélni vele, nem akartam, hogy ilyen állapotban, akárcsak a hangomat is hallja. 

Mikor a csörgés befejeződött, felálltam. Letöröltem a könnyeket, és úgy döntöttem, ideje elhagyni ezt a helyet. Ideje végleg kilépni az életéből, elfelejteni őt, bármennyire is…

Bármennyire is szeretem.

- Azt hiszed, ezek után elengedlek? - kapta el a csuklómat a lépcsőfordulóban. A kezében ott virított a fehér lap, a nyakában pedig a saját kezűleg készített nyaklánc. - Azt hiszed, hagyom, hogy kilépj az életemből, miután levágtál elém egy levelet? - kiabálta, én pedig egy pillanatra megijedtem tőle.

Nem bántana. Sosem bántana.

Beráncigált a lakásba, tudomást sem véve arról, hogy fájdalmat okoz. Amint csukódott mögöttem az ajtó, kirántottam a kezemet a szorításából. 

- Én is szeretlek, Seungjun - mondta ki lágyan a szavakat, amikre egyáltalán nem számítottam. Szóhoz sem jutottam a döbbenettől, így megtette ő az első lépést irányomba. Egyik pillanatról a másikra arra eszméltem, hogy ajkai az enyémekre tapadnak, vadul és követelőzően, én pedig visszacsókoltam. Mintha ő lenne a levegő, ami nélkül nem élhetek, mintha ő lenne a mindenem.

Mert valójában így is volt: ő jelentett nekem mindent. A barátokat, a családot, a szerelmet, a békét…

Az univerzumot.

Barátokként

“Azt mondtam, boldog vagyok, hogy a barátod lehetek. Hogy köszönöm, amiért kitartasz mellettem, a hülyeségeim ellenére, hogy mindig megvigasztalsz, ha szomorú vagyok… De, azt hiszem, ideje lenne megtudnod az igazat.

Nem érem be a barátságoddal. Egyre jobban fáj, hogy mellettem vagy, de nem úgy, ahogy nekem szükségem lenne rád, hogy nem foghatom meg a kezed, nem simíthatok végig a hajadon… Nem mondhatom ki, hogy szeretlek…”

A könnyeim néhány helyen elmosták a tintát, amint leírtam a szavakat. Nem tudtam visszatartani a sírásomat, ahogy végiggondoltam az összes szép emlékünket. Tudtam, hogy helyesen döntöttem, és, bár lehet, hogy később megbánom majd, ez abban a pillanatban nem számított.

“Inkább kilépek az életedből, mintsem, hogy még több fájdalmat okozzak saját magamnak. Szeretlek, Jennie, és ez valószínűleg sosem fog változni. Azonban, majd amikor visszatérek, kérlek, fogadj úgy, mintha csak előző nap váltunk volna el. Amikor összeszedtem magam, visszajövök, hogy ugyanúgy folytathassunk mindent, mint ahogy elkezdtük. Barátokként.

Lisa”

Biztos voltam benne, hogy megteszi, amire kérem. Éppen ezért tudtam elhagyni az apró lakást, amihez csak kettőnknek volt kulcsa, amely egyfajta menedékként szolgált számunkra. Tudtam, hogy amikor majd hetek, hónapok, vagy netán évek múltán visszatérek, ez a hely ugyanebben az állapotban fog várni rám. Egyedül a növények növekedése és talán Jennie változása fogja mutatni a múló időt.

Kiléptem az ajtón, ezzel egy időre magára hagyva a múltamat, de nem örökre. Elvégre mindenkit a múlt tesz azzá, aki, az formálja a személyiségét, a gondolatait, mindent. De, én új lapokkal akartam kezdeni, a kezembe venni egy teljesen üres könyvet, úgy, hogy az előzőnek az epilógusát ott hagytam egy borítékban az asztalon. 

***

Három évig jártam a világot. Három kínkeserves évig próbáltam elfelejteni őt, sikertelenül. Most pedig, hogy újra itt álltam, nem tudtam, hogyan kéne köszönnöm neki. Bár megkértem, hogy várjon vissza, mintha el sem mentem volna, de fogalmam sem volt, mit fog mondani, mi lesz a reakciója. 

Végül, csak úgy lenyomtam a kilincset. Nyitva volt, odabentről pedig édes sütemény és fenyő illata áradt. El is felejtettem, hogy karácsony van. A mézeskalács beljebb vonzott, leraktam a bőröndöket az ajtóba, levettem a kabátom, felakasztottam a fogasra, majd beléptem az aprócska konyhába. Zene szólt a telefonjáról, éppen a Jingle Bell Rock. Ő pedig teljes valójában ott sürgött-forgott, annyira belefeledkezve a főzőcskézésbe, hogy észre sem vette a jelenlétemet. Mosolyogva figyeltem a jelenetet, majd, amikor rám pillantott, nagyot dobbant a szívem. Láttam a kezdeti meglepődést a szemeiben, de csak elvigyorodott.

- Megjöttél? - kérdezte kedvesen, én pedig nem bírva magammal, átöleltem. A könnyeim potyogni kezdtek, ő pedig meglepetten karolta át a derekam. - Mi az, ennyire hiányoztam? Pedig tegnap találkoztunk utoljára.

- Igen - hüppögtem. - Ennyire hiányoztál.

Az utolsó ajándékom

Fáj, tudod?

Hülyeség részemről ezt mondani, hiszen nem is ismertelek. Tudtam rólad tényeket, tudtam, mikor születtél, és most már azt is, mikor haltál meg. Nem leszek ott a temetéseden, nem tudom megvigasztalni a barátaidat és a családodat, akiket magukra hagytál. 

Mégis fáj. Fáj, hogy erre a döntésre kellett jutnod, hogy ennyire elhatalmasodtak feletted az érzéseid. Fáj, mert tudom, milyen hosszú élet állhatott volna még mögötted.
Ezt most azért írom neked, nekem, nekik, mindenkinek, hogy tudhasd: a szívünkben tovább élsz. Bár fizikailag elhagytál minket, nem láthatunk többé, nem hallhatjuk a hangodat, lélekben velünk maradsz. Odafentről, egy jobb világból figyelsz a csapattársaidra, a családodra, még a rajongóidra is, akik most eszméletelenül zokognak az ágyukban, a földön, bárhol, ahol éppen eszükbe jutsz.
Te egy utolsó búcsút adtál nekünk. Én adok neked egy utolsó ajándékot:
Szeretlek, szeretünk, a Shawolok örökké veled lesznek. A SHINee számunkra örökké öttagú marad, még ha többé nem is leszel velünk.
Köszönöm, hogy léteztél, hogy a hangoddal könnyebbé tetted számomra az életet. Megérdemled a pihenést. Ügyes voltál, jól csináltál mindent.
A földön is egy angyal voltál, most egyszerűen csak szintet léptél. Köszönöm, hogy voltál nekünk, Kim Jonghyun.
Tudom, hogy most már nem szenvedsz. Egy jobb helyen vagy, jobb körülmények között, fájdalom nélkül.
Szeretettel búcsúzom tőled

Neheztelés nélkül, és megértően:

Odi.

Just a joke...

  Láttam az undort az arcán. Láttam, ahogy a testtartása egyik pillanatról a másikra, barátságosból zárkózottá és visszautasítóvá válik, és ekkor rájöttem, hogy ez volt életem legrosszabb döntése.
  Elmondani neki, hogy szerelmes vagyok belé gyökereiben változtatta meg a világról alkotott képemet. Rettegtem, hogy az az egy szó, amit kimondtam, örökre szétszakít kettőnket. Talán ez rémített meg legjobban. Nem az, hogy mit gondolnak az emberek, a családom hanem az, hogy az őbenne milyen vélemény formálódik rólam.
  Elnevettem magam, mintha csak egy vicc lett volna, mintha minden, amit mondtam, nem a valóság lenne, hanem csak egy ostoba poén.
 - Látnod kéne az arcodat, komolyan - kacagtam a tőlem telhető legkevésbé erőltetetten. - Nyugi, Dean,te vagy a legutolsó ember, akinek szerelmet vallanék - lapogattam meg a vállát, majd amiatt aggódva, hogy a szemem sarkában gyűlő könnyek kicsordulnak, elléptem mellette. - Na, de én lépek. Holnap találkozunk. Csá! - intettem neki hátra sem fordulva. Éreztem, hogy engem néz, de hamar eltűntem a vizslató tekintet elől.

  Hazaérve elővettem a dugi-tartóból az egyetlen szál, vésztartalék füves cigimet. Nem volt szokásom ehhez folyamodni, de most úgy éreztem, mindjárt szétrobban a fejem. A zokogás és a hisztérikus nevetés között lebegtem valahol félúton, így ezt tartottam a legjobb megoldásnak: lenyugodni, olyan igazi chilles állapotba vágni magam, ami ugyan nem oldja meg a problémámat, átmenetileg mégis segít átvészelni a sok felesleges gondolatot.
  Fogalmam sem volt, mi lesz a barátságunkkal ezek után. Ugyanúgy folytatódik minden, a rendes kerékvágásban, vagy rájött, hogy az egész elviccelése csak egy védekezési mechanizmus volt?
  Pont a cigi végére értem, mikor csengettek. Nem vártam vendégeket estére, így furcsa volt, de abban az állapotban csak gondolkodás nélkül ajtót nyitottam. Hyuk állt ott, teljes valójában, a piros ingében és az elmaradhatatlan kalapjában. Arrébb álltam az útból, átengedtem a küszöbön. Nem kérdeztem, mit kér, automatikusan egy sört nyújtottam neki, amint letelepedett a nappaliban. Azonnal meglátta a “bűnözésem” nyomait: a csikket a hamutartóban és a tömény, átható füstfelhőt a szobában.
 - Zico… - sóhajtott mélyet, de csak üres tekintettel néztem rá. A nyugalom már az érkezése előtt szétáradt az ereimben, így bármit is akart mondani, látta rajtam, hogy úgysem hatna rám. - Van még egy cigid? - kérdezte végül lemondóan, mire megráztam a fejem.
 - Ha lenne, már nem lenne - feleltem színtelen hangon.
  Az este további része nem igazán maradt meg az emlékezetemben, viszont reggel az ágyamban keltem, szóval vagy be lettem cipelve, vagy a saját lábamon mentem. Dean csak egy cetlit hagyott az asztalomon, “Beszélnünk kell” felirattal, így sejtettem, hogy nem vette be az előző napi próbálkozásomat. Mélyet sóhajtva realizáltam magamban, hogy mindent elbasztam, majd folytattam a reggeli rutinomat, ahogy mindig is tettem. Már csak abban tudtam reménykedni, hogy az undorodó grimasz az arcán csak a pillanat hevének szüleménye volt, és nem az őszinte érzései vetültek ki rá.


  A telefonomat a kezembe véve tárcsáztam a számát, azonban nem vette fel elsőre. Már a műsor előkészületei zajlottak, a soromra vártam a sminkesnél, Hyuk pedig még mindig nem érkezett meg. Aggódtam, hogy mi van, ha inkább meg sem jelenik, mert nem akar találkozni velem. A gondolataim elképesztő magasságokig szárnyaltak, kétségbeestem, fogalmam sem volt, hol lehet, mit csinálhat.
  “Ennyire undorító lennék, hogy nem képes meglenni velem egy helyiségben?” - futott végig rajtam többször is a kérdés, de egyszer sem kaptam rá választ.
 - Mi a helyzet, Zico? - tette a vállamra a kezét kedvesen Jay, gondolom, látta rajtam, hogy valami emészt. Csak megráztam a fejem, és beültem a sminkes székbe. Nem mertem válaszolni, ugyanis Jaebum pont az a személy volt, aki pár szóból azonnal kitalálja, mi nyomaszt. Amint levágódtam, és Jihye elkezdte az alapozót felvinni a bőrömre, még gyorsan bepötyögtem egy SMS-t Deannek.

  “Megértem, ha meggondoltad magad, és mégsem akarsz velem beszélni. Bocsi a tegnapiért. De azért az adás kezdetére igazán ideérhetnél. - Zico”   Ennyit tehettem az ügy érdekében, legalábbis abban a pillanatban. A hívásaimra nem válaszolt, többször hagyta, hogy befejeződjön a csörgés, majd mikor megunta, mindig kinyomta. Bő fél óra alatt tízszer hívtam, azt hiszem, ez jelent valamit.
  Az üzenetre sem reagált, így feladtam. Ezek szerint egyedül kell képviselnem a csapatunkat.
 - Zico, Dean merre van? Itt kéne lennie - jött oda hozzám ismét Jay, de csak megvontam a vállam.
 - Fogalmam sincs, nem veszi fel a telefont, az üzenetekre sem reagál - feleltem félszegen. Már a hajamat állították be, így nem tudtam a szemébe nézni, hogy bármit is kiolvashasson onnét.
 - Összevesztetek? - Csak nem hagyta abba a faggatózást, és ez felettébb frusztráló volt. Kezdtem még idegesebb lenni, és ilyenkor a beszédem önkéntelenül is hangosabb lesz.
 - Nem tudok róla.
 - Figyelj, ha bármi van közöttetek, nekem tudnom kell róla, mert… - kezdte, mire felcsattantam.
 - Nem történt semmi!
  Végszóra, Hyuk belépett a sminkszobába. Én ugyan csak a tükrön keresztül láttam, de mindenki rákapta a tekintetét.
 - Mi folyik itt? - kérdezte, láthatóan megzavarodva a sok vizslató tekintettől. Senki nem válaszolt neki, amikor megpróbált a szemembe nézni, én rögtön elkaptam róla a pillantásomat.
 - Kész is vagyunk - szólalt meg a fodrászom végül, mire felpattantam, és kiviharzottam a szobából. Egyedül akartam lenni, átgondolni mindent, felidézni, hogy pontosan mi történt előző este, bár száz százalékig biztos voltam benne, hogy felesleges: úgysem emlékszem rá.
  Azonban Dean, ahelyett, hogy egyedül hagyott volna, követett, a neonfénnyel kivilágított folyosókon keresztül, egészen az épület mögötti kis udvarra. Rágyújtottam egy cigire, mélyet szívtam a nikotintartalmú füstből, ami ugyan csak minimálisan, de már elkezdte megnyugtatni az idegeimet.
  - Mit akarsz? - kérdeztem ridegen, felé sem fordulva. Hallottam az ajtó csukódását, ahogy a lépteit is felém közeledni. Ezek után már csak azt éreztem, ahogy az erős karjai gyengéden és bizonytalanul átfonják a derekamat, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban ellökhetem magamtól.

 - Tegnap délután… Igazából fogalmam sincs, mit kéne mondanom, hogy segítek-e magamon azzal, hogy őszinte leszek. Csupán annyit kérek, hogy hallgass végig, ne szakíts félbe. Így is elég nehéz számomra - motyogta a fülembe. Megborzongtam kissé érces, mély hangjára, de ez nem változtatott a tényen, hogy mennyire zavarban éreztem magam. - Amikor azt mondtad szeretsz, kettős érzések kavarogtak bennem. Egyszerre voltam boldog, és undorodtam magamtól. A szüleim mindig azt nevelték belém, hogy melegnek lenni bűn, Isten tiltja, és Pokol vár a homoszexuálisokra. Megrémített, hogy ugyanúgy érzek, mint te, és az is, amikor közölted, hogy csak egy vicc volt. Nem akartam, hogy ezzel poénkodj, mert nem tudtad, mennyire a lelkembe gázolsz vele. Ezért… Elmentem hozzád. Meg akartam veled beszélni az egészet, de te… Annyira be voltál állva, hogy alig tartott meg a két lábad. Láttam rajtad, hogy nagyon oda vagy, mégis maradtam. Aggódtam, hogy mi fog veled történni, ha egyedül hagylak így, ezért átvészeltem veled az ébrenlétedet. Olyan hülyeségeket beszéltél végig, hogy egyszerre szórakoztam jól és remegtem a félelemtől. Aztán beájultál, én pedig lefektettelek aludni. Megcsókoltalak - itt elcsuklott a hangja, gondolom, fogalma sem volt, hogyan fogok majd reagálni. Azonban, bár már rég megenyhültem, nem szakítottam félbe, mert ezt kérte tőlem. Nyugodtan hallgattam őt tovább. - Megcsókoltalak, és ekkor jöttem rá ténylegesen, hogy francba a bűnnel, a Pokollal, és minden egyébbel, nekem te kellesz. Senki más, csak és kizárólag te.
  

Nagyot nyeltem, megfordultam az ölelésében, ajkaimat az övéire tapasztva megcsókoltam. Ezzel akartam vele tudatni a válaszom: ugyanígy érzek.
 - Tudod te, mennyi önmarcangolást és szenvedést megspórolhattál volna nekem, ha ezt akkor és ott elmondod, amikor bevallottam az érzéseim, te barom? - nevettem el magam könnyes szemekkel.
 - Talán. De akkor nem lett volna ilyen romantikus az egész, nem? - kacagott velem, majd ismét közel húzva magához, ezúttal ő csókolt meg engem.
  Életem legédesebb csókja volt.

Téged

  A háztetőn ülve bámultam ki a fejemből. Ott égett a talált, hamutálnak kinevezett konzervdobozban a cigim, de már nem volt kedvem elszívni. Csak néztem, néztem és néztem Simon ablakát, hátha változik valami: felhív, küld valami jelet, hogy mégis szívesen lát a lakásában. A barátnőm kidobott, miután beismertem neki, hogy a férfiakat szeretem, és már nagyon régóta nem érzek iránta semmit, így nem volt hova mennem.
  Az ember azt gondolná, hogy miután magában elrendezi ezt az egész orientáció-kérdést, minden sokkal könnyebb lesz, de ez tévhit. Megnehezedtek a dolgok, féltem attól, mi lesz, ha Soyoon világgá kürtöli, ha a barátaim rájönnek, mégis… A leginkább Kiseoktól tartottam. Mikor megjelentem az ajtajában, az arckifejezése egyik pillanatról változott mosolygósból halottsápadtá, épp hogy csak meg tudtam kérdezni, nála maradhatok-e éjszakára. A válasza egyértelmű nem volt, majd rámcsapta az ajtót, ezzel jelezve, hogy ideje távoznom.

  Így kötöttem ki a szemközti ház tetején, ahonnét tökéletesen ráláttam a hálószobájára. A függönyök elhúzva, teljes sötétség borult rá. Nemrég ment felfelé egy srác az épületben, így arra következtettem, hogy vendége van, és valószínűleg a nappaliban beszélik meg a dolgaikat. 

  Zavart, hogy valaki ennyivel fontosabb neki, mint én. Elvégre a barátja voltam, már ha nevezhetem még magam annak azok után, hogy így visszautasította a segélykérésem. Jay házon és országon kívül volt, így hozzá nem mehettem. Locot és a barátnőjét semmiképpen sem akartam zavarni, így őket is kilőttem. Az egyetlen lehetőségem Simon volt, de ezek szerint neki nem számítottam annyit, hogy egy ilyen helyzetben kisegítsen, hotelbe pedig nem akartam menni, főleg nem ezen a késői órán. 

  A telefonom folyamatosan rezgett, de nem érdekelt. Soyoon nevét jelezte ki, így végképp nem reagáltam, nem akartam a hisztijét hallgatni. Ugyanis vagy könyörgött volna, hogy menjek vissza, vagy elküldött volna melegebb éghajlatra, és valahogy egyikhez sem volt különösképp kedvem. 

  Előhalásztam az üveg sojut, amit még idefelé jövet vettem egy kisboltban. Kinyitottam és ráhúztam, hátha úgy könnyebben beüt, de nem fűztem hozzá túl sok reményt. Iszonyatosan nehezen részegedtem le még az erős alkoholoktól is, így ez az adag meg sem ártott. 

  Hirtelen felkapcsolódott a villany. Pont ráláttam a nagy franciaágyra, és nem hittem a szemeimnek. Az idegen srác, akit felmenni láttam, vadul vetkőztette Kiseokot, miközben egy percre sem vált el az ajkától. Meglepődésemben félrenyeltem az alkoholt és erős köhögésbe kezdtem, így egy pillanatra elvesztve az egyensúlyomat. Csak a gyors reflexem tartott a tetőm, ami a hanyattdőlésre késztetett. Mikor feltápászkodtam, meg akartam bizonyosodni arról, hogy tényleg azt láttam, amit, és nem csak beképzeltem, azonban mikor odapillantottam, már az ágyon feküdtek. Simon maga alá gyűrte a férfit, és még ebből a távlatból is láttam azt az erős dominanciát, ami sugárzott belőle. 

  Ismét cigire gyújtottam, és ezúttal el is szívtam az egészet. Aztán még egyet és még egyet, míg el nem fogyott a doboz. Próbáltam nem odafigyelni, de egyszerűen vonzotta a szemem, az agyam pedig közben egyfolytában járt. A szemeim elé táruló jelenet ugyanis két dolgot jelenthetett: Az egyik az, hogy Kiseok meleg, vagy legalábbis biszexuális és van valakije. A másik az, hogy meleg vagy biszex, és csak szórakozik, de nem komoly az egész. Én pedig nagyon reménykedtem, hogy az utóbbi lesz az, mert ez azt jelenthette, hogy van esélyem. 

  Hirtelen elhatározásból álltam az épület ajtajában. Semmi különösebb célja nem volt, csak kíváncsi voltam arra, akivel az éjszakát töltötte. Elég nyilvánvaló volt, hogy nem szerelmesek, ugyanis akkor nem lépett volna le a srác, amint végeztek. Mert ez történt, láttam, ahogy szedi a cuccait, és ekkor döntöttem úgy, hogy nekem látnom kell. 

  Hátamat a falnak vetettem, majdhogynem láthatatlan voltam az utcára telepedő sötétségben. A bejárat nyílott, és kilépett rajta a férfi. Így, hogy közelről is láthattam, lehetetlen volt nem észrevenni a gyönyörű arcot, ami az iszonyatosan kidolgozott testhez tartozott. Éreztem rajta Kiseok tusfürdőjét, ahogy elhaladt mellettem, és ez zavart. 

  Tisztában voltam vele, hogy ezzel valószínűleg tönkreteszem a barátságunkat, de nem érdekelt: becsöngettem a lakásba. Simon egy köntösben nyitott ajtót, szájából cigi lógott, arcán látszott az elégedettség.

  - Itt hagytál valamit? - kérdezte, de amint az arcomra pillantott, megmerevedett, gondterhelt ráncok kúsztak a homlokára és zavarodottság a szemébe. - Mit szeretnél, Gray? 

Nem válaszoltam. Amikor kivette a szájából a már tövig égett csikket, rámartam az ajkaira. Nem ellenkezett, de nem is tett semmit. Füstös íze volt, kellemes, mégis, volt benne valami kesernyés. Talán maga a hangulat sikeredett ilyenre, ugyanis amikor elváltam tőle, az arca kifejezéstelen volt. Semmit nem tudtam róla leolvasni, az égvilágon semmit.

  - Ez mégis mi akart lenni? - A hangja számonkérő volt, nem nézett a szemembe. Elővette a cigisdobozt a zsebéből, és ismét rágyújtott. - Figyelj, nem tudom, mit gondolsz rólam, de nem én leszek az, akivel elfelejted a csajod - vonta le a lehető legrosszabb következtetést a hallgatásomból.

  - Láttam. Mindent. - Nem kellett többet mondanom, megakadt a mozdulatban, hogy lepöccintse a hamut. - Tudod, mivel nem volt hova mennem, így a tetőn kötöttem ki, szemközt. Amerre a szobád néz - vontam vállat. Arca egyre inkább kezdett hasonlítani a fal színéhez, így a hátizsákomat a vállamra véve léptem el mellette, be az ajtón, az előszobába. - Ne aggódj, ugyanabban a csónakban evezünk mindketten. Bár, azt hiszem, én nagyobb bajban vagyok, mert kidobtak miatta - villantottam egy nyertes vigyort rá, de még mindig nem mozdult.

  - Mit akarsz? - A szavai nem voltak többek rettegéssel teli suttogásnál. 

  - Téged. 

Csupán egy karcolás...

“Azt mondják, az ember előre megérzi a halált. A sajátját, másét, teljesen mindegy. Ma reggel engem is egy ilyen érzés kerített hatalmába, így eldöntöttem, hogy leülök és leírom ezt, mielőtt késő lenne.
Mostanra talán már összerakhattad a képet az elszórt utalásokból, félreérthető jelekből, a pillantásaimból, abból, ahogy átöleltelek. Nem így akartam a tudtodra adni, de… Attól tartok, már nincs más választásom. Ha ma tényleg elmúlik ez a “karcolás”, akkor azt abban a hitben szeretném bevégezni, hogy tudod, mit érzek irántad.
Szerelmes vagyok beléd, Kim Jihun.
Azt hittem, most, hogy ezt így leírtam, majd megkönnyebbülök. Hogy nem nyomja majd ilyen mázsás súly a lelkemet. De tévedtem. Még mindig ugyanúgy rám nehezedik az érzés, hogy nem tudod. Talán, ha végre elolvasod jobb lesz… Bár azt én már nem fogom látni…”

Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Képtelen voltam tovább olvasni a sorokat, amelyek olyan fájdalmasan voltak megfogalmazva, amik szavanként tépték szét a szívemet apró izomrost-darabokra. A torkomban a gombóc egyre csak növekedett, mert tudtam, éreztem, hogy nincs többé. Nem láthatom soha, csak ha én magam is követem őt.
Szerettem Oh Heejunt. Szeretem őt. Ez nem “Amíg a halál el nem választ”, hanem a “Még azután is”.
Életünkben kerülgettük egymást, mint a forró kását, próbáltuk kisilabizálni, hogy a másik is ugyanúgy érez-e, és végül egyikünk halála kellett ahhoz, hogy ezt kiderítsük.
A papíron a szavakat elmosták a könnyeim, és mélyen legbelül még mindig reménykedtem, hogy belép a bejárati ajtón, nevetve, és elismeri, hogy ez egy iszonyatosan rossz vicc volt, de tudtam, hogy nincs ilyen szerencsém.
A sötétségben pislákoló halovány sugár fényét a rendőrségről érkező hívás rejtette el végleg.
- Kim Jihunnal beszélek? A rendőrkapitányságról hívom. - Képtelen voltam a normális beszédre, így csak hümmögtem egyet. - Oh Heejun egy balesetben életét vesztette. A hivatalos okmányait megtaláltuk, viszont a szüleit nem tudjuk elérni, és ön volt az, akire ilyen esetben gyámként hivatkoztak. Be tudna fáradni azonosításra? - kérdezte monoton hangon.
- Igen, persze - feleltem, majd azonnal le is tettem. A földre rogyva kitört belőlem a zokogás. Nem hagyhatott így itt… Nem tehette ezt velem…

Másnap bementem a rendőrségre. Heejun teste majdhogynem teljesen szétroncsolódott a balesetben, de én megismertem: arcán még kihűlve, mereven is ott játszott az a huncut félmosoly, mintha boldogan halt volna meg, a haja ugyanolyan élénkbarnában pompázott, és a szeme… Még halálában is gyönyörű volt. Odahajoltam a füléhez, egy könnycsepp legurult az arcomon.
- A lét csupán egy karcolás… A tiéd már elmúlott. Itt az idő, hogy az enyém is kövesse - suttogtam, majd egy utolsó csókot nyomtam az ajkaira.
A hullaháznak hátat fordítva, határozott léptekkel mentem egészen hazáig. Tudtam, mit akarok, azt is, hogy hogyan. Semmi sem tántorított el a célomtól, még az sem, hogy minden bizonnyal csalódott lenne, ha tudná, mire készülök.
A lakásba érve azonnal a szemembe ötlöttek a közös képeink. Szelíden elmosolyodva végigsimítottam a kereten, de sem az a gyönyörű mosoly, sem az élettel teli szemek nem változtathattak a tényen: én itt és most követni fogom őt. Újra látni fogom, bármibe is kerüljön.
A konyhában a kezeimbe vettem a kést. Az ujjaim remegtek, de már nem a félelemtől. Nem féltem a túlvilágtól.
- Mindjárt ismét láthatlak - mosolyogtam fel a plafonra, mintha az eget látnám magam előtt, és hasítottam egyet a pengével. Csak egy pillanatig fájt, majd úrrá lett rajtam a kellemes zsibbadtság.

Már csak pár lépcsőfok, csak egy-két lépés… Látom, hogy odafent vár rám. Most nem fáradhatok el.
- Remélem tudod, hogy nagyon haragszom rád - szidott le, de láttam rajta, hogy nem gondolja komolyan. - Bármeddig vártam volna rád, Jihun. Nem kellett ennyire sietned.
- De kellett, Heejun - feleltem a tőlem telhető legkomolyabban. - Egy ilyen vallomást nem illik megváratni…