[CHANBAEK] Rideg nyárutó

– Tudod, Baekhyun...

Az őszi levelek sárgásan hullanak alá a még zöld avarba, miközben kéz a kézben sétálgatunk. Már semmi sem ugyanaz. Mintha a haldokló természettel a mi érzéseink is kezdenének alábbhagyni. A kezdeti lángoló tűz először parázzsá szelídült, ahogy augusztusból szépen lassan átbandukolt szeptemberbe, aztán már csak a füst maradt, mikorra októberbe értünk. És most itt vagyunk, november elején, ahol egyedül a megszokás tart össze bennünket, semmi más, és a remény, hogy a másik által megszabadulhatunk a saját nyomorunktól.

Félnünk kéne. Félni az elítélő tekintetektől, a bántalmazástól, amit eddig szinte mindig megkaptunk, amikor kimutattuk: mi egy pár vagyunk. Ezúttal azonban nincs a környéken senki, a csípős, hideg szél miatt mindenki inkább az otthon melegét élvezi. Kivéve mi, akiket szoros emlékek fűznek a cudar időjáráshoz.

Rettegnünk kéne. Attól, hogy mi lesz velünk a másik nélkül, ha már elegünk lesz az állandó szélmalomharcból, hogy meggyőzzük egymást a saját igazunkról. Másról sem szól már a kapcsolatunk, csak a vitákról, vagy a kínos, néma csendekről, amit ajándékul nyújtunk egymásnak egy-egy hangos szóváltás után.

– Tudod, Baekhyun... – kezdek bele ismét abba, ami az előbb is reménytelennek bizonyult. Nem tudom kimondani, amit akarok, bár ez korábban sosem okozott nehézséget. Mégis, most mintha perzselnék a szavak a nyelvemet, egyszerre akarnak kitörni, és még odabenn maradni, érlelődni, átfogalmazódni. – Én tényleg szerettelek. Azt hittem, meg tudjuk oldani, és...

Megszorítja a kezem, úgy, hogy fájjon. Jelzi, hogy ne mondjam tovább. Nem akarja még hallani. Még nem jött el az idő. Talán még megoldhatjuk.

– Chanyeol, én... Szeretlek – leheli a fagyos levegőbe az eddig alig hallott szót, ezzel felolvasztva az én akarattal megfagyasztott szívemet. A görcsös ragaszkodása, hogy ne engedjem el a kezét, meggyőz engem is. Végül is, van még időnk. Egymásra, még jobban megismerni a másikat, kiküszöbölni a csorbákat.

Ráérünk. Amíg a tél tavaszba vált megint, a fák lehullatott leveleik helyett újat növesztenek, és az akkor már friss zöld avart nem a sárga, hanem a fehér és a rózsaszín uralja majd, az érzéseink pedig újjászületnek a másikban, hogy aztán soha ne kelljen elengednünk egymást.

Összefűzött kezeinket az ajkaimhoz emelem, és apró csókot nyomok makulátlan bőrére. Kettőnk kapcsát a zsebembe rejtem, ahogy ennek a furcsa nyárutónak az érzetét is. A szerelmünket.

[JENLISA] Nem megyek sehova

A világító csillagokat eltakarja a könnyű fátyolfelhő, amin még a Hold is csak erőlködve képes fényleni. A félhomályból egyedül a halványan égő dohány tűnik ki a kicsit vöröses színével. Talán ez az egyetlen dolog, ami jelzi, hogy ott vagyok. Hogy létezem.

Nem mintha nem lenne elég nyilvánvaló. Lélegzem, dobog a szívem, szinte látom magam előtt, ahogy a tüdőmbe jutó kátrány elfeketíti a szövetet, de nem különösképpen érdekel. Hiába üzemel ugyanis minden odabenn rendesen, ha nem élek.

Nem élek, mióta Ő itt hagyott. Az egyetlen, akit szerettem, az egyetlen, akiért megérte volna letenni a cigit, elkezdeni normálisan viselkedni, letenni az alkoholt... De őt is elüldöztem magamtól, ő pedig menekült, minél messzebb, ahol már nem kellett látnia a felesleges önpusztításomat.

Ő volt az egyetlen, aki látott, aki igazán észrevett, aki... Aki talán még szeretett is. Nem csak megjátszotta. Jennie volt számomra a család...

Leülök a hideg kőre, és várok. Hogy eltűnjenek a felhők, vagy hogy elkezdjen esni. Hogy felfázzak, vagy odafagyjak. Hogy visszatér-e vagy sem. Ugyanúgy várok, mint minden egyes rideg este, amikor a hőmérséklet fagypont alá kúszik, és amikor nem. A fákat virágok borítják, vagy éppen a leveleiktől szabadulnak meg a megújulás reményében.

Hirtelen megjelenik. Mint egy délibáb, a semmiből tűnik elő, az egyszerre sehonnan és mindenhonnan jövő fény megvilágítja az alakját, én pedig tökéletesen látom minden porcikáját. Tudtam, hogy visszajön. Tudtam, hogy nem hagy magamra, soha nem tenné, hiszen szeret engem. Hiszen én is szeretem őt.

– Te jó ég, Lisa, mégis mi a francot csinálsz itt? – kiált rám riadtan, de én csak mosolygok. A hópelyhek csak úgy csillognak a szemében. Vagy a szeme előtt? A barna sötét, a melegség egyre közelebb jön, és...

A szúrós klórszag és a vakító fehérség ébreszt. Vagy talán nem is ez, hanem az ablakon beáradó napfény. Minden homályos, nem tudom felmérni a körülményeket, de felülök. A kezemből kilógó cső visszahúz, de egyszerűen csak kihúzom magamból, nem törődve a takarót és a lepedőt beborító vércseppekkel. Kezdem visszanyerni a látásom, kezdek magamhoz térni. Kórház. Infúzió. A barna folt a fotelban mellettem pedig nem más, mint Ő. Jennie.

Nem álmodtam. Tényleg ő volt az. Tényleg visszajött. Most pedig ott alszik, nyugodtan, kisimult arccal, amilyennek utoljára talán a kapcsolatunk elején láttam. A mocorgásra viszont felriad, felnyitja a szemeit, és csodálkozva néz rám. Megdöbbenten.

– Nem szabadna felkelned, Lisa – mondja ki a nevemet lágyan. Nevetséges, de most, hogy hallom a hangját, megkönnyebbülök. Elerednek a könnyeim, arcomat a tenyerembe temetem. Ha álom is, soha nem akarok felébredni... – Szólok egy nővérnek, rendben? – A kissé csikorgó hang, amit a fotel ad ki, amikor feláll róla, megrémiszt, és a keze után kapok. Azzal a minimális erőmmel, amim van, megragadom, nem engedem el.

– Ne hagyj itt, Jennie... Nem hagyhatsz itt... – A saját, rekedt és erőtlen hangom megrémít, kétségbeesettnek érzem magam, a levegő nem jut el a tüdőmig, próbálok minél többet nyelni, a lélegzetvételeim egyre gyorsabbak és gyorsabbak, már nem bírom tovább. A könnyek csak úgy csorognak le az arcomon, ahogy átfut rajtam a gondolat:

Ismét elhagy... Magamra hagy, amikor a legnagyobb szükségem van rá, én pedig tehetetlen vagyok, nem tudom megállítani.

– Nem megyek sehova. Itt vagyok, Lisa. Nem megyek sehova...

[JENLISA] November közepén

Mindenki boldogan sétálgat a párjával, a családjával, izgatottan készülnek a karácsonyra, már így, november közepén is. Mindenhonnan a megszokott dallamok szólnak, és mintha a társadalom elvárná az emberektől, hogy boldogak legyenek. Hiszen ez a szeretet ünnepe.

Csak azokra nem gondolnak, akiknek nincs mit ünnepelniük. Akiknek nincs családjuk, nincs szerelmük, nincs semmijük. Egyedül a munka, a kifizetetlen számlák, és az üres lakás jelent állandóságot, és nem élnek, csak túlélnek.

Egyetlen embertől várom, hogy esetleg kapok egy sms-t, valamikor a jeles napok környékén, ahogy eddig minden évben, de tudom, hogy mint mindig, most is csalódnom kell majd. Marad a mikróban melegített instant leves és valami bűnrossz vígjáték, amíg nem kell dolgozni mennem. Akkor úgyis visszaáll majd minden a régi kerékvágásba.

Csak ülök a padon az utcán, és figyelem, ahogy mások örülnek az első hónak, ami bennem csupa fájó emléket ébreszt. Amikor Jennie még mellettem volt, és számomra is értéket hordozott ez a várakozással töltendő egy hónap. Az öröm az arcukon az én ajkaimra is keserű mosolyt húz, ahogy visszagondolok, mennyi minden másként lehetne, ha nem rontom el. Talán melegítené valaki a takarómat éjszakánként, és nem arra ébrednék, hogy homályos alakokat látok a sötétben, amik engem figyelnek, ahogy ő tette régen, amikor nem tudott aludni.

Merengésemből felocsúdva úgy döntök, betérek egy kávézóba. A sütőtökös latte az egyetlen, amit szeretek ebben a késő őszi időszakban. Ebbe az egy üzletbe nem költözik be idejekorán a giccses díszlet, pont ezért szerettünk mi egykor annyira idejárni. Itt mintha megállt volna az idő: a kis helyiség meleg színekkel díszítve otthonos hangulatot adott a jéggé fagyott szívemnek. Egy kis időre felidéződtek az emlékek, a keserűséget szomorú örömmé változtatva bennem.

A kávémmal melengetve a kezeimet beülök az ablak melletti kis fotelbe, figyelve a külvilágot, és akaratlanul is, mintha várakozás költözne a lelkembe. Nem tudom, mire, kire, de várok. A változásra, hogy ismét boldogan tekinthessek a karácsonyra. Hogy felolvadjon bennem a jég, ami olyan hideggé változtatott mindent körülöttem.

Sötétedik, már alig látom, mi folyik az utcán, és én még mindig ott ülök. Mintha csak a díszlet része lennék. Az italom rég kihűlt, de még a kezemben szorongatom, szinte tudomást sem véve magamról. Egy ismerős hang rángat ki ebből a már szinte transzhoz hasonlító állapotból.

– Te vagy az, Lisa? – Bátortalan kérdés, egy bátortalan lánytól. Mosolyom szélesre nyílik, ahogy felismerem benne a nőt, akire vártam.

– Szia, Jennie. Rég találkoztunk.

[JENLISA] Idegenek

Végigcirógatom Jennie meztelen derekát, miközben figyelem, ahogyan a kielégültségtől pihegve emelkedik és süllyed a mellkasa. Odahajolok, hogy szájon csókoljam, de elhúzódik, és már szedi is össze a cuccait. Nem szól hozzám, nem néz rám, felöltözik és kiviharzik a szobából. Mélyet sóhajtva hátradőlök az ágyon, és a cigarettásdobozt felvéve az éjjeliszekrényről rágyújtok. Lassan hagyom, hogy a füst simogatva végigszánkázzon a tüdőmön, majd kifújom a szürke felleget, hátha a szén-dioxiddal együtt a feszültség is távozik a tüdőmből.

Az együttléteink az utóbbi időben sokkal inkább tűnnek tehernek, mint élvezetnek. A kezdeti „szeretők” viszonyból egyre inkább idegenekké válunk. Persze, a kötöttségmentességet még a legelején leszögeztük mindketten. Csak szex, és más semmi, mégis, ahogy egyik pillanatról a másikra kilép a kissé meghitt légkörünkből, jéggé dermesztve azt, napról napra egyre jobban fáj.

Ha rákérdezek, miért csinálja, úgyis csak egy választ kapok: „Nem szeretjük egymást, csak kihasználjuk a másik testét. Idegenek vagyunk egymás számára, és csak a vágy köt össze minket, semmi más. Nem is képzelj bele többet.”

De nem tehetek róla, hogy vágyódom utána, a lelkét akarom látni, meg akarom ismerni. Mert igen, abban igaza van: nem vagyunk többek két ismeretlennél.

Kezembe veszem a telefonom, hogy a számát tárcsázzam, de megvárat, nem veszi fel azonnal, és ez idegessé tesz. Régen annyival többek voltunk egymásnak. Annyival többet számítottak az érzések, mint a kielégülés hajszolása...

– Mit akarsz, Lisa? – szólal meg rideg hangon, miután a várakozást jelző búgás elhal. Tudom, hogy nem akar beszélni velem, vagy a szükségesnél jobban kapcsolatba bonyolódni velem, én mégis erőltettem mindig. Mostanáig.

– Fejezzük be, Jennie – jelentem ki, nem kevésbé érzelemmentesen, mint ő. Nem akarok alulmaradni, megalázkodni, könyörögni neki, hogy maradjon, mert csak sokkal több fájdalmat okoznék, mint amennyit alapból el kell viselnem. – Nem akarom folytatni, belefáradtam. Ne hívj többet, ne keress, csak tegyünk úgy, mint akik nem ismerik egymást – magyarázom, és a hangomból kihallatszik a fásultság. Nem is próbálom elrejteni. A vonal túloldalán néma csend, nem válaszol, így amíg várok, beleszívok még egyet a cigimbe, mielőtt tövig égne.

– Rendben, ez nem lesz nehéz. – Szinte látom magam előtt, ahogy nemtörődömen vállat von. – Elvégre tényleg nem ismerjük egymást.

Bevitte a kegyelemdöfést. Nem tud anélkül véget vetni semminek, hogy ne az övé legyen az utolsó szó, de már megszoktam. És a fájdalmat is, ami ezzel jár...

[JENLISA] Szétfolyó gondolatok

A lepedőmmel babrálok, miközben a másik kezemben a telefont tartom a fülemhez. Hallgatom a hangod, szinte el is felejtek beszélni, egyszerűen csak elvarázsol, amit mondasz, ahogy mondod, szinte látlak magam előtt: ingerülten, vagy éppen vidáman, a jellegzetes arckifejezésed, az alakod, ahogy a feszültségtől megmerevednek a vállaid, ahogy ellazul az egész tested, mikor sikerül csak egy pillanatra is elvonnom a figyelmed arról, ami zavar. 

Talán észre sem veszed, hogyan érzek, sőt, tudom, hogy nem vagyok több egy egyszerű barátnál, akit már nagyon régóta ismersz, ezért még csak nem is gondolnál ennél többre. 

És őszintén, én sem tenném tönkre emiatt azt a már-már szinte testvéries viszont, ami kialakult közöttünk az évek során. Így „csak” a múzsám vagy, megihletsz, elveszed az eszem, és eszeveszettül vonz az ötlet, hogy megcsókoljalak.

– … és átölelt, érted? Átölelt. Mintha nem gyűlölne legalább annyira, mint én őt – háborodsz fel a telefonon keresztül, és valószínűleg a válaszomra várhatsz, de én elbambultam, belemélyedtem a gondolataimba, és totálisan elvesztettem a fonalat. – Lisa, itt vagy még? Lisa! – szólítsz a nevemen kétszer is, hátha erre felocsúdok, én pedig felkelek az eddig hasaló pozíciómból, hogy tényleg minden tekintetben neked szentelhessem a figyelmem.

– Itt vagyok, ne haragudj. Elkalandoztam – vallom be kicsit szégyenkezve, remélve, hogy hallod is ezt a hangomból, de valószínűleg hozzászoktál már, ugyanis bármiféle zokszó nélkül ismétled meg, amit mondtál.

Megint ugyanarról a srácról beszélsz, akivel olyan sok időt töltesz mostanában együtt, annak ellenére, hogy állításod szerint ki nem állhatod. Nem tudod, hogy mi a célja, hogy soha nem fog  úgy szeretni, ahogy megérdemelnéd, és ugyanúgy folytatod vele ezt a játszadozást. Nem veszed észre, hogy csak a testedet akarja kihasználni, azt a gyönyörű testet, ami egyszerre vonzza a nőket és a férfiakat, hogy nem értékeli a személyiségedet, hogy nem ismer... Mert mindez nem számít, amíg jól szórakoztok.

A megfelelő helyeken elhűlök kicsit, szörnyülködök a történteken, amit mesélsz, úgy csinálok, mintha nem éreznék irántad többet, mint barátság. Mintha nem...

Mintha nem lennék beléd szerelmes.

[JENLISA] Megoldjuk, amikor kell

Minden annyira könnyen megy, annyira egyszerű, amikor a közelében vagyok. Mintha a világ legvarázslatosabb dolgai történnének meg velem, pedig csupa átlagos dolgot csinálunk: tanulunk, főzünk, megpróbálja megértetni velem a logaritmust... Tőle mégis minden gyönyörűnek hat. Egy-egy pillanatban, mikor néma csend vesz minket körül, ő koncentrál, én pedig nézem a gyönyörű arcát, meggypiros ajkait, csak nagyon nehezen tudok ellenállni annak, hogy megcsókoljam.

Pedig nem vagyunk többek barátoknál, és ez így van rendjén. Ha másként nem is, legalább így mellette lehetek.

Beleszerettem. Minden apró porcikájába, és fogalmam sincs, mikor. Amikor nincs mellettem, hiányzik a jelenléte, amikor nem beszélünk, mindig azon gondolkozom, mit írjak, milyen témát dobjak fel. És persze, állandóan ott van bennem a félelem, hogy rámun.

Elvégre minden vagyok, csak izgalmas nem. A szociális életemet az interneten töltöm, négy barátom van összesen, nem járok bulizni... Az egyetlen, ami érdekes bennem, az a hobbim: a rap.

– Lisa, megjött Jennie. Nem is tudtam, hogy ma is tanultok – nyit be anya a szobámba, mögötte pedig látom feltűnni a legjobb barátom alakját. Azét a lányét, akibe lassan két éve szerelmes vagyok.
– Én sem – felelem őszintén, majd miután bezáródik az ajtó mögötte, kettesben maradunk. Csak ő és én.

Kíváncsi vagyok, mit akarhat. Korábban sosem jött el hozzám csak úgy, bármiféle értesítés nélkül, és a tekintete is idegen volt: mintha nagyon keményen agyalna valamin, és valahányszor rámnéz, az ábrázata gondterheltté válik.

– Hallgatunk egy kis zenét? – kérdezi, automatikusan a laptopomért nyúlva, de én lágyan tenyerére helyezve a kezem, elérem, hogy a szemembe nézzen.

– Mi a baj, Jennie? – Próbálok olvasni a szemeiből, ahogy máskor is teszem, de most elzárkózik előlem. Mintha nem akarná, hogy tudjak róla, mi zajlik a fejében, a szívében.

– Én... Ígérd meg, hogy nem utálsz meg, Lisa. Ígérd meg, és elmondok mindent – motyogja, és látom rajta, hogy fél. De nem tudom eldönteni, hogy tőlem, vagy a lehetőségtől, hogy bármi rosszat gondolnék róla.

– Tudod jól, hogy arra képtelen lennék. Legjobb barátok vagyunk, szinte már testvérek. – Ezt a szót szinte fizikailag fáj kiejtenem, de ha meg tudom nyugtatni, bármire képes vagyok. Csak bízzon bennem. Tartson maga mellett. Többre nincs is szükségem.

– Én... Van valaki, akit szeretek – hadarja el végül suttogva, éppen hogy csak meghallom a közöttünk ülő csendben.

Megáll bennem az ütő. Csak meredek az ölembe ejtett kezeimre, de valójában nem látom őket. Óráknak tűnő másodpercekig agyalok, a némaság, mint egy takaró a forró nyári napon, körbeölel bennünket, és, ismeretségünk óta most először, kínosnak hat az egész.

– És? – kérdezek rá végül kíváncsian, hátha megmagyarázza, miért kellene ezért neheztelnem rá. – Ez az a nagy titok, Jennie? – Tudom, hogy ő is érzékeli a gombócot a torkomban, hiszen olyan elfojtott a hangom, olyan visszafogott, de jelenleg nem tud zavarni. – Nem hagytál magamra, amikor coming outoltam neked, mellettem maradtál, mikor mindenki más kilépett az életemből. Hogy lenne jogom megutálni azért, ami teljesen emberi?

– Nem érted, Lisa – motyogja, szinte egy hang nélkül, és nem mer a szemembe nézni. Ezek szerint itt még nem fújt ki a dolog, még mindig van mit kimondania. Csendben várom, hogy összeszedje a bátorságát, majd egy nagy levegőt vesz, rámnéz, és kifújja azt. – Beléd vagyok szerelmes.

Egyszerre uralkodik el rajtam a félelem, a kétségbeesés és a boldogság valami furcsa kombinációja. Őt figyelem, elemzem, keresem rajta az átverés akár csak kis jelét is, de nem találom. Teljesen, halálosan komolyan beszél, annak ellenére, hogy pontosan tudja: ha bármiféle romantikus kapcsolatba bonyolódik velem bárki, emberi roncsként kerül ki a kezeim közül. Mert összetöröm, porig rombolom az énjét, és mindezt csupán a természetem miatt. Még különösebben jól sem esik az emberek darabokra zúzása, sőt, a valóságban nem is akarom megtenni.

– Nem – jelentem ki a tőlem telhető legnagyobb határozottsággal. Láthatóan nem lepődik meg a válaszomon, azonban tovább folytatom. – Nem arról van szó, hogy nem éreznék ugyanígy, már nagyon-nagyon régóta. De te is tudod, hogy nem vagyok a megfelelő ember számodra. Vagy bárki számára. Az egész világ úgy jár a legjobban, ha én egyedül öregszem meg... – magyaráznám, de belém fojtja a szót. Ajkai az enyémeket érintik, szemeit lehunyja, én pedig képtelen vagyok neki ellenállni.

Nem tart sokáig a csók, azonban minden ellenkezésem letöri, lebontja a falakat, amiket azért húztam fel magamban, hogy Jenniet védjem az érzéseimtől.

– Nem érdekel. Csak az számít, hogy szeretlek, és hogy te engem. A többit meg majd megoldjuk, amikor kell.

[CHEN] Káosz

Csillagok, a házból kiszűrődő fény.

A cigarettafüst láthatóvá válik a sötétben. Nem érzem úgy, hogy takargatnom kéne, pedig anya bent ül a konyhába, lát engem, ahogy újra és újra beleszívok a már alig égő csikkbe, igényelve a következő adag nikotint.

Nem félek tőle, hogy bárki észrevenne. Úgyis láthatatlan vagyok, vagy legalábbis, nem érdeklek senkit.

Tudod, sokat gondolkodtam mostanában. Ahogy bámulom a világos kis pontokat az égen, most is csak agyalok. Mikor fajult ide a világ? Mikor kezdett nem számítani semmi, mikor lett az önsajnáltatás divat?

Te is ugyanazt csinálod, mint a többiek... Ugyanolyan vagy.

És valamennyire én is. Menő dohányozni, siettetni a halált, hajszolni az adrenalint, mindezt divatos, márkás ruhákban, mutatva az elköltött pénz mennyiségét, ami még csak nem is a tiéd. Facebookon az "anyuci apuci eltart", mint munkahely még reális is, csak nem értem, erre miért büszke.

Csapongok, témák és sorok között, miközben félek leírni, ami ténylegesen a fejemben jár.

Vajon a halál könnyebb? Biztos, hogy az. Nem kell gürizni, nem kell elegett tenni az elcseszett gének okozta elcseszett elvárásoknak magaddal szemben, nem kell "normális" emberi kapcsolatokat kiépíteni, nem kell semmit, csak... Lenni.

Vajon fájna, ha nem fájna? Vajon lennék, ha már nem lennék? Van értelme annak, aminek nincs értelme?

Nem számít. Mert ettől a pillanattól már nem érdekel.

(Vagy mégis...)