[XIUCHEN] Farkasálom ~ Második fejezet: "Nem vagyok gyilkos"

  

 „Egyre csak közeledik és közeledik, én pedig nem veszem le róla a szemem. Nem akarom megölni, még nem, csak hagyom, hadd kíváncsiskodjon. Mint egy óvatos kölyök…

Érdeklődve figyelem, ahogy elülső két lába már csak alig néhány méterre van tőlem, és még mindig nem jött rá, hogy veszélyt jelentek számára. Lefekszem a fűre, tudom, hogy nem fog bántani. Hogy is bánthatna? Csak egy gyerek. Legalábbis látszatra biztosan…

Látom a fakó füvet besüppedni először a patái, majd a teste alatt, ahogy leereszkedik a földre, velem szemben. Néz, tekintetében értelem csillog, mintha tudná, hogy nem ő lesz a következő áldozatom. Bátran bámul rám, már-már kihívóan, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve, egy pillanat alatt felé kapok.

Nyaka a fogaim között, ő a váratlan mozdulattól kicsit megretten, de nem mozdul. Nem fél. Nem tesz semmit, csak várja a sorsát.

Elengedem, majd hátat fordítva neki lépdelek tőle távol, mélyen elveszve az erdőben. Érzem pillantását magamon, amíg el nem tűnök a sötétségben, nekem pedig csak egy dolog villan át az agyamon: visszajövök érted.”

Az átpakolás az új lakásomba volt a legegyszerűbb az összes macera közül. Legnagyobb meglepetésemre még maga Xiu – ő kérte, hogy hívjam így – is segített, így egy egész jó viszony kezdett kialakulni kettőnk között. Azt nem mondhatom, hogy túlzottan kedvelnénk egymást, de legalább nem vitatkozunk állandóan, vagy teszünk keresztbe a másiknak.

– Chen, mit akarsz ma enni? – hallom a hangját, ahogy bekiabál a dolgozószobának kinevezett helyiségbe a konyhából. Figyelmen kívül hagyom, túlságosan belemélyedek az éppen aktuális regényembe. Csak írom és írom a szavakat, szinte oda se figyelve rájuk. Tudom, hogy később valószínűleg úgyis kitörlöm a nagy részét, mert nem fog tetszeni.

Újra és újra visszakúsznak a fejembe a megismerkedésünket követő, és az első itt töltött éjszaka képei. Már nagyon régen tisztáztam magamban, hogy véletlenek nem léteznek, így csak szimplán nem értem, mit akar közölni velem az agyam. Talán amiatt van, hogy kiszabadultam a bácsikám őrző-védő tekintete alól, az önálló élet stressze ez.

Feladva mára az írást, inkább kinyújtóztatom a végtagjaimat, és egyenesbe hozom a gerincemet. Egy szálat kivéve a cigarettatárcámból kilépek az alig két négyzetméteres erkélyre, hogy rágyújthassak. Tartom magam a szokásomhoz, hogy lakásban nem dohányzom, annak ellenére, hogy Minseok kijelentette, őt nem zavarja a füst.

A gyomrom hangosat kordul, de a hirtelen nikotinadagtól, ami szétáramlik a véremben, hányingerem van. Nem kívánok semmit, de érzem, hogy semmilyen táplálék nem jutott ma még a szervezetembe. A sülő hús illata kezdi betölteni a dolgozószobámat is, bizonyítékát adva annak, hogy Xiumin ma is bemutatja a csodálatos főzőtudományát.

Elnyomom a csikket a hamutartóban, de ahogy elrugaszkodnék a korláttól, megszédülök. Éppen, hogy csak nem zuhanok tíz emeletnyit, sikerül megkapaszkodnom a vasdarabban. Csak egyetlen pillanatra rettenek meg, talán mert már annyiféleképpen megírtam a halált. Nem félek tőle, a vég úgyis akkor ér utol, amikor akar, nem előbb, nem később. Aztán ki tudja, lehet, hogy a túlvilág az egyik világ, amit alkottam, akkor meg nincs mitől félnem. Ismerem az összeset, mint a tenyeremet.

A konyhába kiérve kíváncsian lesem meg a sütőben sülő csirkét, és így megsaccolom, mikor lesz kész. Azonban amint a hűtő ajtaját nyitnám, csak a konyharuha csapódását érzem meg a kézfejemen.

– Nemsokára ehetsz, addig bírd ki – utasít szigorúan Minseok, mint valami anyuka.

– Már egy kávét sem ihatok? – morgom hátrébb lépve eggyel, mire csak elmosolyodik. Komolyan, tényleg olyan, mint egy anya.

– Tudod, hogy nem tesz jót – helyteleníti. – Megnő a vérnyomásod, koffeinfüggő leszel, és mindig csak azt fogod várni, mikor kapod a következő dózist. Iszonyatosan fog fájni a fejed, amíg teljesen ki nem ürül a szervezetedből, és… – Csak mondja és mondja, nekem pedig egyik fülemen be, a másikon ki.

– Mikor is lettünk mi ilyen jó barátok, hogy az egészségem miatt kelljen aggódnod? – kérdezem gunyorosan, belesűrítve a lehető legtöbb szarkazmust, amire csak képes voltam. Látom, ahogy nagyot nyel a kérdésemre, mintha kicsit megijedt volna.

– Nos, az elkövetkezendő időben együtt kell élnünk, és akár tetszik, akár nem, rajtad múlik a lakhatásom, szóval… Természetes, hogy nem szeretném, hogy elpatkolj. – A szavai elég bizonytalanul hatnak, mint aki csak üres kifogásokat keres. Valamiért szembe jut az álmom, ahogy az állkapcsom a fiatal szarvasbika nyaka körül nyugszik, és mindketten megmutatjuk az önkontrollunkat. Ő azt hazudja magának, hogy nem fél, én pedig elhitetem magammal, hogy őt nem fogom megölni, még ha a végén úgyis csak vadász és préda vagyunk.

– Hát rendben. Akkor csinálnál nekem egy kakaót, kérlek, kevés cukorral, benne egy fahéjrúddal? Visszamegyek a dolgozóba, hogy még véletlenül se fenyegessen a veszély, hogy vacsora előtt enni merészelnék – hátrálok meg, az említett helyiség ajtaja felé fordulva, hogy bizonyíthassam, szándékozom visszatérni az íráshoz. – Köszi! – Intek egyet, immár a hátamat mutatva neki, majd lenyomva a kilincset belépek, és behúzom magam után a mahagóni falapot.

Zavarnak a képek, amik újra és újra a fejembe kúsznak, ha a közelében vagyok, és a gondolatok, amik egy-egy pillanatra átvillannak az agyamon. Az alkotói válságom felemészt, egy olyan részhez érkeztem el a regényemben, amihez képtelen vagyok hozzálátni, hiszen nem értem, és nem érzem egy gyilkos érzéseit.

Hát öld meg! Senki nem keresné… Áss ki egy sírt, és temesd el a hullát. Úgy még csak nem is találnák meg…

Nem! Nem ölhetek meg egy embert, nem játszhatok Istent. Nincs jogom elvenni egy életet csak azért, hogy legyen elég tapasztalatom az íráshoz…

Kopogás az ajtón. Hirtelen lépek el onnét, hogy utat engedjek Xiunak, de megbotlok a saját lábamban, és a földön kötök ki. Gondolom, elég nagy hangzavarral járhat a landolásom, ugyanis Minseok úgy robban be a szobába, mint egy bomba.

- Minden rendben? – kérdezi, majd a kezében lévő tálcát lerakva az asztalra siet engem felsegíteni.

– Igen-igen, csak megbotlottam. Nem kell aggódni – nevetem el magam kínosan, elfogadva a segítségül nyújtott kezet. Látom a féltést a tekintetében, mintha tényleg törődne velem.

– Nem fáj semmid? Ne menjünk orvoshoz? – kérdezi, miközben támogatni próbál a székemig. Nem veszi a lapot, hogy nincs szükségem a segítségére, így lerázom az érintését magamról, és egyedül sétálok el az asztalhoz, levetődve ülő helyzetbe.

– Nem kell – utasítom el a lehetőséget. Nem értem őt. Az egyik pillanatban aggódik értem, kedves velem, aztán közli, hogy csak azért mert rajtam múlik az élete, aztán megint ugyanazt játssza. Mint egy kettős személyiség…

Rápillantok az egér megmozdulásától felvillanó képernyőre, és hirtelen átfut rajtam egy ötlet.

– Lenne rám pár perced? – kérdezem, teljesen megváltoztatva korábbi hangsúlyom. Nem nevezném túlzottan behízelgőnek, inkább csak olyan, mint amikor valaki el szeretné érni, amit akar.

– Persze. Mit szeretnél? – hajol hozzám közelebb, ezzel már jócskán belelépve az aurámba. Kicsit hátrálok tőle a székkel, mert iszonyatosan frusztrál, ha valaki szinte már csak hajszálnyira van tőlem.

– Elolvasnád ezt a kis részletet? Nem tudom, hogy megéri-e beleépíteni a regényembe, vagy sem – kérem meg, miközben felállok, odaengedve őt a helyemre. Idegesen várok, amíg elolvassa, és figyelem, ahogy pillanatról pillanatra, sorról sorra sápad le. Nem mondtam el neki, hogy egy álmomról van szó, elvégre ez nem olyan fontos dolog, amiről feltétlen tudnia kell.

– Ez… Micsoda? – pillant rám, kicsit kétségbeesve, a szemeiből félelmet olvasok ki. Fogalmam sincs, mit válaszoljak, az igazat mondjam-e vagy sem.

– Az egyik álmom – csúszik ki a számom a nagy gondolkozás közepette, mire az arca még fehérebbé válik.

– Azt hiszem, most… Mennem kéne – tápászkodik fel, majd támolyog ki a szobából, miközben maga elé motyog valamit, amiből semmit sem értek. Zavartan állok az egész szituáció előtt, nem tudom, most menjek-e utána, vagy várjam meg, amíg ő jön vissza.

Egyáltalán mit érdekel engem? Együtt élünk, mert muszáj, ennyiről szól a kapcsolatunk. Nem kezdhetek el aggódni érte, csak plusz egy nyűg lenne, amivel foglalkoznom kell, azokból pedig már így is van elég.

A telefon csörrenése zökkent ki a gondolataimból, én pedig már reflexből nyúlok érte, hogy felvegyem. Nem is figyelem, hogy nem az enyém, hanem Minseok hagyta valamikor az asztalomon, a zöld ikont elhúzva szólok bele.

– Igen tessék? – kérdezem, le sem véve tekintetem a monitorról.

– Öhm… Xiumin? – kérdezi az ismeretlen hang, amin érezni lehet az értetlenséget. Ekkor realizálom, hogy a fülemhez tartva nem az én mobilom pihen a kezemben, hanem a lakótársamé.

– Egy pillanat és adom – tartom el magamtól a készüléket, majd teljes nyugalomban kisétálva a dolgozóból, elordítom magam. – Xiu, keresnek!

Amint megjelenik a konyha ajtajában, már dobom is felé a kis eszközt, amibe ő azonnal elkezd beszélni, ahogy elkapja.

– Szia, Luhan. Mizu? – Még int egyet felém, majd visszavonul a kis szentélyébe, a sütőhöz. Komolyan, mióta ideköltöztem, vagy ott látom, ahogy éppen valamit főz, takarít, vagy a nappaliban tévézik. Csak tudnám, hogy vajon mit dolgozik?

Én is visszavonulok a megszokott helyemre, levetődöm a számítógép elé, és meredten bámulom a megnyitott dokumentumot.

„– Mit álmodtál tegnap éjjel? – kérdezi tőlem Dr. Kang Dongho, a mai első tiszta pillanatomban. Csak csendben nézem őt, a karakteres arcot, a lefelé pillantó, mogyoróbarna szemeit, és gondolkozom. Vajon hogy lehet ilyen gyönyörű valaki? Nem nevezném a szó szoros értelmében szép embernek, egyszerűen csak… Különleges. Olyasvalaki, akibe bárki első pillantásra beleszeret.

– Szarvas voltam. Vagy őz. Azt hiszem, teljesen mindegy, hiszen mindkettő préda. A farkas prédája, amelyik velem szemben feküdt a réten. Játszadozott velem, próbálta kitalálni, meddig tart az önuralmam, mikor menekülök el előle. De nem tettem, csak rettegéssel vegyes izgalommal vártam, hogy mikor engedi el a nyakamat. Majd mikor látta, hogy nem tud megtörni… Ott hagyott – motyogom, mint akit végtelen szomorúsággal tölt el a történetszál végkimenetele. Észre sem veszem, hogy az orvos helyett már a plafont nézem, ahogy egyik pillanatról a másikra elterülök a kanapén. Ismét nem vagyok ura a cselekedeteimnek, valamelyik énem megint át fogja venni az uralmat a testem, a gondolataim felett. Még hallom az utolsó kérdést, még éppen, hogy válaszolni tudok rá, amíg hatalmába nem kerít egy másik személyiség.

– Mondd csak… Prédának érzed magad?

– Most? Nem. Sokkal inkább… Korlátok között.”

A csengő hangját hallom átszűrődni az ajtón, viszont nem emlékszem, hogy hívtam-e bárkit is. A zaj nem szűnik, gondolom, Minseok vagy nem figyel, vagy nem érdekli, ki kér bebocsátást hozzánk. A kaputelefonhoz lépve felveszem azt, hátha több információt tudok meg az ismeretlen kilétéről.

– Xiu, megjöttünk! – a vidám kurjantás valószínűleg már lakótársam figyelmét is felkelti, ugyanis odalépve hozzám, a vállam felett átnyúlva beengedi őket. Értetlenül pillantok rá, mire a tarkóját vakargatva, kínosan válaszol a néma kérdésemre.

– Áthívtam pár barátomat, remélem, nem baj.

Megáll bennem az ütő, fogalmam sincs, mit mondjak. Ez most olyasmi lenne, amibe nincs beleszólásom? Ez nem így megy… Együtt lakunk, az lenne a minimum, hogy megkérdez, nem?

– Nem, de legközelebb igazán megkérdezhetnéd – morgom kelletlenül. Most már úgyis mindegy. – Mit fogtok csinálni?

– Iszogatunk kicsit, kajálunk, kártyázunk, ilyesmiket. Nyugi, nem fogunk zavarni az írásban – motyogja halkan, én pedig mélyet sóhajtva fordítok neki hátat, hogy visszatérjek a számítógépemhez.

– Szólj, ha kell segítség valamihez – ajánlom fel, bár valószínűsítem, hogy legfeljebb akkor fog megkérni bármire is, ha már eleget ittak.

– Rendben, köszönöm.

Nem tudok koncentrálni, újra és újra ugyanaz a jelenet játszódik le a fejemben, amit nem tudok rendesen megírni. Egyszerűen képtelen vagyok átérezni egy gyilkosságot, és kezdem úgy látni, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet.

Hát ölj. Nem azt mondtad, hogy az írásért mindent? Tégy meg bármit, amit kell ahhoz, hogy tökéleteset alkoss. Még ha ez is lesz az utolsó műved…

Nem… Nem… Nem tehetem meg, nincs hozzá jogom, hogy elvegyek egy életet…

Mintha felcserélődtek volna a szerepek, mintha a lelkiismeretem, ami eddig távol tartott az ölés gondolatától, egyre jobban biztatná azt az énem, amelyiknek még vannak erkölcsei.

Órák telnek el ezt a huzavona harcot játszva. Mintha állóháborút vívnánk egymással, én, és… Én. Újabb és újabb érveket hozok fel mindkét oldalon, amik kiegyenlítik egymást. Bár, valószínűleg addig jó, amíg egyensúly van. Magammal küzdök, tépem az idegsejtjeim, agyalok, hogy mi lenne a jó megoldás: kukába dobni a könyvet, amivel ténylegesen áttörő sikert érhetnék el, vagy bűncselekményt elkövetni, hogy megírjam életem művét?

– Jongdae, megkérhetlek valamire? – nyit be kopogás nélkül a már nem kicsit illuminált állapotban lévő Minseok. Hirtelen megjelenésével teljesen kizökkent a gondolataimból, összezavarodva pillantok rá. Szinte öntudatlanul bólintok, amit biztatásnak vehet, hiszen tovább folytatja. – Hazavinnéd Luhant? Nagyon rosszul van, telehányta a vécét is már, de én nem merek vezetni – néz rám könyörgően, mire felsóhajtva állok fel a székemből.

– Persze – felelem, majd a kulcsomat felkapva az asztalról kezdem el keresni a Luhan nevű alakot. Nem kell sokat kutatnom, azonnal kiszúrja a szemem a már szinte fehérré sápadt bőr és a betegesen csillogó szemek. – Remélem, tényleg csak ittatok, mert én nem fogom elvinni a balhét helyettetek – morgom még Minseok fülébe, majd a srác hóna alá nyúlva támogatom le egészen a kocsiig.

Öld meg… Öld meg… – suttogja az a bizonyos belső hang, miközben besegítem az anyósülésre a szinte csak csont és bőr Luhant. Ha lehányja a kárpitot, tényleg megölöm. Nagyon vékony, akár egyetlen mozdulattal el lehetne törni a nyakát…

Nem, nem tehetem meg… Nem vagyok gyilkos.

Mintha számítana.

Hirtelen döntök. Beülök a volán mögé, majd fejben végigpörgetem a lehetséges rizikófaktorokat: valakinek látnia kell, ahogy hazamegy, és senki sem jöhet rá, hogy én voltam. Meg kell szabadulnom az ujjlenyomatoktól a kocsimban, és a sajátjaimtól rajta, és nem találhatják meg. Gondolkozz... Gondolkozz!

Egy temetőben senki nem fog rábukkanni. Csak keress egy frissen ásott sírt.

A benzinkútnál megállva veszek magamnak egy eldobható telefont, elvégre hülye lennék a sajátomról felhívni őt. Semmilyen nyomot nem hagyhatok hátra.

A fejemre húzva a baseball sapkát hajtok ki a parkolóból. A kamerák a sötétben nem veszik a rendszámomat, ennek az egyik könyvem írásánál még korábban utánanéztem. Ezt a sötétséget kell kihasználnom mindenhez, amit most tenni szándékozom.

Luhan lakásánál kiszállok az autóból, és a portáshoz lépve megkérem, hogy segítsen felcipelni a részeg utasomat. Miután ezzel végeztünk, visszatérek a kocsihoz, és mikor már messze járok az épülettől, rácsörgök a kínai srácra.

– Szia, Luhan, Chen vagyok, aki hazavitt – szólok bele, ahogy felveszi a telefont. Örülök, hogy azért annyira nem ütötte ki magát. – Nálam hagytad a pulcsidat, ki tudnál jönni érte? – használok fel egy teljesen átlagos indokot, hogy kicsalogassam az épületből. Legnagyobb örömömre igent mondd, és megbeszélünk egy találkozót, valahol a panelház és a Lexusom között félúton.

A szívem hevesen ver az izgatottságtól, és kicsit mintha a félelemtől is remegnék. Nem érzem úgy, hogy ezzel rosszat tennék, ez csak… Tapasztalatszerzés. Ugyanolyan, mint amikor az orvosos regényemhez gyűjtöttem információt egy műtőben. Egy ilyen írás nem alapulhat csak és kizárólag a fantázián.

Türelmetlenül várok a kis parkban, kezemben a kardigán, fejemen sapka és szemüveg, hátamat kicsit görnyesztem, hogy még véletlenül se legyek felismerhető. Már látom a távolban közeledni, intek neki, hogy itt vagyok. A lépései bizonytalanok, kicsit mintha dülöngélne, valószínűleg még mindig az alkohol hatása alatt van. Zsebemben mintha égetne az egyik közeli hotel parkolójegye, és a számla, ami a lefoglalt szoba árát mutatta. A felsőm ujjába elrejtett kés hideg fémjét már elkezdte felmelegíteni a felhevült bőröm, képtelen voltam nyugodtan várni.

Egyre közelebb és közelebb ért, már a gyomrom is görcsben állt.

Még van időd visszafordulni. Nem kell megtenned, Jongdae.

De igen, meg kell.

Ahogy odaért hozzám, bele sem nézve a szemébe vágtam halántékon az időközben a kezembe csúsztatott kés markolatával. Azonnal elájult, én pedig bőrkesztyűbe bújtatott ujjaimmal elsöpörtem az arcába hulló tincseket, majd a karjaimba kaptam. Ebben az időben már nincs senki az utcákon, így immár teljesen lenyugodva indultam el a temető, és a már kiásott sír felé.