[BAEKYEOL] Egy helyett kettő

Egész nap, aztán egész éjszaka egyetlen üzenetre vágytam tőled, amelyben csak annyit írsz: „Boldog Karácsonyt”. Ennyi bőven elég lett volna a boldogságomhoz, hogy ne gyomorgörccsel töltsem a szentestémet, hogy ne állandóan a következő napra gondoljak.

Mert ugyan egyetlen egy üzenetre vártam, mégis kettőt kaptam. Két olyat, amire nem számítottam. „Tudom, hogy szerelmes vagy belém” és „Holnap kettőkör a szokásos helyünkön.” Semmi hangulatjel, semmi megjegyzés, én pedig csak annyit írtam vissza, hogy „Oké.” Mintha nem rettegnék attól, mit akarsz mondani, mik lesznek a következményei ennek az egésznek.

Hiszen alapjában véve reménytelen volt a helyzetem. Neked barátnőd van, és emellett megrögzötten elutasítod a tényt, hogy meleg lennék. Most mégis, ahelyett, hogy otthon enném tonnaszámra a sütiket, és a két üveg borral öblíteném le őket, itt ülök a padunkon, a „szokásos helyünkön”, és rád várok. Még csak egy óra, de én szokásomhoz híven sokkal korábban itt vagyok. És te ezt tudod.

Talán pont ezért jelensz meg fél órával a megbeszélt időpontunk előtt, lendületes léptekkel haladva felém. Mintha valami konkrét célod lenne ezzel a találkozóval.

Felállok, hogy öleléssel köszöntselek, ahogy szoktalak, de te jóval előbb mozdulsz, és a karjaimba veted magad, mintha nem lenne holnap.

– Szia – köszöntelek mosolyogva, köréd fonva a kezeimet, így óvva a ránk váró beszélgetéstől mind téged, mind magamat.

– Szia – felelsz belemotyogva a vastag pulcsimba. Majd kibontakozol a szorításomból, és ismét megszólalsz. – Tudom, hogy szerelmes vagy belém, Chanyeol.

Bár tegnap az első sokkon már túl voltam, amikor ezt leírtad nekem, most sem ért kevésbé meglepetésként, hogy ezt így kimondod. Reményeim egyik pillanatról a másikra foszlanak szerte, hogy ennek ellenére is megmaradhat a barátságunk, hiszen olyan komolyan mélyeszted tekinteted a szemeimbe, hogy már szinte fáj.

– És azt akarom mondani, hogy ez… - sóhajtasz nagyot a mondat közepénél, én pedig feszülten várom a folytatást. De csak nem szólalsz meg újra, én pedig türelmetlenül kérdezek rá.

– Ez…? – vonom fel szemöldökömet kíváncsian.

– Hogy ez kölcsönös – nyögöd ki végre a szavakat, amelyekben sosem hittem, hogy hallhatom őket. Úrrá lesz rajtam a mondatod okozta sokk, nem tudok megszólalni sem. Egyszerűen csak, mindenféle kérdést és választ kiölve a fejemből húzlak magamhoz, hogy megcsókoljalak. Ezzel kifejezve a boldogságomat és az elégedettségemet, ezzel száműzve belőled is a kételyt, amely fel-felvillant a szemeidben, ahogy kimondtad az érzéseidet.

[BAEKYEOL] Nyertem

                Ahogy rád pillantok, nem tudom nem újra és újra végiggondolni, hova jutottam melletted. Hogy mennyit változtam az elmúlt három hónapban, mióta megismertelek, hogy hogyan került erre a pontra az életem.

                Mikor először találkoztunk, már akkor éreztem, hogy van közöttünk valamiféle… Vonzás? Kapocs? Nem tudom, melyik lenne a megfelelő szó arra, ami összeköt bennünket, de nem is ez számít. Hanem az, hogy te is érzed, Baekhyun.

                Nézlek téged, ahogy nyugodtan szívod a cigidet, majd felvont szemöldökkel vetsz rám egy pillantást. Nem kapom el a tekintetem, csak bámulok továbbra is a szemedbe, amelyben olyan könnyen el tudok merülni. Számolom a másodperceket, egy, kettő, három, négy öt, hat… Ha valakivel hat másodpercnél tovább nézel farkasszemet, az vagy meg akar csókolni, vagy meg akar ölni.

                Közel hajolok hozzád, ajkaim szinte súrolják a tieidet, de az utolsó lépést már rád hagyom. Elvigyorodsz, mint mindig, ha ilyen közel kerülök hozzád, de te nem közelítesz felém.

                − Mit akarsz, Chanyeol? – fújod rám a füstöt akaratlanul is, én pedig elvarázsolódom pasztellszínű leheletedtől. A mosolyod ragadós, az én szám is szinte a fülemig húzódik, de még mindig nem húzódóm el. Élvezem a közelséged, az illatod, az enyhe füstszagod.

                – Csak mintha lenne valami  az orrod alatt – suttogom,  és rá kell jönnöm, hogy nevetségesen kétségbeesetten festhetek.

                – Van is. Tudod, úgy hívják, száj, és minden embernek van. Neked is – pillantasz le az említett testrészemre, és még szélesebb mosolyra húzom a szám. Eddig ugyan csak a szemembe néztél, de elértem, amit akartam. Nyertem.

                Ajkaimat az övére tapasztom, és nem érdekel, ki lát meg. Körülöttünk az emberek dohányoznak, csakúgy, mint ő, és néha-néha ránk pillantanak, de nem elítélően.

                Ez a szélmalomharc meg közöttünk már három hónapja. Kerülgetjük egymást, mert egyikünk sem mer lépni, kivéve, ha részegek vagyunk. Ha iszunk, valahogy feloldódnak a gátlásaink, és egyáltalán nem vagyunk már olyan félénkek. Olyankor az átlagos ölelések, érintkezések valahogy hosszabbá és intimebbé válnak. Főleg az éjszaka után, amit együtt töltöttünk.

                Mert ugyan megegyeztünk, hogy barátok maradunk, de valahogy a barátság és a szerelem között rekedtünk. Én a saját érzéseimben biztos vagyok, de a tieidben egyáltalán nem. Csak játszanál velem, kihasználnád, hogy nem tudok ellenállni neked? Nem, te nem olyan vagy.

                Azonnal visszacsókolsz, és tudom, hogy érzed, hogy vágyom rád. Nem csak részegen, hanem józanon is, az érzéseim ugyanolyan kontrollálhatatlanok, ha rólad van szó, és ezt már mások is észrevették. Olyan sokan voltak, akik előbb szóltak, hogy szerelmes vagyok beléd, ha szóba kerültél, és én annyiszor ragaszkodtam hozzá, hogy tényleg csak barátok vagyunk. Mert részedről nem lehetünk többek.

                Elhúzódom, amikor a csókod erőszakosabbá, akaratosabbá válik, és beleharapsz az alsóajkamba. A szád vörös, legalább  annyira, mint az enyém lehet, és nem tehetek róla, de zihálok. Csak bámulok a csillogó szemeidbe, és ezúttal sem tudok belőlük kiolvasni semmit. Nem úgy, mint te az enyémekből. Hiszen mindig is egy nyitott könyv voltam számodra, nem igaz?

                Kai érkezése ébreszt fel a kábulatomból, és azt veszem észre, hogy te is ugyanúgy összerezzensz, amikor megszólal.

                – Srácok, értem én, hogy nagy a kísértés, meg minden, de nem az egyetemen kéne felfalni egymást. Főleg, hogy most kezdődik az óránk, és ti még mindig itt vagytok kint – jelenti ki, látom rajta, hogy mindjárt elneveti magát. Mindenki más olyan jól szórakozik a huzavonánkon, kivéve mi. Vagyis inkább kivéve én, lehet, hogy neked is ugyanolyan vicces az egész, mint nekik.

                Felkelek a padról, a táskámat megfogva indulnék be az épületbe, de te elkapod a csuklómat.

             – Nem akarod ellógni az órát? – kérdezed, a tekintetedben kimondatlan ígéretekkel. Mit akarsz tőlem, Baekhyun? Miért kavarod fel az egész eddigi tökéletes állóvizet?

                – De, csináljuk. Menjünk el enni, éhes vagyok – jelentem ki, és igyekszem a szemeimmel ugyanazt sugallni, mint te. Úgy látom, megértesz, mint mindig, ugyanis a táskádat felkapva indulsz el velem a kapu felé. Most talán meg tudunk beszélni mindent végre.

[JINSON] Megyegyeztünk Part. 2

            − Jackson, te tényleg ennyire hülye vagy? – pillant rám kissé szánóan Mark, mire a többiek felröhögnek. Nem értem a viccet, miért lennék hülye? Látnom kellett volna valamit, ki kellett volna következtetnem?

            Jinyoung ebben a szent pillanatban hagyta el a kis belvárosi lakást, ahol összejöttünk páran kicsit iszogatni, és amikor odajött hozzám, hogy öleléssel búcsúzzon, nem akartam elengedni. Annyival magával ragadott az illata, legszívesebben csak örökké öleltem volna.

            – Jinyoung azért nem csókolta meg Youngjaet, mert mást akart – jelenti ki jelentőségteljesen rám pillantva, mire én veszem a lapot. Jinyoung engem akart megcsókolni.

            De hiszen én is azért nem feleltem a kérdésére, mert ő lett volna a válasz. Akkor ez azt jelenti, hogy…?

            Villámgyorsan felpattanok a földön ülő helyzetemből, de kissé megszédülök, és nekidőlök a falnak. Az alkohol és a THC még mindig erőteljesen munkálkodik a szervezetemben, de a felismerés, hogy Jinyoung engem akart volna megcsókolni, valamennyire kijózanított.

            Mikor elmúlik a szédülés, azonnal egy cipőért nyúlok, és felhúzom az elsőt, ami a kezembe akad. Nyilván nem az enyém, kicsit nagy a lábamra, de nem is számít. Utol kell érnem, mielőtt felszáll a buszra. Most kell elmondanom neki…

            Köszönés nélkül rontok ki az épület bejárati ajtaján, hogy rohanjak tovább Jinyoung után. Mikor meglátom a hátát, utána kiáltok, de nem hallja meg. Ahogy ismerem, biztosan zenét hallgat, így még sietősebbre veszem a lépteimet. Már majdnem mellé érek, de még mindig nem fordul hátra, így a vállára teszem a kezem, magam felé fordítom, és megcsókolom.

            Te jó ég, hogy én mióta vágytam erre a csókra! Ajkaink ugyanarra a ritmusra mozognak, szinte érzem, hogy még a szívünk is ugyanazon ütemben ver. Annyira egy hullámhosszon vagyunk, mint még soha.

            Nem tart sokáig a csók – vagy csak az időérzékem hiánya okozza, hogy ilyen kevés időnek tűnik –, hamar elválunk egymástól. Hatalmas vigyor kúszik az arcomra, majd elkomolyodok, alig egy pillanattal később.

            – Szeretlek – jelentem ki a lehető legkomolyabban, és tényleg úgy is gondolom, mégis, szélesen elmosolyodik, majd nevetve szólal meg:

            – Majd, ha holnap kijózanodsz, és emlékezni is fogsz, akkor gyere nekem ezzel a dumával – feleli, én pedig magabiztosan bólintok.

            – Emlékezni fogok, és amikor holnap találkozunk, az lesz az első, hogy mindenki előtt megcsókollak és a szemedbe mondom, hogy szeretlek. Ha ez kell ahhoz, hogy az enyém legyél, bármit megteszek.

            – Rendben, megegyeztünk.

            A másnap iszonyatos fejfájással tör rám, és kell egy jó fél óra, hogy egyáltalán fel tudjak kelni az ágyból. Ahhoz pedig, hogy visszaemlékezzek az előző estére, még több időre van szükségem, de mire el kell indulnom otthonról, az egyetemre, már minden világos. Szerelmet vallottam neki, és volt egy megegyezésünk.

            A két bögre kávé lehúzása után rögtön elindulok a campusra, hogy még óra kezdete előtt rágyújthassunk egyszer Jinyounggal. De ezúttal nem ez lesz az első és legfontosabb dolgom. Meg kell csókolnom.

            Direkt korábban hagyom el a lakást, mint szoktam, mert tudom, hogy ő már ott ül a kertben a padon, ahol minden óra előtt és után az időnket töltjük. És minél előbb találkozni akarok vele.

            Két perc sem telik el, mire beérek az egyetem kapuján. Végül is, ezért is jó az utca túloldalán lakni. Azonnal őt kezdem keresni a tekintetemmel a padunk környékén, de sehol sem találom, se ott, se a környéken. Lézengenek páran, de a legtöbb embernek ilyenkor még órája van, és a következő csak jóval később kezdődik.

            A telefonomat előkapva tárcsázom a számát, majd két csengés után fel is veszi.

            – Mizu Jackson? – kérdezi vidám hangon, mintha ő egyáltalán nem is lenne másnapos.

            – Merre jársz, mikor érsz ide? – kérdezem kissé idegesen, ami talán a hangomból is kihallatszódhat. Utálom, amikor valami nem úgy történik, ahogy eltervezem.

            – Egy jó öt perc és ott vagyok. Mi van, csak nem korán kelt ma a Csipkerózsika? – nevet bele a mikrofonba, majd meghallok egy ismerős hangot a háttérben

            – Kivel beszélsz? – kérdezi Mark.

            – Jacksonnal. Ő már a campuson van, ott vár – feleli Jinyoung vidáman, majd elköszön és lerakja, mert le kell szállnia a buszról. Már csak két perc.

            Idegesen járkálok fel-alá a padunknál, és iszonyatosan félek. Mi lesz, ha a tegnapi csak a részegsége eredménye, és nem is emlékszik a csókunkra? Vagy ha emlékszik, és a megállapodásunkra is, ő miért nem feszült? Azt hinné, hogy én felejtettem el?

            Feltűnik a kapuban Jinyoung, és vele Mark, nevetve, viccelődve, majd Jinyoung beletúr a szöszi hajába. Mi a…

            Sietősen odalépdelek hozzájuk, és arca két oldalát kezeim közé fogva magamhoz húzom és megcsókolom. Azonnal visszacsókol, mindenféle gondolkodás nélkül.

            – Tudod, volt egy megállapodásunk – suttogom, amikor elválunk egymástól, mire elmosolyodik.

            – Tudom. És teljesítetted a rád eső részét – von vállat, mire én is elvigyorodok, és még egy csókot nyomok az ajkaira.

            –  Szeretlek, Jinyoung.

            – Én is szeretlek, Jackson.

            – Menjetek már szobára, baszki! – ordít fel mellettünk Mark, mire csak nevetünk. Most már minden rendben.

[JINSON] Megegyeztünk

                − „Nevetve nézem, hogy megy el//Remegve várom, mikor jön…” – dúdolom a sorokat, miközben próbálok egyáltalán nem Jacksonra nézni. Az alkohol már szinte teljesen kiszámíthatatlanná tett, magam sem tudom, mit fogok cselekedni a következő pillanatban. Jackson, és mindenki más hasonló állapotban van, csak üldögélünk a Youngjae lakásának padlóján, miközben a marihuánás cigi jár körbe közöttünk.

            – Te, Jinyoung – szólít meg az egyetlen ember, akinek a tekintetét kerülöm, de most kénytelen vagyok ránézni.

            – Hmm? – felelem, mert valószínűleg képtelen lennék egy normális mondatot kinyögni a kábulattól. Elveszek a szemeiben, mint mindig valahányszor rápillantok, legyek éppen józan vagy részeg.

            – Felelsz vagy merszezünk? – kérdezi, én pedig csak bólintani tudok. – Akkor… Felelsz vagy mersz?

            – Merek – jelentem ki magabiztosan. Körülöttünk a srácok elcsendesedtek, várják a fejleményeket. A zene is elhalkult, vagy csak a nekem tűnik úgy? Annyira minden idegszálam Jacksonra koncentrál, hogy szinte az egész külvilágot kizárom.

         – Akkor… Csókold meg Youngjae-t – közli az ítéletemet vigyorogva, mire én inkább megemelem a poharamat.

            – Azt hiszem, akkor iszom. – A feleletemre az arca eléggé elkomorul, én pedig végig a szemébe meredve hajtom le a maradék vodkanarancsomat. Ami inkább vodka, mint narancs. – Felelsz vagy mersz? – kérdezem ezúttal én, kihívóan pillantva rá.

         – Felelek – von vállat egyszerűen. Tudja, hogy nagyon megszívatnám, ha merne, így inkább a biztosabb utat választja.

         – Kivel feküdnél le leginkább a szobából?

            Megfogja a poharát, megemeli felém, és iszik. Ugyanúgy a tekintetembe mélyedve, ahogy én tettem korábban. Rápillantok a telefonom kijelzőjére. Hajnali egy, lassan ideje elindulnom, hogy elérjem a buszom haza.

            Elköszönök a többiektől, mindenkit sorban végigölelek, őt persze egy kicsit hosszabban, mint másokat, majd lelépek. Szinte menekülök a lakásból, hogy mielőbb minél távolabb legyek tőle.

            Amint kiérek az épület ajtaján, előveszem a fülhallgatómat, és azonnal zenét kapcsolok. A dallamot teljességgel átélve, ritmusra lépkedem, dúdolgatok, és  szinte minden bajomról elfeledkezem. Elég kába vagyok, hogy ne akarjak semmire  se gondolni.

            Már látom a buszmegálló tábláját, amikor lépteket hallok a zenén keresztül. Gondolom, csak valaki, aki szintén a buszhoz tart, de megérzek egy kezet a vállamon, ami megállásra késztet. Reagálni se marad időm, épp hogy csak megpillantom Jackson arcát, mielőtt ajkai az enyémre simulnak.

            Nem ellenkezem, felveszem a szája mozgásának ritmusát, szinte teljesen összhangban vagyunk. Majd hirtelen elválunk egymástól, de még ezt is egyszerre.

            – Szeretlek – jelenti ki magabiztosan, de a szemei csillognak, a szeme fehérjének pirosas színét pedig még így, a félhomályban is ki tudom venni.

            – Majd, ha holnap kijózanodsz, és emlékezni is fogsz, akkor gyere nekem ezzel a dumával – nevetek fel, de legbelül azért fáj kicsit, hogy részegnek kell lennie ahhoz, hogy ezt a szót a szemembe mondja. Már, ha igaz.

            – Emlékezni fogok, és amikor holnap találkozunk, az lesz az első, hogy mindenki előtt megcsókollak és a szemedbe mondom, hogy szeretlek. Ha ez kell ahhoz, hogy az enyém legyél, bármit megteszek. – Teljesen komolyan beszél, látom rajta. Talán őszintére itta volna magát? De ez még egyszer sem fordult vele elő…

            – Rendben, megegyeztünk.

[JINSON] Kérdések

                Rémálomból riadva ülök fel az ágyon, csak a zihálásom hallatszik a néma csendben. Csak egy álom volt, csak egy álom… Reszketve pillantok körbe a félhomályos szobában, amely sehogy sem hasonlít az enyémre. A telefonom keresem, hogy legalább valami fényt szolgáltasson, hogy lássak legalább valamit, amiből rájöhetek, hol vagyok.

                Egy test moccan meg mellettem, egy pillanatra rám pillantanak a sötétségtől ébenszínűnek tűnő szemek, majd a következő másodpercben az illető visszazuhan az álmok birodalmába. Csak a sziluettjéből tudom kikövetkeztetni, ki fekszik mellettem szűkösen az ágyban: Jackson az. Elkezdenek visszaszivárogni az emlékeim az elmémbe: a rengeteg alkohol, amit előző este legurítottunk, az invitálás, hogy aludjak nála, az ígéret, hogy tényleg csak alszunk, majd a kérdés, hogy bánom-e, ha ő is az ágyban alszik, a simogatások, a felkorbácsolódó vágy, a csókok…

               Youngjae meg fog ölni. Sőt, Youngjae szakítani fog velem, és utána még meg is öl, vagy, ha szerencsésebb vagyok, előbb öl meg és csak utána szakít velem.

                Hányinger tör rám, ahogy belegondolok, valójában milyen gusztustalan, undorító ember is vagyok. Megcsaltam a páromat.

                − Feküdj vissza aludni, Jinyoung – morogja a mellettem fekvő Jackson, én pedig a telefonomat az ágy melletti asztalról magamhoz véve engedelmeskedem. Benyomom a gombot a mobil oldalán, és felvillan a kijelző, a Youngjae-vel közös képünket tolva az arcomba, az értesítési sávon pedig két üzenet, és három nem fogadott hívás vár. Azonnal még több jut eszembe: egyszerűen csak kinyomtam a hívásokat és lenémítottam a telefonomat, miközben mi Jacksonnal egymással voltunk elfoglalva. Eszembe jutnak a szavak is, amiket a fülembe súgott: „Most legalább már van miért féltékenynek lennie rám.” Szinte hallom a fülemben a saját nyögéseimet és sóhajaimat, és ismételten elfog a hányinger. Villámgyorsan felkelek az ágyból, és a mosdó felé veszem az irányt, ahol a minimális gyomortartalmam találkozik a vécével.

                Lépéseket hallok közeledni a szobából, és nem más jelenik meg az ajtóban, mint Jackson. Kissé szánakozva, kissé bűntudatosan néz rám, ahogy a szenvedésem alatt kisöpri a hajamat az arcomból, majd egy pohár vizet nyújt felém.

                − Jobban teszed, ha ezt megiszod. – A hangja még akár semlegesnek is hatna, ha nem látnám az arckifejezését.

                – Te jó ég, mit tettem… – suttogom magam elé meredve, és inkább nem nézek többé a szemébe. Gyorsan kapkodom a levegőt, de mintha nem jutna le a tüdőmbe, szinte fuldoklok. A könnyek folynak az arcomon, ahogy próbálok oxigénhez jutni, de nem sikerül. Pánikroham.

                Leül mellém a hideg kőre, és szorosan megölel. A hátamat simogatja, és nyugtató szavakat suttog a fülembe, így szépen lassan eloszlatva a zúgást a fülemből, és ismét kapok levegőt.

                – Menjünk ki egy cigire a teraszra, jó? – kérdezi, én pedig szó nélkül bólintok. Talán tényleg ez a legjobb ötlet most.

                Előveszem a gyújtót és a dobozt a kabátzsebemből, majd a friss, hajnali levegőre kilépve azonnal meg is gyújtok egy szálat.

                – Figyelj, tudom, hogy bűntudatod van – kezd bele Jackson a mondandójába, enyhén szánakozó hangon. – De ha ez vígasztal, mindketten iszonyat részegek voltunk. Megtörtént, és azzal járunk a legjobban, ha mindketten elfelejtjük. Youngjae-nek sem kell megtudnia, tőlem legalábbis biztosan nem fogja.

                – Gusztustalan ember vagyok, Jackson – jelentem ki, az önutálat összes árnyalatával a hangomban. – Megcsaltam a páromat, aki szinte a legjobb barátom is. Ennél azért többet vártam magamtől, még ha részeg is vagyok… Hogy fogok ezek után a szemébe nézni? – pillantok fel rá kétségbeesetten.

                Nem tudom, mit tehetnék. El kellene neki mondanom, nem hazudhatok neki egy életen át, és nem tudok ezzel a súllyal a lelkemen leélni egy egész életet. De ha elmondom neki, elveszítem.

                – Tegyél fel magadban két kérdést, Jinyoung. Nem kell őket nekem megválaszolnod, megtarthatod magadnak is – kezdi, mintha rutinos lenne már az ilyenféle beszédekben. – Élvezted a tegnap estét? Ha igen, nincs mit megbánni. Biztos, hogy annyira szereted őt, mint amennyire neki mondod? Mert ha igen, akkor tegnap este megállítottál volna.

                Hogy élveztem-e? Ott, abban a pillanatban teljesen biztos vagyok benne, hogy igen. Most, hogy józanul belegondolok? Azt hiszem, még így is azt mondhatom, hogy életem egyik legjobb éjszakája volt.

                Szeretem-e? Persze, hogy szeretem… De ez már régen nem az a szerelem, mint az elején, és félek, most már csak barátként tekintek rá.

                – Köszönöm, Jackson… - pillantok rá félve, mire csak elmosolyodik. Mintha tudná, mi minden zajlott le a fejemben az elmúlt fél percben. Elnyomja a csikkét a befőttesüvegben, majd én is így teszek. Aztán megfogja a kezem, és visszahúz a még meleg ágyba.

                – Aludjunk még egy kicsit – karolja át a derekamat, csókot nyomva a homlokomra. Egy baráti, mégs szeretetteljes csókot…

[BAEKYEOL] Tegyük fel, hogy igen

                − Szerelmes vagy belém, Chanyeol? – teszi fel a kérdést, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, én pedig, mint a Windows, lefagyok. Az agyamban lassan kattognak a kerekek, ahogy Baekhyunra meredek, miközben ő végig a szemembe nézve lassan szív bele a cigarettájába. Vár a válaszomra, én pedig szimplán nem tudom, hogy mit feleljek.

                Az igazat? Mondjam neki szimplán, hogy igen, lazán, aztán gyújtsak rá én is? Vagy hazudjak, magabiztosan vágjam hozzá, hogy nem, és röhögjek fel? Egyáltalán melyik lenne a kifizetődőbb?

                Komótosan kifújja a füstöt és felvonja a szemöldökét. Eddig volt időm, hogy kiagyaljam, mit akarok válaszolni.

                – Tegyük fel, hogy azt mondom, igen. Mi lenne a reakciód? – A kérdés láthatóan meglepi, mintha nem ehhez szokott volna. Próbálom leolvasni az arcáról, hogy mit gondol, de mint egy csukott, lakattal lezárt napló, amit nem tudok felfeszíteni.

                – Szerintem… – kezd bele, de ezután az egy szó után rövid szünetet tart, és az arcomat fürkészi. Én mindig is egy nyitott könyv voltam a számára, szinte a vesémbe lát azokkal a csodaszép, csokoládébarna szemeivel. – Szerintem azt mondanám, hogy bár nem vagyok benne biztos, hogy ugyanúgy érzek irántad, de adnék neked egy esélyt. Sok minden amúgy sem változna, nem? – von vállat, mintha számára tényleg teljesen mindegy lenne, hogy névlegesen is együtt vagyunk-e, avagy sem. – Azután az éjszaka után meg főleg, nem igaz? – kacsint rám, mire felnevetek. Egyszerűen nem tehetek róla, ez a srác valahogy mindig felvidít, kihozza belőlem a legjobbat. Azt az énemet, amelyik tényleg szeret élni.

                – Akkor mondok egy igent, jó? – A szeme felcsillan a vidám válaszomra, a kezéből pedig egyik pillanatról a másikra kiesik a cigi, egyenesen a nadrágjára, kiégetve azt.

                – Tudtam! – kiált fel, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a lyukas nadrágjára céloz, vagy arra, hogy tudott az érzéseimről. De igazából nem is lényeg, mert mindketten megtudtuk, amit akartunk.

                –  Lenne egy kérdésem azért… Ha azt mondtam volna, hogy nem, hogy reagáltál volna? – Kíváncsian pillant rám a nadrágjáról, majd megvonja a vállát.

                – Azt mondtam volna, hogy akkor rosszul láttam, és minden ment volna tovább a régi kerékvágásban.

                – Miért, így nem fog?

             – De, de így legalább megvan a tudat, hogy igazam volt – neveti el magát, én pedig vele nevetve nyomom el a csikkemet.

[XIUCHEN] Meg nem történt este

                A szívem hevesen ver, a levegő mintha nem jutna le a tüdőmbe. Meg fogok fulladni…

            Egy pohár hidegvíz a nyakamba, és a roham a hirtelen sokkra enyhülni kezd. Felnézek, még mindig kétségbeesett tekintettel a megmentőmre, és te állsz ott. Te, aki miatt az egész igazából történt. Te, aki úgy nézel ki, mintha idáig rohantál volna, mintha meghallottad volna a néma segélykiáltásomat.

            –Xiu… – lehelem a neved, mintha valami életmentő szer lenne, ami segít a fájdalmaimon, és nem csak még tovább mélyíti az űrt a lelkemben. A jelenléted pillanatnyi enyhülést hoz, de tudom, amint elmész, ismét tér tölt majd csak ki belülről.

            – Chen, miért nem szóltál, hogy rosszul vagy?! Miért a szavaid mögül kell kihalásznom, ha baj van? – akadsz ki, és ez mintha a leggyönyörűbb zene lenne a füleimnek. Ha ezen múlik a jelenléted, akárhányszor megismétlem a rohamokat. Na, nem mintha befolyásom lenne rá, milyen gyakran és mikor történik…

            – Szerinted én tudom előre, ha pánikroham jön rám? – kérdezek vissza megtört hangon, rekedten. Kiabáltam is volna? Nem hiszem, nem szoktam…

            – De miért nem szólsz, hogy érzelmileg rosszul vagy? Mert nyilván nem most kezdődött… Miért arra kell átjönnöm a szomszédból, hogy ordibálsz, hogy segítség? – A szavaid szíven ütnek. Ennyire nem ismersz? Ennyire nem egyértelmű, hogy nem vagyok jól? Ennyire nem törődsz velem, nem tekintesz többnek egy szimpla szomszédnál?

            – Jól vagyok – keményítem meg magam arra a pár percre, amíg itt vagy, hogy miután elmész, ismét összeomolhassak. Hogy miután ismét kilépsz az életemből, holnap reggelig, amikor megint minden kezdődhet majd elölről: az időszakos jókedv, a rövid fesztelenség, hogy aztán ismét belegondoljak, milyen szerencsétlen egy idióta vagyok. – Nyugodtan menj vissza, megleszek.

            – Ne zárkózz be, a kurva életbe! Ne most, amikor itt vagyok, és elmondhatnád, mi a problémád… - a kezdeti kiáltásod fokozatosan halkul el a mondat végére, mintha te magad is elbizonytalanodnál a szavaidban.

            Felállok a padlóról, hogy a szemedbe nézhessek rendesen. Még így, hogy megalázva is érzem magam, megpróbálom megtartani a méltóságom veled szemben. A tekintetünk ismét egyvonalba kerül, így kicsit jobb. A szó szerinti lenézés nélkül tudom elmondani neked az igazságot. Az én igazságom.

            – Tudni szeretnéd, mi a bajom, Minseok? – kérdezem halkan, mintha én magam se lennék biztos benne, el akarom-e mondani. – Legyen. Te vagy a baj. Te, és az összes flancos, kicseszett érzésem irántad. Te, aki egyik este még azt mondja, én vagyok a legjobb barátja, sőt, talán több is, másnap pedig már szinte idegenként vet ki a lakásából. Te, akinél valahogy sose tudom, a következő nap mire számítsak, milyen leszel velem. Te, aki… - mély, reszketeg sóhaj szalad ki a számon, mintha nem is én lennék. Mintha kívülről nézném magam egész végig, amíg a szavak elhagyják a nyelvem hegyét. – Te, akiről fogalmam sincs, mit kezdjek veled.

            – Jongdae… - Mintha nem tudnál mit reagálni… Csak mondd, hogy egy idióta vagyok, kérlek! Mondd, hogy te nem vagy egy mocskos buzi, mint én, és zárjuk le itt, könyörgöm!

            Néma imáim sehogy sem találnak meghallgatásra. Te soha nem használnál ilyen szavakat, rám meg főleg nem. Nem utálnál meg emiatt, tudom, mert ismerlek. Egyszerűen csak nem ilyen vagy. Túl jólelkű, túl kedves. Túl nyitott.

            – Amikor azt mondtam, hogy talán több is vagy barátnál, arra gondoltam, hogy szinte már családtag. Tudom, csekély vígasz, tudom, hogy ezzel nem segítek a helyzeten, és sajnálom, hogy felesleges reményt keltettem benned… Nem állt szándékomban megbántani – suttogja halálra vált arccal, én pedig rájövök: elrontottam. Megint elbasztam egy barátságot azzal, hogy túl sokat és túl korán beszéltem.

            – Sajnálom, Minseok… – A hangom, mint a rizspapír, olyan vékony, és ugyanolyan nehezen is bánok vele most. – Nem tehetnénk úgy, mintha ez az este meg sem történt volna?

            – Tudod mit? Van nálam cigi, menjünk ki a teraszra, és gyújtsunk rá. Látom, stresszes vagy, de egy jó cigi mindent megold, nem? – felel mosolyogva, és én megértem a rejtett üzenetet. A mai este nem történt meg. Én nem akadtam ki, ő nem jött át és nem tudott meg semmit.

            A reszketeg sóhaj ezúttal szándékosan jön fel a torkomon, egy kis pasztellszín füsttel vegyülve, ahogy egymás mellett ülünk a magasban. Ahogy eddig is mindig.

[JENLISA] Idill

                Féltem. Sőt, rettegtem, ahogy becsöngettem azon a bizonyos ajtón. A rémület pedig akkor sem hagyott alább, amikor meghallottam azt a gyönyörű hangot a lakásból, amelyet eddig, nagyon hosszú ideig csak a telefonon keresztül hallhattam.

         – Egy pillanat! – kiabált ki, én pedig türelmesen vártam. A csokor vörös rózsa reszketett a kezemben, csakúgy, mint az apró doboz a kezemben, amely egy arcát takaró majom-emojis karkötőt rejtett. Az egyik közös emlékünk a sok közül, amit ilyen távolságból is meg tudtunk alkotni magunknak.

         Az ajtó kinyílt, én pedig ott álltam, remegve a félelemtől, hogy mit szól majd a felbukkanásomhoz. Az arca, a mozdulatlan teste mindent elárult, ahogy rám meredt. Szinte szoborrá dermedt a meglepetéstől, én pedig kényszeredett mosolyt erőltettem az arcomra. Nem így képzeltem az első találkozást.

         – Meglepetés! – szólaltam meg lágyan, felé nyújtva a csokrot.

         – Te úr isten... – suttogta, majd anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna az ajándékaimra, a nyakamba vetette magát.

         – Hé, nyugi, hisz csak én vagyok – mondogattam, majd szorosan magamhoz öleltem vékony testét. – Hékás, te sírsz? – kérdeztem játékosan, mikor megéreztem, hogy a könnyek elkezdték átitatni a felsőmet.

         – Nem – tagadta le enyhén hüppögve, mire elnevettem magam.

         – Menjünk be, Napsugaram. Bőven lesz időnk ölelkezni még, de most azért jöttem, hogy először is reggelit csináljak neked. – Elhúzódtam, majd mélyen a szemébe nézve, letörölve az arcán végigszánkázó sós cseppeket.

         – Tükörtojást?

         – Bizony, tükörtojást. Baconnel – feleltem, majd átnyújtottam a neki hozott ajándékokat, és felkaptam a szatyrot a földről, amiben a reggelihez való hozzávalókat hoztam. – Na, és most, mutasd, hogy hol a konyha!

         Elhoztam magammal a szív alakú, szilikonos sütőformát, amiben lehet tojást sütni, így egy igazi kis romantikus reggelit ütöttem össze magunknak. Mikor leültünk enni, ő magához vette a kis ékszeres dobozkát, és végre-valahára kinyitotta.

         – Tudod, mivel én is egy karkötőt kaptam tőled, úgy gondoltam, én is megleplek eggyel, ami majd rám emlékeztet, amikor nem vagyok itt – vontam vállat, mintha semmiség lenne, azonban a feszültség szinte szétvetett belülről, ahogy a reakcióját lestem.

         Igazából nem is tudom, ki mozdult először, de valójában nem is lényeges. Egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy az ajkaink találkoznak, először csak finoman, és óvatoskodva, majd egyre szenvedélyesebben.

         Több, mint hat hónap telt el, mióta utoljára találkoztunk. Több mint hat hónap, mialatt meg kellett vonnom magamtól azt, hogy bármiféleképpen hozzáérjek, hogy a mentális kielégültséget egy sokkal megnyugtatóbb, testi kövesse. Talán éppen ezért nem fogom vissza magam: kezeimet gyorsan végighúzom a derekán, aztán a gerince vonalát követve a hátára simul a tenyerem, felfelé haladva, egészen a nyakáig, hogy aztán ugyanezt a vonalat követve visszafelé a fenekén állapodjon meg. Még közelebb húzom magamhoz, már egy papírzsepi sem férne el kettőnk között, ahogy a testünk szorosan egymáshoz feszül.

         Az ő sima fekete pólójától sokkal könnyebb megszabadulni, mint az én ingemtől, valahol mégis, a háló felé haladva elhagyjuk őket. Majd máskor összeszedjük, ez most fontosabb, sürgetőbb. A nyakán lefelé haladva ajkaim elérik a szintén fekete melltartó széleit, és szinte engedélyt kérően pillantok fel az arcára. A hezitálásomat látva fordít a helyzetünkön, és gyengéden lenyom az ágyra, hogy fölém kerekedjen. Ő nem kért engedélyt, magabiztosan csókolja végig a nyakamat, és amikor egy különösen érzékeny pontra ér, mélyen felsóhajtok. Megszabadít a melltartómtól, majd kihúzza a hajgumit a hajamból is, és ismét magához húz egy csókra. Nem tudom, hogy lehet valaki ilyen érzéki, de minden érintésével eltompítja a gondolataimat, egyre jobban kizárja a külvilágot, hogy csak ő és én maradjunk. Ketten, az univerzumban, elfeledkezve mindenki másról.

         Én már meztelen felsőtesttel fekszem alatta, de ideje ezen változtatni. Egy teljesen álcázott magabiztosságot magamra véve kapcsolom ki az ő fehérneműjének a csatját is, hogy egálban legyünk végre, aztán pedig már nem tudom levenni a szemem a gyönyörű látványról. Gyengéden végig simítok a mellein, mire mélyen felnyög. Nem bírom tovább, felülök vele az ölemben, és megcsókolom. Olyan sokat vártam erre a pillanatra, hogy az ajkaim az övéit érintsék, hogy szinte a mennyországban érzem magam tőle. De elszakadok tőle, hogy a bőre sokkal intimebb, rejtettebb részeit is megkóstolhassam. Óvatosan haladok lejjebb a számmal a mellkasa felé, ahol először az egyik, majd a másik mellbimbóját veszem a számba. A hangját hallatva adja tudtomra, hogy tetszik neki, amit csinálok, majd a nyakamnál fogva ismét csókra hív, majd átveszi az irányítást. Óvatosan, a vállamnál fogva lenyom az ágyra, és ezúttal nem is enged felkelni.

         A szájával és a kezeivel minden szabad bőrfelületemet kényezteti, én pedig lehunyt szemmel élvezem a ténykedését, egészen addig, amíg…

         Felébredek. A saját ágyamban, a saját szobámban, és még mindig az álom hatása alatt keresem őt magam mellett az ágyban, de nem találom sehol. Kétségbeesetten tapogatózom a sötétben, de csak egy cetlit találok. Telefonommal megvilágítva olvasom el, mi van a papírdarabon.

         „Reggeli a konyhában, el kellett mennem egy megbeszélésre. Délután jövök, édesem, igyekszem haza hozzád.

         Szeretlek.”

         Megnyugodva dőlök vissza, csak egy álom volt. Már nem kell hat hónapot várnom, hogy találkozzak vele, hiszen itt van. Kezembe veszem a közös képünket, majd mosolyogva ölelem magamhoz, hogy aztán a fotóról mosolygó  alakjának tekintetétől kísérve újult erővel kezdjek neki a közös otthonunk kitakarításának.

[BAEKYEOL] Osztoznék rajtad, csak ne veszítselek el

A fotelban ülve várom, hogy hazaérjen. A sötétség, ami körülvesz, a néma csenddel karöltve, hagy gondolkodni. Már megint későn ér haza, és pontosan tudom, hogy miért. Felhívtam Kait, hogy vele van-e, dolgoznak-e még, de a válasz az volt, hogy kopjak le, hagyjam aludni.

Hazudott. Hazudott, és nem tudom, hogy dolgozzam fel. Ez az egyetlen dolog, ami zavar, ha nem mond igazat. Hiszen ha tőle nem várhatok őszinteséget, akkor kitől igen?

Nyílik az ajtó, majd a lehető leghalkabban csukódik. Felsóhajt, azt hiszi, alszom, hiszen minden lámpa le van kapcsolva. Felnyomja a kapcsolót, és hirtelen világosságba borul a nappali. A hirtelen fény bántja a szemem, de nem érdekel, csak közömbösen meredek rá.

– Hol voltál? – kérdezem, mire értetlenül összeráncolja a homlokát. Nem érti, mit keresek itt, miért vártam meg, mikor sose szoktam.

– Miért nem alszol? Holnap korán kelsz, igazán nem kellett volna fennmaradnod miattam... – jön oda hozzám, és csókot adna, de elfordítom a fejem. Meglátom a nyomot a nyakán, amit egészen biztosan nem én okoztam: a lila véraláfutás szinte világít a sápadt bőrön,

– Hol voltál, Baekhyun? – kérdezem újra, ezúttal határozottabban, szinte már ellentmondást nem tűrően.

– Kainál. Hiszen még mondtam is, hogy ma sokáig el fog húzódni a munka, szóval későn jövök, és ne várj meg...

– Ne hazudj.

A kijelentésem néma csendet varázsol közénk, szinte minden vér kifut az arcából, vonásairól lerí a riadalom, míg én továbbra is közömbös maradok.

– Megbeszéltünk valamit, Baekhyun. Nem érdekel, ha mással is vagy, nem érdekel, ha lefekszetek, sőt, az sem zavar, ha nem csak szexről van szó. Ezzel együtt tudok élni, inkább osztozom rajtad, mint hogy elveszítselek. De az... Az nem megy, hogy hazudsz, ha nem vagy őszinte. Hiszen megbeszéltünk valamit.

Nem tudom, mit érzek. Dühöt? Nem. Féltékenységet? Semmiképp sem. Csalódottságot? Na, azt teljesen biztos. De miért szeretem még ezek után is, még ezekkel együtt is?

Nem válaszol, csak lehajtja a fejét. Tudja, hogy igazam van.

Felkapom a kabátom, belebújok a cipőmbe, és a bejárati ajtóhoz sétálok. Lassan, nyugodtan. Nem én vagyok az, akinek menekülnie kell.

– Hová mész? – Hangjából kivehető a tömény kétségbeesés, ahogy felém sem fordulva formálja a szavakat.

– El. Gondolkodnom kell, egyedül kell lennem egy kicsit. Reggelre itthon vagyok – jelentem ki, majd még elrakom a doboz cigit a gyújtóval együtt az előszobai szekrényről, és lelépek.

Ilyen egyszerű volna? Csak úgy itt hagyni, bármiféle kiakadás, lebaszás nélkül?

Hiszen belefáradtam abba, hogy nem őszinte. Belefáradtam a hazugságokba.

A társasház tetejére érve rágyújtok, a megnyugtató füstöt a tüdőmbe engedem, hátha segít. Tenyerembe temetem az arcom, ahogy végiggondolom az elmúlt egy hónapot, amikor egyre gyakoribbá váltak ezek az éjszakai kimaradások. Az elején, még elhittem, hogy Kaihoz megy, de amikor másnap rákérdeztem, úgy látszott, neki fogalma sincs semmiről.

„Most nincs semmilyen projektünk” – mondta mindig, és kezdett összeállni a kép. Tudtam, az elmúlt három hétben már tudtam, csak arra vártam, hogy elmondja. Hiszen bízhat bennem, sosem adtam okot arra, hogy kételkedjen. Ha én őszinte tudok lenni, ő miért nem?

Untatnám?

Elnyomom a cigit, hogy újat vegyek elő és gyújtsam meg.

Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Mit tettem én, Park Kibaszott Chanyeol, hogy az egyetlen férfi az életemben, akit szeretek, ne legyen őszinte hozzám?

– Szeretlek – hallom meg Baekhyun hangját a hátam mögül. Tudta, hogy itt vagyok, persze, hogy tudta.

– Azt bizonyítani is kéne...

– Azért nem mondtam el, mert... – kis szünetet tart, erőt gyűjtve a folytatáshoz. – Mert nem akartalak megbántani, és mert mocskosnak éreztem magam, hogy ezt csinálom, pedig nem így terveztem, és... Utálom magam, hogy ebbe a helyzetbe sodortalak.

– Nos, úgy látom, a partnered nem utál téged ezért – tekintek a nyaka felé, ahol a folt a sötéttől még sötétebbnek tűnik. – Én szeretlek, Baekhyun, és igen, inkább osztozom rajtad, minthogy elveszítselek. De ez is csak addig működik, amíg őszinték vagyunk egymással – fújom ki a cigifüstöt, majd lehamuzok a tálba. – Szóval itt az esélyed, hogy az legyél: Rámuntál? Vagy ő több élvezetet tud nyújtani? Netalántán beleszerettél?

– Nem! Baszki... Sehun az, oké? Úgy volt, hogy elmegyünk inni, aztán egymásba gabalyodtunk, és csak úgy megtörtént. És igen, jó volt, nagyon jó, szóval megismételtük. Aztán megint és megint, én pedig már nem tudtam elszakadni, tudod? Hiszen olyan ritkán vagy itthon mostanában, mit tehettem volna? – tárja szét a karjait, mintha tényleg csak egy áldozat lenne. Mintha én lennék a hibás.

– Mondjuk szólhattál volna! Mondhattad volna, hogy zavar, hogy ilyen keveset vagyok itthon, és megoldottam volna! Tudod, érett emberként lekommunkálhattad volna a problémádat, és felnőttenként túljutottunk volna rajta.

Ismét lehajtja a fejét, tudja, hogy igazam van.

– Nem azzal van bajom, hogy Sehunnal vagy, és szexeltek. Nem érdekel, hogy kivel fekszel össze, hogy őszinte legyek, mert úgy gondolom, a mentális kapcsolat, ami kettőnk között van, vagy legalábbis volt eddig, az utánozhatatlan. És nem is akarom elveszíteni. Egyszerűen csak... Légy őszinte velem, jó? Szeretlek, és nem tudnám nélküled leélni az életem.

– Sajnálom, Chanyeol. Én is szeretlek. – Közelebb lép, és átfonja karjait a derekamon. Én is visszaölelem, és megnyugtató puszit nyomok a feje búbjára. Tényleg szeretem.

Mindennél jobban.