[XIUCHEN] Farkasálom ~ Prológus

Csak szürke homály terül el a tájon, amin egyedül az segítene, ha végre ténylegesen eluralkodna a sötétség mindenen. Látni akarom, látni akarok mindent, ami körülöttem van, történik, létezik. A fák zöldje belemosódik az alkonyattól feketéllő erdőbe, de még így is megpillantom őt. Érzem az illatát, ahogy minden másét is, amit felém fúj a szél. Csábít, vonz, mint valami bűnös élvezet, jobban, mint a többi. Ő különleges, de még magam sem tudom miért…

Halkan közelítek, ösztönösen figyelve, hogy minden lépésem néma legyen. Nem akarom, hogy megtudja, itt osonok a zörgős avaron, csak a megfelelő alkalomra lesve, hogy lecsaphassak.

Csendben várok. Nem moccanok, még a gyanúját sem keltem benne a jelenlétemnek. Látom, ahogy hegyezi a füleit, rossz előérzete lehet. Türelmesen lapulok, amíg ismét le nem hajol a talajig, majd kirontok a félhomályból a tisztásra.

Csontok roppanása.

Ínycsiklandó íz, a meleg folyadék, az éltető nedű elönti a szám.

Izmok, inak szakadása.

Élettelenül fekszik a földön, éles fogaimmal marcangolom a húst. Csak az extázisra koncentrálok, körülöttem a világ teljesen megszűnik. Az enyém, csak az enyém, nem adom senkinek. Nem mintha, lenne bárki, akivel megoszthatnám…

Halk dobbanások, megtorpanó léptek. Morogva pillantok fel, érzem, ahogy a még meleg vér csorog a pofámról, vörös cseppeket hagyva a száraz faleveleken. A fiatal szarvasbika kíváncsian néz engem, tesz felém néhány tétova lépést, mintha soha nem látott volna még farkast.

Aztán felébredek.

Az óra hangosan koppan a padlón, ahogy hirtelen mozdulattal leverem az éjjeliszekrényről, de a zaj nem szűnik meg. Tovább visszhangzik a szinte üresnek ható szobában, ahol az ágyon, a komódon és egy képen kívül nincs semmi.

Kihúzom a fiókot, előveszem a füzetet, hogy tollat ragadva lejegyezzem az álom minden pillanatát, mielőtt végleg elvesznének az eddig a fejemben ragadt részletek.

Szörnyeteg

Figyelem, ahogy a hosszú, fehér szálból csak egy apró csonk marad az ajkaim között, ahogy mélyet szívok a cigarettából. Az erős füst betölti a tüdőm, érzem, hogy köhögnöm kell, de nem megy. Megszédülök, ahogy hirtelen kevesebb oxigén kerül a vérembe, de nem érdekel, előveszek még egyet, hogy rágyújthassak. Túl sok a stressz, túl sok a probléma. Tudom, hogy nem oldom meg vele, de legalább…

Már azt sem mondhatom, hogy megnyugszom tőle. A nikotin már csak a megszokást elégíti ki, de nem hat. Vajon a repülés segít? Így, a tizenharmadikról aligha lenne esélyem túlélni. Valójában nem is érdekel az élet, sem a halál, sőt, tulajdonképpen semmi.

Mert én is már csak ebből állok: semmiből. Egy üres porhüvely határozza meg mi vagyok, az érzések itt már vajmi keveset számítanak. Bár… Az az utolsó vita egyébként is kiölt belőlem mindent. Szeretet, gyűlölet, féltékenység, harag nem, csak a közöny maradt. A közömbösség, amit egyedül talán a vékony cseppekben feltűnő vér látványa tör meg és a felszabadultság, ami vele együtt jár. A pengék még mindig ott sorakoznak az asztalon; kisebb, nagyobb, élesebb, tompább. Attól függ, mennyire akarok fájdalmat okozni.

Szörnyeteg lennék? Szörnyeteg, amiért elüldöztem magam mellől Jennie-t? Vagy, mert olyan mostohán bántam vele, mintha nem is szeretném? Még mindig érzem őt a kezeim között, még mindig orromban van az illata, még mindig a levelei felett sírok éjszaka…

Hirtelen kezdem kapkodni a levegőt. Rám tör a pánik, még én sem tudom, miért, szinte a fülemben hallom mézédes hangját, ahogy a nevemet suttogja.

Lisa…

Látni akarom őt. Észre sem veszem, hogy a szememből csordogálni kezdenek a könnyek, csak mikor már enyhül a roham. Tényleg az éjszakák a legrosszabbak… Felidéződnek bennem az együtt töltött pillanatok, az ágyában, vagy éppen az enyémben, ahogy békésen, derekát átkarolva néztünk filmet, vagy mikor alakjaink szenvedélyesen forrtak egybe.

Nem akarok szörnyeteggé válni, de már elkerülhetetlen. Attól a pillanattól kezdve nem változtathatok rajta. Láttam a karcsú, sötét árnyékot szabadon, szárnyak nélkül repülni, elválni a híd talajától, csak süvíteni, mint egy angyalt.

Az én angyalomat.

Füstös káprázat

A sötét viharfellegek, mint fekete lepel borítják be Szöult, tökéletesen ábrázolva a lelkivilágomat. Bár a radiátoron ülve nem szabadna, mégis fázom, ráz a hideg. Pedig csak egy könnyed nyári zápor…

Mégis rettegéssel tölt el, mint kiskorom óta minden alkalommal. A szorongás elnyel, a fehér bogyók nem segítenek, hiába szedek be vagy hármat is belőle. Emlékképek villannak fel, a kezemből a bögre kiesik, beterítve mindent a forró gyümölcsteával.

Félek. Jennie… Segíts, mert félek. Mert te vagy az egyetlen, aki megnyugtathat. Mert…

De hiába könyörgök, nem jön válasz. Tudom, hogy többé nincs velem, ez pedig talán még jobban megrémít, mint az egyre hangosodó dörgések, és az egyre fényesebben villanó villámok.

Szúró fájdalom nyilall a szívembe, de többé már nem tudom, hogy csak képzelődöm-e vagy sem. Vajon ez olyan, mint Jézus sebhelyei? Ha elég erősen gondolunk rá, átéljük?

Fáj a lelkem. Pontosabban, többé már nincs, mi fájjon, mert Jennie magával vitte, mikor elment. Már könyörögni sem merek, hogy adja vissza, nem merek vele beszélni, mert félek, hogy csak rontok a viszonyunkon.

Egy kiégett, üres porhüvely, csupán ennyi vagyok. Csapongó gondolatokkal, sötét, selejtes semmivel a bensőmben, nem bírván a némaságot. Hogy elrejtsem az égben mennydörgő villámok zaját, először halkan, majd fokozatosan erősítve a hangom, énekelni kezdek:

„Sálálálá…

Szív a szívhez beszél

Sálálálá…

Hangnemet vált a szél

Sálálálá…

Füstös káprázat

Sálálálá…

Visszakívánlak... ”*

Én magam sem tudom, honnan jöttek a sorok az ajkaimra, csak egy dallamot követve a fejemben születtek meg.

Ha Jennie ezt hallaná…

De sosem fogja. Mert nem érdekli, ahogy én sem érdeklem többé. Ahogy…

Hatalmas robaj, én pedig félelemmel telve ugrok le az ablakpárkányról, a bögre szilánkjaival teli padlóra. A talpamat megvágják a kis darabok, a vércseppek fokozatosan elszínezik a világos színű folyadékot. Otthagyok mindent, ahogy van és bebújok a takaróm alá. Magamhoz ölelem a kis párnát, amit még Jennie adott nekem, ami még ennyi idő után is az ő illatát hordozza.

A könnyeim elerednek, és én ismét felidézem magamban a rögtönzött dal utolsó sorát:

„Visszakívánlak…”

*A dalt egy osztálytársam szerezte, és énekelte el, én csak önkényesen felhasználtam a fejemben ragadt sorokat.

Kétely

A gondolatok nem hagynak nyugodni, ahogy némán fekszem az ágyamban, magam mellett Inseonggal. Komolyan gondolkozom azon, mit kezdhetnék a helyzettel, amibe kerültünk, a képzelőerőm kimerült, ahogy, azt hiszem, a lelkem is. Mindent próbálok megadni neki, mindenemet odaadom érte, de úgy érzem, nem elég. Sokkal többet érdemelne ennél…

 - Miért nem alszol? – pislant rám álmosan, de csak kedvesen elmosolyodom. Nem kell tudnia a bennem rejtőző kételyekről, bőven elég, ha engem mardosnak belülről. Csak magát hibáztatná miatta, azt pedig nem akarom. Úgyis csak fájdalmat okozok neki mindig, nem kell ennek a tetejére még egy dolog, hogy még amiatt is aggódjonl.

 - Csak kimegyek vécére, nyugodtan aludj. Mindjárt jövök – csókolom homlokon szeretetteljesen, majd felkelve kitakarózom, hogy a szobából kilépve egy teljesen más irányba induljak, mint mondtam. A tetőt célzom meg, hogy a magasban végre kicsit magamban lehessek.

Imádok vele lenni, mindennél jobban szeretem Inseongot, mégis, a kapcsolatunk napról napra egyre labilisabb. Mintha egyfolytában pengeélen táncolnék, és ez kissé megvisel lelkiekben.

Előhúzom a cserép mögé rejtett cigarettatárcát és az öngyújtót, hogy rágyújthassak. A feszültség már mérhetetlen szinteket öltött bennem, így, ahogy az első slukk elér a tüdőmig, a nikotinnak hála, jólesően megkönnyebbülök egy kicsit. Nem eléggé. Újabb és újabb szál fogy el, de még mindig nem érzem magam jobban, bár, nem is a dohánytól vártam a megváltást.

Nekem Inseong jelenti a mindent. Megmentett, egy olyan pillanatban lépett be, mintegy támaszként az életembe, amikor már ténylegesen a halálra készültem, mert nem láttam megoldást semmire, tulajdonképpen csak a menekülés maradt. Talán gyerekesnek tűnhetnek az indokaim, hogy mégis miért tettem volna meg, de már úgyis mindegy. Van célja az életemnek, és az ő. Kivezetett az eddigi kilátástalanságból, még ha nem is tudja, még ha nem is ismeri el.

 - Mit csinálsz itt? - A hangján tisztán lehet hallani, hogy annyira az álmok birodalmában jár még, hogy nem képes megkülönböztetni a valóságot a képzeletétől, de nem bánom. Így időben el tudom pöckölni a csikket, hogy még véletlenül se vegye észre.

 - Gondolkozom – felelem egyszerűen, nem akarván megmondani, hogy mi járt a fejemben.

 - Hajnali három van – értetlenkedik, kissé megdörzsölve a szemét. Olyan gyönyörű így… Meg mindenhogyan, igazából. Az én gyönyörű szerelmem, akiért az életemet is feláldoznám, csak, hogy boldog legyen. – Menjünk vissza aludni – motyogja, én pedig némán engedelmeskedem neki. Mellé érve azonnal megfognám a kezét, de elhúzza, mint mostanában mindig. Nem erőltetem, kezdem megszokni… Mint ahogy a zavart és a feszültséget is, ami ezzel jár.

Újra némán fekszem az ágyon, a derekát átölelve, hallgatva a halk szuszogását. Nem tudom, mennyi az idő, hogy tíz perc, vagy egy óra telt-e el, engem pedig még mindig nem ragadott magával a fáradtság, sőt, éberebb vagyok, mint valaha.

Rettegek, hogy eltávolodik tőlem, hogy elhagy, vagy már csak azért van velem, mert tudja, ez az egyetlen reményem… A józan eszem tudja, hogy nem így van, a balsejtelem mégis szöget ütött belém. Igen, megint sokat veszekedtünk mostanában, megértem, hogy feszült és ideges, de én is az vagyok. Próbálok segíteni, mindent megteszek, ami tőlem telik, visszafogom a provokáló, idegesítő humoromat, de nem elég.

Bizonyítanom kell, de már nem tudom, hogyan tehetném. Amilyen gyakran csak tehetem, meglátogatom, amennyi időt csak tudok, vele töltök. De már beszélni sem akar velem, a kétely pedig egyre mélyebbre ássa magát bennem. Kicsit fáj, kicsit éget, szinte széttép, ahogy napról napra csak vagyunk, semmi nem történik, én pedig nem találok megoldást a problémáinkra. Hibás vagyok mindenben, hibás vagyok, hogy kiabáltam, hogy nem segítek, amikor neki arra lenne szüksége, hibás, hogy… Nem vagyok elég.

Már mást nevez a „Sorsának”. Másnak mondja, hogy imádja, és ez valahol belül zavar, mert mintha azt sugallná, hogy nem tudom neki megadni, amire vágyik.

„Te tényleg ilyen hülye vagy, Youjin?” – szólal meg bennem valami. – „Küzdj érte. Ha nem teszed, elveszíted, és ha elveszíted, vége mindennek. Akkor véged van.”

Tudom. Pontosan tudom, hogy ő az egyetlen, aki miatt élek, de attól még fáj.

Meredten bámulom a szikét az asztalon. Egyszer már letettem, túljutottam ezen a válságon… Nem kezdhetem el megint. Inseong csalódna bennem. Csalódni fog, ha megtudja, megvet majd, lenéz. Nem akarom látni azt a végtelen fájdalmat a tekintetében, amit én okozok neki.

Észre sem veszem, hogy a kezembe vettem a rövid pengét, a halovány fájdalomra eszmélek fel, és a nyomás enyhül belül. Csak egy apró csík a kezemen, mégis, a gyönyörű bíborszínű vér látványa ismét felébreszti bennem ezt a függőséget. A megkönnyebbülés, amit még egy szál cigaretta sem hoz el, végre megadattatott. Elképzelem, ahogy spriccelne a vér, elképzelem, ahogy belehalok a szerelmembe. Ez így romantikus vagy szomorú? Szomorúan romantikus?

És abban a pillanatban gyűlölöm magam, jobban, mint eddig valaha. Mert olyan, mintha nem lennék elég. Nem felelek meg az elvárásoknak, nem az vagyok, akit ő akar.

Megcsúszik a penge, mélyebbre vág, mint kéne, és a vörös, éltető folyadék egy erős folyamként kezd el kitódulni a kezemen. Nem vágtam artériát, az biztos, akkor még jobban véreznék, de egy pillanatra megfordul a fejemben.

Mi lenne ha…?

Ha itt kimúlnék? Hiányoznék egyáltalán bárkinek?

Megcsörren a telefon, Inseong nevét jelzi ki. Felveszem, de nem szólalok bele, félek, hogy erős férfi létemre elsírnám magam előtte. Nekem kell az ő támaszának lennem, nem fordítva.

 - Youjin, én… - Halk, habozik, hogy elmondja-e, amit akar. – Szeretlek. Sajnálom, hogy ilyen hülye voltam mostanában, nem érdemelted meg, hogy így bánjak veled. – Szinte már kétségbeesett, így apró, de egyáltalán nem őszinte mosolyra húzom a számat, ahogy meredten figyelem a gyűlő vértócsát a kezem alatt.

 - Én is szeretlek, Inseong – felelem, a lehető legkevésbé érzékeltetve vele, hogy bármi baj lenne. – Mindennél jobban, amíg az Univerzum össze nem omlik – motyogom, félig csak magamnak, majd észbe kapva, kérdezek rá a bennem felmerült ötletre. – Menjek át?

 - Az jó lenne – hallom megkönnyebbült sóhaját, majd elköszön, és lerakja.

Én pedig vidáman törlöm fel a fehér padlóról a rikító cseppeket, mintha semmi sem történt volna. 

Fogadás

Síri csend és hullaszag. Leginkább ezzel lehet jellemezni a némaságot, ami közöttünk ül. Az autó tompa zúgását lehet csak hallani, és mintha a feszültség apró szikrái is pattognának a levegőben. Nem akarok elsőként megszólalni, mert az olyan, mintha veszítenék…

Ezért utálom a fogadásokat, és a “ki bírja tovább” játékokat. De ezúttal csak azért sem fogok kiejteni a számon semmit, hadd érezze csak Jin is, hogy most majd ő marad alul.

Ugyanakkor ez a szituáció időt ad nekem a gondolkodásra is, hiszen, amíg ő vezet, én nem tudnám elfoglalni magam mással, legfeljebb a telefonommal, amit viszont igencsak pofátlanságnak érzek.

Akkor mi most… Hogyan is állunk? Minek lehet minket tekinteni? Egy pár? Szerelmesek? Egyáltalán, neki volt bármi is amögött a csók mögött, vagy csupán jónak látja szórakozni velem?

Aish, fogalmam sincs… Csak a saját érzéseimet látom tisztán, és ez valahogy frusztrál. Tudni akarok róla mindent: mit gondol, hogyan érez, milyen emberekkel ismerkedik meg nap mint nap, kihez, milyen viszony fűzi… Mindent.

Egy éles kanyar zökkent ki a gondolataim folyásából, ahogy hirtelen megriadva kapaszkodok a felettem elhelyezkedő kis fogantyúba. Már-már rárivallnék rá, hogy mégis mit képzel, de hamar emlékeztetem magam, hogy nem bukhatok el.

A parkolás is legalább olyan vad, mint a befordulás volt az utcába: amint leállította az autót és kivette a kulcsot, már pattant is ki a volán mögül, hogy szinte egy szempillantás alatt az én oldalamra érjen, és ajtót nyisson.

Hát basszus, mi ez, Edward? Hirtelen csillámvámpírrá avanzsált volna? Nem, azt észreveszem, hiszen akkor három napig változik… Vagy idáig fajult volna a mutáció, ilyen rövid idő alatt?

Kínos ez a csend, kényszert érzek, hogy megtörjem. De nem szabad, a játék az játék. Még az ellen sem szólalhatok fel, hogy egyenesen egy hotelbe vezet; ha egy hangot is kiadok, végem. És ha elveszítem a fogadást, elveszítem az önállóságom, két egész hétre… Egy rózsaszín-mániás hercegnő csicskájának lenni nem egy leányálom, még, ha szeretem is. Még akkor sem, ha úgy szeretem, ahogy van.

Mert igen, szerelmes vagyok belé. Hogy ez mikor realizálódott bennem, arról fogalmam sincs, egyszer csak megtörtént. A szívem hevesebben ver, amikor meglátom, a vérnyomásom az egekbe ugrik, és a gyomrom is mintha összeszűkülne.

Valójában, a szervezet hasonló tüneteket produkál akkor, ha szerelmes, és  ha retteg. Megnő a pulzusszám, a vérnyomás és a vér adrenalin szintje is, az embernek olyan érzése van, mintha a belső szerveit összenyomorgatnák egyetlen nagy gombóccá, és a torkán kezdenék el felfelé küldeni, hogy mielőbb távozzon… Csak míg a félelmet az agy egy negatív, addig a szeretetet egy pozitív érzelemként fogja fel. Legalábbis valahol ezt olvastam még régebben.

Nem megyünk a recepcióhoz, Jin csak előveszi a saját szobakulcsát, mintha előre készült volna az alkalomra. Ami lehetetlen, hiszen ma reggel találta ki a játékot. Ugye? Ugye?? Bár ez a gondolat egyre reménytelenebbnek tűnik, és a tények határozottan azt bizonyítják, hogy itt bizony súlyosan tőrbe lettem csalva.

Amint beérünk a lakosztály szűk előterébe, még nem is csukódik mögöttünk az ajtó, de már a falhoz vagyok szorítva, ezzel egy hatalmas nyekkenést kiváltva belőlem.

- Vesztettél - mosolyodik el ördögien, halkan a fülembe suttogva a szavait, mire nagyot nyelek.

- Ez nem ért. - Próbálok határozott lenni, de a hangom megremeg. Még mindig félek, hogy csak játszik velem, de a vágy elsöprő erővel ledönt a lábaimról. Egyszerre vagyok bizonytalan és biztos a dolgomban, mikor óvatosan hozzá hajolok, éppen, hogy csak az ajkaihoz érintve az ajkaimat. Azonban ő nem elégszik meg ennyivel: követelőző csókba invitál, és nem is ereszt, amíg egészen a hálóig érve, nekidönt az ajtónak.

Ahelyett, hogy folytatná eddigi tevékenységünket, elfordul. Mint aki zavarban van, vagy szégyell valamit, int a kilincs felé.

- Menj be.

Értetlenül meredek rá, majd az egyszerű falapra, nem tudván, mit csináljak. Nem értem őt, és a hirtelen hangulatváltozást, de némán eleget teszek a kérésnek.

A hirtelen világos fény az előszoba félhomálya után elvakít, de amikor meglátom a hatalmas feliratot az ágy felett, és a rózsaszirmokat a lepedőn, könnyek szöknek a szemembe.

“Szeretlek, Taehyung.”

Te érdekelsz...

A lakásba belépve teljes sötétség fogadott. Ez egyedül azért volt kicsit ijesztő, mert pontosan tudtam, hogy Heechul itthon van, és ilyenkor még nem alszik. Levetettem a kabátomat, és görcsbe rándult gyomorral térképeztem fel először a konyhát, majd a fürdőt, a hálószobát, és a legvégére hagytam a nappalinkat. Féltem belépni, a lábam kissé remegett, rettegtem, hogy mit találhatok odabent.

Néma csend honolt mindenütt, vaktában nyúltam a villanykapcsoló felé, hogy végre megtudjam, mi okozza, ezt a hátborzongóan rémisztő érzést. A lámpa fénye egy pillanatra elvakított, sűrűn kellett pislognom, hogy végre lássak is valamit. Talán emiatt nem vettem észre elsőre a sötét alakot a fotelben, azonban amikor először odapillantottam, a frászt hozta rám.

- Heechul, mégis mi a tökömet csinálsz? - kiáltottam fel, amint megláttam. - És minek az a macska? - kérdeztem, jóval lejjebb véve a hangerőt is.

A kezében egy hamuszürke cicus aludt, láthatólag a legnagyobb nyugalomban, még a zajongásomra sem kelt fel. A gazdája azonban ezerszer ijesztőbb volt, mint az állat, ugyanis miközben a szürke szőrt simogatta, kedvesnek szánt mosollyal meredt rám.

- Mondd csak, Sungkyu, milyen volt a fellépés? - kérdezte ártatlan hangon, de szinte láttam magam előtt, ahogy a dühös gondolatok csak úgy cikáznak a fejében. - Nagyon szépek voltak a háttértáncosaitok, nem gondolod?

Láttam tikkelni a szemét, de valamiért abban a pillanatban hidegen hagyott. Levágódtam a kanapéra, meglazítottam a nyakkendőmet és hátradőltem. Szerettem Heechult, úgy, mint a legjobb barátomat és úgy, mint férfit. Majdnem száz százalékig biztos voltam benne, hogy ez az érzés nem kölcsönös, de az ilyen megnyilvánulásai általában hamis reményeket keltettek bennem.

- Nem - feleltem határozottan, majd az asztalon lévő kancsó felé nyúltam. Felfordítottam egy poharat, majd a vizet magamhoz véve töltöttem tele.

- Tényleg nem? Pedig nekem tényleg úgy tűnt, hogy élvezted, amikor hozzádsimultak… - folytatta tovább az utalgatást, de én inkább elővettem a telefonom, kizárva a fejemből a hangját. Akármennyire is kedveltem, néha még nekem is sok volt, főleg, ha baromságokat beszélt.

- Tényleg nem. Ejthetnénk a témát? - morogtam, majd a távirányít megragadva bekapcsoltam a tévét. Február 14.-e mindenre rányomta a bélyegét: csak romantikus műsorok mentek, így nagyon hamar döntöttem inkább a fal bámulása mellett.

- Miért nem? - helyezte le a kis cicaágyra az eddig az ölében szorongatott állatot, hogy aztán szorosan mellém helyezkedve kíváncsian fürkéssze az arcom.

- Mert nem érdekelnek a lányok - nyeltem nagyot, hátha ezzel megszabadulok a torkomban keletkezett gombóctól, ezzel legyűrve az idegességemet is. De nem volt ilyen szerencsém, mindkettő ott maradt, a görcsbe rándult gyomrommal egyetemben. Tudtam, hogy annak nem lesz jó vége, ha ennyire közel marad. Lehunytam a szemem, miközben azt hajtogattam magamnak, hogy csak provokál, valójában nem jelent neki semmit az egész, de mikor végigsimított a vállamon, felszisszentem.

- Miért, akkor mi érdekel?

Csak fel akar húzni. Nem érez irántad semmit, csak játszik, mint mindig. Mert Heechul már csak ilyen…

Felmordultam, ahogy a kézfeje szépen lassan levándorolt a hasamra, ezzel csak még tovább fokozva bennem az idegességet.

A belső hangom viszont egyre csak azt súgta, hogy használjam ki, hogy ilyen közel van, csókoljam meg, teperjem le. Ez az érzés aztán egyre erősödött, így mikor érintése már a combomat cirógatta, egyetlen gyors mozdulattal, a tarkójánál fogva magamhoz rántottam. Ajkaim eleinte óvatosan, aztán egyre szenvedélyesebben játszottak az övéivel, ezzel adva tudtára az igencsak egyértelmű válaszom:

- Te érdekelsz.

Láttalak álmomban...

Riadtan, teljesen átizzadva ültem fel az ágyban. A takarót még valamikor az éjszaka lerúghattam magamról, ugyanis a földön feküdt, teljesen átfagyva a hidegtől. Nem emlékeztem az álmaimra, mint úgy általában sosem. Éppen ezért volt fura, hogy valami - vagyis inkább valaki - derengett, mintha egy arcot festettek volna a szemhéjam belsejére, feketével és fehérrel. Vagy, sokkal inkább, mintha grafittal vésték volna fel oda. 

Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, ezernyi fontosabb dolgom volt egy ismeretlennél, aki nem is biztos, hogy létezik. Azonban önkéntelenül is odakaptam a fejem minden egyes alkalommal, ha olyan személy lépett be, aki akár csak egy kicsit is hasonlított az álmomban látottra. Mintha az égiek akartak volna üzenni ezzel (akikben egyébként nem is hiszek), vagy a Sors játszott volna velem. 

A kávézó tömve volt emberekkel, ami azt jelentette, hogy egyfolytában hajtani kellett. Az általában kellemes, viccelődős munkahelyi légkör ezúttal stresszesen nehezedett a dolgozókra, velük együtt rám is, mintha csak be akarná bizonyítani, hogy ennek a napnak nem csak a kezdete volt pocsék. 

Megkönnyebbülten zuhantam vissza az ágyamba este, lelki szemeim előtt még mindig azzal a körvonallal. Fogalmam sem volt, miért foglakoztat ennyire a dolog, de komolyabban elgondolkodni sem volt időm rajta; amint párnát ért a fejem, elaludtam. 

Reggel minden ugyanúgy történt, mint az elmúlt egy hétben bármikor: a rajz fokozatosan kezdett kiegészülni, egyre konkrétabb képet kapva a férfiról, akiről az álmaim szólnak. Álmok, amelyekre nem emlékszem, és amelyek hatására az egész napomat egyfajta “déjà vuben” élem le. Mintha minden megtörtént volna már legalább egyszer: az alacsony, fekete hajú férfi a barátnőjével veszekedve belép az üzletbe pontosan tíz órakor, kér egy gesztenyés lattét, aztán elviharzik, nyomában a csajjal; az idős néni galambokat etet a kávézó előtti padon; Seungjun afelől érdeklődik, miért nem szerzek magamnak barátnőt… 

Mintha a perifériámon mindig ott lenne valaki, akit ismerek, de amint odafordulok, eltűnik. Vagy kezdek megőrülni, vagy valami tényleg történik körülöttem, és csak most kezdek ráébredni. Látok dolgokat, de közben mégsem, kiráz a hideg a harmincöt fokban a nyár közepén.

Elhatároztam, hogy mindent elmondok a legjobb barátomnak, hátha nem hívja rám a mentőket, vagy küld el pszichiátriára, bár ennek nem sok esélyét láttam. Még én sem nagyon hittem el, hogy mindez valóságos és megtörténik. 

- Youjin, minden oké? - éreztem meg egy kezet a vállamon, mintha Seungjun tudta volna, hogy vele akarok beszélni. 

- Persze, teljesen rendben. Este elmegyünk inni egyet? - villantottam rá egy mosolyt, mire csak bólintott. Sosem kellett sokat beszélnünk ahhoz, hogy megértsük egymást, így mindketten csak tovább folytattuk a munkát, egészen zárásig.

- Mi van veled mostanában? Elég fura vagy - kérdezte, miután ledöntöttük magunkba az első pohár sör és soju keveréket. 

Beavattam mindenbe: a fura, már-már természetfeletti dolgokba, amik megtörténnek velem, a srácról, akit magam előtt látok szinte minden pillanatban, a déjà vukbe… 

- Hát, hallod… Nem irigyellek. Nem próbáltad még megkeresni? - vetette fel az ötletet, miután lehúzott még egy adag alkoholt. - Egyáltalán hogy néz ki? 

- Ovális, vékony arc, kicsit olyan nyuszi-szerű, nagy szemek, sötétbarna haj… És van egy fülbevalója is - gondolkodtam el hosszasan a leíráson, mert fogalmam sem volt, hogy festhetném le a legjobban. 

- Egy személy jut eszembe, de őt te is ismered… - vonta meg a vállát, szinte teljesen közömbösen, bár én tudtam, hogy sokkal jobban érdekli a téma, mint amennyire kimutatja. - Bár azt olvastam nemrég, hogy csak azoknak az embereknek jelenhet meg az arca álmunkban, akiket már láttunk a való életben is… 

- Kire gondolsz? - vontam fel a szemöldököm kíváncsian. Senki nem jutott eszembe, aki hasonlítana. 

- Jeong Inseong. - Az ütő is megállt bennem a név hallatán, és önkéntelenül a pohárért nyúltam, hogy az alkohol erősen marja végig a nyelőcsövemet, ezzel eltüntetve a gombócot a torkomból. 

- Ő halott. - Mindannyian láttuk a holttestét, mind a négyen ott voltunk, hogy azonosíthassuk őt. A gyilkosát sosem kapták el, a hullát elhamvasztották, így mintha nem is létezett volna. Ekkor oszlott fel a kis csapatunk: Jihun és Heejun külföldre költöztek, mi pedig Seungjunnal itt maradtunk, Szöulban, hogy megküzdjünk a démonainkkal, amit az elvesztése okozott.

- Ezt te sem hiszed el igazán - rázta meg a fejét tagadólag. - Te is láttad, amit én: a koporsóban, amit elégettek, nem volt semmi. 

- De ha életben lenne… Keresett volna bennünket. Engem legalábbis biztosan - motyogtam magam elé, bele sem gondolva, hogy magyarázkodnom kell miatta.

- Miért téged? - lepődött meg, hiszen ő nem tudhatta, mi történt közöttünk Inseonggal, a halála előtt.

- Mielőtt… Megölték volna, megkeresett. - Nehezemre esett kimondani a szavakat, féltem, hogy azzal, hogy elárulom, elmúlik annak az estének a varázsa. - Az éjszakát együtt töltöttük. 

- Mármint…

- Igen. Úgy - igazoltam a gondolatait. Döbbenete ellenére a tekintetével folytatásra ösztökélt. Láttam, ahogy annyira összeszorítja az üvegpoharat, hogy az megrepedt a kezében, de nem törődtem vele.

“Ahogy kinyitottam az ajtót, megláttam őt. Csapzott volt, ázott az esőtől, leginkább egy űzött vadra emlékeztetett. Kétségbeesetten pillantott rám, majd egyik pillanatról a másikra ajkait az enyémekhez nyomta. Az első csók rövid volt, ám annál követelőzőbb. 

Hamar a szobámban találtuk magunkat, mindent úgy csináltunk, mintha nem lenne holnap: gyorsan letépte rólam a pólóm, hogy minél hamarabb a bőrömhöz érhessen, én pedig viszonoztam a szívességet. Minden ruhadarab a földön landolt, ahogy a szenvedély heve elragadott bennünket. 

Végigcsókoltam a nyakát, a vállait, majd viszonylag hosszabb ideig megálltam a mellbimbójánál. Nyalogattam, szívtam, még egy kicsit rá is haraptam, hogy aztán tovább mehessek, egészen az ágyékáig. Azonban, leginkább csak azért, hogy húzzam az idegeit, először a combjaira adtam hosszabb-rövidebb csókokat, majd, bármiféle figyelmeztetés nélkül a számba vettem a férfiasságát. 

Igyekeztem neki a lehető legtöbb örömet okozni, és izgatóan hatni rá, bár még sosem csináltam ilyet. Aggódtam, hogy nem jó neki. Arcát eltakarta egy párnával, de én látni akartam, így a tevékenységemet nem abbahagyva nyúltam fel, hogy elvegyem. Bár nem nézett rám, szemeit lehunyva tartotta, ajkát beharapta, ezzel iszonyatosan erotikus látványt nyújtva. 

A bejáratához vezettem a kezemet, szépen lassan elkezdtem tágítani. 

- Youjin… - nyögte kéjesen Inseong, mire ismét felnéztem. - Csókolj meg - súgta, mire odahajoltam hozzá, hogy teljesíthessem a kérését. - Akarlak. Csináld - motyogta, miután elváltam tőle. 

- Fájni fog - figyelmeztettem végigsimítva az arcát, de csak megrázta a fejét. 

- Nem érdekel. Magamban akarlak érezni. 

Felhúzta a lábait, én pedig közéjük térdeltem. Alaposan bekentem síkosítóval őt is és magamat is, hogy minimálisra csökkentsem a fájdalmát, de még így is éreztem, ahogy megfeszül alattam, mikor a bejáratához illesztettem a tagom. Óvatosan hatoltam belé, próbáltam visszafogni az ösztöneimet. Láttam a könnyeket megcsillanni a szemében, így az ajkaira hajoltam, és próbáltam elvonni a figyelmét. 

Mikor teljesen benne voltam, vártam egy kicsit, hogy megszokhassa a méretem, majd mozogni kezdtem. Ahogy lassan elkezdte élvezni, úgy szállt el belőlem is az aggódás, és tűntek el a gondolatok a fejemből, hogy csak a szenvedélynek éljek. 

Óráknak tűnő percekig mozogtam benne, hajszolva a kielégülést, mígnem, szinte egyszerre adatott meg a gyönyör mindkettőnknek. Mellé hanyatlottam, átkarolva a derekát, magamhoz húzva a törékeny testet. 

- Szeretlek, Youjin… - motyogta, a vállamba temetve az arcát. Csak még erősebben szorítottam. Túl régóta vágytam erre a pillanatra ahhoz, hogy csak úgy elengedhessem. 

- Én is szeretlek. 

Mindketten elaludtunk, én pedig hajnali négykor keltem fel a pakolászásra, ahogy Inseong összeszedegette a cuccait. 

- Aludj csak. Vissza fogok jönni - nyomott csókot az arcomra, majd egyedül hagyott a magányos lakásban. Akkor láttam utoljára életben…”

Ahogy elmeséltem Seungjunnak a történteket, akaratlanul is felrémlettek bennem a részletek. Annyira tökéletesen vissza tudtam emlékezni, hogy a jelenet könnyeket csalt a szemembe. Olyan volt, mintha tegnap történt volna, nem pedig két éve már… 

- Régen volt, igaz? - töprengtem el, kezembe véve a poharat ismét. 

- Igen - helyeselt a legjobb barátom is, ugyanazzal a merengő ábrázattal, ami rajtam is látszódhatott. - Beszéltél mostanában Heejunékkal? 

- Nem. De össze kéne hozni a régi csapatot, az évfordulón. Úgysincs már messze… - vetettem fel az ötletet, ami láthatóan neki is tetszett. - Legyünk újra KNK. 

A régi szép idők emlékére iszonyatosan lerészegedtünk, majd olyan fél egy körül hazamentem. Benyitottam az apró lakásba, de nem kapcsoltam lámpát, mert féltem, hogy ha hirtelen fény éri a szemem, elhányom magam. Valószínűleg ezért nem vettem észre először az ágyam végében ülő alakot, csak mikor az megmozdult. Odakaptam a fejem, de az arcát még mindig nem láttam, csak az iszonyatosan vékony alkatát. 

- Megmondtam, hogy visszajövök, nem?

Ledermedtem a hang hallatára, nem hittem a fülemnek. Ő tette meg az első lépést felém, hogy felkapcsolhassa a villanyt, így végre láthattam az arcát. Az arcot, amit az álmaim a szemhéjamra festettek, úgy, hogy nem tudtam kivenni, ki az, amíg nincs kész. 

A lehető legrosszabb ötlet volt a világon lámpát kapcsolni, ugyanis, hála a bennem dolgozó alkoholnak, amint az éles fény eljutott a szememig, a gyomrom tartalma a férfi nadrágjára és cipőire került. 

- Aaaa - nyöszörögtem, mint valami szerencsétlen, miközben próbáltam időben eljutni a mosdóig - ezúttal sikerrel. 

- Jól vagy, Youjin? - hallottam a hangját ismét, ezúttal közvetlenül magam mellől.

- Jól, csak… Részegen. Valószínűleg ezért látlak most - motyogtam a hideg padlóra ülve, ezzel kicsit nyugtatva a gyomromat. Egyébként sem volt már mi kijöjjön belőlem, így kicsit gyengén és bizonytalanul felnéztem rá. - Te halott vagy.

- Nem vagyok. És ezt majd megbeszéljük, ha kijózanodtál - felelte mosolyogva, majd a hónaljam alá nyúlva cipelt be a szobába, ahol levetkőztetve először engem, aztán magát feküdtünk le az ágyba. 

- Láttalak álmomban, tudod? - motyogtam halkan, már félálomban, miközben erősen magamhoz húztam. 

- Tudom… Mindent tudok.