2018. május 12., szombat

Lángoló koalák


A tűz magas lángjai lobognak előttem. Kezemben szorongatom azt a két apró plüsst, amit az utolsó találkozásunk után vettem magunknak, kiengesztelésképpen. Meglepetésnek szántam, de most már csak teher. Éjszaka nem szűnnek a rohamok, pedig már minden emlékünket beletettem egy cipősdobozba.
            Inseong… Ha belegondolok, hogy mi minden történt közöttünk, hogy mennyi mindent átéltünk az alatt a pár hónap alatt, összeszorul a szívem. A gyomrom görcsbe rándul a kis figurák láttán, amik eddig elűzték a kínzó magányt az ágyamból, és amelyek olyan sok könnyet láttak. Egyedül ők látták a kínlódásomat a sötétben, ők hallották a kapkodó lélegzetvételeimet, és azt, ahogy álomba zokogtam magam. De ennek, ettől a pillanattól vége.
            Ha ő túllépett rajtam, nekem is ideje elfelejtenem a boldog hónapokat, amiknek végül én magam vetettem véget. Azt akartam, hogy tartson vissza, hogy, ha kell, erőszakkal marasztaljon. Hogy tegyen értünk valamit. Még ha felesleges is volt a remény, én tényleg hittem benne.
            Figyelem az egyre csökkenő méretű lángokat és hagyom, hogy a könnycseppek legördüljenek az arcomon. Szorítom a puha anyagot, nem tudom, valóban meg akarok-e tőlük válni. Az utolsó hozzá fűző emlékeimtől.
            Behunyt szemekkel nyújtom ki a kezemet és ejtem el a koalákat. Tényleg itt a vége. Nem akarom, és nem is tudom már tovább folytatni ezt a kínzó önmarcangolást. Letörlöm a sós cseppeket a bőrömről, többé nem sírok. Nem sírhatok.

[XIUCHEN] Farkasálom ~ Első fejezet: "De ha átversz, halott ember vagy"



„Ha valaki azt kérdezi, hogy mit álmodtál tegnap éjjel, kerülj tőle minél messzebb, a lehető leghamarabb. Mert talán te leszel a következő.
Choi Minki vagyok, huszonegy éves. Pszichiátrián tartózkodó beteg, akinek minden álma eltűnni innen a francba. Túl sok ideje vagyok itt, nem nekem való ez a hely; ijesztő emberek, para orvosok, állandóan érkező furcsa kérdések. Reggel felkelek, gyógyszer, beszélgetés, csoportterápia, szabadidő, majd az esti gyógyszerek, és végül lefekvés…
Hogy hogyan kerültem a zárt osztályra? Ez egy igen érdekes történet… Lenne, ha emlékeznék rá. Eleinte csak öt-tíz percek estek ki a memóriámból, majd órák, végül napok. Amikor nem tudtam, mit csinálok, mikor, kivel, hogyan. Egyik reggel pedig egyszerűen csak itt ébredtem, ebben a pöce…”

– A kurva életbe már! – vágom falhoz az egyetlen kezem ügyében lévő dolgot: a tollamat. Olyan erőltetett, annyira érzelem nélküli, ezt nem hiszem el! Hova lett a tehetségem? Hová lett a fogalmazásmódom? Hová tűnt mindenem?
A mahagóni asztal az elmúlt pár hétben több ütést viselt el, mint egy boxzsák valaha fog, az állandó feszültség kihat a magánéletemre, a kapcsolataimra, de legfőképpen az álmaimra. Állandó jelleggel térnek vissza ugyanazok a képek: farkasként vadászok egy őzre, majd megkaparintom a zsákmányt.
– Minden rendben, Jongdae? – nyit be óvatosan az apró dolgozószobába a bácsikám, akinél ideiglenesen lakom. Már úgy kábé négy éve. – Kiabálást és csapkodást hallottam – jelenti ki a nyilvánvalót, mire dühömben felé röpítem a jegyzetfüzetem. Még épp időben csukja be az ajtót, hogy ne a fejét találja el. – Csak szólni akartam, hogy kész az ebéd – kiált még be, majd már csak a távolodó lépteit hallom a folyosó padlóját borító csempén.
Új dokumentumot nyitok a számítógépen, de egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni. Csak írom és írom a szavakat, de valahogy egyik sem tetszik, annyira élettelen az egész. Sokan azt mondják, könnyebb első személyben írni, mint harmadikban, pedig szerintem pont fordítva: míg az ő-szemszögben a narrátor, az elbeszélő lehet mindentudó, addig az „én” nézőpontnál lehetetlen ezt kivitelezni. Az érzéseket ugyan könnyebb átadni, ha az alkotó arra koncentrál, de ha éppen rossz passzban van, nem stimmelnek a gondolatok, akkor szinte kivitelezhetetlen.
Ahelyett, hogy elmenteném az összefüggéstelen mondatok tömkelegét, kilépek a szerkesztőből, és mélyet sóhajtva nyúlok a cigarettatárcáért. A teraszon álldogálva elszívok egy szálat, érzem a nikotin nyugtató hatását a szervezetemben, miközben csodálom a tüdőmből kiáramló fehér füstöt. Ezt is olyan jól bele lehetne építeni egy történetbe…
Ahogy elnyomom a csikket, már fordulok is vissza a szoba felé, hogy azon áthaladva én is tiszteletemet tehessem a konyhában. Lefelé lépdelve a lépcsőn már hallom is nagybátyám és élettársa, Gong Yoo hangját, és ahogy szavaikból kiveszem, épp rólam beszélnek.
– De tényleg biztos vagy benne? Nem lenne jobb egy normális munkát találnia? Te is tudod, hogy írónak lenni nagyon bizonytalan, és… – mondaná tovább, de Dongwook beléfojtja a szót.
– Jól keres, felkapott, és amennyi pénze már most van, simán vehetne magának egy házat Szöulban. Nem azért lakik itt, mert nem tud máshova menni, hanem mert…
– Mert nem akarok – fejezem be a mondatát, megállva az ajtóban, a keretnek támaszkodva. – Nyugodt környezet, nem bombáznak az olvasók a felesleges rajongásukkal, és még ihlet is van – vonok vállat, és bár az utolsó kijelentésem úgy kamu, ahogy van, nem zavartatom magam miatta. – Egy új könyvön dolgozom éppen, amit nem szándékozok félbehagyni, de ha esetleg zavarnék a jelenlétemmel, elmehetek. – Valójában még annyira sem érdekel a téma, mint amennyire azt mutatom magamról, ugyanis nekem annyira mindegy, hogy hol rontom a levegőt.
– Ugyan már, nem azért mondta, csak… – próbált volna magyarázkodni a bácsikám, de ezúttal a párja volt az, aki félbeszakította.
– Talán jó lenne a saját lábadra állnod, és önállósodni egy kicsit, nem mások nyakán élni – mondja ki kegyetlenül őszintén a gondolatait Gong Yoo, én pedig beleegyezésként rábólintok.
– Akkor legyen így. Amint találok egy lakást, már itt sem vagyok – felelem szenvtelenül, majd megfordulva elindultam arra, amerről jöttem. A szobám ajtaját bevágva döntöm hátamat a falapnak. Mély sóhaj szakad fel a mellkasomból, ahogy arra gondolok, mégis mihez kezdjek ezek után. Lakás után kell néznem, az egyszer biztos. És utána? Egyedül leélni az egész életem, a szobámban begubózva?
Legalább magadnak valld be, hogy ezt tervezed. Különben, még a végén, a fenenagy kíváncsiságodnak köszönhetően, tényleg megölsz valakit. – Az a bizonyos belső hang, amely már egészen kiskorom óta kísér, ezúttal sem felejtett el közbeszólni. És az a legnagyobb probléma, hogy igaza van.
Azóta hallom őt, hogy először felvetődött, vajon milyen lehet elvenni egy másik ember életét. Mondhatni, a lelkiismeretem beszél hozzám, újra és újra visszaterelve a helyes útra, ha valami olyasmi jutna eszembe, aminek nem kellene.
A támaszkodómtól elrugaszkodva vetem le magam ismét a laptop elé, hogy mielőbb nekiláthassak kutatni. Fittyet hányva a tilalomra, hogy a házban nem lehet dohányozni, a cigarettatárcámat előkapva gyújtok rá, ezzel túllépve a saját magamnak megszabott „napi egy szál” határt. Mélyen letüdőzöm a fehér füstöt, érzem, ahogy elterjed a testemben a nikotin bódító hatása, majd a hamutálcára lerakva a cigit próbálom végiggondolni a helyzetem.
Nem akarok egyedül lenni, ezt elég nyíltan be tudom ismerni magamnak. De vajon ki lenne hajlandó együtt élni egy fura, kirekesztett, egyfolytában a szobájába zárkózó, dohányzó íróval? Ki az, akit nem zavarna, hogy kávét iszom kávéval, hogy nem vagyok hajlandó megenni a piros gyümölcsöket, hogy allergiás vagyok mindenre, ami él és mozog – beleértve az embereket. Jobban belemélyedve a saját elemzésembe, szinte csak rossz tulajdonságokat tudok felsorakoztatni, jók pedig egyáltalán nem jutnak eszembe. Így elég nehéz lakótársat találni.
Hirtelen jutnak eszembe a képek abból az időből, amikor a szüleimmel kénytelenek voltunk kiköltözni a lakásunkból. Az adósságunk miatt elárverezték, így új hely után kellett néznünk. Ekkoriban fogadott be minket Dongwook bácsikám, és ugyan azóta ők ketten elköltöztek, én itt maradtam, mert nem akartam iskolát váltani. Ez tűnt akkor a legjobb megoldásnak.
Végül is, ha senki nem akar önként összeköltözni velem, a kényszer nagy úr… Még ha önzőség is valakire ráerőszakolni az akaratomat, amíg mindkettőnknek előnyös a helyzet, megtehetem, nem igaz?
Elnyomva a már tövig égett csikket látok neki a keresgélésnek az elárverezendő lakások között. Nem akarok családi házba költözni, két emberre az túl… üres. Ráadásul nagy, nehéz rendben tartani, és sokkal drágább a rezsi is. Na, nem mintha ez olyan nagy problémát okozna, de hosszabb távon, ha esetleg a leendő kiadásaim nem lennének túl sikeresek, igencsak sok nehézség adódna belőle.
Kiírok pár címet egy cetlire, miután alaposan végignézem az összes képet az adott helyről, hogy utánanézhessek, elmehessek körülnézni, beszélni a tulajokkal.
Az órára nézve látom, hogy még csak délután egy múlott, így bőven van időm ellátogatni ide-oda. Pontosabban… Van időm megkérni Dongwookot, hogy tegye meg nekem. Felállok az asztaltól, hogy ismételt látogatást tegyek a nappaliban, azonban nem találom ott kettejüket. Teszek még egy próbát a konyhában, de sehol senki. Utolsó lehetőségként a bezárt hálószoba elé trappolok, hangosan csapkodva a talpamat a parkettának, azonban ahogy megállok az ajtó előtt, csak nagybátyám ütemesen hangzó nyögéseit hallom.
Értem én, hogy negyven felett már nem akkor áll fel, amikor ők akarják, de basszus már… Még itt lakom, ebben a tetves házban, és bármikor benyithatok a szobájukba. Igazán kiélhetnék a vágyaikat esténként, mondjuk, amikor alszom.
– Elmentem! – kiáltok jó hangosan, hogy biztosan meghallják távozásomat, majd az előtérben felkapva a cipőmet és az egyik kocsikulcsot, távozom a házból. Csak a garázsban veszem észre, hogy véletlenül Gong Yoo autójának távirányítóját vettem el, de már nincs kedvem visszamenni a sajátomért, így beszállva a hófehér Lexusba hajtok ki a kertből. A kapuban egy pillanatra megállva bepötyögöm az egyik címet a GPS-be, majd elindulok.
A négy lakásból háromban kisgyermekes család lakik, ez derül ki a városban töltött délutánomból. Már csak egyetlen egy van hátra, így hát, visszaülve a volán mögé viszem be az utolsó utcanevet is a készülékbe, valahol mélyen reménykedve benne, hogy ez a megfelelő hely lesz számomra. Végigszenvedem magam a városon, a Han folyó másik oldalán kötök ki, mint ahol eddig barangoltam. Már kezd sötétedni, jóval hét óra körül jár az idő, de nem érdekel, mekkora pofátlanságnak tűnik, az utolsó tulajdonost még meglátogatom.
Kiszállva a kormány mögül felnézek a vagy tízemeletes panelházra, és reménykedem, hogy van odabent lift. Kikeresem a kapucsengőn a hirdetésben is feltüntetett nevet, majd becsöngetek.
– Igen, tessék? – szól bele egy, a hangszórótól torzított hang.
– Szép estét kívánok, Kim Minseokkal beszélek? – kérdezem, a tőlem telhető leghivatalosabb hangnemben.
– Igen, én vagyok az – morogja meglehetősen kelletlenül. – Mit akar?
– Kim Jongdae vagyok. Lenne önnek egy ajánlatom. Meg tudnánk beszélni személyesen? – A lehető legmézesmázosabban adom elő mondandómat, hogy legalább egy beszélgetésre hajlandó legyen velem, és úgy tűnik, beválik, ugyanis a következő pillanatban megszűnik a recsegés a kaputelefonból, és hallani lehet az ajtó búgását.
Legnagyobb szerencsémre azonnal a liftajtó jön velem szembe, ahogy belépek az épületbe, így a felvonóba beszállva megyek fel egészen a legfelső emeletre, ahol kilépve a fémdobozból kezdem el keresni az ezerkettes számú lakást. Azonban nem kell sokáig kutatnom, az ajtó szinte azonnal nyílik, ahogy kiteszem a lábam a folyosóra, és egy nálam talán egy-két évvel idősebb sráccal találom szemben magam.
– Kim Jongdae – nyújtom kezem, kissé meghajolva felé tiszteletem jeleként, azonban nem viszonozza. Kínosan egyenesedek fel, tarkómra vezetve az eddig levegőben tartott kezemet, kicsit megvakarva a nyakszirtemet.
– Te vagy az a felkapott író, nem? Aki mostanában nagy sikert arat a modern irodalomban – néz rám meglehetősen lesajnálóan. Olyan érzés, mintha egyszerre vetne meg, és szánna a rám szakadó hírnév miatt.
– Igen, így is mondhatjuk – bólintok komoran, semmiképpen nem reagálva a hangnemére. – Bemehetek? – kérdezem, a nyitott bejárat felé biccentve, mire félreáll, hogy beférjek. Az biztos, hogy nem kezdődik túl fényesen a kapcsolatunk.
A cipőmet levetve sétálok be az igencsak kellemesen berendezett nappaliba. A két krémszínű kanapé tökéletesen harmonizál a piszkosfehér falakkal és a világosszürke szőnyeggel, egyfajta átmenetet képezve a két szín között. Nem nézelődök sokat, azt majd ráérek később is, amennyiben nem hajít ki a lakásból már az ajánlatom felvetése után rögtön.
– Szóval, mit akarsz? – tér rögtön a tárgyra, hirtelen, mindenféle felvezetés nélkül. Nem tudom, hogyan vezessem fel a mondandómat, vagy, hogy egyáltalán hogyan adjam elő. Megkockáztatom, hogy az előző három hasonló látogatásomnál is a nem megfelelő fogalmazásmód miatt penderítettek ki, nem akartam ezúttal is elbaszni a dolgokat.
– Lenne egy ajánlatom, ami mindkettőnknek segíthet – jelentem ki, teljesen biztosan a dolgomban. Próbálom átgondolni, de egyszerűen lefagyott az agyam, szóval csak kibököm, mindenféle strukturálás nélkül. Pedig azt szokták mondani, az írók jók a spontán beszédekben… – Az árverések honlapján megtaláltam a lakásodat, és…
- Ne is folytasd. Nem egy megkeresést kaptam már, hogy hagyják, hogy itt lakjak a továbbiakban, de köszönöm, nem leszek a hímringyód. Lekophatsz – szakít félbe flegmán, mire szinte tátva maradt szájjal figyelem.
– De én nem is… Mármint, nem akarom, hogy a kurvám legyél. Amit akartam, az az, hogy maradhatsz, amíg akarsz, ha nem zavarsz az írásban – vonom meg a vállam. – A rezsi felét fizetem, mintha csak normális lakótársak lennénk, ha benne vagy – állok fel, ismét a kezemet nyújtva felé. Gyanakodva mered rám, mintha lenne valami buktató, abban, amit mondok. Mintegy utolsó ajánlatként hozzáfűzöm:
– Ha akarod, szerződést is írhatunk róla.
Úgy látszik, ez a mondat beválik, ugyanis a tenyerembe csúsztatja a kézfejét, erősen megszorítva azt.

– De ha átversz, halott ember vagy.  

2018. május 8., kedd

[XIUCHEN] Farkasálom ~ Prológus



Csak szürke homály terül el a tájon, amin egyedül az segítene, ha végre ténylegesen eluralkodna a sötétség mindenen. Látni akarom, látni akarok mindent, ami körülöttem van, történik, létezik. A fák zöldje belemosódik az alkonyattól feketéllő erdőbe, de még így is megpillantom őt. Érzem az illatát, ahogy minden másét is, amit felém fúj a szél. Csábít, vonz, mint valami bűnös élvezet, jobban, mint a többi. Ő különleges, de még magam sem tudom miért…
Halkan közelítek, ösztönösen figyelve, hogy minden lépésem néma legyen. Nem akarom, hogy megtudja, itt osonok a zörgős avaron, csak a megfelelő alkalomra lesve, hogy lecsaphassak.
Csendben várok. Nem moccanok, még a gyanúját sem keltem benne a jelenlétemnek. Látom, ahogy hegyezi a füleit, rossz előérzete lehet. Türelmesen lapulok, amíg ismét le nem hajol a talajig, majd kirontok a félhomályból a tisztásra.
Csontok roppanása.
Ínycsiklandó íz, a meleg folyadék, az éltető nedű elönti a szám.
Izmok, inak szakadása.
Élettelenül fekszik a földön, éles fogaimmal marcangolom a húst. Csak az extázisra koncentrálok, körülöttem a világ teljesen megszűnik. Az enyém, csak az enyém, nem adom senkinek. Nem mintha, lenne bárki, akivel megoszthatnám…
Halk dobbanások, megtorpanó léptek. Morogva pillantok fel, érzem, ahogy a még meleg vér csorog a pofámról, vörös cseppeket hagyva a száraz faleveleken. A fiatal szarvasbika kíváncsian néz engem, tesz felém néhány tétova lépést, mintha soha nem látott volna még farkast.
Aztán felébredek.
Az óra hangosan koppan a padlón, ahogy hirtelen mozdulattal leverem az éjjeliszekrényről, de a zaj nem szűnik meg. Tovább visszhangzik a szinte üresnek ható szobában, ahol az ágyon, a komódon és egy képen kívül nincs semmi.
Kihúzom a fiókot, előveszem a füzetet, hogy tollat ragadva lejegyezzem az álom minden pillanatát, mielőtt végleg elvesznének az eddig a fejemben ragadt részletek.

2018. április 26., csütörtök

Szörnyeteg



Figyelem, ahogy a hosszú, fehér szálból csak egy apró csonk marad az ajkaim között, ahogy mélyet szívok a cigarettából. Az erős füst betölti a tüdőm, érzem, hogy köhögnöm kell, de nem megy. Megszédülök, ahogy hirtelen kevesebb oxigén kerül a vérembe, de nem érdekel, előveszek még egyet, hogy rágyújthassak. Túl sok a stressz, túl sok a probléma. Tudom, hogy nem oldom meg vele, de legalább…
Már azt sem mondhatom, hogy megnyugszom tőle. A nikotin már csak a megszokást elégíti ki, de nem hat. Vajon a repülés segít? Így, a tizenharmadikról aligha lenne esélyem túlélni. Valójában nem is érdekel az élet, sem a halál, sőt, tulajdonképpen semmi.
Mert én is már csak ebből állok: semmiből. Egy üres porhüvely határozza meg mi vagyok, az érzések itt már vajmi keveset számítanak. Bár… Az az utolsó vita egyébként is kiölt belőlem mindent. Szeretet, gyűlölet, féltékenység, harag nem, csak a közöny maradt. A közömbösség, amit egyedül talán a vékony cseppekben feltűnő vér látványa tör meg és a felszabadultság, ami vele együtt jár. A pengék még mindig ott sorakoznak az asztalon; kisebb, nagyobb, élesebb, tompább. Attól függ, mennyire akarok fájdalmat okozni.
Szörnyeteg lennék? Szörnyeteg, amiért elüldöztem magam mellől Jennie-t? Vagy, mert olyan mostohán bántam vele, mintha nem is szeretném? Még mindig érzem őt a kezeim között, még mindig orromban van az illata, még mindig a levelei felett sírok éjszaka…
Hirtelen kezdem kapkodni a levegőt. Rám tör a pánik, még én sem tudom, miért, szinte a fülemben hallom mézédes hangját, ahogy a nevemet suttogja.
Lisa…
Látni akarom őt. Észre sem veszem, hogy a szememből csordogálni kezdenek a könnyek, csak mikor már enyhül a roham. Tényleg az éjszakák a legrosszabbak… Felidéződnek bennem az együtt töltött pillanatok, az ágyában, vagy éppen az enyémben, ahogy békésen, derekát átkarolva néztünk filmet, vagy mikor alakjaink szenvedélyesen forrtak egybe.
Nem akarok szörnyeteggé válni, de már elkerülhetetlen. Attól a pillanattól kezdve nem változtathatok rajta. Láttam a karcsú, sötét árnyékot szabadon, szárnyak nélkül repülni, elválni a híd talajától, csak süvíteni, mint egy angyalt.
Az én angyalomat.

2018. április 18., szerda

Füstös káprázat


A sötét viharfellegek, mint fekete lepel borítják be Szöult, tökéletesen ábrázolva a lelkivilágomat. Bár a radiátoron ülve nem szabadna, mégis fázom, ráz a hideg. Pedig csak egy könnyed nyári zápor…
Mégis rettegéssel tölt el, mint kiskorom óta minden alkalommal. A szorongás elnyel, a fehér bogyók nem segítenek, hiába szedek be vagy hármat is belőle. Emlékképek villannak fel, a kezemből a bögre kiesik, beterítve mindent a forró gyümölcsteával.
Félek. Jennie… Segíts, mert félek. Mert te vagy az egyetlen, aki megnyugtathat. Mert…
De hiába könyörgök, nem jön válasz. Tudom, hogy többé nincs velem, ez pedig talán még jobban megrémít, mint az egyre hangosodó dörgések, és az egyre fényesebben villanó villámok.
Szúró fájdalom nyilall a szívembe, de többé már nem tudom, hogy csak képzelődöm-e vagy sem. Vajon ez olyan, mint Jézus sebhelyei? Ha elég erősen gondolunk rá, átéljük?
Fáj a lelkem. Pontosabban, többé már nincs, mi fájjon, mert Jennie magával vitte, mikor elment. Már könyörögni sem merek, hogy adja vissza, nem merek vele beszélni, mert félek, hogy csak rontok a viszonyunkon.
Egy kiégett, üres porhüvely, csupán ennyi vagyok. Csapongó gondolatokkal, sötét, selejtes semmivel a bensőmben, nem bírván a némaságot. Hogy elrejtsem az égben mennydörgő villámok zaját, először halkan, majd fokozatosan erősítve a hangom, énekelni kezdek:


„Sálálálá…
Szív a szívhez beszél
Sálálálá…
Hangnemet vált a szél
Sálálálá…
Füstös káprázat
Sálálálá…
Visszakívánlak... ”*


Én magam sem tudom, honnan jöttek a sorok az ajkaimra, csak egy dallamot követve a fejemben születtek meg.
Ha Jennie ezt hallaná…
De sosem fogja. Mert nem érdekli, ahogy én sem érdeklem többé. Ahogy…

Hatalmas robaj, én pedig félelemmel telve ugrok le az ablakpárkányról, a bögre szilánkjaival teli padlóra. A talpamat megvágják a kis darabok, a vércseppek fokozatosan elszínezik a világos színű folyadékot. Otthagyok mindent, ahogy van és bebújok a takaróm alá. Magamhoz ölelem a kis párnát, amit még Jennie adott nekem, ami még ennyi idő után is az ő illatát hordozza.
A könnyeim elerednek, és én ismét felidézem magamban a rögtönzött dal utolsó sorát:

„Visszakívánlak…”


*A dalt egy osztálytársam szerezte, és énekelte el, én csak önkényesen felhasználtam a fejemben ragadt sorokat.

2018. április 14., szombat

Kétely

A boy from ur dreams Jeong Inseong ~ KNK

A gondolatok nem hagynak nyugodni, ahogy némán fekszem az ágyamban, magam mellett Inseonggal. Komolyan gondolkozom azon, mit kezdhetnék a helyzettel, amibe kerültünk, a képzelőerőm kimerült, ahogy, azt hiszem, a lelkem is. Mindent próbálok megadni neki, mindenemet odaadom érte, de úgy érzem, nem elég. Sokkal többet érdemelne ennél…
 - Miért nem alszol? – pislant rám álmosan, de csak kedvesen elmosolyodom. Nem kell tudnia a bennem rejtőző kételyekről, bőven elég, ha engem mardosnak belülről. Csak magát hibáztatná miatta, azt pedig nem akarom. Úgyis csak fájdalmat okozok neki mindig, nem kell ennek a tetejére még egy dolog, hogy még amiatt is aggódjonl.
 - Csak kimegyek vécére, nyugodtan aludj. Mindjárt jövök – csókolom homlokon szeretetteljesen, majd felkelve kitakarózom, hogy a szobából kilépve egy teljesen más irányba induljak, mint mondtam. A tetőt célzom meg, hogy a magasban végre kicsit magamban lehessek.
Imádok vele lenni, mindennél jobban szeretem Inseongot, mégis, a kapcsolatunk napról napra egyre labilisabb. Mintha egyfolytában pengeélen táncolnék, és ez kissé megvisel lelkiekben.
Előhúzom a cserép mögé rejtett cigarettatárcát és az öngyújtót, hogy rágyújthassak. A feszültség már mérhetetlen szinteket öltött bennem, így, ahogy az első slukk elér a tüdőmig, a nikotinnak hála, jólesően megkönnyebbülök egy kicsit. Nem eléggé. Újabb és újabb szál fogy el, de még mindig nem érzem magam jobban, bár, nem is a dohánytól vártam a megváltást.
Nekem Inseong jelenti a mindent. Megmentett, egy olyan pillanatban lépett be, mintegy támaszként az életembe, amikor már ténylegesen a halálra készültem, mert nem láttam megoldást semmire, tulajdonképpen csak a menekülés maradt. Talán gyerekesnek tűnhetnek az indokaim, hogy mégis miért tettem volna meg, de már úgyis mindegy. Van célja az életemnek, és az ő. Kivezetett az eddigi kilátástalanságból, még ha nem is tudja, még ha nem is ismeri el.
 - Mit csinálsz itt? - A hangján tisztán lehet hallani, hogy annyira az álmok birodalmában jár még, hogy nem képes megkülönböztetni a valóságot a képzeletétől, de nem bánom. Így időben el tudom pöckölni a csikket, hogy még véletlenül se vegye észre.
 - Gondolkozom – felelem egyszerűen, nem akarván megmondani, hogy mi járt a fejemben.
 - Hajnali három van – értetlenkedik, kissé megdörzsölve a szemét. Olyan gyönyörű így… Meg mindenhogyan, igazából. Az én gyönyörű szerelmem, akiért az életemet is feláldoznám, csak, hogy boldog legyen. – Menjünk vissza aludni – motyogja, én pedig némán engedelmeskedem neki. Mellé érve azonnal megfognám a kezét, de elhúzza, mint mostanában mindig. Nem erőltetem, kezdem megszokni… Mint ahogy a zavart és a feszültséget is, ami ezzel jár.

Újra némán fekszem az ágyon, a derekát átölelve, hallgatva a halk szuszogását. Nem tudom, mennyi az idő, hogy tíz perc, vagy egy óra telt-e el, engem pedig még mindig nem ragadott magával a fáradtság, sőt, éberebb vagyok, mint valaha.
Rettegek, hogy eltávolodik tőlem, hogy elhagy, vagy már csak azért van velem, mert tudja, ez az egyetlen reményem… A józan eszem tudja, hogy nem így van, a balsejtelem mégis szöget ütött belém. Igen, megint sokat veszekedtünk mostanában, megértem, hogy feszült és ideges, de én is az vagyok. Próbálok segíteni, mindent megteszek, ami tőlem telik, visszafogom a provokáló, idegesítő humoromat, de nem elég.

Bizonyítanom kell, de már nem tudom, hogyan tehetném. Amilyen gyakran csak tehetem, meglátogatom, amennyi időt csak tudok, vele töltök. De már beszélni sem akar velem, a kétely pedig egyre mélyebbre ássa magát bennem. Kicsit fáj, kicsit éget, szinte széttép, ahogy napról napra csak vagyunk, semmi nem történik, én pedig nem találok megoldást a problémáinkra. Hibás vagyok mindenben, hibás vagyok, hogy kiabáltam, hogy nem segítek, amikor neki arra lenne szüksége, hibás, hogy… Nem vagyok elég.
Már mást nevez a „Sorsának”. Másnak mondja, hogy imádja, és ez valahol belül zavar, mert mintha azt sugallná, hogy nem tudom neki megadni, amire vágyik.
„Te tényleg ilyen hülye vagy, Youjin?” – szólal meg bennem valami. – „Küzdj érte. Ha nem teszed, elveszíted, és ha elveszíted, vége mindennek. Akkor véged van.”
Tudom. Pontosan tudom, hogy ő az egyetlen, aki miatt élek, de attól még fáj.

Meredten bámulom a szikét az asztalon. Egyszer már letettem, túljutottam ezen a válságon… Nem kezdhetem el megint. Inseong csalódna bennem. Csalódni fog, ha megtudja, megvet majd, lenéz. Nem akarom látni azt a végtelen fájdalmat a tekintetében, amit én okozok neki.
Észre sem veszem, hogy a kezembe vettem a rövid pengét, a halovány fájdalomra eszmélek fel, és a nyomás enyhül belül. Csak egy apró csík a kezemen, mégis, a gyönyörű bíborszínű vér látványa ismét felébreszti bennem ezt a függőséget. A megkönnyebbülés, amit még egy szál cigaretta sem hoz el, végre megadattatott. Elképzelem, ahogy spriccelne a vér, elképzelem, ahogy belehalok a szerelmembe. Ez így romantikus vagy szomorú? Szomorúan romantikus?
És abban a pillanatban gyűlölöm magam, jobban, mint eddig valaha. Mert olyan, mintha nem lennék elég. Nem felelek meg az elvárásoknak, nem az vagyok, akit ő akar.
Megcsúszik a penge, mélyebbre vág, mint kéne, és a vörös, éltető folyadék egy erős folyamként kezd el kitódulni a kezemen. Nem vágtam artériát, az biztos, akkor még jobban véreznék, de egy pillanatra megfordul a fejemben.
Mi lenne ha…?
Ha itt kimúlnék? Hiányoznék egyáltalán bárkinek?

Megcsörren a telefon, Inseong nevét jelzi ki. Felveszem, de nem szólalok bele, félek, hogy erős férfi létemre elsírnám magam előtte. Nekem kell az ő támaszának lennem, nem fordítva.
 - Youjin, én… - Halk, habozik, hogy elmondja-e, amit akar. – Szeretlek. Sajnálom, hogy ilyen hülye voltam mostanában, nem érdemelted meg, hogy így bánjak veled. – Szinte már kétségbeesett, így apró, de egyáltalán nem őszinte mosolyra húzom a számat, ahogy meredten figyelem a gyűlő vértócsát a kezem alatt.
 - Én is szeretlek, Inseong – felelem, a lehető legkevésbé érzékeltetve vele, hogy bármi baj lenne. – Mindennél jobban, amíg az Univerzum össze nem omlik – motyogom, félig csak magamnak, majd észbe kapva, kérdezek rá a bennem felmerült ötletre. – Menjek át?
 - Az jó lenne – hallom megkönnyebbült sóhaját, majd elköszön, és lerakja.

Én pedig vidáman törlöm fel a fehér padlóról a rikító cseppeket, mintha semmi sem történt volna. 






2018. április 12., csütörtök

Fogadás


Síri csend és hullaszag. Leginkább ezzel lehet jellemezni a némaságot, ami közöttünk ül. Az autó tompa zúgását lehet csak hallani, és mintha a feszültség apró szikrái is pattognának a levegőben. Nem akarok elsőként megszólalni, mert az olyan, mintha veszítenék…
Ezért utálom a fogadásokat, és a “ki bírja tovább” játékokat. De ezúttal csak azért sem fogok kiejteni a számon semmit, hadd érezze csak Jin is, hogy most majd ő marad alul.
Ugyanakkor ez a szituáció időt ad nekem a gondolkodásra is, hiszen, amíg ő vezet, én nem tudnám elfoglalni magam mással, legfeljebb a telefonommal, amit viszont igencsak pofátlanságnak érzek.
Akkor mi most… Hogyan is állunk? Minek lehet minket tekinteni? Egy pár? Szerelmesek? Egyáltalán, neki volt bármi is amögött a csók mögött, vagy csupán jónak látja szórakozni velem?
Aish, fogalmam sincs… Csak a saját érzéseimet látom tisztán, és ez valahogy frusztrál. Tudni akarok róla mindent: mit gondol, hogyan érez, milyen emberekkel ismerkedik meg nap mint nap, kihez, milyen viszony fűzi… Mindent.
Egy éles kanyar zökkent ki a gondolataim folyásából, ahogy hirtelen megriadva kapaszkodok a felettem elhelyezkedő kis fogantyúba. Már-már rárivallnék rá, hogy mégis mit képzel, de hamar emlékeztetem magam, hogy nem bukhatok el.

A parkolás is legalább olyan vad, mint a befordulás volt az utcába: amint leállította az autót és kivette a kulcsot, már pattant is ki a volán mögül, hogy szinte egy szempillantás alatt az én oldalamra érjen, és ajtót nyisson.
Hát basszus, mi ez, Edward? Hirtelen csillámvámpírrá avanzsált volna? Nem, azt észreveszem, hiszen akkor három napig változik… Vagy idáig fajult volna a mutáció, ilyen rövid idő alatt?
Kínos ez a csend, kényszert érzek, hogy megtörjem. De nem szabad, a játék az játék. Még az ellen sem szólalhatok fel, hogy egyenesen egy hotelbe vezet; ha egy hangot is kiadok, végem. És ha elveszítem a fogadást, elveszítem az önállóságom, két egész hétre… Egy rózsaszín-mániás hercegnő csicskájának lenni nem egy leányálom, még, ha szeretem is. Még akkor sem, ha úgy szeretem, ahogy van.

Mert igen, szerelmes vagyok belé. Hogy ez mikor realizálódott bennem, arról fogalmam sincs, egyszer csak megtörtént. A szívem hevesebben ver, amikor meglátom, a vérnyomásom az egekbe ugrik, és a gyomrom is mintha összeszűkülne.
Valójában, a szervezet hasonló tüneteket produkál akkor, ha szerelmes, és  ha retteg. Megnő a pulzusszám, a vérnyomás és a vér adrenalin szintje is, az embernek olyan érzése van, mintha a belső szerveit összenyomorgatnák egyetlen nagy gombóccá, és a torkán kezdenék el felfelé küldeni, hogy mielőbb távozzon… Csak míg a félelmet az agy egy negatív, addig a szeretetet egy pozitív érzelemként fogja fel. Legalábbis valahol ezt olvastam még régebben.
Nem megyünk a recepcióhoz, Jin csak előveszi a saját szobakulcsát, mintha előre készült volna az alkalomra. Ami lehetetlen, hiszen ma reggel találta ki a játékot. Ugye? Ugye?? Bár ez a gondolat egyre reménytelenebbnek tűnik, és a tények határozottan azt bizonyítják, hogy itt bizony súlyosan tőrbe lettem csalva.
Amint beérünk a lakosztály szűk előterébe, még nem is csukódik mögöttünk az ajtó, de már a falhoz vagyok szorítva, ezzel egy hatalmas nyekkenést kiváltva belőlem.
- Vesztettél - mosolyodik el ördögien, halkan a fülembe suttogva a szavait, mire nagyot nyelek.
- Ez nem ért. - Próbálok határozott lenni, de a hangom megremeg. Még mindig félek, hogy csak játszik velem, de a vágy elsöprő erővel ledönt a lábaimról. Egyszerre vagyok bizonytalan és biztos a dolgomban, mikor óvatosan hozzá hajolok, éppen, hogy csak az ajkaihoz érintve az ajkaimat. Azonban ő nem elégszik meg ennyivel: követelőző csókba invitál, és nem is ereszt, amíg egészen a hálóig érve, nekidönt az ajtónak.
Ahelyett, hogy folytatná eddigi tevékenységünket, elfordul. Mint aki zavarban van, vagy szégyell valamit, int a kilincs felé.
- Menj be.
Értetlenül meredek rá, majd az egyszerű falapra, nem tudván, mit csináljak. Nem értem őt, és a hirtelen hangulatváltozást, de némán eleget teszek a kérésnek.
A hirtelen világos fény az előszoba félhomálya után elvakít, de amikor meglátom a hatalmas feliratot az ágy felett, és a rózsaszirmokat a lepedőn, könnyek szöknek a szemembe.

“Szeretlek, Taehyung.”