Te érdekelsz...

A lakásba belépve teljes sötétség fogadott. Ez egyedül azért volt kicsit ijesztő, mert pontosan tudtam, hogy Heechul itthon van, és ilyenkor még nem alszik. Levetettem a kabátomat, és görcsbe rándult gyomorral térképeztem fel először a konyhát, majd a fürdőt, a hálószobát, és a legvégére hagytam a nappalinkat. Féltem belépni, a lábam kissé remegett, rettegtem, hogy mit találhatok odabent.

Néma csend honolt mindenütt, vaktában nyúltam a villanykapcsoló felé, hogy végre megtudjam, mi okozza, ezt a hátborzongóan rémisztő érzést. A lámpa fénye egy pillanatra elvakított, sűrűn kellett pislognom, hogy végre lássak is valamit. Talán emiatt nem vettem észre elsőre a sötét alakot a fotelben, azonban amikor először odapillantottam, a frászt hozta rám.

- Heechul, mégis mi a tökömet csinálsz? - kiáltottam fel, amint megláttam. - És minek az a macska? - kérdeztem, jóval lejjebb véve a hangerőt is.

A kezében egy hamuszürke cicus aludt, láthatólag a legnagyobb nyugalomban, még a zajongásomra sem kelt fel. A gazdája azonban ezerszer ijesztőbb volt, mint az állat, ugyanis miközben a szürke szőrt simogatta, kedvesnek szánt mosollyal meredt rám.

- Mondd csak, Sungkyu, milyen volt a fellépés? - kérdezte ártatlan hangon, de szinte láttam magam előtt, ahogy a dühös gondolatok csak úgy cikáznak a fejében. - Nagyon szépek voltak a háttértáncosaitok, nem gondolod?

Láttam tikkelni a szemét, de valamiért abban a pillanatban hidegen hagyott. Levágódtam a kanapéra, meglazítottam a nyakkendőmet és hátradőltem. Szerettem Heechult, úgy, mint a legjobb barátomat és úgy, mint férfit. Majdnem száz százalékig biztos voltam benne, hogy ez az érzés nem kölcsönös, de az ilyen megnyilvánulásai általában hamis reményeket keltettek bennem.

- Nem - feleltem határozottan, majd az asztalon lévő kancsó felé nyúltam. Felfordítottam egy poharat, majd a vizet magamhoz véve töltöttem tele.

- Tényleg nem? Pedig nekem tényleg úgy tűnt, hogy élvezted, amikor hozzádsimultak… - folytatta tovább az utalgatást, de én inkább elővettem a telefonom, kizárva a fejemből a hangját. Akármennyire is kedveltem, néha még nekem is sok volt, főleg, ha baromságokat beszélt.

- Tényleg nem. Ejthetnénk a témát? - morogtam, majd a távirányít megragadva bekapcsoltam a tévét. Február 14.-e mindenre rányomta a bélyegét: csak romantikus műsorok mentek, így nagyon hamar döntöttem inkább a fal bámulása mellett.

- Miért nem? - helyezte le a kis cicaágyra az eddig az ölében szorongatott állatot, hogy aztán szorosan mellém helyezkedve kíváncsian fürkéssze az arcom.

- Mert nem érdekelnek a lányok - nyeltem nagyot, hátha ezzel megszabadulok a torkomban keletkezett gombóctól, ezzel legyűrve az idegességemet is. De nem volt ilyen szerencsém, mindkettő ott maradt, a görcsbe rándult gyomrommal egyetemben. Tudtam, hogy annak nem lesz jó vége, ha ennyire közel marad. Lehunytam a szemem, miközben azt hajtogattam magamnak, hogy csak provokál, valójában nem jelent neki semmit az egész, de mikor végigsimított a vállamon, felszisszentem.

- Miért, akkor mi érdekel?

Csak fel akar húzni. Nem érez irántad semmit, csak játszik, mint mindig. Mert Heechul már csak ilyen…

Felmordultam, ahogy a kézfeje szépen lassan levándorolt a hasamra, ezzel csak még tovább fokozva bennem az idegességet.

A belső hangom viszont egyre csak azt súgta, hogy használjam ki, hogy ilyen közel van, csókoljam meg, teperjem le. Ez az érzés aztán egyre erősödött, így mikor érintése már a combomat cirógatta, egyetlen gyors mozdulattal, a tarkójánál fogva magamhoz rántottam. Ajkaim eleinte óvatosan, aztán egyre szenvedélyesebben játszottak az övéivel, ezzel adva tudtára az igencsak egyértelmű válaszom:

- Te érdekelsz.

Láttalak álmomban...

Riadtan, teljesen átizzadva ültem fel az ágyban. A takarót még valamikor az éjszaka lerúghattam magamról, ugyanis a földön feküdt, teljesen átfagyva a hidegtől. Nem emlékeztem az álmaimra, mint úgy általában sosem. Éppen ezért volt fura, hogy valami - vagyis inkább valaki - derengett, mintha egy arcot festettek volna a szemhéjam belsejére, feketével és fehérrel. Vagy, sokkal inkább, mintha grafittal vésték volna fel oda. 

Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, ezernyi fontosabb dolgom volt egy ismeretlennél, aki nem is biztos, hogy létezik. Azonban önkéntelenül is odakaptam a fejem minden egyes alkalommal, ha olyan személy lépett be, aki akár csak egy kicsit is hasonlított az álmomban látottra. Mintha az égiek akartak volna üzenni ezzel (akikben egyébként nem is hiszek), vagy a Sors játszott volna velem. 

A kávézó tömve volt emberekkel, ami azt jelentette, hogy egyfolytában hajtani kellett. Az általában kellemes, viccelődős munkahelyi légkör ezúttal stresszesen nehezedett a dolgozókra, velük együtt rám is, mintha csak be akarná bizonyítani, hogy ennek a napnak nem csak a kezdete volt pocsék. 

Megkönnyebbülten zuhantam vissza az ágyamba este, lelki szemeim előtt még mindig azzal a körvonallal. Fogalmam sem volt, miért foglakoztat ennyire a dolog, de komolyabban elgondolkodni sem volt időm rajta; amint párnát ért a fejem, elaludtam. 

Reggel minden ugyanúgy történt, mint az elmúlt egy hétben bármikor: a rajz fokozatosan kezdett kiegészülni, egyre konkrétabb képet kapva a férfiról, akiről az álmaim szólnak. Álmok, amelyekre nem emlékszem, és amelyek hatására az egész napomat egyfajta “déjà vuben” élem le. Mintha minden megtörtént volna már legalább egyszer: az alacsony, fekete hajú férfi a barátnőjével veszekedve belép az üzletbe pontosan tíz órakor, kér egy gesztenyés lattét, aztán elviharzik, nyomában a csajjal; az idős néni galambokat etet a kávézó előtti padon; Seungjun afelől érdeklődik, miért nem szerzek magamnak barátnőt… 

Mintha a perifériámon mindig ott lenne valaki, akit ismerek, de amint odafordulok, eltűnik. Vagy kezdek megőrülni, vagy valami tényleg történik körülöttem, és csak most kezdek ráébredni. Látok dolgokat, de közben mégsem, kiráz a hideg a harmincöt fokban a nyár közepén.

Elhatároztam, hogy mindent elmondok a legjobb barátomnak, hátha nem hívja rám a mentőket, vagy küld el pszichiátriára, bár ennek nem sok esélyét láttam. Még én sem nagyon hittem el, hogy mindez valóságos és megtörténik. 

- Youjin, minden oké? - éreztem meg egy kezet a vállamon, mintha Seungjun tudta volna, hogy vele akarok beszélni. 

- Persze, teljesen rendben. Este elmegyünk inni egyet? - villantottam rá egy mosolyt, mire csak bólintott. Sosem kellett sokat beszélnünk ahhoz, hogy megértsük egymást, így mindketten csak tovább folytattuk a munkát, egészen zárásig.

- Mi van veled mostanában? Elég fura vagy - kérdezte, miután ledöntöttük magunkba az első pohár sör és soju keveréket. 

Beavattam mindenbe: a fura, már-már természetfeletti dolgokba, amik megtörténnek velem, a srácról, akit magam előtt látok szinte minden pillanatban, a déjà vukbe… 

- Hát, hallod… Nem irigyellek. Nem próbáltad még megkeresni? - vetette fel az ötletet, miután lehúzott még egy adag alkoholt. - Egyáltalán hogy néz ki? 

- Ovális, vékony arc, kicsit olyan nyuszi-szerű, nagy szemek, sötétbarna haj… És van egy fülbevalója is - gondolkodtam el hosszasan a leíráson, mert fogalmam sem volt, hogy festhetném le a legjobban. 

- Egy személy jut eszembe, de őt te is ismered… - vonta meg a vállát, szinte teljesen közömbösen, bár én tudtam, hogy sokkal jobban érdekli a téma, mint amennyire kimutatja. - Bár azt olvastam nemrég, hogy csak azoknak az embereknek jelenhet meg az arca álmunkban, akiket már láttunk a való életben is… 

- Kire gondolsz? - vontam fel a szemöldököm kíváncsian. Senki nem jutott eszembe, aki hasonlítana. 

- Jeong Inseong. - Az ütő is megállt bennem a név hallatán, és önkéntelenül a pohárért nyúltam, hogy az alkohol erősen marja végig a nyelőcsövemet, ezzel eltüntetve a gombócot a torkomból. 

- Ő halott. - Mindannyian láttuk a holttestét, mind a négyen ott voltunk, hogy azonosíthassuk őt. A gyilkosát sosem kapták el, a hullát elhamvasztották, így mintha nem is létezett volna. Ekkor oszlott fel a kis csapatunk: Jihun és Heejun külföldre költöztek, mi pedig Seungjunnal itt maradtunk, Szöulban, hogy megküzdjünk a démonainkkal, amit az elvesztése okozott.

- Ezt te sem hiszed el igazán - rázta meg a fejét tagadólag. - Te is láttad, amit én: a koporsóban, amit elégettek, nem volt semmi. 

- De ha életben lenne… Keresett volna bennünket. Engem legalábbis biztosan - motyogtam magam elé, bele sem gondolva, hogy magyarázkodnom kell miatta.

- Miért téged? - lepődött meg, hiszen ő nem tudhatta, mi történt közöttünk Inseonggal, a halála előtt.

- Mielőtt… Megölték volna, megkeresett. - Nehezemre esett kimondani a szavakat, féltem, hogy azzal, hogy elárulom, elmúlik annak az estének a varázsa. - Az éjszakát együtt töltöttük. 

- Mármint…

- Igen. Úgy - igazoltam a gondolatait. Döbbenete ellenére a tekintetével folytatásra ösztökélt. Láttam, ahogy annyira összeszorítja az üvegpoharat, hogy az megrepedt a kezében, de nem törődtem vele.

“Ahogy kinyitottam az ajtót, megláttam őt. Csapzott volt, ázott az esőtől, leginkább egy űzött vadra emlékeztetett. Kétségbeesetten pillantott rám, majd egyik pillanatról a másikra ajkait az enyémekhez nyomta. Az első csók rövid volt, ám annál követelőzőbb. 

Hamar a szobámban találtuk magunkat, mindent úgy csináltunk, mintha nem lenne holnap: gyorsan letépte rólam a pólóm, hogy minél hamarabb a bőrömhöz érhessen, én pedig viszonoztam a szívességet. Minden ruhadarab a földön landolt, ahogy a szenvedély heve elragadott bennünket. 

Végigcsókoltam a nyakát, a vállait, majd viszonylag hosszabb ideig megálltam a mellbimbójánál. Nyalogattam, szívtam, még egy kicsit rá is haraptam, hogy aztán tovább mehessek, egészen az ágyékáig. Azonban, leginkább csak azért, hogy húzzam az idegeit, először a combjaira adtam hosszabb-rövidebb csókokat, majd, bármiféle figyelmeztetés nélkül a számba vettem a férfiasságát. 

Igyekeztem neki a lehető legtöbb örömet okozni, és izgatóan hatni rá, bár még sosem csináltam ilyet. Aggódtam, hogy nem jó neki. Arcát eltakarta egy párnával, de én látni akartam, így a tevékenységemet nem abbahagyva nyúltam fel, hogy elvegyem. Bár nem nézett rám, szemeit lehunyva tartotta, ajkát beharapta, ezzel iszonyatosan erotikus látványt nyújtva. 

A bejáratához vezettem a kezemet, szépen lassan elkezdtem tágítani. 

- Youjin… - nyögte kéjesen Inseong, mire ismét felnéztem. - Csókolj meg - súgta, mire odahajoltam hozzá, hogy teljesíthessem a kérését. - Akarlak. Csináld - motyogta, miután elváltam tőle. 

- Fájni fog - figyelmeztettem végigsimítva az arcát, de csak megrázta a fejét. 

- Nem érdekel. Magamban akarlak érezni. 

Felhúzta a lábait, én pedig közéjük térdeltem. Alaposan bekentem síkosítóval őt is és magamat is, hogy minimálisra csökkentsem a fájdalmát, de még így is éreztem, ahogy megfeszül alattam, mikor a bejáratához illesztettem a tagom. Óvatosan hatoltam belé, próbáltam visszafogni az ösztöneimet. Láttam a könnyeket megcsillanni a szemében, így az ajkaira hajoltam, és próbáltam elvonni a figyelmét. 

Mikor teljesen benne voltam, vártam egy kicsit, hogy megszokhassa a méretem, majd mozogni kezdtem. Ahogy lassan elkezdte élvezni, úgy szállt el belőlem is az aggódás, és tűntek el a gondolatok a fejemből, hogy csak a szenvedélynek éljek. 

Óráknak tűnő percekig mozogtam benne, hajszolva a kielégülést, mígnem, szinte egyszerre adatott meg a gyönyör mindkettőnknek. Mellé hanyatlottam, átkarolva a derekát, magamhoz húzva a törékeny testet. 

- Szeretlek, Youjin… - motyogta, a vállamba temetve az arcát. Csak még erősebben szorítottam. Túl régóta vágytam erre a pillanatra ahhoz, hogy csak úgy elengedhessem. 

- Én is szeretlek. 

Mindketten elaludtunk, én pedig hajnali négykor keltem fel a pakolászásra, ahogy Inseong összeszedegette a cuccait. 

- Aludj csak. Vissza fogok jönni - nyomott csókot az arcomra, majd egyedül hagyott a magányos lakásban. Akkor láttam utoljára életben…”

Ahogy elmeséltem Seungjunnak a történteket, akaratlanul is felrémlettek bennem a részletek. Annyira tökéletesen vissza tudtam emlékezni, hogy a jelenet könnyeket csalt a szemembe. Olyan volt, mintha tegnap történt volna, nem pedig két éve már… 

- Régen volt, igaz? - töprengtem el, kezembe véve a poharat ismét. 

- Igen - helyeselt a legjobb barátom is, ugyanazzal a merengő ábrázattal, ami rajtam is látszódhatott. - Beszéltél mostanában Heejunékkal? 

- Nem. De össze kéne hozni a régi csapatot, az évfordulón. Úgysincs már messze… - vetettem fel az ötletet, ami láthatóan neki is tetszett. - Legyünk újra KNK. 

A régi szép idők emlékére iszonyatosan lerészegedtünk, majd olyan fél egy körül hazamentem. Benyitottam az apró lakásba, de nem kapcsoltam lámpát, mert féltem, hogy ha hirtelen fény éri a szemem, elhányom magam. Valószínűleg ezért nem vettem észre először az ágyam végében ülő alakot, csak mikor az megmozdult. Odakaptam a fejem, de az arcát még mindig nem láttam, csak az iszonyatosan vékony alkatát. 

- Megmondtam, hogy visszajövök, nem?

Ledermedtem a hang hallatára, nem hittem a fülemnek. Ő tette meg az első lépést felém, hogy felkapcsolhassa a villanyt, így végre láthattam az arcát. Az arcot, amit az álmaim a szemhéjamra festettek, úgy, hogy nem tudtam kivenni, ki az, amíg nincs kész. 

A lehető legrosszabb ötlet volt a világon lámpát kapcsolni, ugyanis, hála a bennem dolgozó alkoholnak, amint az éles fény eljutott a szememig, a gyomrom tartalma a férfi nadrágjára és cipőire került. 

- Aaaa - nyöszörögtem, mint valami szerencsétlen, miközben próbáltam időben eljutni a mosdóig - ezúttal sikerrel. 

- Jól vagy, Youjin? - hallottam a hangját ismét, ezúttal közvetlenül magam mellől.

- Jól, csak… Részegen. Valószínűleg ezért látlak most - motyogtam a hideg padlóra ülve, ezzel kicsit nyugtatva a gyomromat. Egyébként sem volt már mi kijöjjön belőlem, így kicsit gyengén és bizonytalanul felnéztem rá. - Te halott vagy.

- Nem vagyok. És ezt majd megbeszéljük, ha kijózanodtál - felelte mosolyogva, majd a hónaljam alá nyúlva cipelt be a szobába, ahol levetkőztetve először engem, aztán magát feküdtünk le az ágyba. 

- Láttalak álmomban, tudod? - motyogtam halkan, már félálomban, miközben erősen magamhoz húztam. 

- Tudom… Mindent tudok.

Valami visszahúz

- Tudod… Az elején még szentül hittem, hogy azzal, hogy elmondtam, szerelmes vagyok beléd, téged mentettelek meg. Hogy neked segítettem, hátha mellettem jobb életed lesz, mint ami van. Milyen naiv voltam… Csak leplezni akartam, még magam előtt is, hogy te voltál az, aki életben tart. - A hangom egyszerre cseng szomorúan és beletörődően, ahogy a kamerának mondom a szavakat. Mintha már nem is én lennék, csak egy üres, lélektelen gépezet, ami meghozta létezése egyetlen önálló döntését: véget vetni annak. - Mindennél jobban szeretlek, Inseong, és ezen semmi sem változtathat. Azt akarom, hogy boldog legyél, de félek, csak még jobban tönkretennélek, ha ebben az állapotomban maradok melletted. Köszönök mindent, és… Viszlát. A következő életünkben remélem, szerencsésebbek leszünk. 

Megvárom, amíg elküldi az üzenetet, majd kikapcsolom a telefont, hogy még véletlenül se legyen bárki, aki lebeszélhet róla. Félek, ha Inseong felhívna, meginognék, és nem tudnám véghez vinni, amit elterveztem…

A tető szélén állva tökéletesen belátom Szöult. Mintha ezt a helyet csakis arra szánták volna, hogy az emberek a mélybe ugorjanak, véget vetve az életüknek. Mint én most…

Furcsa, de nem félek a haláltól. Az egyetlen dolog, ami mégis fenn tart még a magaslatban, nem más, mint a szerelmem arca, ami a szemem előtt lebeg. Ő az egyetlen, aki miatt aggódom. Rettegek, hogy ezzel fájdalmat okozok neki, mégis, jobb így. Nem tehetem tönkre. Még jobban nem…

Egyik lábamat a magasba emelem, egyensúlyozok, játszadozom. A sorsommal, a végzettel, ki tudja? Mi az, amit nekem szántak? Vajon ezt kell tennem? hogy meghalok itt és most, vagy… Folytassam tovább? De ha nincs miért, minek? Inseong túl messze van, a hiánya önmagában fáj, nem még az a sok más, amivel nap mint nap szembe kell, hogy nézzek.

Fogalmam sincs, mennyi időt tölthetek el ott, ebben a pozícióban. Merengek, valójában magam sem tudom, min, a létezés és a vég, a minden és a semmi között lebegve. Végül az egyik oldalra esek, egy kellemetlen rántás következtében, de nem igazán fogok fel semmit a körülöttem folyó dolgokból.

- Mondd csak, te teljesen megzakkantál? - Hallom az ismerős hangot a fülem mellett ordítani, de csak bámulok a semmibe továbbra is, idiótán meredve a gyönyörű városi látképre. -Youjin? - Bizonytalanság uralkodik el a számomra oly kedves arcon, ahogy rápillantok.

- Inseong? - utánozom a hanglejtését. Iszonyatosan boldog vagyok most, hogy látom, és hogy szorosan átölelhetem. - Hiányoztál… - suttogom a fülébe, miközben még jobban magamhoz szorítom. - Soha nem hagyhatsz el, érted? Soha - motyogom, érzem, hogy a szemeimben már gyűlnek a könnyek. 

Annyira kusza az egész. Mintha akárhányszor véget akarok vetni mindennek, valami, vagy valaki visszahúzna. Ezúttal ő az: a férfi, akit a karjaimban tarthatok, és akibe szerelmes vagyok.

- Soha nem hagylak el. Túlságosan szükségünk van egymásra ahhoz, hogy megtehessem - nyugtatgat, a hátamat simogatva. - Youjin… Itt maradok. Itt Szöulban.

Mintha csak karácsony lenne, úgy csillannak fel a szemeim az örömhír hallatára. Bár nem is szeretem a karácsonyt…

Miért vagy itt?

Nézem a telefonom képernyőjén keresztül a fáradt, elnyúzott arcot. Tehetetlennek érzem magam, főleg ilyen távolról. A kezeimet odaadnám, ha ott lehetnék vele, amikor ilyen állapotban van. 

Megvárom, míg elalszik, de közben már összeszedegettem a cuccokat, hogy bármelyik pillanatban indulhassak. Az út három óra oda autóval, de hajlandó vagyok érte bármennyit vezetni, akár éjszaka van, akár nem.

Baekhyun labilis. Gyakran van rossz kedve - szinte mindig -, és bánatában a legnagyobb hülyeségre is képes. Az lenne a legjobb, ha mindig vele lehetnék, de a kötelesség Busanban tart, míg ő Szöulban él - így eléggé ellehetetlenítve a kapcsolatunkat. A szemei már egy ideje csukva vannak, így kinyomom a videóhívást, és már pattanok is fel a székemről, hogy a kocsikulcsért kapva elindulhassak. Csak a pénztárcám és a kulcsom van nálam, nem vesződök a váltásruhával.

Három órát vezetek, megállás nélkül, így kereken hajnal egykor megállva az ajtaja előtt. Tudom, hogy nem számít rám, tudom, hogy minden valószínűség szerint felkeltem, vagy őt, vagy Kait, de nem érdekel. Becsöngetek.

Óráknak tűnő másodpercekig álldogálok a bejáratnál, majd hirtelen világosság támad, és egy póló nélküli Jonginnal találom szemben magam.

- Mit akarsz, Chanyeol? Hozzám jöttél? - villantja rám enyhén gunyoros mosolyát, de nem reagálom le, csak rideg pillantással ellépek mellette.

- Baekhyun? - kérdezem, a kabátot a fogasra akasztva, miközben leveszem a cipőt.

- Már megint a törpe? - biggyeszti le az ajkait játékosan, de egyszerűen nem tud érdekelni. Úgy tűnik, végre felfogja, hogy jelenleg egy picit sem érdekel a hülyesége, ugyanis az egyik szoba felé mutat. - Gondolom, alszik. Legalábbis, már egy ideje nem láttam kint - von vállat, én pedig a lehető leghalkabban kukucskálok be a szobába. Teljes sötétség honol, még a telefon fénye sem világít, így inkább kihátrálok. Nem akarom felébreszteni most, hogy végre pihen.

- Nem bánod, ha itt alszom? - fordulok vissza szerelmem lakótársa felé, akinek az arcára ismét vissza kúszott a pimasz vigyor. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, de már nem is kell sokáig várnom, hogy megtudjam.

- Csak akkor, ha az ágyamban. Ha már a múltkori úgyis elmaradt - kacsint rám, mire hátraarcot vágok.

Kettőnknek elég érdekes története van. Mikor összejöttem Baekhyunnal - három hete - még fogalmam sem volt, hogy a lakótársa Kim Jongin, az exem. Volt is meglepődés, amikor egy hete, pénteken itt aludtam, és szembetalálkoztam vele éjszaka.

Egy másodpercig egyikünk sem szólalt meg, ő lett hamarabb úrrá a hirtelen jött véletlen egybeesésen. 

- Nicsak, kit látnak szemeim - egyik pillanatról a másikra tűnik el a meglepettség az arcáról, helyét átveszi valami bizarr keveréke az őrültségnek, a köcsögségnek és a perverziónak. - Csak nem hiányoztam, drágaságom? 

Szinte reflexből válaszolok neki, zsigerből jön az undor, amit kivált belőlem. 

- Még csak az kéne. Látom, ki vagy éhezve, csak nem nem tudott kielégíteni a kurvád? - vonom fel gúnyosan a szemöldököm, de csak nevet. Mindig csak nevet… 

- Pontosan. Kielégíthetnél inkább te…

Már húznám a cipőm mikor a felkaromra fogva megakadályoz a távozásban. A bűnbánásnak jelét sem látom rajta, de legalább letörlődött az a perverz kifejezés az arcáról.

- Maradj nyugodtan. Adok egy takarót, helyezkedj csak el a nappaliban - fordul meg, én pedig követem őt a tekintetemmel.

Végül a kanapén találok magamnak helyet, és hajtom álomra a fejem, csak azért, hogy aztán félóránként felkelhessek, így az álom minden, csak nem pihentető. Ötkor már nem fekszem vissza, inkább a konyhában leülve várom, hogy Baek is felébredjen.

Nem kell sokáig malmoznom, a cuki, szőrös mamuszának csoszogását hallom meg körülbelül tíz perc múlva. Elmegy mellettem, egyenesen a fürdőig, észre sem vesz, ami nem újdonság, tekintve, hogy most kelt.

Felkelek és utána megyek, hogy a tükör előtt megállva hátulról átölelve belecsókoljak a nyakába.

- Remélem, tudod, hogy nagyon haragszom rád - morgom a fülébe kicsit dorgálóan. Érzem, ahogy megremeg a karjaimban, talán azt hiszi, hogy még mindig álmodik. Megfordulna, de nem hagyom, a tükrön keresztül nézek a szemébe, próbálva minden érzésemet belesűríteni egyetlen pillantásba. - Szeretlek, veled akarom leélni az életemet, Baekhyun. De, ha életveszélyes hülyeségeket csinálsz, akkor nem valószínű, hogy az az élet hosszú lesz.

Nem reagál, túl korán van még neki. A visszafojtott dühöm ellenére vágyom rá, és ezt a tudtára is adva, merevedésemet a fenekéhez dörgölöm. Érzem, hogy kezd magához térni, ismét szembe akar velem fordulni, és ezúttal nem ellenkezek. Amint a szemembe néz, én lecsapok a puha ajkakra. Nem érdekel, hogy a fürdőben vagyunk, vagy hogy Kai bármelyik pillanatban ránk nyithat, akarom őt. Itt és most.

Még mindig nem szól egy szót sem, de a cselekedetei mindent elmondanak, szavak helyett is. A csókunk egyik pillanatról fordul lágyból hevessé, követelőzővé. Nem vagyunk idegenek egymás számára, nem kell óvatoskodnunk. Rámarkolok a hátsójára, olyan közel húzva magamhoz, amennyire csak lehet, majd az ölembe felkapva hátrálok ki vele az ajtón. Egy pillanatra sem engedem el, sem őt, sem az ajkait, bár ezzel kis nehézséget okoztam magunknak, amíg elérünk a hálóig.

Az ágyra fektetve mászom fölé, végigcsókolva a nyakát, egy-egy helyen óvatosan - vagy éppen kevésbé finoman - megszívva a lágy bőrt. A nyomomat is ott hagyom, ami most még csak finoman látszik ugyan, de biztos vagyok benne, hogy később szépen be fog lilulni. Megjelölöm őt, hogy mindenki láthassa: csak az enyém. Kissé felemelem, hogy a pólójától megszabadítva még lejjebb haladhassak a felsőtestén. Végigcsókolom a hasát, majd a mellkasára visszatérve ajkaim közé fogom a mellbimbóját. Lágyan harapdálom, csókolgatom, szívogatom, ezzel erőteljes sóhajokat és egy-egy halk nyögést kiváltva belőle. Nem sokat időzök itt, ismét visszatérek az ajkaira, majd gyorsan én is megszabadulok a felsőmtől, hogy ne legyen útban. Már csak az alsója, és az én nadrágom áll kettőnk ágyéka közé, de én húzom az időt, el akarok jutni a tűréshatáráig. Csak puszilgatom, csókolgatom, végighúzom a nyelvem a kockái között, ezzel libabőrt okozva a testén. Talán ez az utolsó csepp a számára, ahol a pohár kicsordul, ugyanis a nyakamat elkapva húz magához egy csókra, hogy csípőjét követelőzően az enyémhez dörgölhesse.

Egyszerre nyögünk fel az érzéstől, a saját végpontomat is elérem, így először magamról, majd róla rángatom le a maradék anyagot.

Nehéz türtőztetni a vágyaim, amíg megfelelően kitágítom és bekenem mindkettőnket síkosítóval, de megéri. Mintha a mennyországba kerülnék, ahogy beléhatolok, egy igencsak szűk és forró mennyországba. Látom rajta a fájdalmat, amit simogatásokkal és a merevedésének további ingerlésével próbálok csillapítani. Hagyom, hogy megszokjon, majd mindkettőnk vágyát fokozni kívánva kezdek el mozogni.

A hangja, ahogy a nevemet nyögi csak olaj az ereimben égő hatalmas máglyára. Egyre csak gyorsítok a tempónkon, hajszolva a kielégülést, bár nem akarok túl hamar elélvezni. Azonban az ösztöneimnek nem parancsolhatok, így teljességgel bennük bízva próbálok Baekhyunnak és magamnak is minél több örömet okozni. 

Végül erősen zihálva, és kissé berekedve rogyok le a szerelmem mellé. Attól félek, hogy talán meghallja a hevesen dobogó szívemet, de mintha őt semmi ilyesmi nem zavarná, a mellkasomhoz bújik.

- Iszonyatosan szeretlek, Chanyeol - motyogja a mellkasomba, mire még közelebb szorítom magamhoz. Magamba akarom olvasztani ezt az aprócska testet, hogy soha többé ne kelljen elválnom tőle, és… - De mondd csak… Mégis miért vagy itt? - szakítja félbe a gondolatmenetem, mire jól mulatva felkacagok.

- Épp most szeretkeztünk, és neked az az első kérdésed, hogy miért vagyok itt? - kérdezek vissza hitetlenkedve. Ezernyi gondolat fut át rajtam ugyanabban az egy pillanatban, amíg várom a válaszát.

- Hát… Igen. Azt mondtad, haragszol, és amikor kinyomtad a kamerát, azt hittem… - nyelt egyet, és csak az után folytatta. - Azt hittem, nem akarsz velem beszélni.

- Ne legyél buta. Mindig akarok veled beszélni - nyomok puszit a feje búbjára, elvből elutasítva az ötletét. - Te vagy a mindenem, Byun Baekhyun. És mondhatod akárhányszor, hogy “Tudom, hogy nem szeretsz”, vagy hogy megcsallak, mindig az életem szerelme maradsz. Örökké. - Belevörösödök a vallomásomba, de ettől nem lesznek kevésbé igazak a szavaim. - Most pedig aludj, szerelmem. Itt leszek, amikor felkelsz.

Első csók

A gondolataim csaponganak, nem tudok a tanulásra koncentrálni. Hamarosan itt a vizsgaidőszak, mégis, csak és kizárólag Inseong tölti ki az elmémet, mint valami buta szerelmes tininek. 

Nem csak a magolással vannak bajaim, még a macska sem jön oda hozzám, legfeljebb, ha kajám van. Egyszerűen bármihez hozzáérek, összetöröm, elszakítom, tönkreteszem. Még Jihun is azt mondja, inkább ne nyúljak semmihez, csak feküdjek le aludni. A rózsaszín köd elborította az agyamat, a szerelem letaglózott, és már nem tudom, eldönteni, hogy ez jó-e vagy sem.

Egyfolytában a találkozásunk jár a fejemben, hogy ma végre megtörténik, két hét után végre együtt lehetünk. Nem akarok felkelni az ágyból, de készülnöm kell. A legjobb formámat kell hoznom neki, ne ijesszem el elsőre.

Olyannak érzem magam, mint egy ostoba, tizenéves csitri. Két órát töltöttem a fürdőben, amíg zuhanyoztam és beállítottam a hajam és kiválasztottam a megfelelő parfümöt, majd újabb egy órát, amíg ruhával is elégedett voltam. Ezek után pedig már csak malmoztam magamban, vártam a pillanatot, amikor végre elindulhatok a megbeszélt találkozóra.

Lehet, hogy kicsit korai még, hogy nála alszom. Elvégre az üzenetekben minden olyan könnyen megy, de mi van, ha kínos lesz a beszélgetés? Vagy beszélgetünk egyáltalán? 

Nos, talán mégis hazudtam neki, és tényleg félek egy kicsit. 

Félek hangosan is kimondani, hogy szeretem. 

Félek nyilvánosan megfogni a kezét. 

Félek megcsókolni…

Az eső zuhog, mintha soha nem is akarna elállni, ezzel igencsak hangulatossá téve a találkozónkat. Ő csak vár rám ott, nézelődve, így magabiztosan sétálok oda mellé. 

- Inseong - szólítom meg, hangomból szerintem tökéletesen kivehető az izgatottság. Rögtön rám kapja a tekintetét, én pedig szorosan magamhoz szorítom. Nem érdekel, ha az emberek furcsán néznek ránk, szorosan magam mellett akarom érezni őt, a bőrét az én bőrömhöz simulni… Ami több réteg ruhán keresztül igencsak lehetetlen. - Annyira látni akartalak már - suttogom, hogy csak ő hallhassa. Ő is körém fonja a karjait, így maradunk pár pillanatig, majd csendben elindulunk. Mikor már kicsit kevesebben vannak az utcán, óvatosan megfogom a kezét, tartok a reakciójától. De nem csinál semmit, csak sétálunk tovább némán, egészen a lakásáig. Fáradt vagyok, éjszaka alig aludtam, de még bírom. Bár, úgyis azt mondta, hétkor lefektet… 

Mivel neki korábban szent meggyőződése volt, hogy aludni is fogok - még ha ő nem is -, amint felérünk hozzá, berak egy sorozatot, én pedig az ölébe dőlök. Le-lecsukódnak a szemeim, de ébren akarok maradni, egyetlen pillanatot sem akarok elvesztegetni, azonban, amikor mellém dől, már nem tudok ellenállni az álmok csábításának, elsötétül minden.

Érzem a puha ajkakat az enyémnek feszülni, szinte még öntudatlanul reagálok rá. Világomat nem tudom, de egyszerűen érzem, hogy ő van mellettem. Eleinte óvatosan mélyíti el a csókunkat, de én rábízom magam, hiszen akárhogy is nézzük, ő a tapasztaltabb… 

Nem tart sokáig, mégis, egy végtelen pillanatnak érződik, ahogy pillanatról pillanatra egyre inkább magamhoz térek, és rájövök: semmitől sem kell félnem, amíg mellettem van.

Támasz

Mintha az aggódás fekete lepellel venne körbe, ezzel megfosztva az érzékeimtől. Csak rá figyelek, csak vele foglalkozom, tehetetlenségemben pedig a sírás kerülget. Inseongnak valószínűleg fogalma sincs róla, mennyire fontos nekem, és mennyire hiányolom, hogy beszéljen hozzám. Nem akarom ráerőltetni magam, tudom, hogy ezernyi fontosabb dolga is van, mégis próbálom a tudtára adni, hogy rám bármikor, bármilyen helyzetben számíthat.

Még, ha nem is fogadja el a segítséget.

Még, ha iszonyatosan makacs is ilyen téren. 

A nap huszonnégy órájában rajta jár az agyam, mintha mást sem kéne tennem. Próbálok fejben újabb és újabb lehetőségeket kitalálni, hogy hogyan érhetném el, hogy elmondja, mi bántja, de lassacskán kifogyok az ötletekből. Félek, hogy mi fog történni egy hét, kettő, netalán egy hónap múlva, rettegek, hogy ez a dolog kettőnk között véget ér.

Hiszen elég bizonytalan lábakon áll.

- Jihun, itt vagy? - hallom meg a kopogást, majd a hozzá tartozó emberi hangot. Nem válaszolok, csak meredek tovább a sötétbe, kétségbeesetten keresve bármiféle megoldást. Nem mutathatom neki, hogy gyenge vagyok.

Teljesen elfelejtkeztem az évek óta most először elővett gyógyszeres dobozról magam mellett, így, amikor Inseong felnyomja a villanyt, szinte ugyanabban a pillanatban pillantunk a fehér kartonra.

Gyorsan érte kapok, és bedobom az éjjeli szekrényem fiókjába. Nem akarom, hogy lássa, mennyire esetlen vagyok, hogy aggódjon értem. Nekem kell a támaszának lennem.

- Mi a helyzet? - kérdezem, mosolyt erőltetve az arcomra. Előre sejtem a választ, hiszen mindig, de tényleg mindig ugyanazt feleli.

- Semmi különös. Kérsz enni?

- Nem, köszi. - Ismét beáll a kínos csend, mint mostanában olyan sokszor közöttünk. Ez volt az a némaság, amitől a legjobban féltem, mert sosem tudtam jól megtörni. De ezúttal szerencsére - vagy inkább pont, hogy szerencsétlenségemre - ő az, aki előbb megszólal, az utolsó reményét is összetörve bennem annak, hogy sikerült jól elrejtenem a nyomaimat.

- Mit tettél el az előbb? - Kíváncsi tekintetével a komódot pásztázza, mintha azon gondolkozna, belenézzen-e, vagy ne. Én mondjuk, a nemre szavaznék, de tudom, hogy a döntésénél az én álláspontom vajmi keveset számítana.

- Fájdalomcsillapítót. Tudod, mostanában elég sokat fáj a fejem… - A hazugságom túl nyilvánvaló, láthatóan nem hisz nekem. Gondterhelten sóhajtok fel, és ezzel, mintha csak engedélyt kapott volna, kihúzza a fiókot. Mikor meglátja a gyógyszert, kikerekedett szemekkel bámul rám, hitetlenkedik.

- Azt mondtad, már nem szeded. - A hangja se nem szemrehányó, se nem neheztelő. Közömbös, és ez rettegéssel tölt el, mert ilyenkor semmit nem tudok kiolvasni belőle.

- Mert, nem is. Csak egyet vettem be, mert…

Mert úgy érzem, lassan beleőrülök ebbe az állandó bizonytalanságba.

- Akarsz róla beszélni? - kérdezi, ezúttal sokkal több melegséget víve a szavaiba. Megrázom a fejem, nem zúdíthatom rá a terheimet. Van neki elég, rajtam kívül is.

- Nem.

- Rendben.

És csak ült mellettem. Némán, velem hallgatva, talán még a gondolataimat is látta. Nem is volt szükség a beszédre, hiszen mi így is jól megértettük egymást…

Altatódal

A plafont bámulva fekszem az ágyon, Baek már rég alszik, engem viszont nem hagynak a gondolataim. Annyira szeretem őt, hogy azt elképzelni sem tudja, de a félsz végig bennem van. Mi van, ha rossz döntést hoztam? Jobb lenne neki még mindig Sehunnal? 

Ez bánt, ez tér vissza újra és újra az agyamba, bár mostanra egyre kevesebbszer. Mintha már magamban is kezdenék megbizonyosodni róla, hogy nem bűn az, ha boldog akarok lenni. Önző voltam, mikor elmondtam neki, hogy szeretem, de azt már ráhagytam, hogy mit kezd az információval. 

És végül ide vezettek az események. A gyomrom görcsben van az izgalomtól, hogy vele lehetek. Annyira közel van hozzám, hogy akár meg is érinthetném, a karjaimba húzhatnám, de félek, hogy felébresztem. Ezért inkább csak felé fordítom a fejem, és figyelem egyenletesen mozgó mellkasát, valamint a nyugodt, de nem mély alvásról tanúskodó vonásait. 

Szeretem őt, mindennél jobban, és ezt nem tudom elégszer elmondani neki. Be akarom bizonyítani, azt akarom, hogy tudja, valaki mellette áll. Rám számíthat, bármikor.

- Chan? - érzem meg apró kezét az alkaromon, én pedig a tenyerembe fogva azt megszorítom. 

- Itt vagyok, Baek. Aludj nyugodtan - nyomok puszit homlokára, de azon így is megjelenik a gondolkodás apró ránca.

- Te miért nem alszol? - Az álmos hang az őrületbe kerget, meg akarom csókolni, de nem tudom, itt van-e már az ideje. Sosem voltam jó ezekben, és félek, hogy elrontom az időzítést, vagy úgy bármit. Félek, hogy talán túl korai lenne, vagy túl merész. 

- Számomra elég pihentető, ha téged nézhetlek. Feküdj vissza, én megleszek - húzom magamhoz végül, mintegy pótolva a hirtelen érződő hiányt a karjaimban. Örökké ölelni akarom, de megígértem neki, hogy ezt nem mondom. Túl sokszor okozott már neki csalódást ez a szó, nekem pedig nem áll szándékomban elkövetni ugyanazt a hibát, amit másoknak. Én csak… Be fogok bizonyítani mindent, mert a szavak nem érnek semmit tettek nélkül. 

- Akkor én is nézlek téged - felelte tágra nyitott szemekkel, gondolom, hogy küzdjön az álmok birodalma ellen. - Nem leszek rossz vendéglátó, aki alszik, miközben a másik ébren van. 

- Ne butáskodj. Pihenned kell - borzolom össze a haját nevetve. Miért van az, hogy abban a pillanatban, ahogy elkezdene rossz hangulatom lenni, ő megjelenik, és a lényével bevilágítja a lelkemet? Olyan fényes, olyan gyönyörű. Olyan igazi. - Énekeljek, hogy elaludj? 

- Nem akarok aludni, de attól még énekelhetsz - villant rám széles mosolyt, én pedig viszonozva azt kezdek bele egy lassú dal dúdolgatásába. Látom, ahogy a pillái szépen lassan elnehezednek, és ez örömre késztet.

Most olyan boldog vagyok. Azt akarom, hogy megálljon az idő, és ez a pillanat addig tartson, amíg az univerzum össze nem omlik. 

Vele akarok lenni, mellette. Magamba akarom fogadni a lelkét, óvni még a széltől is, úgy, hogy ő láthasson mindent ebből a világból, de őt ne láthassa senki. Ne bánthassa senki.