Első csók

A gondolataim csaponganak, nem tudok a tanulásra koncentrálni. Hamarosan itt a vizsgaidőszak, mégis, csak és kizárólag Inseong tölti ki az elmémet, mint valami buta szerelmes tininek. 

Nem csak a magolással vannak bajaim, még a macska sem jön oda hozzám, legfeljebb, ha kajám van. Egyszerűen bármihez hozzáérek, összetöröm, elszakítom, tönkreteszem. Még Jihun is azt mondja, inkább ne nyúljak semmihez, csak feküdjek le aludni. A rózsaszín köd elborította az agyamat, a szerelem letaglózott, és már nem tudom, eldönteni, hogy ez jó-e vagy sem.

Egyfolytában a találkozásunk jár a fejemben, hogy ma végre megtörténik, két hét után végre együtt lehetünk. Nem akarok felkelni az ágyból, de készülnöm kell. A legjobb formámat kell hoznom neki, ne ijesszem el elsőre.

Olyannak érzem magam, mint egy ostoba, tizenéves csitri. Két órát töltöttem a fürdőben, amíg zuhanyoztam és beállítottam a hajam és kiválasztottam a megfelelő parfümöt, majd újabb egy órát, amíg ruhával is elégedett voltam. Ezek után pedig már csak malmoztam magamban, vártam a pillanatot, amikor végre elindulhatok a megbeszélt találkozóra.

Lehet, hogy kicsit korai még, hogy nála alszom. Elvégre az üzenetekben minden olyan könnyen megy, de mi van, ha kínos lesz a beszélgetés? Vagy beszélgetünk egyáltalán? 

Nos, talán mégis hazudtam neki, és tényleg félek egy kicsit. 

Félek hangosan is kimondani, hogy szeretem. 

Félek nyilvánosan megfogni a kezét. 

Félek megcsókolni…

Az eső zuhog, mintha soha nem is akarna elállni, ezzel igencsak hangulatossá téve a találkozónkat. Ő csak vár rám ott, nézelődve, így magabiztosan sétálok oda mellé. 

- Inseong - szólítom meg, hangomból szerintem tökéletesen kivehető az izgatottság. Rögtön rám kapja a tekintetét, én pedig szorosan magamhoz szorítom. Nem érdekel, ha az emberek furcsán néznek ránk, szorosan magam mellett akarom érezni őt, a bőrét az én bőrömhöz simulni… Ami több réteg ruhán keresztül igencsak lehetetlen. - Annyira látni akartalak már - suttogom, hogy csak ő hallhassa. Ő is körém fonja a karjait, így maradunk pár pillanatig, majd csendben elindulunk. Mikor már kicsit kevesebben vannak az utcán, óvatosan megfogom a kezét, tartok a reakciójától. De nem csinál semmit, csak sétálunk tovább némán, egészen a lakásáig. Fáradt vagyok, éjszaka alig aludtam, de még bírom. Bár, úgyis azt mondta, hétkor lefektet… 

Mivel neki korábban szent meggyőződése volt, hogy aludni is fogok - még ha ő nem is -, amint felérünk hozzá, berak egy sorozatot, én pedig az ölébe dőlök. Le-lecsukódnak a szemeim, de ébren akarok maradni, egyetlen pillanatot sem akarok elvesztegetni, azonban, amikor mellém dől, már nem tudok ellenállni az álmok csábításának, elsötétül minden.

Érzem a puha ajkakat az enyémnek feszülni, szinte még öntudatlanul reagálok rá. Világomat nem tudom, de egyszerűen érzem, hogy ő van mellettem. Eleinte óvatosan mélyíti el a csókunkat, de én rábízom magam, hiszen akárhogy is nézzük, ő a tapasztaltabb… 

Nem tart sokáig, mégis, egy végtelen pillanatnak érződik, ahogy pillanatról pillanatra egyre inkább magamhoz térek, és rájövök: semmitől sem kell félnem, amíg mellettem van.