Hagyd, hogy melletted legyek

Sosem akartam elmondani neki, de most féltem. Féltem, hogy ha nem teszem, elhagy. Vagyis inkább, ha nem teszem, megbánom, miután elhagy. Annyira biztosan jelentett ki mindent, a saját halálát, hogy rettegtem. Potyogtak a könnyeim, mikor közölte, hogy egy hetet adott magának, hogy boldog legyen.
Ha valaki boldog akar lenni, az nem lesz öngyilkos, nem igaz? Ez az egy dolog tartotta még bennem a lelket. A rettegés a csontjaimig hatolt, de még láttam egy halovány fénysugarat, egy kis reményt, hogy nem teszi meg.
Valószínűleg az adta meg neki a végső löketet, hogy elhidegültek egymástól Jihunnal. Ebben ugyan nem voltam biztos, de nem is érdekelt: megpróbáltam ott lenni mellette, ahogy erőmből tellett, még ha szentül hittem is, hogy nem vagyok elég. Nem tudom pótolni a hiányát, nem tudok ő lenni, akármennyire is szeretnék.
Végső elkeseredettségemben elmondtam neki. Szinte már ordibáltam, hogy szeretem, a francba is, de szerelmes vagyok belé. Bevallottam mindent: hogy én magam is csak az utolsó pár napban realizáltam magamban, hogy milyen érzéseket táplálok iránta, hogy tudom, hogy reménytelen, de nem akartam megbánni később, hogy nem tettem időben.
Talán ez volt a fordulópontja a beszélgetésünknek. Hogy meglepődött, vagy megdöbbent-e, azt nem tudom, semmi nem látszódott az arcán, de abban biztos vagyok, hogy eljutott a tudatáig.
- Tudom, hogy már elhatároztad magad, Heejun, én pedig már nagyon régen feladtam, hogy megpróbáljam megakadályozni azokat, akik el akarnak hagyni - suttogtam halkan, a sírás ki akart törni belőlem, a hangom elfojtottan csengett. Nem akartam hülyét csinálni magamból előtte, de nem tudtam visszatartani. Zokogni kezdtem, ő pedig csak csendben figyelte az összeomlásomat. - Inkább most elmegyek, miután így beégtem. Remélem, holnap még tudunk majd beszélni.

- Ne menj, Seungjun. Kérlek - erőtlenek voltak a szavai, de felfigyeltem rájuk. Megálltam, visszafordultam felé. Tudtam, hogy most kinyújtotta felém a kezét, segítségért kiáltott. Megragadtam hát, tenyere az enyémbe simult, és tudtam, hogy soha többé nem engedem el.
- Akkor mondj valamit. Bármit - feleltem ugyanúgy, és éreztem, hogy megtört a jég. Szépen lassan olvadni kezdett, nekem pedig esélyem lett, hogy jóvátegyem azt a sok rosszat, ami az életében történt. Hogy végre megmutathassam neki, mennyire egy szeretnivaló, értékes emberről van szó, gyönyörű lélekkel és fokozatosan egyre jobban kibontakozó tehetséggel. - Vagy csak hagyd, hogy melletted legyek…