Miatta bármeddig

Dráma dráma hátán, nekem pedig már fogalmam sincs, hogyan kéne kezelnem mindezt. Az érzések olyan intenzívek, amilyenben nagyon régen nem volt részem, és ez megijeszt. Ez iszonyatosan megrémiszt. Rettegek, hogy mi minden történhet, hogy mi minden fog megtörténni, ha hagyom mindezt ugyanígy folytatódni a jövőben. 

Nem akarok pofára esni, ugyanakkor egy belső késztetés azt sugallja, kockáztatnom kell. Baekhyun azt mondja, várjak, és, még ha nem is tudja, de miatta bármeddig várnék. Ő az, akiért úgy érzem, megéri élnem. 

Bár sosem gondoltam öngyilkosságra - az utóbbi egy-két évben -, mégis ez a gondolat fogalmazódott meg bennem leginkább. Szeretem őt, és bár jelenleg iszonyatosan össze vagyok zavarodva, hiszen ott van neki Sehun, én pedig az agyammal hiába fogtam fel, hogy már nem szereti annyira, mégis félek. 

Nem akarok a párok szakítását okozó felesleges harmadik lenni, sem a gonosz csábító, aki elvette valaki pasiját. Én csak… Vele akarok lenni, mellette, akár a barátjaként is, ha máshogy nem kellek. 

Előző este iszonyatosan megijesztett. Mindig is tudtam, hogy Baekhyunnak nagyon rossz élete van, és vannak szuicid gondolatai, de amikor elmondta, hogy egy hetet adott magának, hogy legalább azt boldogan élje le, rettegtem. Féltem, hogy soha többé nem hallom a hangját, így felhívtam. Rettegtem, hogy nem mondhatom el neki az érzéseim, mielőtt itthagy, ezért bevallottam. 

És most itt állok, szerencsétlenül, mint mindig, a háza előtt, és rettegek szembenézni vele. Mi van akkor, ha csak azért mondta, hogy várjak, mert nem akart megbántani? Nem baj, ha csak a barátjának tekint, akire támaszkodhat, nem bánom, ha nem érez ugyanúgy, csak ne keltsen felesleges reményeket. Az a legrosszabb érzés a világon, amikor hihetetlenül bízol valamiben, és aztán pofára esel. 

Felcsöngetek, a kezeim reszketnek. Gyomorgörcsöm van, ma egész nap nem tudtam enni semmit az izgalomtól. Végre újra láthatom, végre belenézhetek azokba a csodálatos csokoládébarna szemekbe, amik annyi érzelmet képesek tükrözni.

- Ki az? - szól bele gyönyörű hangja a kaputelefonba, nekem pedig megremegnek a lábaim.

- Chanyeol vagyok. 

Nem válaszol, csak az ajtó nyílását jelző zúgó hangot hallom. Benyitok a lépcsőházba, és bár fogalmam sincs, melyik emeleten lakik, vagy melyik ajtó, nagyon reménykedem, hogy kijön elém. 

Bingo. Papucs csattogását hallom a szürke kőlépcsőn, majd megjelenik előttem ő maga. Byun Baekhyun, a Csoda. Az én szememben legalábbis az egész lénye az. 

- Szia, Baek - mosolygok rá gyengén, kezeimet zsebre dugom, hogy ne vehesse észre azok állandó mozgását. - Jó látni téged. 

Gyönyörű, ez a legjobb szó, amit találni tudok rá. Bár látszik rajta az állandó stressz, aggódás és az önbizalomhiány, önmagában sugárzó, ahogy van.

Rettegek a reakciójától, de a mozdulatlanságából, ahogy rám bámul, nem lehet kivenni semmit. Mintha akarna mondani valamit, de mégsem, én pedig nem győzöm csodálni őt.

Fáj, hogy nem az enyém. Fáj, hogy nem ölelhetem, nem érinthetem úgy, ahogy akarom. Sehun ér mellé, és a varázs elmúlik. Ettől tartottam. Ez volt bennem végig, és most, hogy be is következett, az arcomról lefagyott a mosoly. Fogalmam sincs, milyen kifejezés ülhetett rajtam, de az biztos, hogy az elkínzottság érzése ott volt. Hátat fordítottam, és nem néztem vissza. Pontosan ez volt az, amitől rettegtem: hogy elbízom magam, aztán pofára esem. 

Hiszen nyilvánvaló, hogy szereti. Annyira nyilvánvaló, hogy odáig van érte. Ők ketten most biztosan együtt vannak, amíg én Szöul hideg utcáin sétálgatok. Vonatok már nem mennek, későn van ahhoz, meg egyébként is, eltévedtem. Fogalmam sincs, mihez kéne kezdenem, így csak elmerülök továbbra is a gondolataimban. 

Miért csináltam ekkora baromságot? 

Életem leghülyébb döntése volt az egész.

A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, Baekhyun nevét jelezte ki. Felvettem, de nem szóltam bele. 

- Chanyeol… - kezdte, majd mikor leesett neki, hogy semmit nem fogok mondani, folytatta. - Sajnálom. Nem így akartam, hogy ez történjen. 

- Számítanom kellett volna rá - vontam meg a vállam, bár nem láthatta. - Beletörődtem, hogy eddig akárhányszor igazán szerelmes leszek, mindig a rossz emberbe. 

- Most nem a rossz emberbe vagy, csak… Elbaszódott a helyzet.

- Igen, tudom. Mint mindig - morogtam, majd mielőtt kinyomtam volna, fojtott hangon megszólaltam. - Ne feledd, hogy rád bármeddig.