Arra az esetre, ha meghalnék

“Kíváncsi vagy rá, mi a baj, de fel sem merül benned az ötlet, hogy talán te magad. Az, hogy szeretlek, és sosem lehetsz az enyém. Az, hogy hiába küldök feléd nyilvánvaló jeleket, fel sem fogod, hogy rólad van szó… Mintha egy láthatatlan fal húzódna közted, és aközött az énem között, aki szerelmes beléd. Én pedig közétek szorultam, hol egyik, hol másik oldalról nyomva, már-már összepréselve. Én magam vagyok az a fal, aki nem akarja, hogy tudomást szerezz róla. Vagyis… Akarom is, meg nem is. Félek kockára tenni a barátságunkat, mégis, olyan, mintha felemésztene, hogy nem tudsz róla.

Szeretlek téged, mindennél jobban, és akármennyire is fáj, magammal cipelem ezt a titkot, akár a sírba is. Ha esetleg eljutnék arra a pontra, hogy önkezemmel vessek véget az életemnek, nem akarom, hogy bűntudatod legyen miatta. Jobb, ha nem tudsz róla, jobb, ha a boldog tudatlanságban élsz tovább. Meggyűlölhetsz, amíg nem neheztelsz magadra, nekem tökéletes. Azt akarom, hogy boldog életed legyen, hogy olyanok vegyenek körül, akik szeretnek, és akiket te is szeretsz. Látni akarom, ahogy gyerekeid lesznek, mégis… Egyre közelebb érzem magamhoz azt a jövőd, amiben én nem leszek benne.”

Futottam, hátha még meg tudom őt állítani. Nem küldte volna el nekem ezt a levelet, ha nem akarna élni - ebben reménykedtem.
Yongguk, nem lehetsz ilyen hülye - mondogattam magamban, mint egy mantrát. Reméltem, ha magamba sulykolom a szavakat, valóra is válnak, és nem csinál ostobaságot.
Igen, tudtam, hogy van valami problémája, de mindig csak annyit válaszolt, hogy “semmi”, “minden oké”, vagy “időben meg fogod tudni, ha meg akarok halni”. Persze, éreznem kellett volna, hogy a szavai mögött komoly dolgok rejtőznek, de egyszerűen csak… Hinni akartam neki. Mindennél jobban el akartam hinni, hogy rendben van az élete, hogy nincs komoly baja, de csak magamat csaptam be vele, ezzel kárt okozva neki.
Befordultam abba az utcába, ahol a lakása volt, felrohantam a harmadikra. Nem csöngettem, nem vesződtem a formalitásokkal, csak lenyomtam a kilincset. Nyitva volt.

Sötét árnyék vetült ki a szobából, láttam a vércseppeket a padlón és a lógó zsineg alakját a földre vetülni. Nem fogtam fel belőle semmit, csak erőtlenül odatántorogtam. Egy mély vágás a csuklón, rángatózó test. Még él.
Azonnal, szinte tudatlanul cselekedtem. Leakasztottam a huroktól, a lepedővel bekötöztem a sebet. A mozgása abbamaradt, amint levegőhöz jutott, így egyik kezemmel az övét szorítottam, a másikkal a mentőket hívtam.
Időben értem oda, de egyfolytában az járt a fejemben, mi lett volna, ha elkések, és holtan találom. A zsebembe nyúlva rámarkoltam a papírra, amiről eddig észre sem vettem, hogy eltettem. A búcsúlevél ott izzott a tenyeremben, újra és újra azt kívánva, olvassam el. Mintha egyszer nem lett volna elég, hogy megrettenjek attól az erős érzelemhullámtól, amit keltett bennem.

Rettegtem, hogy Yongguk elhagyhat, de az érzésektől még jobban, amik ezt okozták. Hiszen fogalmam sincs, mit kéne gondolnom, ugyanúgy kellene-e viselkednem vele, mint eddig, vagy változtassak. Még azt sem tudtam, hogy én szerelmes vagyok-e belé.
Elővettem a lapot, ami már annyira kikívánkozott a sötét zsebből. Végre alkalmam nyílt elolvasni, mi van a hátoldalára írva:

“Youngjae-nek, arra az esetre, ha meghalnék…”