[XIUCHEN] Űr

Még az sem érdekel, hogy a közös polcainkról eltűntek a ruháim. Nem törődsz vele, mert „nem a te gondod”, meg menjek, ahova akarok. Mikor veszett ki a varázs? Mikor lettünk ennyire mások? Mikor változtál meg?

Talán azon a bizonyos havas éjszakán, amikor már egyikünket sem fűtötte az a vad szerelem, csak az apró parázs próbált még életet lehelni a kapcsolatunkba. Talán akkor, amikor közösen kezdtünk egy lakást bérelni, mert az apró szoba, ahol korábban meg-meglátogattál, túl kicsi volt kettőnknek. Talán a ráeszméléskor, hogy mégis mennyire végtelen az idő, amit együtt tölthetünk.

Elkezdtél úgy bánni velem, mintha egy szellem lennék a közös otthonunkba, én pedig hű maradtam ehhez a képhez; hangtalanul jártam, nehogy felébresszelek, ha korábban lefeküdtél aludni, inkább a kanapét választottam, hogy álmatlanul forgolódjak.

Mondd csak, Xiumin, mit rontottam el? Hol veszett el kettőnk, mikor lett az egységből egyén? Mikor lett a „mi”-ből „én” és „te”? Ó, ha tudnám...

Ha tudnám is, mi lenne? Nem lehet visszamenni, nem lehet megváltoztatni. Örökre beleégett a múlt kinyithatatlan könyvébe, kiradírozhatatlanul, áthúzhatatlanul, tökéletesen belesimulva a pergamenbe. A változás pedig rányomta a feltörhetetlen pecsétet, mi pedig itt maradtunk, árván, egymás nélkül, fájdalommal a szívünkben, magunkra hagyva.

Mondd csak, Xiumin... Neked is fáj? Az érzés, a hiány, hogy nem vagyok többé abban a lakásban?

Nem. Mert még az sem érdekel, hogy a közös polcainkról eltűntek a ruháim... Már miért érdekelne?

Az elmúlt napok eseményeinek margójára (tüntetések)

  Sziasztok, Odi vagyok. Vagy eredeti nevemen Samu Bernadett, mint azt többen tudhatjátok. Nem kenyerem a politizálás, nem szoktam ilyen témákban a hangomat hallatni, nem is nagyon van kinek, de most már nem tudom szó nélkül hagyni a dolgokat. Én sem. 

  Gondolom, mindenki hallott az elmúlt pár na tüntetéseiről, még ha nem is a közmédiából (mert ha jól tudom, összesen egy percet szántak a megmozdulásokra), hanem facebook posztokból, internetes hírportálokról. Én nem voltam kint, és ezt, valahogy szégyellem. Ott kellett volna lennem Budapesten, vagy legalább azon, amit tegnap szerveztek Pécsett, ami azért mégiscsak három órával közelebb van, mint Budapest. De nem mertem, mert féltem. Féltem, hogy elragad a hév, és kitör belőlem az a bizonyos, április nyolcadika óta érődő düh, keserűség és csalódottság, amiről tudom, hogy ott van bennem. Féltem, hogy bekerülök a rendőrségi adatbázisba, és ezért elbúcsúzhatok attól, amit a célomnak tekintek, a tanári pályától. Egyszerűen csak féltem, hogy annyi a jövőmnek. 

  De realizálnom kellett magamban, hogy ha így folytatódik, ami ebben az országban megy, akkor aztán teljesen mindegy, hogy van-e a bűnlajstromomon valami, vagy sem, ugyanis, ha a helyzet még ennél is rosszabb lesz, eltűnök innen. Elmegyek Franciaországba, vagy Kanadába, vagy valahova, ahol tudok valamit kezdeni a nyelvtudásommal, esetleg Angliába, hiszen ott milyen sok a magyar. Vagy valahova, csak ne kelljen itt leélnem az életemet. 

  De én szeretem a hazámat. Szeretem ezt az országot, szeretem a nyelvünket, és lehet bármilyen furcsa, valamilyen szinten büszke vagyok a történelmünkre. '48-ra, '56-ra, arra, hogy amikor kellett, és amikor elege lett az embereknek az elnyomásból, felálltak. Kiálltak magukért, mert nem tetszett nekik a rendszer, nem tetszett, hogy olyanok döntenek helyettük életbe vágó dolgokról, akik meg sem hallgatják, mit akarnak, csak azt nézik, hogy nekik mi a jó. 

  Hová tűnt belőlünk ez a magyar mentalitás? Nem az, hogy csendben tűrünk, amíg elbasszák az életünket, hanem hogy kiállunk magunkért, és kitörünk a minket szorító béklyókból? 

  Vannak, akik ezt már elkezdték. Akik kimennek a tüntetésekre, akik kiállnak a kényszerből ott lévő rendőrök elé. Nem azok, akik kommenthuszárkodnak, mert azt hiszik, nem lesz ebből semmi. Ha így állunk hozzá, tényleg nem is lesz. De ha mindenki, aki csak a számítógép mögül osztja az észt, igenis kimenne az utcára, hogy megmutassák, hogy „Veletek vagyunk” és hogy „Többé nem engedjük”, akkor igenis van értelme. 

  Samu Bernadett vagyok, tizenkilenc éves. És ott leszek a következő tüntetésen, amire lehetőségem lesz elmenni. Ugyan az anyagiak nincsenek meg, hogy Budapesten tüntessek, de a következő, környékbeli megmozduláson biztosan ott leszek. Mert muszáj. Mert mindenkinek muszáj lenne.

[CHANBAEK] Ajándék Kai módra

– Tudod, a titkok azért vannak, hogy megtartsák őket, nem azért, hogy kikotyogd azoknak, akiknek főleg nem kéne tudnia róla – sziszegem Jongin arcába dühösen, majd folytatom az idegesen fel-alá járkálást. Ha tényleg elmondta Baekhyunnak, nekem annyi, még a barátságunkról is lemondhatok, ami legalább eddig megvolt.

– Sajnálom, jó? – kiált rám kétségbeesetten. – Egy szóval sem mondtad, hogy ne mondjam el senkinek! Azt hittem, nem ártok vele, ha megbeszélem Sehunnal, honnét tudhattam volna, hogy meghallja?

– Mond neked az a szó valamit, hogy titok? – kérdezem, ezúttal már ordibálva, mire elhagyja a szobát. A menekülés mindig is jól ment neki a kínos dolgok elől. Nem bírom türtőztetni magam, hozzávágom az egyik vázát a falhoz feszültségemben, ami így apró darabokra törik, majd a kabátomat magamra kapva, és a telefonomat zsebre téve elhagyom a srácokkal közös lakásunkat, hogy kiszellőztethessem egy kicsit a fejemet.

December közepére érkezve már minden tele van a karácsonnyal, giccses díszítések, és idegesítő zene szól mindenhonnan. Ki nem állhatom ezt az ünnepet, nagyon régóta nem arról szól, amiről kéne. A szeretet helyét felváltották a minél drágább ajándékok, az otthoni, anyu által sütött süteményeket a bolti tésztás desszertek, vagy száraz kekszek. A hangulatot már csak nem odaillő dalokkal próbálják az emberek megteremteni, és valójában saját magukat vezetik meg azzal, hogy ennyi időt fordítanak erre a teljesen felesleges három napra.

Pont ezért nem is terveztem bármit is venni a srácoknak. Megbeszéltük a bandával, hogy nem díszítünk fát, nem foglalkozunk az ünneppel, egyszerűen csak egy-egy pohár jó minőségű pezsgővel köszöntjük Jézus születésének napját. Bár tény, hogy Lay nem tölti velünk ezt az időt, de ettől függetlenül is, kevés lesz nyolcunkra egy üveg, így végül egy italbolt előtt elhaladva veszem a bátorságot, hogy még kettőt a készlethez csapjak.

Hosszú sétám közben kezd szállingózni a hó, ezzel véglegesen megteremtve a karácsonyi hangulatot. Baekhyun valószínűleg látni sem akar, haragszik rám, sőt, lehet, hogy teljesen megutált. Elvégre ki ne gyűlölné a legjobb barátját, akiről kiderül, hogy szerelmes belé? Ez a legnagyobb indokom, hogy miért nem akarok visszamenni. Természetesen, emellett ott van az is, hogy nem akarom látni Kait, miután ennyire elbaszott mindent, és nem akarok a többiek kérdő és sajnálkozó szemeinek kereszttüzében végigvonulni a lakáson, a... Baekhyunnal közös szobába. Picsába, hogy erre nem gondoltam.

Előveszem a telefonom, hogy a nővérem számára nyomva a képernyőn azonnal kicsöngjön.

– Szia, Yoora – szólok bele kissé félénken, próbálva leplezni a könyörgést és az enyhe dühöt.

– Szia Channie. Mi a helyzet, mi a baj? – kérdezi, és érzem, hogy átlátott rajtam. Ez mindig is így volt, ha hozzá fordultam valamiért, már a hangomból tudta, ha baj volt. Annyira kedves, és gondoskodó volt velem egészen születésem óta, még akkor is, amikor megtudta, hogy a férfiakhoz vonzódom...

– Tölthetném nálatok az éjszakát? – kérem, kínosan a tarkómat vakargatva. Kellemetlenül érzem magam, amiért ilyen szívességet kérek, így inkább megmagyarázom neki a dolgot. – Baekhyun megtudta.

– Úristen, Chan, jól vagy? Persze, hogy jöhetsz hozzánk, tudod, hogy bármikor szívesen látunk. – Annyira megmelengeti a szívemet, amikor vele beszélgetek. Ha vele vagyok, minden olyan egyszerű és jó. Mint otthon.

A nővérem társasága felmelegít, elpárologtatja a dühömet Jongin iránt, és valahogy egy rövid időre az indokolatlannak tűnő aggódásomat is megszünteti azzal kapcsolatban, hogy mi lesz Baekhyunnal. Kiönthetem neki a szívemet, bármiről is legyen szó, ő megért. A hallgatása már magában többet jelent, mint az összes vigasztaló vagy csitító szó, amit bárki mástól kaphatnék.

– Biztos vagyok benne, hogy akármit is hallott Baek, nem neheztel rád. Hiszen nem olyannak ismerem, sőt, szerintem te sem. Meg tudjátok ezt beszélni, amikor eljön az idő. Aztán ki tudja, azok után, amiket elmondtál, lehet, hogy ő is szeret téged – simítja tenyerét a kézfejemre elnézően mosolyogva.

Igaza lehet. Sőt, általában igaza van. Egyszerűen csak a rettegés, hogy elveszíthetem a legjobb barátomat, ha csak rá gondolok, a földhöz szegez.

– Holnapután egyébként is szenteste. Menj oda hozzá, és mondd el neki. Jobb, ha a te szádból hallja, mintha másoktól – mondja még, majd feláll, és elindul lefeküdni, egyedül hagyva engem a gondolataimmal. Hiába, tudja, hogy mikor mire van szükségem.

Igen, el kell mondanom neki, ez biztos. Együtt dolgozunk, ez nem maradhat megbeszéletlenül, még véletlenül sem, mert csak felesleges veszekedéseket és feszültséget szítana az egész csapatban. Ráadásul ez kettőnk ügye, nem Kaitól kellett volna megtudnia.

Biztos, hogy ezért haragszik, hogy nem tőlem tudta meg, mint mindig, amikor valamit először másnak mondok el, nem neki. Ilyenkor mindig iszonyat dühös, kiakad, és napokig nem beszél velem... Azt hiszem, tényleg az lesz a legjobb, ha huszonnegyedikéig itt maradok Yooránál.

Az idő nagyon gyorsan telik, főleg, ha a testvérével tölti az ember. Meghívtam vacsorázni egy étterembe, de felismertek, még a sapka és az öltözet ellenére is, így az egész esténk káoszba fulladt, másnap pedig már jöttem is el. Most pedig itt állok, egy virágbolt előtt, és nem tudom eldönteni, vajon illik-e ilyen esetben virágot vinni, és ha igen, milyet. Meg egyébként is, mi van, ha valaki észrevesz, és lefotóz a csokorral? Iszonyat kínos helyzetbe kerülnék.

Így maradtam a csokinál, mint ajándék. Baeknál az amúgy is mindig beválik, így bármikor ki lehet engesztelni, akármilyen dühös is.

A lakás ajtaján belépve meglepődve fogadom a teljes némaságot, mint régi ismerőst. Utoljára akkor volt ilyen, nos... Miután Luhan, Tao és Kris is itt hagytak minket, elvitték a cuccaikat, ezzel is csak ürességet hagyva maguk után. Viszont, legnagyobb döbbenetemre, annak ellenére, hogy úgy döntöttünk, nem díszítünk, egy aranyban és vörösben pompázó karácsonyfa virít a nappali közepén.

– Áh, szia Chan – lép ki a konyhából Baekhyun, egy bögrével a kezében. Meg sem próbálkozik a mosollyal, látszik az arcán, hogy feszült, szemeit ide-oda járatja a fa és köztem.

– Szia, Baek. Hogy vagy? – kérdezem, miközben megszabadulok a sálamtól, a cipőmtől és a kabátomtól. Próbálom minél tovább húzni a folyamatot, legalább addig sem kell ránéznem. Azonban nem válaszol, így egy pillantást vetve rá, észreveszem, hogy engem mustrál. Vizsgálódóan, mintha még sosem látott volna.

– Forró csokit? – nyújtja felém a bögrét, direkt kerülve a válaszadást. Egy hosszú lépéssel eljutok hozzá, hogy elfogadjam az ajánlatát, és az immár üres kezébe nyomjam a tábla étcsokoládét.

– Bocsánatkérés – magyarázom, értetlen tekintete láttán. – Amiért nem tőlem tudtad meg, és amiért így eltűntem majdnem három napra.

– Mit kellett volna tőled megtudnom? – kérdezi zavarodottan, láthatóan elvesztette fonalat, és most már én sem értek semmit. De hát Kai azt mondta... – Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért egy ilyen undorító emberrel kell egy szobában laknod, aki nem tud parancsolni az érzéseinek, és... – hadarja, a szemeiben pedig mintha könnyek látszanának. Most már végképp fogalmam sincs, mi folyik itt.

– Baekhyun, te miről beszélsz?

– Nem mondta el Jongin, hogy én... Szerelmes vagyok beléd? – mered rám csodálkozva, mire nekem is elkerekednek a szemeim, majd iszonyatos nevetésben török ki. Láthatólag nem érti, mi okozza a jókedvemet, így próbálom csillapítani magamat, és elmagyarázni.

– Kai nagyon átcseszett minket – jelentem ki, amint legalább egy kicsit kapok levegőt. – Nekem azt mondta, hogy véletlenül meghallottad tőle, hogy szerelmes vagyok beléd. Neked pedig – mutatok rá. – Ezek szerint azt mondta, hogy elmondta nekem.

Leesett neki. És nagyon nagyot koppant ráadásul, ugyanis egyik pillanatról a másikra iszonyatosan vörössé válik az arca dühében.

– KIM JONGIN – üvölti, ahogy elindul Sehunék szobája felé. Látom, ahogy bevágja az ajtót, de én valahogy nem tudok haragudni a srácra. Kész szenvedés lehetett végignézni a hülyeségeinket, ahogy kerülgettük egymást, mint a forró kását. Ez volt a karácsonyi ajándéka számunkra.

De azért jól esett látni azt a pofont, amit Baekhyun lekevert a csupa izom, félmeztelen srácnak. Mert jogos volt.

– Szóval akkor... Kölcsönös? – kérdezem, ezúttal már a saját szobánkban, magamhoz ölelve a kis pöttömöt, ő pedig válaszként csak hümmög a vállamba. Érzem, ahogy a megkönnyebbülés könnyei elárasztják a pulóveremet, de nem bánom. Csókot nyomok a feje búbjára, hogy érezze, itt vagyok neki, majd felnézek a plafonra. Egyenesen az ott pompázó fagyöngyre.

[CHANBAEK] Rideg nyárutó

– Tudod, Baekhyun...

Az őszi levelek sárgásan hullanak alá a még zöld avarba, miközben kéz a kézben sétálgatunk. Már semmi sem ugyanaz. Mintha a haldokló természettel a mi érzéseink is kezdenének alábbhagyni. A kezdeti lángoló tűz először parázzsá szelídült, ahogy augusztusból szépen lassan átbandukolt szeptemberbe, aztán már csak a füst maradt, mikorra októberbe értünk. És most itt vagyunk, november elején, ahol egyedül a megszokás tart össze bennünket, semmi más, és a remény, hogy a másik által megszabadulhatunk a saját nyomorunktól.

Félnünk kéne. Félni az elítélő tekintetektől, a bántalmazástól, amit eddig szinte mindig megkaptunk, amikor kimutattuk: mi egy pár vagyunk. Ezúttal azonban nincs a környéken senki, a csípős, hideg szél miatt mindenki inkább az otthon melegét élvezi. Kivéve mi, akiket szoros emlékek fűznek a cudar időjáráshoz.

Rettegnünk kéne. Attól, hogy mi lesz velünk a másik nélkül, ha már elegünk lesz az állandó szélmalomharcból, hogy meggyőzzük egymást a saját igazunkról. Másról sem szól már a kapcsolatunk, csak a vitákról, vagy a kínos, néma csendekről, amit ajándékul nyújtunk egymásnak egy-egy hangos szóváltás után.

– Tudod, Baekhyun... – kezdek bele ismét abba, ami az előbb is reménytelennek bizonyult. Nem tudom kimondani, amit akarok, bár ez korábban sosem okozott nehézséget. Mégis, most mintha perzselnék a szavak a nyelvemet, egyszerre akarnak kitörni, és még odabenn maradni, érlelődni, átfogalmazódni. – Én tényleg szerettelek. Azt hittem, meg tudjuk oldani, és...

Megszorítja a kezem, úgy, hogy fájjon. Jelzi, hogy ne mondjam tovább. Nem akarja még hallani. Még nem jött el az idő. Talán még megoldhatjuk.

– Chanyeol, én... Szeretlek – leheli a fagyos levegőbe az eddig alig hallott szót, ezzel felolvasztva az én akarattal megfagyasztott szívemet. A görcsös ragaszkodása, hogy ne engedjem el a kezét, meggyőz engem is. Végül is, van még időnk. Egymásra, még jobban megismerni a másikat, kiküszöbölni a csorbákat.

Ráérünk. Amíg a tél tavaszba vált megint, a fák lehullatott leveleik helyett újat növesztenek, és az akkor már friss zöld avart nem a sárga, hanem a fehér és a rózsaszín uralja majd, az érzéseink pedig újjászületnek a másikban, hogy aztán soha ne kelljen elengednünk egymást.

Összefűzött kezeinket az ajkaimhoz emelem, és apró csókot nyomok makulátlan bőrére. Kettőnk kapcsát a zsebembe rejtem, ahogy ennek a furcsa nyárutónak az érzetét is. A szerelmünket.

[JENLISA] Nem megyek sehova

A világító csillagokat eltakarja a könnyű fátyolfelhő, amin még a Hold is csak erőlködve képes fényleni. A félhomályból egyedül a halványan égő dohány tűnik ki a kicsit vöröses színével. Talán ez az egyetlen dolog, ami jelzi, hogy ott vagyok. Hogy létezem.

Nem mintha nem lenne elég nyilvánvaló. Lélegzem, dobog a szívem, szinte látom magam előtt, ahogy a tüdőmbe jutó kátrány elfeketíti a szövetet, de nem különösképpen érdekel. Hiába üzemel ugyanis minden odabenn rendesen, ha nem élek.

Nem élek, mióta Ő itt hagyott. Az egyetlen, akit szerettem, az egyetlen, akiért megérte volna letenni a cigit, elkezdeni normálisan viselkedni, letenni az alkoholt... De őt is elüldöztem magamtól, ő pedig menekült, minél messzebb, ahol már nem kellett látnia a felesleges önpusztításomat.

Ő volt az egyetlen, aki látott, aki igazán észrevett, aki... Aki talán még szeretett is. Nem csak megjátszotta. Jennie volt számomra a család...

Leülök a hideg kőre, és várok. Hogy eltűnjenek a felhők, vagy hogy elkezdjen esni. Hogy felfázzak, vagy odafagyjak. Hogy visszatér-e vagy sem. Ugyanúgy várok, mint minden egyes rideg este, amikor a hőmérséklet fagypont alá kúszik, és amikor nem. A fákat virágok borítják, vagy éppen a leveleiktől szabadulnak meg a megújulás reményében.

Hirtelen megjelenik. Mint egy délibáb, a semmiből tűnik elő, az egyszerre sehonnan és mindenhonnan jövő fény megvilágítja az alakját, én pedig tökéletesen látom minden porcikáját. Tudtam, hogy visszajön. Tudtam, hogy nem hagy magamra, soha nem tenné, hiszen szeret engem. Hiszen én is szeretem őt.

– Te jó ég, Lisa, mégis mi a francot csinálsz itt? – kiált rám riadtan, de én csak mosolygok. A hópelyhek csak úgy csillognak a szemében. Vagy a szeme előtt? A barna sötét, a melegség egyre közelebb jön, és...

A szúrós klórszag és a vakító fehérség ébreszt. Vagy talán nem is ez, hanem az ablakon beáradó napfény. Minden homályos, nem tudom felmérni a körülményeket, de felülök. A kezemből kilógó cső visszahúz, de egyszerűen csak kihúzom magamból, nem törődve a takarót és a lepedőt beborító vércseppekkel. Kezdem visszanyerni a látásom, kezdek magamhoz térni. Kórház. Infúzió. A barna folt a fotelban mellettem pedig nem más, mint Ő. Jennie.

Nem álmodtam. Tényleg ő volt az. Tényleg visszajött. Most pedig ott alszik, nyugodtan, kisimult arccal, amilyennek utoljára talán a kapcsolatunk elején láttam. A mocorgásra viszont felriad, felnyitja a szemeit, és csodálkozva néz rám. Megdöbbenten.

– Nem szabadna felkelned, Lisa – mondja ki a nevemet lágyan. Nevetséges, de most, hogy hallom a hangját, megkönnyebbülök. Elerednek a könnyeim, arcomat a tenyerembe temetem. Ha álom is, soha nem akarok felébredni... – Szólok egy nővérnek, rendben? – A kissé csikorgó hang, amit a fotel ad ki, amikor feláll róla, megrémiszt, és a keze után kapok. Azzal a minimális erőmmel, amim van, megragadom, nem engedem el.

– Ne hagyj itt, Jennie... Nem hagyhatsz itt... – A saját, rekedt és erőtlen hangom megrémít, kétségbeesettnek érzem magam, a levegő nem jut el a tüdőmig, próbálok minél többet nyelni, a lélegzetvételeim egyre gyorsabbak és gyorsabbak, már nem bírom tovább. A könnyek csak úgy csorognak le az arcomon, ahogy átfut rajtam a gondolat:

Ismét elhagy... Magamra hagy, amikor a legnagyobb szükségem van rá, én pedig tehetetlen vagyok, nem tudom megállítani.

– Nem megyek sehova. Itt vagyok, Lisa. Nem megyek sehova...

[JENLISA] November közepén

Mindenki boldogan sétálgat a párjával, a családjával, izgatottan készülnek a karácsonyra, már így, november közepén is. Mindenhonnan a megszokott dallamok szólnak, és mintha a társadalom elvárná az emberektől, hogy boldogak legyenek. Hiszen ez a szeretet ünnepe.

Csak azokra nem gondolnak, akiknek nincs mit ünnepelniük. Akiknek nincs családjuk, nincs szerelmük, nincs semmijük. Egyedül a munka, a kifizetetlen számlák, és az üres lakás jelent állandóságot, és nem élnek, csak túlélnek.

Egyetlen embertől várom, hogy esetleg kapok egy sms-t, valamikor a jeles napok környékén, ahogy eddig minden évben, de tudom, hogy mint mindig, most is csalódnom kell majd. Marad a mikróban melegített instant leves és valami bűnrossz vígjáték, amíg nem kell dolgozni mennem. Akkor úgyis visszaáll majd minden a régi kerékvágásba.

Csak ülök a padon az utcán, és figyelem, ahogy mások örülnek az első hónak, ami bennem csupa fájó emléket ébreszt. Amikor Jennie még mellettem volt, és számomra is értéket hordozott ez a várakozással töltendő egy hónap. Az öröm az arcukon az én ajkaimra is keserű mosolyt húz, ahogy visszagondolok, mennyi minden másként lehetne, ha nem rontom el. Talán melegítené valaki a takarómat éjszakánként, és nem arra ébrednék, hogy homályos alakokat látok a sötétben, amik engem figyelnek, ahogy ő tette régen, amikor nem tudott aludni.

Merengésemből felocsúdva úgy döntök, betérek egy kávézóba. A sütőtökös latte az egyetlen, amit szeretek ebben a késő őszi időszakban. Ebbe az egy üzletbe nem költözik be idejekorán a giccses díszlet, pont ezért szerettünk mi egykor annyira idejárni. Itt mintha megállt volna az idő: a kis helyiség meleg színekkel díszítve otthonos hangulatot adott a jéggé fagyott szívemnek. Egy kis időre felidéződtek az emlékek, a keserűséget szomorú örömmé változtatva bennem.

A kávémmal melengetve a kezeimet beülök az ablak melletti kis fotelbe, figyelve a külvilágot, és akaratlanul is, mintha várakozás költözne a lelkembe. Nem tudom, mire, kire, de várok. A változásra, hogy ismét boldogan tekinthessek a karácsonyra. Hogy felolvadjon bennem a jég, ami olyan hideggé változtatott mindent körülöttem.

Sötétedik, már alig látom, mi folyik az utcán, és én még mindig ott ülök. Mintha csak a díszlet része lennék. Az italom rég kihűlt, de még a kezemben szorongatom, szinte tudomást sem véve magamról. Egy ismerős hang rángat ki ebből a már szinte transzhoz hasonlító állapotból.

– Te vagy az, Lisa? – Bátortalan kérdés, egy bátortalan lánytól. Mosolyom szélesre nyílik, ahogy felismerem benne a nőt, akire vártam.

– Szia, Jennie. Rég találkoztunk.

[JENLISA] Idegenek

Végigcirógatom Jennie meztelen derekát, miközben figyelem, ahogyan a kielégültségtől pihegve emelkedik és süllyed a mellkasa. Odahajolok, hogy szájon csókoljam, de elhúzódik, és már szedi is össze a cuccait. Nem szól hozzám, nem néz rám, felöltözik és kiviharzik a szobából. Mélyet sóhajtva hátradőlök az ágyon, és a cigarettásdobozt felvéve az éjjeliszekrényről rágyújtok. Lassan hagyom, hogy a füst simogatva végigszánkázzon a tüdőmön, majd kifújom a szürke felleget, hátha a szén-dioxiddal együtt a feszültség is távozik a tüdőmből.

Az együttléteink az utóbbi időben sokkal inkább tűnnek tehernek, mint élvezetnek. A kezdeti „szeretők” viszonyból egyre inkább idegenekké válunk. Persze, a kötöttségmentességet még a legelején leszögeztük mindketten. Csak szex, és más semmi, mégis, ahogy egyik pillanatról a másikra kilép a kissé meghitt légkörünkből, jéggé dermesztve azt, napról napra egyre jobban fáj.

Ha rákérdezek, miért csinálja, úgyis csak egy választ kapok: „Nem szeretjük egymást, csak kihasználjuk a másik testét. Idegenek vagyunk egymás számára, és csak a vágy köt össze minket, semmi más. Nem is képzelj bele többet.”

De nem tehetek róla, hogy vágyódom utána, a lelkét akarom látni, meg akarom ismerni. Mert igen, abban igaza van: nem vagyunk többek két ismeretlennél.

Kezembe veszem a telefonom, hogy a számát tárcsázzam, de megvárat, nem veszi fel azonnal, és ez idegessé tesz. Régen annyival többek voltunk egymásnak. Annyival többet számítottak az érzések, mint a kielégülés hajszolása...

– Mit akarsz, Lisa? – szólal meg rideg hangon, miután a várakozást jelző búgás elhal. Tudom, hogy nem akar beszélni velem, vagy a szükségesnél jobban kapcsolatba bonyolódni velem, én mégis erőltettem mindig. Mostanáig.

– Fejezzük be, Jennie – jelentem ki, nem kevésbé érzelemmentesen, mint ő. Nem akarok alulmaradni, megalázkodni, könyörögni neki, hogy maradjon, mert csak sokkal több fájdalmat okoznék, mint amennyit alapból el kell viselnem. – Nem akarom folytatni, belefáradtam. Ne hívj többet, ne keress, csak tegyünk úgy, mint akik nem ismerik egymást – magyarázom, és a hangomból kihallatszik a fásultság. Nem is próbálom elrejteni. A vonal túloldalán néma csend, nem válaszol, így amíg várok, beleszívok még egyet a cigimbe, mielőtt tövig égne.

– Rendben, ez nem lesz nehéz. – Szinte látom magam előtt, ahogy nemtörődömen vállat von. – Elvégre tényleg nem ismerjük egymást.

Bevitte a kegyelemdöfést. Nem tud anélkül véget vetni semminek, hogy ne az övé legyen az utolsó szó, de már megszoktam. És a fájdalmat is, ami ezzel jár...

[JENLISA] Szétfolyó gondolatok

A lepedőmmel babrálok, miközben a másik kezemben a telefont tartom a fülemhez. Hallgatom a hangod, szinte el is felejtek beszélni, egyszerűen csak elvarázsol, amit mondasz, ahogy mondod, szinte látlak magam előtt: ingerülten, vagy éppen vidáman, a jellegzetes arckifejezésed, az alakod, ahogy a feszültségtől megmerevednek a vállaid, ahogy ellazul az egész tested, mikor sikerül csak egy pillanatra is elvonnom a figyelmed arról, ami zavar. 

Talán észre sem veszed, hogyan érzek, sőt, tudom, hogy nem vagyok több egy egyszerű barátnál, akit már nagyon régóta ismersz, ezért még csak nem is gondolnál ennél többre. 

És őszintén, én sem tenném tönkre emiatt azt a már-már szinte testvéries viszont, ami kialakult közöttünk az évek során. Így „csak” a múzsám vagy, megihletsz, elveszed az eszem, és eszeveszettül vonz az ötlet, hogy megcsókoljalak.

– … és átölelt, érted? Átölelt. Mintha nem gyűlölne legalább annyira, mint én őt – háborodsz fel a telefonon keresztül, és valószínűleg a válaszomra várhatsz, de én elbambultam, belemélyedtem a gondolataimba, és totálisan elvesztettem a fonalat. – Lisa, itt vagy még? Lisa! – szólítsz a nevemen kétszer is, hátha erre felocsúdok, én pedig felkelek az eddig hasaló pozíciómból, hogy tényleg minden tekintetben neked szentelhessem a figyelmem.

– Itt vagyok, ne haragudj. Elkalandoztam – vallom be kicsit szégyenkezve, remélve, hogy hallod is ezt a hangomból, de valószínűleg hozzászoktál már, ugyanis bármiféle zokszó nélkül ismétled meg, amit mondtál.

Megint ugyanarról a srácról beszélsz, akivel olyan sok időt töltesz mostanában együtt, annak ellenére, hogy állításod szerint ki nem állhatod. Nem tudod, hogy mi a célja, hogy soha nem fog  úgy szeretni, ahogy megérdemelnéd, és ugyanúgy folytatod vele ezt a játszadozást. Nem veszed észre, hogy csak a testedet akarja kihasználni, azt a gyönyörű testet, ami egyszerre vonzza a nőket és a férfiakat, hogy nem értékeli a személyiségedet, hogy nem ismer... Mert mindez nem számít, amíg jól szórakoztok.

A megfelelő helyeken elhűlök kicsit, szörnyülködök a történteken, amit mesélsz, úgy csinálok, mintha nem éreznék irántad többet, mint barátság. Mintha nem...

Mintha nem lennék beléd szerelmes.

[JENLISA] Megoldjuk, amikor kell

Minden annyira könnyen megy, annyira egyszerű, amikor a közelében vagyok. Mintha a világ legvarázslatosabb dolgai történnének meg velem, pedig csupa átlagos dolgot csinálunk: tanulunk, főzünk, megpróbálja megértetni velem a logaritmust... Tőle mégis minden gyönyörűnek hat. Egy-egy pillanatban, mikor néma csend vesz minket körül, ő koncentrál, én pedig nézem a gyönyörű arcát, meggypiros ajkait, csak nagyon nehezen tudok ellenállni annak, hogy megcsókoljam.

Pedig nem vagyunk többek barátoknál, és ez így van rendjén. Ha másként nem is, legalább így mellette lehetek.

Beleszerettem. Minden apró porcikájába, és fogalmam sincs, mikor. Amikor nincs mellettem, hiányzik a jelenléte, amikor nem beszélünk, mindig azon gondolkozom, mit írjak, milyen témát dobjak fel. És persze, állandóan ott van bennem a félelem, hogy rámun.

Elvégre minden vagyok, csak izgalmas nem. A szociális életemet az interneten töltöm, négy barátom van összesen, nem járok bulizni... Az egyetlen, ami érdekes bennem, az a hobbim: a rap.

– Lisa, megjött Jennie. Nem is tudtam, hogy ma is tanultok – nyit be anya a szobámba, mögötte pedig látom feltűnni a legjobb barátom alakját. Azét a lányét, akibe lassan két éve szerelmes vagyok.
– Én sem – felelem őszintén, majd miután bezáródik az ajtó mögötte, kettesben maradunk. Csak ő és én.

Kíváncsi vagyok, mit akarhat. Korábban sosem jött el hozzám csak úgy, bármiféle értesítés nélkül, és a tekintete is idegen volt: mintha nagyon keményen agyalna valamin, és valahányszor rámnéz, az ábrázata gondterheltté válik.

– Hallgatunk egy kis zenét? – kérdezi, automatikusan a laptopomért nyúlva, de én lágyan tenyerére helyezve a kezem, elérem, hogy a szemembe nézzen.

– Mi a baj, Jennie? – Próbálok olvasni a szemeiből, ahogy máskor is teszem, de most elzárkózik előlem. Mintha nem akarná, hogy tudjak róla, mi zajlik a fejében, a szívében.

– Én... Ígérd meg, hogy nem utálsz meg, Lisa. Ígérd meg, és elmondok mindent – motyogja, és látom rajta, hogy fél. De nem tudom eldönteni, hogy tőlem, vagy a lehetőségtől, hogy bármi rosszat gondolnék róla.

– Tudod jól, hogy arra képtelen lennék. Legjobb barátok vagyunk, szinte már testvérek. – Ezt a szót szinte fizikailag fáj kiejtenem, de ha meg tudom nyugtatni, bármire képes vagyok. Csak bízzon bennem. Tartson maga mellett. Többre nincs is szükségem.

– Én... Van valaki, akit szeretek – hadarja el végül suttogva, éppen hogy csak meghallom a közöttünk ülő csendben.

Megáll bennem az ütő. Csak meredek az ölembe ejtett kezeimre, de valójában nem látom őket. Óráknak tűnő másodpercekig agyalok, a némaság, mint egy takaró a forró nyári napon, körbeölel bennünket, és, ismeretségünk óta most először, kínosnak hat az egész.

– És? – kérdezek rá végül kíváncsian, hátha megmagyarázza, miért kellene ezért neheztelnem rá. – Ez az a nagy titok, Jennie? – Tudom, hogy ő is érzékeli a gombócot a torkomban, hiszen olyan elfojtott a hangom, olyan visszafogott, de jelenleg nem tud zavarni. – Nem hagytál magamra, amikor coming outoltam neked, mellettem maradtál, mikor mindenki más kilépett az életemből. Hogy lenne jogom megutálni azért, ami teljesen emberi?

– Nem érted, Lisa – motyogja, szinte egy hang nélkül, és nem mer a szemembe nézni. Ezek szerint itt még nem fújt ki a dolog, még mindig van mit kimondania. Csendben várom, hogy összeszedje a bátorságát, majd egy nagy levegőt vesz, rámnéz, és kifújja azt. – Beléd vagyok szerelmes.

Egyszerre uralkodik el rajtam a félelem, a kétségbeesés és a boldogság valami furcsa kombinációja. Őt figyelem, elemzem, keresem rajta az átverés akár csak kis jelét is, de nem találom. Teljesen, halálosan komolyan beszél, annak ellenére, hogy pontosan tudja: ha bármiféle romantikus kapcsolatba bonyolódik velem bárki, emberi roncsként kerül ki a kezeim közül. Mert összetöröm, porig rombolom az énjét, és mindezt csupán a természetem miatt. Még különösebben jól sem esik az emberek darabokra zúzása, sőt, a valóságban nem is akarom megtenni.

– Nem – jelentem ki a tőlem telhető legnagyobb határozottsággal. Láthatóan nem lepődik meg a válaszomon, azonban tovább folytatom. – Nem arról van szó, hogy nem éreznék ugyanígy, már nagyon-nagyon régóta. De te is tudod, hogy nem vagyok a megfelelő ember számodra. Vagy bárki számára. Az egész világ úgy jár a legjobban, ha én egyedül öregszem meg... – magyaráznám, de belém fojtja a szót. Ajkai az enyémeket érintik, szemeit lehunyja, én pedig képtelen vagyok neki ellenállni.

Nem tart sokáig a csók, azonban minden ellenkezésem letöri, lebontja a falakat, amiket azért húztam fel magamban, hogy Jenniet védjem az érzéseimtől.

– Nem érdekel. Csak az számít, hogy szeretlek, és hogy te engem. A többit meg majd megoldjuk, amikor kell.

[CHEN] Káosz

Csillagok, a házból kiszűrődő fény.

A cigarettafüst láthatóvá válik a sötétben. Nem érzem úgy, hogy takargatnom kéne, pedig anya bent ül a konyhába, lát engem, ahogy újra és újra beleszívok a már alig égő csikkbe, igényelve a következő adag nikotint.

Nem félek tőle, hogy bárki észrevenne. Úgyis láthatatlan vagyok, vagy legalábbis, nem érdeklek senkit.

Tudod, sokat gondolkodtam mostanában. Ahogy bámulom a világos kis pontokat az égen, most is csak agyalok. Mikor fajult ide a világ? Mikor kezdett nem számítani semmi, mikor lett az önsajnáltatás divat?

Te is ugyanazt csinálod, mint a többiek... Ugyanolyan vagy.

És valamennyire én is. Menő dohányozni, siettetni a halált, hajszolni az adrenalint, mindezt divatos, márkás ruhákban, mutatva az elköltött pénz mennyiségét, ami még csak nem is a tiéd. Facebookon az "anyuci apuci eltart", mint munkahely még reális is, csak nem értem, erre miért büszke.

Csapongok, témák és sorok között, miközben félek leírni, ami ténylegesen a fejemben jár.

Vajon a halál könnyebb? Biztos, hogy az. Nem kell gürizni, nem kell elegett tenni az elcseszett gének okozta elcseszett elvárásoknak magaddal szemben, nem kell "normális" emberi kapcsolatokat kiépíteni, nem kell semmit, csak... Lenni.

Vajon fájna, ha nem fájna? Vajon lennék, ha már nem lennék? Van értelme annak, aminek nincs értelme?

Nem számít. Mert ettől a pillanattól már nem érdekel.

(Vagy mégis...)

[XIUCHEN] Elszálló feszültség

Kiabálnak. Már megint. A zárt ajtón keresztül is áthallatszik, és bár próbálom figyelmen kívül hagyni, nem megy, képtelen vagyok. Több, mint húsz év alatt már hozzászokhattam volna, hogy nem vagyunk a tipikus “boldog család”, akinek mindenki lát minket, mégis, minden egyes rossz szó újabb és újabb kést jelent a szívemben.

Pedig még csak nem is hozzám szólnak. A szurkálódó, maró megjegyzések nekem okozzák a legnagyobb fájdalmat, és ők ezt még csak nem is tudják. Vagy, lehet, hogy igen, csak nem érdekli őket.

A telefonomat elővéve max hangerőre állítom a kedvenc dalaimat, hátha így nem kell realizálnom, figyelemmel követnem az eseményeket, de a fejemben ugyanúgy ottmaradnak a gondolatok, a lelkemben az érzések.

Nem bírok ki többet negyed óránál, az eddigi fekvő helyzetemből felpattanva, cipőmet villámsebességgel felhúzva rontok ki a szobámból. Hirtelen nem hallok semmit, minden elnémult. Túl hangosan nyitottam volna az ajtót? Nem érdekel.

- Majd jövök - intek egyet gyorsan a két meglepett felnőtt felé, majd a házat is elhagyva kezdek bóklászni a város ismerős utcáin.

Nem lakunk itt olyan régóta, de eleget sétáltam már így az éjszakában, hogy ne vesszek el. Talán ez az egyetlen olyan dolog, ami megnyugtat: a zaj, hogy egyfolytában autók száguldoznak az utakon, a karaoke-bárokból kiszűrődő zene, a részeg korombeliek kiabálása. Hogy eltűnhetek a tömegben, csak egy vagyok a sok ember közül, hogy senki nem tudja, mi zajlik le bennem valójában.

- Chen? - hallom meg a nevem a hátam mögül, mire megtorpanok. Ki merészeli megzavarni a nyugodt időmet? A hang ismerős, mégsem tudom, ki lehet az. Valószínűleg egy haver a suliból, vagy lehet, hogy valaki Busanból, akit már régen elfelejtettem.

Továbbmegyek, anélkül, hogy hátrafordulnék. Megismétli a nevemet, de ezúttal már meg sem állok, csak elveszek a tömegben, nehogy véletlenül megtaláljon. Egyedül akarok lenni.

A mostani kóborlásom ismét ugyanott fejeződik be, ahol az összes többi: egy épület tetején, a teljesen sötét eget bámulva. Itt nem látszódnak a csillagok, nem úgy, mint otthon, és ez egyszerre frusztrál és nyugtat meg. Mikor abban a városban éjjel felnéztem az égre, olyan volt, mintha figyelnének. Mintha az Isten, a Sors, vagy tudja az ég, ki van ott fenn, le sem venné rólam a szemét, és ez egy kicsit biztonságot nyújtott, ugyanakkor iszonyatosan zavart is. De mióta elköltöztünk, mintha az óvó tekintet tulajdonosa úgy döntött volna: “Felnőttél, járd a saját utadat. Innentől nem segíthetek.”

Igazából, lehet, hogy hülyeség az egész, és nincs semmilyen teremtő, vagy kontrolláló másik világ. Sőt, ha belegondolok, elég reális, hogy egyszerűen csak az emberiség nem érdemli meg, hogy figyeljenek rájuk. Miért is érdemelné? A saját fajtánk mellett az összes többit is elpusztítjuk, feléljük a Földet, mintha minden a miénk lenne, pedig nem.

- Chen, te vagy az? - Ismét ugyanaz a hang, ismét a hátam mögül. Még mindig ismerős, de még mindig nem tudom, ki szólíthat a nevemen. Ezúttal megfordulok, úgysincs hova menekülnöm. - Én vagyok az, Xiumin. Tudod, akit tizedikben visszautasítottál.

Áh, szóval Xiumin az. És engem ennek miért kéne érdekelnie?

Unott tekintetemmel az övét keresem, hogy lássa, mennyire hidegen hagy a kiléte. Most már háttal ülök a városnak, egyenesen a srác felé fordulva, hogy láthassam a reakcióit.

- Mit akarsz? - kérdezem, annak a legkisebb jele nélkül, hogy foglalkoztatna is a dolog. - Ha idegesíteni jöttél, már mehetsz is el.

- Igazából… Csak megláttalak, és azt gondoltam, köszönök. Tudod, így, hogy ennyi idő után találkozunk, ez biztos az istenek műve. Ők akarták, hogy elmondjam, még mindig szeretlek, és… - Mosolyra húzom a szám. Ez nem az a kedves gesztus, amivel azokat az embereket tüntetjük ki, akiket szeretünk. Nem, ez a megalázó, szánalmat mutató arckifejezés, hogy pontosan láthassa, mennyire hidegen hagynak a dolgai.

- És? Szeretsz? Na ne nevettess. Nincs olyan dolog, hogy szerelem. Van ragaszkodás, függés, vonzódás, vágy, de szerelem nincs - vágom az arcába a tényeket, és hanyatt dőlök a párkányszerű földön, ami elválaszt a mélységtől.

- De… Én… - dadogja, én pedig elnevetem magam. Könyörgöm, csak kopjon már le…

- De? Te? - kérdezek vissza, ismét felülve. - Tudod mit? Ha annyira szeretsz, mint ahogy mondod, már évek óta… Akkor ugorj le. Gyere ide, és ugorj le velem. - Felállva egészen az épület tetejének széléig sétálok, és hátrapillantva várom a reakcióját. Nagyot nyel, de odajön mellém. Nos, bátorsága legalább van, ha esze nincs is.

Kezemet a hátára simítom, bátorítóan rámosolygok, amit félve viszonoz. Látom a szemén, hogy retteg. Lökök rajta egyet, ő pedig csak zuhan, zuhan és csak zuhan a mélybe.

A feszültségem pedig vele együtt szállt el.

[XIUCHEN] Farkasálom - Harmadik fejezet: "Mivé tesz ez téged, ha nem gyilkossá?"

„Gyönyörű arc, akárha csak egy angyalé lenne. Rettegve pillant le rám, tudja, hogy én vagyok az, aki elhozza számára a halált. Óvatosan hátrál, mintha ezzel megakadályozhatna, mintha így nem kapnám el.

A szemem sarkában látom, ahogy a szarvas mozdulatlanul figyel minket. Nem különösképpen zavartatja magát, tulajdonképpen csak... Szemlélődik.

Nem veszem le a tekintetem az áldozatomról, abban a pillanatban, ahogy ő megmozdul, hogy elfusson, utánaugrok. A perifériámon megpillantom, ahogy a közönségünk megfeszül, de nem foglalkozom vele, az ember torkának ugrom, marcangolni kezdem.

Mindent beterít a vér fémes illata, én pedig megvadulva tépek ki egyre nagyobb és nagyobb húscafatokat. Már az egyik kéznek a csontját rágom, mikor óvatosan odalépked mellém az eddig csendben minket fürkésző állat.

Lehajol az egyik vértócsához, majd mélyen a szemembe nézve, lefetyelni kezd. A növényevő szarvas… Embervért iszik.”

Kétségbeesetten, remegve állok az immár betemetett sír előtt. Kezeim egyszerre vörösek és barnák, nekem pedig újra és újra csak egyetlen gondolat jár a fejemben: Megöltem valakit.

Reszketve hátrálok el, majd kezdek rohanni az autóm felé. A bűntudat és a kielégültség egyszerre mardos, belső énem, amely eddig a lelkiismeretem jelentette, most gyilkosságra sarkall, és az, aki ebben a pillanatban én vagyok, retteg attól, amit tett.

Nem tudom hová mehetnék, kezem automatikusan a már megszokott utakra vezet. Így lyukadok ki, bármiféle gondolkodás nélkül Dongwook házánál. Keresem a kulcsaimat, de rá kell jönnöm, hogy már nem itt lakom.

Becsöngetek, miközben paranoiásan körbe-körbe tekintgetek, lát-e valaki, annak ellenére, hogy ennek elég kicsi a valószínűsége. Hajnali négy van, ráadásul szombat, épeszű ember ilyenkor még alszik.

Ismét rányomok a gombra, de ezúttal már meg is hallom az álmos reakciót a kaputelefonban.

– Ki az? – kérdezi, én pedig színtelen, szinte már könyörgő hanggal felelek:

– Jongdae vagyok. Bemehetek? – A sírás kerülget, és gondolom, ezt hallja is rajtam, ugyanis azonnal nyitja a kaput, hogy beengedjen. Nem tudom levenni a tekintetem a vértől és sártól vörösesbarna kezeimről, és amint ő is meglát engem, megretten.

– Mi történt? Megsérültél? – ragadja meg a vállaim finoman, attól félve, hogy esetleg fájdalmat okozhat. Nem merek a szemébe nézni, rettegek, hogy észreveszi azt a kettősséget, azt a vihart, ami bennem dúl, rombol.

– Én… Én… Megöltem valakit – suttogom reszketeg hangon, és szinte érzem, ahogy megfagy az ereiben a vér. Kézfeje kissé megdermed, erősen szorít rá a pulcsimra, talán ezzel is kifejezve a megdöbbenését. Vagy inkább a félelmet és a rettegést, ami már abban a pillanatban elkapja, ahogy végigpillant a vértől és nedves földtől ragacsos ruházatomon.

– Gyere be, és vetkőzz le. Elégetem a ruháidat. – Igyekszik összeszedni magát, nagyon látszik rajta a próbálkozás, mégis nyilvánvaló, hogy jár az agya a történteken. És valószínűleg rajtam is. – A holttest?

– A temetőben, egy sírban. – A hangom már kezd visszaállni a normálisra, és sokkal inkább uralkodik el rajtam az általában jellemző logikus, szinte már érzéketlen gondolkodásmód, mintsem ezt a helyzetből adódóan megengedhetném magamnak.

– Hogy mi? – torpan meg ismét, ezzel is jelezve, hogy mondandómmal ismételten sokkoltam. – Te komolyan eltemettél egy friss hullát egy régi mellé?

– Így nem találják meg – vonok vállat egyszerűen, ezzel mintegy meg is magyarázva a tettemet.

Ezek után eleget teszek a kérésének, és megszabadulok a mocskos melegítő-szettemtől, majd a volt szobámba vonulva kapok elő egy itt hagyott nadrágot és pólót, hogy elmenjek zuhanyozni.

A fürdőszobai tükörbe pillantva mintha nem is a saját arcom nézne rám vissza. Ez más: őrült, gonosz, rideg. Az idegen szemeiből szinte süt a vágy a gyilkolásra, és kénytelen vagyok ráeszmélni: ez vagyok én. Egy hidegvérű gyilkos, az álmaimban látott, magányos farkas.

Egyáltalán nem érzek bűntudatot, csak valami furcsa élvezetet. Mintha elemi szükségletem lenne az ölés, amit végre, egy rövid időre sikerült kielégítenem. De ez nem elég, újra és újra meg kell majd tennem, mert ettől a ponttól már nincs többé megállás. Az első után mindig jön a második, a harmadik, majd végül a sokadik, amíg meg nem állítanak.

A bőrömön már megszáradt a sötét színű keverék, ezzel még jobban kifejezve a belül tomboló sötét énemet.

Tudom, hogy nem vagyok jó. Tudom, hogy az emberek nagy része rettegne tőlem, ha tudnák, hogyan gondolkodom, ha tudnák, mit tettem, ugyanúgy, ahogy a saját nagybátyám, Dongwook is retteg tőlem.

A zuhanykabinból kilépve, immáron egy felfrissült, normális ember néz vissza rám, mintha az elmúlt pár óra meg sem történt volna. Felöltözöm, hogy az udvaron találkozhassak a bácsikámmal, de amíg odaérek, ki kell agyalnom valamit, hogy miért tettem. Igyekszem bűnbánó arcot mutatni felé, lehajtott fejjel baktatok az immár csak pislákoló tűz felé, ezzel is kifejezve, hogy szánom-bánom a dolgokat.

Nyilván, vagy elhiszi, vagy nem, és ez az ötven százalékos esély kissé elbizonytalanít a dolgokban.

Mit fogok tenni, ha feljelent a rendőrségen? Bár… Nem tenné. Egy család vagyunk, és a családtagok nem bántják a másikat. De ha mégis…

Egy pillanatra megtorpanok, ahogy felvetődik bennem, hogy őt is megölöm. Mikor váltam én ilyenné? Mikor vetődött fel bennem akár csak egy pillanatra is, hogy bántom őt?

Valld be, Jongdae… Már egészen kicsi korodtól foglalkoztat a kérdés, milyen lehet meggyilkolni a saját véredet, az embereket, akik közel állnak hozzád. Az író benned nem nyugszik, tapasztalatra szomjazik. Add meg neki!

Mintha a szerepek bennem pillanatról pillanatra felcserélődnének. Egyik percben még én én vagyok, a következőben eluralkodik rajtam a vérszomjas belső alak, a farkas, akinek egyetlen célja van: az ölés.

Megállok a kertre nyíló üvegajtóban, és némán figyelem, mit csinál. Úgy tűnik, mintha habozna, ahogy meredten nézi a kezében tartott melegítő-szettet. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, de talán nem is akarom tudni. Ugyanis, még ha csak meg is fordul a gondolatai között, hogy felad, máris potenciális veszélyforrásnak számít.

– Mit csinálsz? – szólalok meg végül fennhangon, mire hirtelen rémületében elejti a ruhákat, egyenesen a tűzbe. Itt a vége. Innentől bűnrészesnek számít. Ha a mélybe húz, magammal rántom őt is.

– Minek tűnik? Mentem a bőröd – morogja kissé kelletlenül, de tudom, hogy semmi rosszindulat nincs benne, sokkal inkább a félelem beszél belőle.

Mert fél tőlem, ez elég egyértelmű. Az egyik lába mindig az ellenkező irányba áll, szóval menekülne, a tekintete zavaros, és a szeme sarkából engem figyel, még ha nem is néz egyenesen rám.

– Nem foglak bántani – nyugtatom meg, de kissé zavarba ejt, hogy ezt ki kell mondanom. – Nem vagyok gyilkos.

A legnagyobb hazugság, ami valaha kijöhetett a szádon. Hiszen nem önvédelemből ölted meg Luhant, csupán kíváncsiságból. Mivé tesz ez téged, ha nem gyilkossá, Jongdae?

– Mondd csak, Dae… Nem gondoltál rá, hogy felkeress egy szakembert? – Hangja kissé félénken vág át a sötétségen, amit még a tűz pirosas fénye sem képes megtörni. Testem megmerevedik, ahogy eljut az agyamig a kérdése, majd hangosan felkacagok. Kissé hisztérikusan, kissé őrülten, mint aki tényleg jól szórakozik a másikon.

– Ezt te se gondoltad komolyan, bácsikám. Onnét számomra két lehetséges út vezet ki: az egyik a zártosztályra, a másik a börtönbe. Mondd csak, ennyire el akarsz különíteni a világtól? – kérdezem, még mindig nevetve az abszurd ötleten. – Tudod mit? Én elmentem. Köszönöm a segítséget, bár nem is értem, miért ide jöttem először…

Hátat fordítva neki hagyom el az udvart, de az üvegajtóban még megtorpanok, ahogy utánam szól.

– Azt legalább elárulod, miért tetted?

Pár pillanatig csendben álldogálok, fontolgatom, milyen választ adjak, hazudjak-e, vagy sem.

– Mert ehhez volt kedvem – vonok vállat végül, otthagyva őt a gondolataival.

A lakásba belépve tömény fűszag csapja meg az orromat. Ahogy egyre beljebb kerülök, egészen pontosan a nappaliban, meglátom, ahogy vagy heten ott fekszenek, különböző pózokban, és egyikőjüknél még azt is pontosan meg tudnám mondani, hol fog iszonyatosan fájni a háta, amikor felkel.

Fogalmam sincs, mit kezdjek velük, de tekintve, hogy még csak hajnali öt múlt, nem áll szándékomban felébreszteni őket. Így inkább a szobámhoz tartozó fürdő felé veszem az irányt, hogy még egyszer lefürödjek, valamint fogat mossak lefekvés előtt.

Hetek óta először úgy kelek fel, hogy nem álmodtam semmit, vagy legalábbis nem emlékszem rá. Kipihenten, az eddig elmaradhatatlan fejfájás nélkül ülök fel az ágyamban, és zavartan gondolom végig az elmúlt éjszakát.

Megöltem Luhant. Igen, többször is hasba szúrtam, megvártam, amíg kivérzik, majd eltemettem egy ismeretlen sírjába. Még azt a tiszteletet sem adtam meg neki, hogy legalább a világnak megmutassam, milyen gyönyörű is valójában a halottsápadt bőrét színező vére.

Megmosom az arcom, hogy kicsit magamhoz térhessek, majd ahogy a kusza, kissé nedves hajammal belenézek a tükörbe, nem látok mást, csak egy… Szörnyeteget.

Rápillantok az órára, még csak fél tíz múlott. Mégis, talán pont itt az ideje felkeltenem a kint alvó drogos bandát. Így hát, ezen elhatározásomtól vezérelve, miután bekapcsolom a laptopom a dolgozószobában, a nappaliban megpróbálom felébreszteni először Minseokot, majd a többieket, de miután egyikük sem reagál, drasztikusabb módszerekhez folyamodok. Ilyenkor áldom magam, hogy még a beköltözéskor kidobattam azt az ocsmány szőnyeget a dohányzóasztal alól, mert különben most kellene vesződnöm vele. A tál hideg víz így egyszerűen csak a műanyagpadlóra fröccsen, nem issza bele magát a durva vászonba.

– Mi a fasz? – ordít fel Xiu, ahogy a jéghideg folyadék az arcát éri, és eláztatja a haját.

– Ezt én is kérdezhetném – pillantok rá ridegen. – Lefektettünk szabályokat, amikor beköltöztem ide, rémlik? Példának okáért, nincs fű, kokó, marihuána, vagy bármilyen illegális tudatmódosító-fogyasztás ebben a lakásban – sziszegem az arcába, de láthatóan még nincs eléggé magánál ahhoz, hogy fel is fogja amit mondok. A kezébe nyomom a fehér tálkát, majd hátat fordítok neki, hogy végre nekiállhassak írni. – Keltsd fel ezt a rakás drogos szerencsétlent, és tüntesd el őket innen. Mielőtt olyat teszek, amit én magam is megbánok később.

A hangokból ítélve engedelmeskedik nekem, ugyanis nem sokkal később az övéhez hasonló dühös ordításokat hallok meg újra és újra tompán, az ajtó túloldaláról, majd végül minden elcsendesedik. Én pedig nyugodtan vethetem bele magam ismét az új könyvem részleteibe.

„ – Emlékszel az első gyilkosságodra, Ren? – kérdezi Dongho, aki úgy látszik, meg van győződve róla, hogy még mindig a másik személyiségem vagyok. Információra éhesen hajol felém, mintha csak egy cinkostársával beszélgetne, vagy sokkal inkább, mint egy… mesterrel.

A dilemmám felőröl belülről: játsszak szerepet, vagy valljam be, hogy én én vagyok? Azonban az emlékképek, mintha csak én éltem volna át őket, szinte leperegnek a szemem előtt, az összes halál, amelyet az ő kezei okoztak, most már az én lelkemen szárad.

– Igen – felelem színtelen hangon, hátradőlve a kanapén, ujjaimat összekulcsolva az ölemben. Amikor a pengém először kóstolt vért… Az adrenalin, ami elöntötte az ereimet… Az izgalom, az élvezet, minden átsuhant rajtam. És a rettegés is. – Tökéletesen emlékszem rá, hogy mit, hogyan tettem.

És mesélni kezdtem.„

Kopogás zökkent ki a gondolataimból, kezem megakad a levegőben, ahogy már kezdenék volna bele az új sorba.

– Mit akarsz? – morgom dühösen, de elég hangosan, hogy a szoba előtt álló is hallja.

– Csináltam neked kávét – nyit be Minseok egy tálcával a kezében, kiengesztelő mosollyal az arcán. Mintha ezzel minden el lenne felejtve. – Bocsánatot szeretnék kérni, amiért megszegtem a megállapodásunkat. Nem így volt tervezve, és…

– Nem érdekelnek a kifogásaid. Ezek után nyugodt szívvel kidobhatnálak innen, vagy közölhetném, hogy mostantól lakbért fizetsz – felelem komoran, mélyen a szemeibe nézve, és furcsa gondolatom támad. Nem olyan, mint amikor ölni akarok, annál sokkal… Másabb.

– Én tényleg sajnálom. Nem tudnálak valahogy kiengesztelni?

Erre a kérdésre vártam. Szinte látom magam, ahogy a szemem számítóan megvillan, és féloldalas mosolyra húzom a szám.

– De igen. – Hangom hűen tükrözi az érzéseimet: a tapasztalatra való szomjúságot, és a sejtelmességet, ami láthatóan kissé megrémiszti őt. – Csókolj meg.