Valami visszahúz

- Tudod… Az elején még szentül hittem, hogy azzal, hogy elmondtam, szerelmes vagyok beléd, téged mentettelek meg. Hogy neked segítettem, hátha mellettem jobb életed lesz, mint ami van. Milyen naiv voltam… Csak leplezni akartam, még magam előtt is, hogy te voltál az, aki életben tart. - A hangom egyszerre cseng szomorúan és beletörődően, ahogy a kamerának mondom a szavakat. Mintha már nem is én lennék, csak egy üres, lélektelen gépezet, ami meghozta létezése egyetlen önálló döntését: véget vetni annak. - Mindennél jobban szeretlek, Inseong, és ezen semmi sem változtathat. Azt akarom, hogy boldog legyél, de félek, csak még jobban tönkretennélek, ha ebben az állapotomban maradok melletted. Köszönök mindent, és… Viszlát. A következő életünkben remélem, szerencsésebbek leszünk. 

Megvárom, amíg elküldi az üzenetet, majd kikapcsolom a telefont, hogy még véletlenül se legyen bárki, aki lebeszélhet róla. Félek, ha Inseong felhívna, meginognék, és nem tudnám véghez vinni, amit elterveztem…

A tető szélén állva tökéletesen belátom Szöult. Mintha ezt a helyet csakis arra szánták volna, hogy az emberek a mélybe ugorjanak, véget vetve az életüknek. Mint én most…

Furcsa, de nem félek a haláltól. Az egyetlen dolog, ami mégis fenn tart még a magaslatban, nem más, mint a szerelmem arca, ami a szemem előtt lebeg. Ő az egyetlen, aki miatt aggódom. Rettegek, hogy ezzel fájdalmat okozok neki, mégis, jobb így. Nem tehetem tönkre. Még jobban nem…

Egyik lábamat a magasba emelem, egyensúlyozok, játszadozom. A sorsommal, a végzettel, ki tudja? Mi az, amit nekem szántak? Vajon ezt kell tennem? hogy meghalok itt és most, vagy… Folytassam tovább? De ha nincs miért, minek? Inseong túl messze van, a hiánya önmagában fáj, nem még az a sok más, amivel nap mint nap szembe kell, hogy nézzek.

Fogalmam sincs, mennyi időt tölthetek el ott, ebben a pozícióban. Merengek, valójában magam sem tudom, min, a létezés és a vég, a minden és a semmi között lebegve. Végül az egyik oldalra esek, egy kellemetlen rántás következtében, de nem igazán fogok fel semmit a körülöttem folyó dolgokból.

- Mondd csak, te teljesen megzakkantál? - Hallom az ismerős hangot a fülem mellett ordítani, de csak bámulok a semmibe továbbra is, idiótán meredve a gyönyörű városi látképre. -Youjin? - Bizonytalanság uralkodik el a számomra oly kedves arcon, ahogy rápillantok.

- Inseong? - utánozom a hanglejtését. Iszonyatosan boldog vagyok most, hogy látom, és hogy szorosan átölelhetem. - Hiányoztál… - suttogom a fülébe, miközben még jobban magamhoz szorítom. - Soha nem hagyhatsz el, érted? Soha - motyogom, érzem, hogy a szemeimben már gyűlnek a könnyek. 

Annyira kusza az egész. Mintha akárhányszor véget akarok vetni mindennek, valami, vagy valaki visszahúzna. Ezúttal ő az: a férfi, akit a karjaimban tarthatok, és akibe szerelmes vagyok.

- Soha nem hagylak el. Túlságosan szükségünk van egymásra ahhoz, hogy megtehessem - nyugtatgat, a hátamat simogatva. - Youjin… Itt maradok. Itt Szöulban.

Mintha csak karácsony lenne, úgy csillannak fel a szemeim az örömhír hallatára. Bár nem is szeretem a karácsonyt…

Miért vagy itt?

Nézem a telefonom képernyőjén keresztül a fáradt, elnyúzott arcot. Tehetetlennek érzem magam, főleg ilyen távolról. A kezeimet odaadnám, ha ott lehetnék vele, amikor ilyen állapotban van. 

Megvárom, míg elalszik, de közben már összeszedegettem a cuccokat, hogy bármelyik pillanatban indulhassak. Az út három óra oda autóval, de hajlandó vagyok érte bármennyit vezetni, akár éjszaka van, akár nem.

Baekhyun labilis. Gyakran van rossz kedve - szinte mindig -, és bánatában a legnagyobb hülyeségre is képes. Az lenne a legjobb, ha mindig vele lehetnék, de a kötelesség Busanban tart, míg ő Szöulban él - így eléggé ellehetetlenítve a kapcsolatunkat. A szemei már egy ideje csukva vannak, így kinyomom a videóhívást, és már pattanok is fel a székemről, hogy a kocsikulcsért kapva elindulhassak. Csak a pénztárcám és a kulcsom van nálam, nem vesződök a váltásruhával.

Három órát vezetek, megállás nélkül, így kereken hajnal egykor megállva az ajtaja előtt. Tudom, hogy nem számít rám, tudom, hogy minden valószínűség szerint felkeltem, vagy őt, vagy Kait, de nem érdekel. Becsöngetek.

Óráknak tűnő másodpercekig álldogálok a bejáratnál, majd hirtelen világosság támad, és egy póló nélküli Jonginnal találom szemben magam.

- Mit akarsz, Chanyeol? Hozzám jöttél? - villantja rám enyhén gunyoros mosolyát, de nem reagálom le, csak rideg pillantással ellépek mellette.

- Baekhyun? - kérdezem, a kabátot a fogasra akasztva, miközben leveszem a cipőt.

- Már megint a törpe? - biggyeszti le az ajkait játékosan, de egyszerűen nem tud érdekelni. Úgy tűnik, végre felfogja, hogy jelenleg egy picit sem érdekel a hülyesége, ugyanis az egyik szoba felé mutat. - Gondolom, alszik. Legalábbis, már egy ideje nem láttam kint - von vállat, én pedig a lehető leghalkabban kukucskálok be a szobába. Teljes sötétség honol, még a telefon fénye sem világít, így inkább kihátrálok. Nem akarom felébreszteni most, hogy végre pihen.

- Nem bánod, ha itt alszom? - fordulok vissza szerelmem lakótársa felé, akinek az arcára ismét vissza kúszott a pimasz vigyor. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, de már nem is kell sokáig várnom, hogy megtudjam.

- Csak akkor, ha az ágyamban. Ha már a múltkori úgyis elmaradt - kacsint rám, mire hátraarcot vágok.

Kettőnknek elég érdekes története van. Mikor összejöttem Baekhyunnal - három hete - még fogalmam sem volt, hogy a lakótársa Kim Jongin, az exem. Volt is meglepődés, amikor egy hete, pénteken itt aludtam, és szembetalálkoztam vele éjszaka.

Egy másodpercig egyikünk sem szólalt meg, ő lett hamarabb úrrá a hirtelen jött véletlen egybeesésen. 

- Nicsak, kit látnak szemeim - egyik pillanatról a másikra tűnik el a meglepettség az arcáról, helyét átveszi valami bizarr keveréke az őrültségnek, a köcsögségnek és a perverziónak. - Csak nem hiányoztam, drágaságom? 

Szinte reflexből válaszolok neki, zsigerből jön az undor, amit kivált belőlem. 

- Még csak az kéne. Látom, ki vagy éhezve, csak nem nem tudott kielégíteni a kurvád? - vonom fel gúnyosan a szemöldököm, de csak nevet. Mindig csak nevet… 

- Pontosan. Kielégíthetnél inkább te…

Már húznám a cipőm mikor a felkaromra fogva megakadályoz a távozásban. A bűnbánásnak jelét sem látom rajta, de legalább letörlődött az a perverz kifejezés az arcáról.

- Maradj nyugodtan. Adok egy takarót, helyezkedj csak el a nappaliban - fordul meg, én pedig követem őt a tekintetemmel.

Végül a kanapén találok magamnak helyet, és hajtom álomra a fejem, csak azért, hogy aztán félóránként felkelhessek, így az álom minden, csak nem pihentető. Ötkor már nem fekszem vissza, inkább a konyhában leülve várom, hogy Baek is felébredjen.

Nem kell sokáig malmoznom, a cuki, szőrös mamuszának csoszogását hallom meg körülbelül tíz perc múlva. Elmegy mellettem, egyenesen a fürdőig, észre sem vesz, ami nem újdonság, tekintve, hogy most kelt.

Felkelek és utána megyek, hogy a tükör előtt megállva hátulról átölelve belecsókoljak a nyakába.

- Remélem, tudod, hogy nagyon haragszom rád - morgom a fülébe kicsit dorgálóan. Érzem, ahogy megremeg a karjaimban, talán azt hiszi, hogy még mindig álmodik. Megfordulna, de nem hagyom, a tükrön keresztül nézek a szemébe, próbálva minden érzésemet belesűríteni egyetlen pillantásba. - Szeretlek, veled akarom leélni az életemet, Baekhyun. De, ha életveszélyes hülyeségeket csinálsz, akkor nem valószínű, hogy az az élet hosszú lesz.

Nem reagál, túl korán van még neki. A visszafojtott dühöm ellenére vágyom rá, és ezt a tudtára is adva, merevedésemet a fenekéhez dörgölöm. Érzem, hogy kezd magához térni, ismét szembe akar velem fordulni, és ezúttal nem ellenkezek. Amint a szemembe néz, én lecsapok a puha ajkakra. Nem érdekel, hogy a fürdőben vagyunk, vagy hogy Kai bármelyik pillanatban ránk nyithat, akarom őt. Itt és most.

Még mindig nem szól egy szót sem, de a cselekedetei mindent elmondanak, szavak helyett is. A csókunk egyik pillanatról fordul lágyból hevessé, követelőzővé. Nem vagyunk idegenek egymás számára, nem kell óvatoskodnunk. Rámarkolok a hátsójára, olyan közel húzva magamhoz, amennyire csak lehet, majd az ölembe felkapva hátrálok ki vele az ajtón. Egy pillanatra sem engedem el, sem őt, sem az ajkait, bár ezzel kis nehézséget okoztam magunknak, amíg elérünk a hálóig.

Az ágyra fektetve mászom fölé, végigcsókolva a nyakát, egy-egy helyen óvatosan - vagy éppen kevésbé finoman - megszívva a lágy bőrt. A nyomomat is ott hagyom, ami most még csak finoman látszik ugyan, de biztos vagyok benne, hogy később szépen be fog lilulni. Megjelölöm őt, hogy mindenki láthassa: csak az enyém. Kissé felemelem, hogy a pólójától megszabadítva még lejjebb haladhassak a felsőtestén. Végigcsókolom a hasát, majd a mellkasára visszatérve ajkaim közé fogom a mellbimbóját. Lágyan harapdálom, csókolgatom, szívogatom, ezzel erőteljes sóhajokat és egy-egy halk nyögést kiváltva belőle. Nem sokat időzök itt, ismét visszatérek az ajkaira, majd gyorsan én is megszabadulok a felsőmtől, hogy ne legyen útban. Már csak az alsója, és az én nadrágom áll kettőnk ágyéka közé, de én húzom az időt, el akarok jutni a tűréshatáráig. Csak puszilgatom, csókolgatom, végighúzom a nyelvem a kockái között, ezzel libabőrt okozva a testén. Talán ez az utolsó csepp a számára, ahol a pohár kicsordul, ugyanis a nyakamat elkapva húz magához egy csókra, hogy csípőjét követelőzően az enyémhez dörgölhesse.

Egyszerre nyögünk fel az érzéstől, a saját végpontomat is elérem, így először magamról, majd róla rángatom le a maradék anyagot.

Nehéz türtőztetni a vágyaim, amíg megfelelően kitágítom és bekenem mindkettőnket síkosítóval, de megéri. Mintha a mennyországba kerülnék, ahogy beléhatolok, egy igencsak szűk és forró mennyországba. Látom rajta a fájdalmat, amit simogatásokkal és a merevedésének további ingerlésével próbálok csillapítani. Hagyom, hogy megszokjon, majd mindkettőnk vágyát fokozni kívánva kezdek el mozogni.

A hangja, ahogy a nevemet nyögi csak olaj az ereimben égő hatalmas máglyára. Egyre csak gyorsítok a tempónkon, hajszolva a kielégülést, bár nem akarok túl hamar elélvezni. Azonban az ösztöneimnek nem parancsolhatok, így teljességgel bennük bízva próbálok Baekhyunnak és magamnak is minél több örömet okozni. 

Végül erősen zihálva, és kissé berekedve rogyok le a szerelmem mellé. Attól félek, hogy talán meghallja a hevesen dobogó szívemet, de mintha őt semmi ilyesmi nem zavarná, a mellkasomhoz bújik.

- Iszonyatosan szeretlek, Chanyeol - motyogja a mellkasomba, mire még közelebb szorítom magamhoz. Magamba akarom olvasztani ezt az aprócska testet, hogy soha többé ne kelljen elválnom tőle, és… - De mondd csak… Mégis miért vagy itt? - szakítja félbe a gondolatmenetem, mire jól mulatva felkacagok.

- Épp most szeretkeztünk, és neked az az első kérdésed, hogy miért vagyok itt? - kérdezek vissza hitetlenkedve. Ezernyi gondolat fut át rajtam ugyanabban az egy pillanatban, amíg várom a válaszát.

- Hát… Igen. Azt mondtad, haragszol, és amikor kinyomtad a kamerát, azt hittem… - nyelt egyet, és csak az után folytatta. - Azt hittem, nem akarsz velem beszélni.

- Ne legyél buta. Mindig akarok veled beszélni - nyomok puszit a feje búbjára, elvből elutasítva az ötletét. - Te vagy a mindenem, Byun Baekhyun. És mondhatod akárhányszor, hogy “Tudom, hogy nem szeretsz”, vagy hogy megcsallak, mindig az életem szerelme maradsz. Örökké. - Belevörösödök a vallomásomba, de ettől nem lesznek kevésbé igazak a szavaim. - Most pedig aludj, szerelmem. Itt leszek, amikor felkelsz.

Első csók

A gondolataim csaponganak, nem tudok a tanulásra koncentrálni. Hamarosan itt a vizsgaidőszak, mégis, csak és kizárólag Inseong tölti ki az elmémet, mint valami buta szerelmes tininek. 

Nem csak a magolással vannak bajaim, még a macska sem jön oda hozzám, legfeljebb, ha kajám van. Egyszerűen bármihez hozzáérek, összetöröm, elszakítom, tönkreteszem. Még Jihun is azt mondja, inkább ne nyúljak semmihez, csak feküdjek le aludni. A rózsaszín köd elborította az agyamat, a szerelem letaglózott, és már nem tudom, eldönteni, hogy ez jó-e vagy sem.

Egyfolytában a találkozásunk jár a fejemben, hogy ma végre megtörténik, két hét után végre együtt lehetünk. Nem akarok felkelni az ágyból, de készülnöm kell. A legjobb formámat kell hoznom neki, ne ijesszem el elsőre.

Olyannak érzem magam, mint egy ostoba, tizenéves csitri. Két órát töltöttem a fürdőben, amíg zuhanyoztam és beállítottam a hajam és kiválasztottam a megfelelő parfümöt, majd újabb egy órát, amíg ruhával is elégedett voltam. Ezek után pedig már csak malmoztam magamban, vártam a pillanatot, amikor végre elindulhatok a megbeszélt találkozóra.

Lehet, hogy kicsit korai még, hogy nála alszom. Elvégre az üzenetekben minden olyan könnyen megy, de mi van, ha kínos lesz a beszélgetés? Vagy beszélgetünk egyáltalán? 

Nos, talán mégis hazudtam neki, és tényleg félek egy kicsit. 

Félek hangosan is kimondani, hogy szeretem. 

Félek nyilvánosan megfogni a kezét. 

Félek megcsókolni…

Az eső zuhog, mintha soha nem is akarna elállni, ezzel igencsak hangulatossá téve a találkozónkat. Ő csak vár rám ott, nézelődve, így magabiztosan sétálok oda mellé. 

- Inseong - szólítom meg, hangomból szerintem tökéletesen kivehető az izgatottság. Rögtön rám kapja a tekintetét, én pedig szorosan magamhoz szorítom. Nem érdekel, ha az emberek furcsán néznek ránk, szorosan magam mellett akarom érezni őt, a bőrét az én bőrömhöz simulni… Ami több réteg ruhán keresztül igencsak lehetetlen. - Annyira látni akartalak már - suttogom, hogy csak ő hallhassa. Ő is körém fonja a karjait, így maradunk pár pillanatig, majd csendben elindulunk. Mikor már kicsit kevesebben vannak az utcán, óvatosan megfogom a kezét, tartok a reakciójától. De nem csinál semmit, csak sétálunk tovább némán, egészen a lakásáig. Fáradt vagyok, éjszaka alig aludtam, de még bírom. Bár, úgyis azt mondta, hétkor lefektet… 

Mivel neki korábban szent meggyőződése volt, hogy aludni is fogok - még ha ő nem is -, amint felérünk hozzá, berak egy sorozatot, én pedig az ölébe dőlök. Le-lecsukódnak a szemeim, de ébren akarok maradni, egyetlen pillanatot sem akarok elvesztegetni, azonban, amikor mellém dől, már nem tudok ellenállni az álmok csábításának, elsötétül minden.

Érzem a puha ajkakat az enyémnek feszülni, szinte még öntudatlanul reagálok rá. Világomat nem tudom, de egyszerűen érzem, hogy ő van mellettem. Eleinte óvatosan mélyíti el a csókunkat, de én rábízom magam, hiszen akárhogy is nézzük, ő a tapasztaltabb… 

Nem tart sokáig, mégis, egy végtelen pillanatnak érződik, ahogy pillanatról pillanatra egyre inkább magamhoz térek, és rájövök: semmitől sem kell félnem, amíg mellettem van.

Támasz

Mintha az aggódás fekete lepellel venne körbe, ezzel megfosztva az érzékeimtől. Csak rá figyelek, csak vele foglalkozom, tehetetlenségemben pedig a sírás kerülget. Inseongnak valószínűleg fogalma sincs róla, mennyire fontos nekem, és mennyire hiányolom, hogy beszéljen hozzám. Nem akarom ráerőltetni magam, tudom, hogy ezernyi fontosabb dolga is van, mégis próbálom a tudtára adni, hogy rám bármikor, bármilyen helyzetben számíthat.

Még, ha nem is fogadja el a segítséget.

Még, ha iszonyatosan makacs is ilyen téren. 

A nap huszonnégy órájában rajta jár az agyam, mintha mást sem kéne tennem. Próbálok fejben újabb és újabb lehetőségeket kitalálni, hogy hogyan érhetném el, hogy elmondja, mi bántja, de lassacskán kifogyok az ötletekből. Félek, hogy mi fog történni egy hét, kettő, netalán egy hónap múlva, rettegek, hogy ez a dolog kettőnk között véget ér.

Hiszen elég bizonytalan lábakon áll.

- Jihun, itt vagy? - hallom meg a kopogást, majd a hozzá tartozó emberi hangot. Nem válaszolok, csak meredek tovább a sötétbe, kétségbeesetten keresve bármiféle megoldást. Nem mutathatom neki, hogy gyenge vagyok.

Teljesen elfelejtkeztem az évek óta most először elővett gyógyszeres dobozról magam mellett, így, amikor Inseong felnyomja a villanyt, szinte ugyanabban a pillanatban pillantunk a fehér kartonra.

Gyorsan érte kapok, és bedobom az éjjeli szekrényem fiókjába. Nem akarom, hogy lássa, mennyire esetlen vagyok, hogy aggódjon értem. Nekem kell a támaszának lennem.

- Mi a helyzet? - kérdezem, mosolyt erőltetve az arcomra. Előre sejtem a választ, hiszen mindig, de tényleg mindig ugyanazt feleli.

- Semmi különös. Kérsz enni?

- Nem, köszi. - Ismét beáll a kínos csend, mint mostanában olyan sokszor közöttünk. Ez volt az a némaság, amitől a legjobban féltem, mert sosem tudtam jól megtörni. De ezúttal szerencsére - vagy inkább pont, hogy szerencsétlenségemre - ő az, aki előbb megszólal, az utolsó reményét is összetörve bennem annak, hogy sikerült jól elrejtenem a nyomaimat.

- Mit tettél el az előbb? - Kíváncsi tekintetével a komódot pásztázza, mintha azon gondolkozna, belenézzen-e, vagy ne. Én mondjuk, a nemre szavaznék, de tudom, hogy a döntésénél az én álláspontom vajmi keveset számítana.

- Fájdalomcsillapítót. Tudod, mostanában elég sokat fáj a fejem… - A hazugságom túl nyilvánvaló, láthatóan nem hisz nekem. Gondterhelten sóhajtok fel, és ezzel, mintha csak engedélyt kapott volna, kihúzza a fiókot. Mikor meglátja a gyógyszert, kikerekedett szemekkel bámul rám, hitetlenkedik.

- Azt mondtad, már nem szeded. - A hangja se nem szemrehányó, se nem neheztelő. Közömbös, és ez rettegéssel tölt el, mert ilyenkor semmit nem tudok kiolvasni belőle.

- Mert, nem is. Csak egyet vettem be, mert…

Mert úgy érzem, lassan beleőrülök ebbe az állandó bizonytalanságba.

- Akarsz róla beszélni? - kérdezi, ezúttal sokkal több melegséget víve a szavaiba. Megrázom a fejem, nem zúdíthatom rá a terheimet. Van neki elég, rajtam kívül is.

- Nem.

- Rendben.

És csak ült mellettem. Némán, velem hallgatva, talán még a gondolataimat is látta. Nem is volt szükség a beszédre, hiszen mi így is jól megértettük egymást…

Altatódal

A plafont bámulva fekszem az ágyon, Baek már rég alszik, engem viszont nem hagynak a gondolataim. Annyira szeretem őt, hogy azt elképzelni sem tudja, de a félsz végig bennem van. Mi van, ha rossz döntést hoztam? Jobb lenne neki még mindig Sehunnal? 

Ez bánt, ez tér vissza újra és újra az agyamba, bár mostanra egyre kevesebbszer. Mintha már magamban is kezdenék megbizonyosodni róla, hogy nem bűn az, ha boldog akarok lenni. Önző voltam, mikor elmondtam neki, hogy szeretem, de azt már ráhagytam, hogy mit kezd az információval. 

És végül ide vezettek az események. A gyomrom görcsben van az izgalomtól, hogy vele lehetek. Annyira közel van hozzám, hogy akár meg is érinthetném, a karjaimba húzhatnám, de félek, hogy felébresztem. Ezért inkább csak felé fordítom a fejem, és figyelem egyenletesen mozgó mellkasát, valamint a nyugodt, de nem mély alvásról tanúskodó vonásait. 

Szeretem őt, mindennél jobban, és ezt nem tudom elégszer elmondani neki. Be akarom bizonyítani, azt akarom, hogy tudja, valaki mellette áll. Rám számíthat, bármikor.

- Chan? - érzem meg apró kezét az alkaromon, én pedig a tenyerembe fogva azt megszorítom. 

- Itt vagyok, Baek. Aludj nyugodtan - nyomok puszit homlokára, de azon így is megjelenik a gondolkodás apró ránca.

- Te miért nem alszol? - Az álmos hang az őrületbe kerget, meg akarom csókolni, de nem tudom, itt van-e már az ideje. Sosem voltam jó ezekben, és félek, hogy elrontom az időzítést, vagy úgy bármit. Félek, hogy talán túl korai lenne, vagy túl merész. 

- Számomra elég pihentető, ha téged nézhetlek. Feküdj vissza, én megleszek - húzom magamhoz végül, mintegy pótolva a hirtelen érződő hiányt a karjaimban. Örökké ölelni akarom, de megígértem neki, hogy ezt nem mondom. Túl sokszor okozott már neki csalódást ez a szó, nekem pedig nem áll szándékomban elkövetni ugyanazt a hibát, amit másoknak. Én csak… Be fogok bizonyítani mindent, mert a szavak nem érnek semmit tettek nélkül. 

- Akkor én is nézlek téged - felelte tágra nyitott szemekkel, gondolom, hogy küzdjön az álmok birodalma ellen. - Nem leszek rossz vendéglátó, aki alszik, miközben a másik ébren van. 

- Ne butáskodj. Pihenned kell - borzolom össze a haját nevetve. Miért van az, hogy abban a pillanatban, ahogy elkezdene rossz hangulatom lenni, ő megjelenik, és a lényével bevilágítja a lelkemet? Olyan fényes, olyan gyönyörű. Olyan igazi. - Énekeljek, hogy elaludj? 

- Nem akarok aludni, de attól még énekelhetsz - villant rám széles mosolyt, én pedig viszonozva azt kezdek bele egy lassú dal dúdolgatásába. Látom, ahogy a pillái szépen lassan elnehezednek, és ez örömre késztet.

Most olyan boldog vagyok. Azt akarom, hogy megálljon az idő, és ez a pillanat addig tartson, amíg az univerzum össze nem omlik. 

Vele akarok lenni, mellette. Magamba akarom fogadni a lelkét, óvni még a széltől is, úgy, hogy ő láthasson mindent ebből a világból, de őt ne láthassa senki. Ne bánthassa senki.

Miatta bármeddig

Dráma dráma hátán, nekem pedig már fogalmam sincs, hogyan kéne kezelnem mindezt. Az érzések olyan intenzívek, amilyenben nagyon régen nem volt részem, és ez megijeszt. Ez iszonyatosan megrémiszt. Rettegek, hogy mi minden történhet, hogy mi minden fog megtörténni, ha hagyom mindezt ugyanígy folytatódni a jövőben. 

Nem akarok pofára esni, ugyanakkor egy belső késztetés azt sugallja, kockáztatnom kell. Baekhyun azt mondja, várjak, és, még ha nem is tudja, de miatta bármeddig várnék. Ő az, akiért úgy érzem, megéri élnem. 

Bár sosem gondoltam öngyilkosságra - az utóbbi egy-két évben -, mégis ez a gondolat fogalmazódott meg bennem leginkább. Szeretem őt, és bár jelenleg iszonyatosan össze vagyok zavarodva, hiszen ott van neki Sehun, én pedig az agyammal hiába fogtam fel, hogy már nem szereti annyira, mégis félek. 

Nem akarok a párok szakítását okozó felesleges harmadik lenni, sem a gonosz csábító, aki elvette valaki pasiját. Én csak… Vele akarok lenni, mellette, akár a barátjaként is, ha máshogy nem kellek. 

Előző este iszonyatosan megijesztett. Mindig is tudtam, hogy Baekhyunnak nagyon rossz élete van, és vannak szuicid gondolatai, de amikor elmondta, hogy egy hetet adott magának, hogy legalább azt boldogan élje le, rettegtem. Féltem, hogy soha többé nem hallom a hangját, így felhívtam. Rettegtem, hogy nem mondhatom el neki az érzéseim, mielőtt itthagy, ezért bevallottam. 

És most itt állok, szerencsétlenül, mint mindig, a háza előtt, és rettegek szembenézni vele. Mi van akkor, ha csak azért mondta, hogy várjak, mert nem akart megbántani? Nem baj, ha csak a barátjának tekint, akire támaszkodhat, nem bánom, ha nem érez ugyanúgy, csak ne keltsen felesleges reményeket. Az a legrosszabb érzés a világon, amikor hihetetlenül bízol valamiben, és aztán pofára esel. 

Felcsöngetek, a kezeim reszketnek. Gyomorgörcsöm van, ma egész nap nem tudtam enni semmit az izgalomtól. Végre újra láthatom, végre belenézhetek azokba a csodálatos csokoládébarna szemekbe, amik annyi érzelmet képesek tükrözni.

- Ki az? - szól bele gyönyörű hangja a kaputelefonba, nekem pedig megremegnek a lábaim.

- Chanyeol vagyok. 

Nem válaszol, csak az ajtó nyílását jelző zúgó hangot hallom. Benyitok a lépcsőházba, és bár fogalmam sincs, melyik emeleten lakik, vagy melyik ajtó, nagyon reménykedem, hogy kijön elém. 

Bingo. Papucs csattogását hallom a szürke kőlépcsőn, majd megjelenik előttem ő maga. Byun Baekhyun, a Csoda. Az én szememben legalábbis az egész lénye az. 

- Szia, Baek - mosolygok rá gyengén, kezeimet zsebre dugom, hogy ne vehesse észre azok állandó mozgását. - Jó látni téged. 

Gyönyörű, ez a legjobb szó, amit találni tudok rá. Bár látszik rajta az állandó stressz, aggódás és az önbizalomhiány, önmagában sugárzó, ahogy van.

Rettegek a reakciójától, de a mozdulatlanságából, ahogy rám bámul, nem lehet kivenni semmit. Mintha akarna mondani valamit, de mégsem, én pedig nem győzöm csodálni őt.

Fáj, hogy nem az enyém. Fáj, hogy nem ölelhetem, nem érinthetem úgy, ahogy akarom. Sehun ér mellé, és a varázs elmúlik. Ettől tartottam. Ez volt bennem végig, és most, hogy be is következett, az arcomról lefagyott a mosoly. Fogalmam sincs, milyen kifejezés ülhetett rajtam, de az biztos, hogy az elkínzottság érzése ott volt. Hátat fordítottam, és nem néztem vissza. Pontosan ez volt az, amitől rettegtem: hogy elbízom magam, aztán pofára esem. 

Hiszen nyilvánvaló, hogy szereti. Annyira nyilvánvaló, hogy odáig van érte. Ők ketten most biztosan együtt vannak, amíg én Szöul hideg utcáin sétálgatok. Vonatok már nem mennek, későn van ahhoz, meg egyébként is, eltévedtem. Fogalmam sincs, mihez kéne kezdenem, így csak elmerülök továbbra is a gondolataimban. 

Miért csináltam ekkora baromságot? 

Életem leghülyébb döntése volt az egész.

A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, Baekhyun nevét jelezte ki. Felvettem, de nem szóltam bele. 

- Chanyeol… - kezdte, majd mikor leesett neki, hogy semmit nem fogok mondani, folytatta. - Sajnálom. Nem így akartam, hogy ez történjen. 

- Számítanom kellett volna rá - vontam meg a vállam, bár nem láthatta. - Beletörődtem, hogy eddig akárhányszor igazán szerelmes leszek, mindig a rossz emberbe. 

- Most nem a rossz emberbe vagy, csak… Elbaszódott a helyzet.

- Igen, tudom. Mint mindig - morogtam, majd mielőtt kinyomtam volna, fojtott hangon megszólaltam. - Ne feledd, hogy rád bármeddig.

Hagyd, hogy melletted legyek

Sosem akartam elmondani neki, de most féltem. Féltem, hogy ha nem teszem, elhagy. Vagyis inkább, ha nem teszem, megbánom, miután elhagy. Annyira biztosan jelentett ki mindent, a saját halálát, hogy rettegtem. Potyogtak a könnyeim, mikor közölte, hogy egy hetet adott magának, hogy boldog legyen.
Ha valaki boldog akar lenni, az nem lesz öngyilkos, nem igaz? Ez az egy dolog tartotta még bennem a lelket. A rettegés a csontjaimig hatolt, de még láttam egy halovány fénysugarat, egy kis reményt, hogy nem teszi meg.
Valószínűleg az adta meg neki a végső löketet, hogy elhidegültek egymástól Jihunnal. Ebben ugyan nem voltam biztos, de nem is érdekelt: megpróbáltam ott lenni mellette, ahogy erőmből tellett, még ha szentül hittem is, hogy nem vagyok elég. Nem tudom pótolni a hiányát, nem tudok ő lenni, akármennyire is szeretnék.
Végső elkeseredettségemben elmondtam neki. Szinte már ordibáltam, hogy szeretem, a francba is, de szerelmes vagyok belé. Bevallottam mindent: hogy én magam is csak az utolsó pár napban realizáltam magamban, hogy milyen érzéseket táplálok iránta, hogy tudom, hogy reménytelen, de nem akartam megbánni később, hogy nem tettem időben.
Talán ez volt a fordulópontja a beszélgetésünknek. Hogy meglepődött, vagy megdöbbent-e, azt nem tudom, semmi nem látszódott az arcán, de abban biztos vagyok, hogy eljutott a tudatáig.
- Tudom, hogy már elhatároztad magad, Heejun, én pedig már nagyon régen feladtam, hogy megpróbáljam megakadályozni azokat, akik el akarnak hagyni - suttogtam halkan, a sírás ki akart törni belőlem, a hangom elfojtottan csengett. Nem akartam hülyét csinálni magamból előtte, de nem tudtam visszatartani. Zokogni kezdtem, ő pedig csak csendben figyelte az összeomlásomat. - Inkább most elmegyek, miután így beégtem. Remélem, holnap még tudunk majd beszélni.

- Ne menj, Seungjun. Kérlek - erőtlenek voltak a szavai, de felfigyeltem rájuk. Megálltam, visszafordultam felé. Tudtam, hogy most kinyújtotta felém a kezét, segítségért kiáltott. Megragadtam hát, tenyere az enyémbe simult, és tudtam, hogy soha többé nem engedem el.
- Akkor mondj valamit. Bármit - feleltem ugyanúgy, és éreztem, hogy megtört a jég. Szépen lassan olvadni kezdett, nekem pedig esélyem lett, hogy jóvátegyem azt a sok rosszat, ami az életében történt. Hogy végre megmutathassam neki, mennyire egy szeretnivaló, értékes emberről van szó, gyönyörű lélekkel és fokozatosan egyre jobban kibontakozó tehetséggel. - Vagy csak hagyd, hogy melletted legyek…

Arra az esetre, ha meghalnék

“Kíváncsi vagy rá, mi a baj, de fel sem merül benned az ötlet, hogy talán te magad. Az, hogy szeretlek, és sosem lehetsz az enyém. Az, hogy hiába küldök feléd nyilvánvaló jeleket, fel sem fogod, hogy rólad van szó… Mintha egy láthatatlan fal húzódna közted, és aközött az énem között, aki szerelmes beléd. Én pedig közétek szorultam, hol egyik, hol másik oldalról nyomva, már-már összepréselve. Én magam vagyok az a fal, aki nem akarja, hogy tudomást szerezz róla. Vagyis… Akarom is, meg nem is. Félek kockára tenni a barátságunkat, mégis, olyan, mintha felemésztene, hogy nem tudsz róla.

Szeretlek téged, mindennél jobban, és akármennyire is fáj, magammal cipelem ezt a titkot, akár a sírba is. Ha esetleg eljutnék arra a pontra, hogy önkezemmel vessek véget az életemnek, nem akarom, hogy bűntudatod legyen miatta. Jobb, ha nem tudsz róla, jobb, ha a boldog tudatlanságban élsz tovább. Meggyűlölhetsz, amíg nem neheztelsz magadra, nekem tökéletes. Azt akarom, hogy boldog életed legyen, hogy olyanok vegyenek körül, akik szeretnek, és akiket te is szeretsz. Látni akarom, ahogy gyerekeid lesznek, mégis… Egyre közelebb érzem magamhoz azt a jövőd, amiben én nem leszek benne.”

Futottam, hátha még meg tudom őt állítani. Nem küldte volna el nekem ezt a levelet, ha nem akarna élni - ebben reménykedtem.
Yongguk, nem lehetsz ilyen hülye - mondogattam magamban, mint egy mantrát. Reméltem, ha magamba sulykolom a szavakat, valóra is válnak, és nem csinál ostobaságot.
Igen, tudtam, hogy van valami problémája, de mindig csak annyit válaszolt, hogy “semmi”, “minden oké”, vagy “időben meg fogod tudni, ha meg akarok halni”. Persze, éreznem kellett volna, hogy a szavai mögött komoly dolgok rejtőznek, de egyszerűen csak… Hinni akartam neki. Mindennél jobban el akartam hinni, hogy rendben van az élete, hogy nincs komoly baja, de csak magamat csaptam be vele, ezzel kárt okozva neki.
Befordultam abba az utcába, ahol a lakása volt, felrohantam a harmadikra. Nem csöngettem, nem vesződtem a formalitásokkal, csak lenyomtam a kilincset. Nyitva volt.

Sötét árnyék vetült ki a szobából, láttam a vércseppeket a padlón és a lógó zsineg alakját a földre vetülni. Nem fogtam fel belőle semmit, csak erőtlenül odatántorogtam. Egy mély vágás a csuklón, rángatózó test. Még él.
Azonnal, szinte tudatlanul cselekedtem. Leakasztottam a huroktól, a lepedővel bekötöztem a sebet. A mozgása abbamaradt, amint levegőhöz jutott, így egyik kezemmel az övét szorítottam, a másikkal a mentőket hívtam.
Időben értem oda, de egyfolytában az járt a fejemben, mi lett volna, ha elkések, és holtan találom. A zsebembe nyúlva rámarkoltam a papírra, amiről eddig észre sem vettem, hogy eltettem. A búcsúlevél ott izzott a tenyeremben, újra és újra azt kívánva, olvassam el. Mintha egyszer nem lett volna elég, hogy megrettenjek attól az erős érzelemhullámtól, amit keltett bennem.

Rettegtem, hogy Yongguk elhagyhat, de az érzésektől még jobban, amik ezt okozták. Hiszen fogalmam sincs, mit kéne gondolnom, ugyanúgy kellene-e viselkednem vele, mint eddig, vagy változtassak. Még azt sem tudtam, hogy én szerelmes vagyok-e belé.
Elővettem a lapot, ami már annyira kikívánkozott a sötét zsebből. Végre alkalmam nyílt elolvasni, mi van a hátoldalára írva:

“Youngjae-nek, arra az esetre, ha meghalnék…”