[JINSON] Megegyeztünk

                − „Nevetve nézem, hogy megy el//Remegve várom, mikor jön…” – dúdolom a sorokat, miközben próbálok egyáltalán nem Jacksonra nézni. Az alkohol már szinte teljesen kiszámíthatatlanná tett, magam sem tudom, mit fogok cselekedni a következő pillanatban. Jackson, és mindenki más hasonló állapotban van, csak üldögélünk a Youngjae lakásának padlóján, miközben a marihuánás cigi jár körbe közöttünk.

            – Te, Jinyoung – szólít meg az egyetlen ember, akinek a tekintetét kerülöm, de most kénytelen vagyok ránézni.

            – Hmm? – felelem, mert valószínűleg képtelen lennék egy normális mondatot kinyögni a kábulattól. Elveszek a szemeiben, mint mindig valahányszor rápillantok, legyek éppen józan vagy részeg.

            – Felelsz vagy merszezünk? – kérdezi, én pedig csak bólintani tudok. – Akkor… Felelsz vagy mersz?

            – Merek – jelentem ki magabiztosan. Körülöttünk a srácok elcsendesedtek, várják a fejleményeket. A zene is elhalkult, vagy csak a nekem tűnik úgy? Annyira minden idegszálam Jacksonra koncentrál, hogy szinte az egész külvilágot kizárom.

         – Akkor… Csókold meg Youngjae-t – közli az ítéletemet vigyorogva, mire én inkább megemelem a poharamat.

            – Azt hiszem, akkor iszom. – A feleletemre az arca eléggé elkomorul, én pedig végig a szemébe meredve hajtom le a maradék vodkanarancsomat. Ami inkább vodka, mint narancs. – Felelsz vagy mersz? – kérdezem ezúttal én, kihívóan pillantva rá.

         – Felelek – von vállat egyszerűen. Tudja, hogy nagyon megszívatnám, ha merne, így inkább a biztosabb utat választja.

         – Kivel feküdnél le leginkább a szobából?

            Megfogja a poharát, megemeli felém, és iszik. Ugyanúgy a tekintetembe mélyedve, ahogy én tettem korábban. Rápillantok a telefonom kijelzőjére. Hajnali egy, lassan ideje elindulnom, hogy elérjem a buszom haza.

            Elköszönök a többiektől, mindenkit sorban végigölelek, őt persze egy kicsit hosszabban, mint másokat, majd lelépek. Szinte menekülök a lakásból, hogy mielőbb minél távolabb legyek tőle.

            Amint kiérek az épület ajtaján, előveszem a fülhallgatómat, és azonnal zenét kapcsolok. A dallamot teljességgel átélve, ritmusra lépkedem, dúdolgatok, és  szinte minden bajomról elfeledkezem. Elég kába vagyok, hogy ne akarjak semmire  se gondolni.

            Már látom a buszmegálló tábláját, amikor lépteket hallok a zenén keresztül. Gondolom, csak valaki, aki szintén a buszhoz tart, de megérzek egy kezet a vállamon, ami megállásra késztet. Reagálni se marad időm, épp hogy csak megpillantom Jackson arcát, mielőtt ajkai az enyémre simulnak.

            Nem ellenkezem, felveszem a szája mozgásának ritmusát, szinte teljesen összhangban vagyunk. Majd hirtelen elválunk egymástól, de még ezt is egyszerre.

            – Szeretlek – jelenti ki magabiztosan, de a szemei csillognak, a szeme fehérjének pirosas színét pedig még így, a félhomályban is ki tudom venni.

            – Majd, ha holnap kijózanodsz, és emlékezni is fogsz, akkor gyere nekem ezzel a dumával – nevetek fel, de legbelül azért fáj kicsit, hogy részegnek kell lennie ahhoz, hogy ezt a szót a szemembe mondja. Már, ha igaz.

            – Emlékezni fogok, és amikor holnap találkozunk, az lesz az első, hogy mindenki előtt megcsókollak és a szemedbe mondom, hogy szeretlek. Ha ez kell ahhoz, hogy az enyém legyél, bármit megteszek. – Teljesen komolyan beszél, látom rajta. Talán őszintére itta volna magát? De ez még egyszer sem fordult vele elő…

            – Rendben, megegyeztünk.