[XIUCHEN] Űr

Még az sem érdekel, hogy a közös polcainkról eltűntek a ruháim. Nem törődsz vele, mert „nem a te gondod”, meg menjek, ahova akarok. Mikor veszett ki a varázs? Mikor lettünk ennyire mások? Mikor változtál meg?

Talán azon a bizonyos havas éjszakán, amikor már egyikünket sem fűtötte az a vad szerelem, csak az apró parázs próbált még életet lehelni a kapcsolatunkba. Talán akkor, amikor közösen kezdtünk egy lakást bérelni, mert az apró szoba, ahol korábban meg-meglátogattál, túl kicsi volt kettőnknek. Talán a ráeszméléskor, hogy mégis mennyire végtelen az idő, amit együtt tölthetünk.

Elkezdtél úgy bánni velem, mintha egy szellem lennék a közös otthonunkba, én pedig hű maradtam ehhez a képhez; hangtalanul jártam, nehogy felébresszelek, ha korábban lefeküdtél aludni, inkább a kanapét választottam, hogy álmatlanul forgolódjak.

Mondd csak, Xiumin, mit rontottam el? Hol veszett el kettőnk, mikor lett az egységből egyén? Mikor lett a „mi”-ből „én” és „te”? Ó, ha tudnám...

Ha tudnám is, mi lenne? Nem lehet visszamenni, nem lehet megváltoztatni. Örökre beleégett a múlt kinyithatatlan könyvébe, kiradírozhatatlanul, áthúzhatatlanul, tökéletesen belesimulva a pergamenbe. A változás pedig rányomta a feltörhetetlen pecsétet, mi pedig itt maradtunk, árván, egymás nélkül, fájdalommal a szívünkben, magunkra hagyva.

Mondd csak, Xiumin... Neked is fáj? Az érzés, a hiány, hogy nem vagyok többé abban a lakásban?

Nem. Mert még az sem érdekel, hogy a közös polcainkról eltűntek a ruháim... Már miért érdekelne?

Az elmúlt napok eseményeinek margójára (tüntetések)

  Sziasztok, Odi vagyok. Vagy eredeti nevemen Samu Bernadett, mint azt többen tudhatjátok. Nem kenyerem a politizálás, nem szoktam ilyen témákban a hangomat hallatni, nem is nagyon van kinek, de most már nem tudom szó nélkül hagyni a dolgokat. Én sem. 

  Gondolom, mindenki hallott az elmúlt pár na tüntetéseiről, még ha nem is a közmédiából (mert ha jól tudom, összesen egy percet szántak a megmozdulásokra), hanem facebook posztokból, internetes hírportálokról. Én nem voltam kint, és ezt, valahogy szégyellem. Ott kellett volna lennem Budapesten, vagy legalább azon, amit tegnap szerveztek Pécsett, ami azért mégiscsak három órával közelebb van, mint Budapest. De nem mertem, mert féltem. Féltem, hogy elragad a hév, és kitör belőlem az a bizonyos, április nyolcadika óta érődő düh, keserűség és csalódottság, amiről tudom, hogy ott van bennem. Féltem, hogy bekerülök a rendőrségi adatbázisba, és ezért elbúcsúzhatok attól, amit a célomnak tekintek, a tanári pályától. Egyszerűen csak féltem, hogy annyi a jövőmnek. 

  De realizálnom kellett magamban, hogy ha így folytatódik, ami ebben az országban megy, akkor aztán teljesen mindegy, hogy van-e a bűnlajstromomon valami, vagy sem, ugyanis, ha a helyzet még ennél is rosszabb lesz, eltűnök innen. Elmegyek Franciaországba, vagy Kanadába, vagy valahova, ahol tudok valamit kezdeni a nyelvtudásommal, esetleg Angliába, hiszen ott milyen sok a magyar. Vagy valahova, csak ne kelljen itt leélnem az életemet. 

  De én szeretem a hazámat. Szeretem ezt az országot, szeretem a nyelvünket, és lehet bármilyen furcsa, valamilyen szinten büszke vagyok a történelmünkre. '48-ra, '56-ra, arra, hogy amikor kellett, és amikor elege lett az embereknek az elnyomásból, felálltak. Kiálltak magukért, mert nem tetszett nekik a rendszer, nem tetszett, hogy olyanok döntenek helyettük életbe vágó dolgokról, akik meg sem hallgatják, mit akarnak, csak azt nézik, hogy nekik mi a jó. 

  Hová tűnt belőlünk ez a magyar mentalitás? Nem az, hogy csendben tűrünk, amíg elbasszák az életünket, hanem hogy kiállunk magunkért, és kitörünk a minket szorító béklyókból? 

  Vannak, akik ezt már elkezdték. Akik kimennek a tüntetésekre, akik kiállnak a kényszerből ott lévő rendőrök elé. Nem azok, akik kommenthuszárkodnak, mert azt hiszik, nem lesz ebből semmi. Ha így állunk hozzá, tényleg nem is lesz. De ha mindenki, aki csak a számítógép mögül osztja az észt, igenis kimenne az utcára, hogy megmutassák, hogy „Veletek vagyunk” és hogy „Többé nem engedjük”, akkor igenis van értelme. 

  Samu Bernadett vagyok, tizenkilenc éves. És ott leszek a következő tüntetésen, amire lehetőségem lesz elmenni. Ugyan az anyagiak nincsenek meg, hogy Budapesten tüntessek, de a következő, környékbeli megmozduláson biztosan ott leszek. Mert muszáj. Mert mindenkinek muszáj lenne.

[CHANBAEK] Ajándék Kai módra

– Tudod, a titkok azért vannak, hogy megtartsák őket, nem azért, hogy kikotyogd azoknak, akiknek főleg nem kéne tudnia róla – sziszegem Jongin arcába dühösen, majd folytatom az idegesen fel-alá járkálást. Ha tényleg elmondta Baekhyunnak, nekem annyi, még a barátságunkról is lemondhatok, ami legalább eddig megvolt.

– Sajnálom, jó? – kiált rám kétségbeesetten. – Egy szóval sem mondtad, hogy ne mondjam el senkinek! Azt hittem, nem ártok vele, ha megbeszélem Sehunnal, honnét tudhattam volna, hogy meghallja?

– Mond neked az a szó valamit, hogy titok? – kérdezem, ezúttal már ordibálva, mire elhagyja a szobát. A menekülés mindig is jól ment neki a kínos dolgok elől. Nem bírom türtőztetni magam, hozzávágom az egyik vázát a falhoz feszültségemben, ami így apró darabokra törik, majd a kabátomat magamra kapva, és a telefonomat zsebre téve elhagyom a srácokkal közös lakásunkat, hogy kiszellőztethessem egy kicsit a fejemet.

December közepére érkezve már minden tele van a karácsonnyal, giccses díszítések, és idegesítő zene szól mindenhonnan. Ki nem állhatom ezt az ünnepet, nagyon régóta nem arról szól, amiről kéne. A szeretet helyét felváltották a minél drágább ajándékok, az otthoni, anyu által sütött süteményeket a bolti tésztás desszertek, vagy száraz kekszek. A hangulatot már csak nem odaillő dalokkal próbálják az emberek megteremteni, és valójában saját magukat vezetik meg azzal, hogy ennyi időt fordítanak erre a teljesen felesleges három napra.

Pont ezért nem is terveztem bármit is venni a srácoknak. Megbeszéltük a bandával, hogy nem díszítünk fát, nem foglalkozunk az ünneppel, egyszerűen csak egy-egy pohár jó minőségű pezsgővel köszöntjük Jézus születésének napját. Bár tény, hogy Lay nem tölti velünk ezt az időt, de ettől függetlenül is, kevés lesz nyolcunkra egy üveg, így végül egy italbolt előtt elhaladva veszem a bátorságot, hogy még kettőt a készlethez csapjak.

Hosszú sétám közben kezd szállingózni a hó, ezzel véglegesen megteremtve a karácsonyi hangulatot. Baekhyun valószínűleg látni sem akar, haragszik rám, sőt, lehet, hogy teljesen megutált. Elvégre ki ne gyűlölné a legjobb barátját, akiről kiderül, hogy szerelmes belé? Ez a legnagyobb indokom, hogy miért nem akarok visszamenni. Természetesen, emellett ott van az is, hogy nem akarom látni Kait, miután ennyire elbaszott mindent, és nem akarok a többiek kérdő és sajnálkozó szemeinek kereszttüzében végigvonulni a lakáson, a... Baekhyunnal közös szobába. Picsába, hogy erre nem gondoltam.

Előveszem a telefonom, hogy a nővérem számára nyomva a képernyőn azonnal kicsöngjön.

– Szia, Yoora – szólok bele kissé félénken, próbálva leplezni a könyörgést és az enyhe dühöt.

– Szia Channie. Mi a helyzet, mi a baj? – kérdezi, és érzem, hogy átlátott rajtam. Ez mindig is így volt, ha hozzá fordultam valamiért, már a hangomból tudta, ha baj volt. Annyira kedves, és gondoskodó volt velem egészen születésem óta, még akkor is, amikor megtudta, hogy a férfiakhoz vonzódom...

– Tölthetném nálatok az éjszakát? – kérem, kínosan a tarkómat vakargatva. Kellemetlenül érzem magam, amiért ilyen szívességet kérek, így inkább megmagyarázom neki a dolgot. – Baekhyun megtudta.

– Úristen, Chan, jól vagy? Persze, hogy jöhetsz hozzánk, tudod, hogy bármikor szívesen látunk. – Annyira megmelengeti a szívemet, amikor vele beszélgetek. Ha vele vagyok, minden olyan egyszerű és jó. Mint otthon.

A nővérem társasága felmelegít, elpárologtatja a dühömet Jongin iránt, és valahogy egy rövid időre az indokolatlannak tűnő aggódásomat is megszünteti azzal kapcsolatban, hogy mi lesz Baekhyunnal. Kiönthetem neki a szívemet, bármiről is legyen szó, ő megért. A hallgatása már magában többet jelent, mint az összes vigasztaló vagy csitító szó, amit bárki mástól kaphatnék.

– Biztos vagyok benne, hogy akármit is hallott Baek, nem neheztel rád. Hiszen nem olyannak ismerem, sőt, szerintem te sem. Meg tudjátok ezt beszélni, amikor eljön az idő. Aztán ki tudja, azok után, amiket elmondtál, lehet, hogy ő is szeret téged – simítja tenyerét a kézfejemre elnézően mosolyogva.

Igaza lehet. Sőt, általában igaza van. Egyszerűen csak a rettegés, hogy elveszíthetem a legjobb barátomat, ha csak rá gondolok, a földhöz szegez.

– Holnapután egyébként is szenteste. Menj oda hozzá, és mondd el neki. Jobb, ha a te szádból hallja, mintha másoktól – mondja még, majd feláll, és elindul lefeküdni, egyedül hagyva engem a gondolataimmal. Hiába, tudja, hogy mikor mire van szükségem.

Igen, el kell mondanom neki, ez biztos. Együtt dolgozunk, ez nem maradhat megbeszéletlenül, még véletlenül sem, mert csak felesleges veszekedéseket és feszültséget szítana az egész csapatban. Ráadásul ez kettőnk ügye, nem Kaitól kellett volna megtudnia.

Biztos, hogy ezért haragszik, hogy nem tőlem tudta meg, mint mindig, amikor valamit először másnak mondok el, nem neki. Ilyenkor mindig iszonyat dühös, kiakad, és napokig nem beszél velem... Azt hiszem, tényleg az lesz a legjobb, ha huszonnegyedikéig itt maradok Yooránál.

Az idő nagyon gyorsan telik, főleg, ha a testvérével tölti az ember. Meghívtam vacsorázni egy étterembe, de felismertek, még a sapka és az öltözet ellenére is, így az egész esténk káoszba fulladt, másnap pedig már jöttem is el. Most pedig itt állok, egy virágbolt előtt, és nem tudom eldönteni, vajon illik-e ilyen esetben virágot vinni, és ha igen, milyet. Meg egyébként is, mi van, ha valaki észrevesz, és lefotóz a csokorral? Iszonyat kínos helyzetbe kerülnék.

Így maradtam a csokinál, mint ajándék. Baeknál az amúgy is mindig beválik, így bármikor ki lehet engesztelni, akármilyen dühös is.

A lakás ajtaján belépve meglepődve fogadom a teljes némaságot, mint régi ismerőst. Utoljára akkor volt ilyen, nos... Miután Luhan, Tao és Kris is itt hagytak minket, elvitték a cuccaikat, ezzel is csak ürességet hagyva maguk után. Viszont, legnagyobb döbbenetemre, annak ellenére, hogy úgy döntöttünk, nem díszítünk, egy aranyban és vörösben pompázó karácsonyfa virít a nappali közepén.

– Áh, szia Chan – lép ki a konyhából Baekhyun, egy bögrével a kezében. Meg sem próbálkozik a mosollyal, látszik az arcán, hogy feszült, szemeit ide-oda járatja a fa és köztem.

– Szia, Baek. Hogy vagy? – kérdezem, miközben megszabadulok a sálamtól, a cipőmtől és a kabátomtól. Próbálom minél tovább húzni a folyamatot, legalább addig sem kell ránéznem. Azonban nem válaszol, így egy pillantást vetve rá, észreveszem, hogy engem mustrál. Vizsgálódóan, mintha még sosem látott volna.

– Forró csokit? – nyújtja felém a bögrét, direkt kerülve a válaszadást. Egy hosszú lépéssel eljutok hozzá, hogy elfogadjam az ajánlatát, és az immár üres kezébe nyomjam a tábla étcsokoládét.

– Bocsánatkérés – magyarázom, értetlen tekintete láttán. – Amiért nem tőlem tudtad meg, és amiért így eltűntem majdnem három napra.

– Mit kellett volna tőled megtudnom? – kérdezi zavarodottan, láthatóan elvesztette fonalat, és most már én sem értek semmit. De hát Kai azt mondta... – Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért egy ilyen undorító emberrel kell egy szobában laknod, aki nem tud parancsolni az érzéseinek, és... – hadarja, a szemeiben pedig mintha könnyek látszanának. Most már végképp fogalmam sincs, mi folyik itt.

– Baekhyun, te miről beszélsz?

– Nem mondta el Jongin, hogy én... Szerelmes vagyok beléd? – mered rám csodálkozva, mire nekem is elkerekednek a szemeim, majd iszonyatos nevetésben török ki. Láthatólag nem érti, mi okozza a jókedvemet, így próbálom csillapítani magamat, és elmagyarázni.

– Kai nagyon átcseszett minket – jelentem ki, amint legalább egy kicsit kapok levegőt. – Nekem azt mondta, hogy véletlenül meghallottad tőle, hogy szerelmes vagyok beléd. Neked pedig – mutatok rá. – Ezek szerint azt mondta, hogy elmondta nekem.

Leesett neki. És nagyon nagyot koppant ráadásul, ugyanis egyik pillanatról a másikra iszonyatosan vörössé válik az arca dühében.

– KIM JONGIN – üvölti, ahogy elindul Sehunék szobája felé. Látom, ahogy bevágja az ajtót, de én valahogy nem tudok haragudni a srácra. Kész szenvedés lehetett végignézni a hülyeségeinket, ahogy kerülgettük egymást, mint a forró kását. Ez volt a karácsonyi ajándéka számunkra.

De azért jól esett látni azt a pofont, amit Baekhyun lekevert a csupa izom, félmeztelen srácnak. Mert jogos volt.

– Szóval akkor... Kölcsönös? – kérdezem, ezúttal már a saját szobánkban, magamhoz ölelve a kis pöttömöt, ő pedig válaszként csak hümmög a vállamba. Érzem, ahogy a megkönnyebbülés könnyei elárasztják a pulóveremet, de nem bánom. Csókot nyomok a feje búbjára, hogy érezze, itt vagyok neki, majd felnézek a plafonra. Egyenesen az ott pompázó fagyöngyre.

[CHANBAEK] Rideg nyárutó

– Tudod, Baekhyun...

Az őszi levelek sárgásan hullanak alá a még zöld avarba, miközben kéz a kézben sétálgatunk. Már semmi sem ugyanaz. Mintha a haldokló természettel a mi érzéseink is kezdenének alábbhagyni. A kezdeti lángoló tűz először parázzsá szelídült, ahogy augusztusból szépen lassan átbandukolt szeptemberbe, aztán már csak a füst maradt, mikorra októberbe értünk. És most itt vagyunk, november elején, ahol egyedül a megszokás tart össze bennünket, semmi más, és a remény, hogy a másik által megszabadulhatunk a saját nyomorunktól.

Félnünk kéne. Félni az elítélő tekintetektől, a bántalmazástól, amit eddig szinte mindig megkaptunk, amikor kimutattuk: mi egy pár vagyunk. Ezúttal azonban nincs a környéken senki, a csípős, hideg szél miatt mindenki inkább az otthon melegét élvezi. Kivéve mi, akiket szoros emlékek fűznek a cudar időjáráshoz.

Rettegnünk kéne. Attól, hogy mi lesz velünk a másik nélkül, ha már elegünk lesz az állandó szélmalomharcból, hogy meggyőzzük egymást a saját igazunkról. Másról sem szól már a kapcsolatunk, csak a vitákról, vagy a kínos, néma csendekről, amit ajándékul nyújtunk egymásnak egy-egy hangos szóváltás után.

– Tudod, Baekhyun... – kezdek bele ismét abba, ami az előbb is reménytelennek bizonyult. Nem tudom kimondani, amit akarok, bár ez korábban sosem okozott nehézséget. Mégis, most mintha perzselnék a szavak a nyelvemet, egyszerre akarnak kitörni, és még odabenn maradni, érlelődni, átfogalmazódni. – Én tényleg szerettelek. Azt hittem, meg tudjuk oldani, és...

Megszorítja a kezem, úgy, hogy fájjon. Jelzi, hogy ne mondjam tovább. Nem akarja még hallani. Még nem jött el az idő. Talán még megoldhatjuk.

– Chanyeol, én... Szeretlek – leheli a fagyos levegőbe az eddig alig hallott szót, ezzel felolvasztva az én akarattal megfagyasztott szívemet. A görcsös ragaszkodása, hogy ne engedjem el a kezét, meggyőz engem is. Végül is, van még időnk. Egymásra, még jobban megismerni a másikat, kiküszöbölni a csorbákat.

Ráérünk. Amíg a tél tavaszba vált megint, a fák lehullatott leveleik helyett újat növesztenek, és az akkor már friss zöld avart nem a sárga, hanem a fehér és a rózsaszín uralja majd, az érzéseink pedig újjászületnek a másikban, hogy aztán soha ne kelljen elengednünk egymást.

Összefűzött kezeinket az ajkaimhoz emelem, és apró csókot nyomok makulátlan bőrére. Kettőnk kapcsát a zsebembe rejtem, ahogy ennek a furcsa nyárutónak az érzetét is. A szerelmünket.

[JENLISA] Nem megyek sehova

A világító csillagokat eltakarja a könnyű fátyolfelhő, amin még a Hold is csak erőlködve képes fényleni. A félhomályból egyedül a halványan égő dohány tűnik ki a kicsit vöröses színével. Talán ez az egyetlen dolog, ami jelzi, hogy ott vagyok. Hogy létezem.

Nem mintha nem lenne elég nyilvánvaló. Lélegzem, dobog a szívem, szinte látom magam előtt, ahogy a tüdőmbe jutó kátrány elfeketíti a szövetet, de nem különösképpen érdekel. Hiába üzemel ugyanis minden odabenn rendesen, ha nem élek.

Nem élek, mióta Ő itt hagyott. Az egyetlen, akit szerettem, az egyetlen, akiért megérte volna letenni a cigit, elkezdeni normálisan viselkedni, letenni az alkoholt... De őt is elüldöztem magamtól, ő pedig menekült, minél messzebb, ahol már nem kellett látnia a felesleges önpusztításomat.

Ő volt az egyetlen, aki látott, aki igazán észrevett, aki... Aki talán még szeretett is. Nem csak megjátszotta. Jennie volt számomra a család...

Leülök a hideg kőre, és várok. Hogy eltűnjenek a felhők, vagy hogy elkezdjen esni. Hogy felfázzak, vagy odafagyjak. Hogy visszatér-e vagy sem. Ugyanúgy várok, mint minden egyes rideg este, amikor a hőmérséklet fagypont alá kúszik, és amikor nem. A fákat virágok borítják, vagy éppen a leveleiktől szabadulnak meg a megújulás reményében.

Hirtelen megjelenik. Mint egy délibáb, a semmiből tűnik elő, az egyszerre sehonnan és mindenhonnan jövő fény megvilágítja az alakját, én pedig tökéletesen látom minden porcikáját. Tudtam, hogy visszajön. Tudtam, hogy nem hagy magamra, soha nem tenné, hiszen szeret engem. Hiszen én is szeretem őt.

– Te jó ég, Lisa, mégis mi a francot csinálsz itt? – kiált rám riadtan, de én csak mosolygok. A hópelyhek csak úgy csillognak a szemében. Vagy a szeme előtt? A barna sötét, a melegség egyre közelebb jön, és...

A szúrós klórszag és a vakító fehérség ébreszt. Vagy talán nem is ez, hanem az ablakon beáradó napfény. Minden homályos, nem tudom felmérni a körülményeket, de felülök. A kezemből kilógó cső visszahúz, de egyszerűen csak kihúzom magamból, nem törődve a takarót és a lepedőt beborító vércseppekkel. Kezdem visszanyerni a látásom, kezdek magamhoz térni. Kórház. Infúzió. A barna folt a fotelban mellettem pedig nem más, mint Ő. Jennie.

Nem álmodtam. Tényleg ő volt az. Tényleg visszajött. Most pedig ott alszik, nyugodtan, kisimult arccal, amilyennek utoljára talán a kapcsolatunk elején láttam. A mocorgásra viszont felriad, felnyitja a szemeit, és csodálkozva néz rám. Megdöbbenten.

– Nem szabadna felkelned, Lisa – mondja ki a nevemet lágyan. Nevetséges, de most, hogy hallom a hangját, megkönnyebbülök. Elerednek a könnyeim, arcomat a tenyerembe temetem. Ha álom is, soha nem akarok felébredni... – Szólok egy nővérnek, rendben? – A kissé csikorgó hang, amit a fotel ad ki, amikor feláll róla, megrémiszt, és a keze után kapok. Azzal a minimális erőmmel, amim van, megragadom, nem engedem el.

– Ne hagyj itt, Jennie... Nem hagyhatsz itt... – A saját, rekedt és erőtlen hangom megrémít, kétségbeesettnek érzem magam, a levegő nem jut el a tüdőmig, próbálok minél többet nyelni, a lélegzetvételeim egyre gyorsabbak és gyorsabbak, már nem bírom tovább. A könnyek csak úgy csorognak le az arcomon, ahogy átfut rajtam a gondolat:

Ismét elhagy... Magamra hagy, amikor a legnagyobb szükségem van rá, én pedig tehetetlen vagyok, nem tudom megállítani.

– Nem megyek sehova. Itt vagyok, Lisa. Nem megyek sehova...

[JENLISA] November közepén

Mindenki boldogan sétálgat a párjával, a családjával, izgatottan készülnek a karácsonyra, már így, november közepén is. Mindenhonnan a megszokott dallamok szólnak, és mintha a társadalom elvárná az emberektől, hogy boldogak legyenek. Hiszen ez a szeretet ünnepe.

Csak azokra nem gondolnak, akiknek nincs mit ünnepelniük. Akiknek nincs családjuk, nincs szerelmük, nincs semmijük. Egyedül a munka, a kifizetetlen számlák, és az üres lakás jelent állandóságot, és nem élnek, csak túlélnek.

Egyetlen embertől várom, hogy esetleg kapok egy sms-t, valamikor a jeles napok környékén, ahogy eddig minden évben, de tudom, hogy mint mindig, most is csalódnom kell majd. Marad a mikróban melegített instant leves és valami bűnrossz vígjáték, amíg nem kell dolgozni mennem. Akkor úgyis visszaáll majd minden a régi kerékvágásba.

Csak ülök a padon az utcán, és figyelem, ahogy mások örülnek az első hónak, ami bennem csupa fájó emléket ébreszt. Amikor Jennie még mellettem volt, és számomra is értéket hordozott ez a várakozással töltendő egy hónap. Az öröm az arcukon az én ajkaimra is keserű mosolyt húz, ahogy visszagondolok, mennyi minden másként lehetne, ha nem rontom el. Talán melegítené valaki a takarómat éjszakánként, és nem arra ébrednék, hogy homályos alakokat látok a sötétben, amik engem figyelnek, ahogy ő tette régen, amikor nem tudott aludni.

Merengésemből felocsúdva úgy döntök, betérek egy kávézóba. A sütőtökös latte az egyetlen, amit szeretek ebben a késő őszi időszakban. Ebbe az egy üzletbe nem költözik be idejekorán a giccses díszlet, pont ezért szerettünk mi egykor annyira idejárni. Itt mintha megállt volna az idő: a kis helyiség meleg színekkel díszítve otthonos hangulatot adott a jéggé fagyott szívemnek. Egy kis időre felidéződtek az emlékek, a keserűséget szomorú örömmé változtatva bennem.

A kávémmal melengetve a kezeimet beülök az ablak melletti kis fotelbe, figyelve a külvilágot, és akaratlanul is, mintha várakozás költözne a lelkembe. Nem tudom, mire, kire, de várok. A változásra, hogy ismét boldogan tekinthessek a karácsonyra. Hogy felolvadjon bennem a jég, ami olyan hideggé változtatott mindent körülöttem.

Sötétedik, már alig látom, mi folyik az utcán, és én még mindig ott ülök. Mintha csak a díszlet része lennék. Az italom rég kihűlt, de még a kezemben szorongatom, szinte tudomást sem véve magamról. Egy ismerős hang rángat ki ebből a már szinte transzhoz hasonlító állapotból.

– Te vagy az, Lisa? – Bátortalan kérdés, egy bátortalan lánytól. Mosolyom szélesre nyílik, ahogy felismerem benne a nőt, akire vártam.

– Szia, Jennie. Rég találkoztunk.

[JENLISA] Idegenek

Végigcirógatom Jennie meztelen derekát, miközben figyelem, ahogyan a kielégültségtől pihegve emelkedik és süllyed a mellkasa. Odahajolok, hogy szájon csókoljam, de elhúzódik, és már szedi is össze a cuccait. Nem szól hozzám, nem néz rám, felöltözik és kiviharzik a szobából. Mélyet sóhajtva hátradőlök az ágyon, és a cigarettásdobozt felvéve az éjjeliszekrényről rágyújtok. Lassan hagyom, hogy a füst simogatva végigszánkázzon a tüdőmön, majd kifújom a szürke felleget, hátha a szén-dioxiddal együtt a feszültség is távozik a tüdőmből.

Az együttléteink az utóbbi időben sokkal inkább tűnnek tehernek, mint élvezetnek. A kezdeti „szeretők” viszonyból egyre inkább idegenekké válunk. Persze, a kötöttségmentességet még a legelején leszögeztük mindketten. Csak szex, és más semmi, mégis, ahogy egyik pillanatról a másikra kilép a kissé meghitt légkörünkből, jéggé dermesztve azt, napról napra egyre jobban fáj.

Ha rákérdezek, miért csinálja, úgyis csak egy választ kapok: „Nem szeretjük egymást, csak kihasználjuk a másik testét. Idegenek vagyunk egymás számára, és csak a vágy köt össze minket, semmi más. Nem is képzelj bele többet.”

De nem tehetek róla, hogy vágyódom utána, a lelkét akarom látni, meg akarom ismerni. Mert igen, abban igaza van: nem vagyunk többek két ismeretlennél.

Kezembe veszem a telefonom, hogy a számát tárcsázzam, de megvárat, nem veszi fel azonnal, és ez idegessé tesz. Régen annyival többek voltunk egymásnak. Annyival többet számítottak az érzések, mint a kielégülés hajszolása...

– Mit akarsz, Lisa? – szólal meg rideg hangon, miután a várakozást jelző búgás elhal. Tudom, hogy nem akar beszélni velem, vagy a szükségesnél jobban kapcsolatba bonyolódni velem, én mégis erőltettem mindig. Mostanáig.

– Fejezzük be, Jennie – jelentem ki, nem kevésbé érzelemmentesen, mint ő. Nem akarok alulmaradni, megalázkodni, könyörögni neki, hogy maradjon, mert csak sokkal több fájdalmat okoznék, mint amennyit alapból el kell viselnem. – Nem akarom folytatni, belefáradtam. Ne hívj többet, ne keress, csak tegyünk úgy, mint akik nem ismerik egymást – magyarázom, és a hangomból kihallatszik a fásultság. Nem is próbálom elrejteni. A vonal túloldalán néma csend, nem válaszol, így amíg várok, beleszívok még egyet a cigimbe, mielőtt tövig égne.

– Rendben, ez nem lesz nehéz. – Szinte látom magam előtt, ahogy nemtörődömen vállat von. – Elvégre tényleg nem ismerjük egymást.

Bevitte a kegyelemdöfést. Nem tud anélkül véget vetni semminek, hogy ne az övé legyen az utolsó szó, de már megszoktam. És a fájdalmat is, ami ezzel jár...