Here come the regrets

A vége felé az ember elgondolkozik azért. Mit bántam meg? Mi az, amit jól csináltam? Voltak egyáltalán jó döntéseim? Fog rám bárki emlékezni? 

Az utóbbiban nem kételkedtem, hiszen ott volt Chanyeol. Elköszönés nélkül hagytam ott, és ez okozott leginkább bűntudatot a lelkemben. De nem nézhette végig, ahogy haldoklom, azt nem tudtam volna elviselni.Rosszul éreztem magam miatta, de inkább gyűlöljön meg egy egész életre, mint hogy abban a tudatban kelljen leélnie a maradék idejét, hogy nem tudott rajtam segíteni. 

A hangja még mindig a fülemben cseng, arról az utolsó éjszakáról, amikor aggódva megkérdezte, minden rendben van-e. Igennel feleltem, a köhögőroham ellenére, ami rám tört. Ügyesen rejtettem el előle a véres zsebkendőt, hogy még véletlenül se lássa meg és kezdjen gyanakodni. 

Miközben visszaemlékszem arra az estére, önkéntelenül is elmosolyodok, és ismét érzem a kaparó érzést a torkomban. A gyógyszerektől kissé elmosódik a látásom, mégis olyan, mintha ő is itt lenne mellettem. A tudatom kissé elzsibbad, de tudom, hogy ez még nem a vég. Érezni fogom majd, amikor eljutok arra a pontra, de ez egyelőre még csak a jóleső, pihentető alvás.

Ismét vele álmodom. Manószerű arca fölém hajol, én pedig elnevetem magam elálló fülein - olyan régen láttam őket. Szeretném megérinteni, de tudom, hogy akkor eltűnik. Egyedül a tudatalattim okozta illúziónak köszönhetem, hogy ránézhetek, hallhatom a hangját.

- Minden rendben lesz, Baek. Nem kell félned többé, örökre melletted leszek - simít végig az arcomon, ezzel olyan érzést keltve, mintha az egész nem csak egy álom lenne. 

Sírva ébredek. Már ahhoz sincs erőm, hogy felüljek, a fejemet félrefordítva köhögök a kezem ügyébe akadó zsebkendőbe.

Tudom, hogy már nincs sok hátra, de ezt a kevés időt megpróbálom alva tölteni. Ott együtt lehetünk. A fájdalom egyre inkább eluralkodik rajtam, már a gyógyszerek sem segítenek sokat. Apró simítást érzek a kezemen, kinyitom a szemem. Chanyeol könnyes arca úszik be elém, de lehet, hogy csak hallucinálok. Lehunyom a pilláim, majd ismét felnézek, de még mindig ott van. Erőtlenül rászorítok a kézfejére, hogy érezzem, ez tényleg nem csak egy álom. 

A sírás csendesen tör ki belőlem, egy rendes zokogásra már nincs energiám. Nem akartam, hogy így lásson, nem akartam, hogy ez legyen az utolsó emléke rólam. A szememből csak úgy záporoznak a sós cseppek, a kórházi ágyat úgy állítom, hogy ülő helyzetben legyek. A tüdőm iszonyatosan fáj, ahogy levegőt veszek, ismételten a zsebkendőért kell nyúlnom. 

Úgy rémlik, már egy hónapja, hogy utoljára találkoztunk. Az, hogy így felbukkan itt, egyszerre okoz lelki kínokat és boldogságot. Hiszen a kettő gyakran jár együtt, nem igaz?

Már bánom… Bánom, hogy nem maradt nekünk több idő, hogy azt a keveset nem vele töltöttem. Sajnálom, hogy nem csókoltam meg, amikor lehetőségem volt rá, és nem öleltem, amikor csak akartam.

Megbántam a gonosz szavakat és gúnyneveket, amiket az elején a fejéhez vágtam, hogy megütöttem, amikor először próbált kedvesen közeledni felém. Megbántam, hogy úgy viselkedtem, mint egy hisztis, féltékeny liba. 

Bár visszacsinálhatnék mindent…

Univerzum

- Itt már régóta nem arról van szó, hogy én mit érzek, Chanyeol! - kiáltottam az arcába, de láthatóan ő még mindig nem fogta fel. Mintha csak a falnak beszélnék, egyik fülén be, a másikon ki. - Mikor fogod végre megérteni, hogy a barátságunk fog rámenni, ha továbbra is így viselkedsz? - kérdeztem, a hangom ezúttal jóval halkabban csengett, már-már lemondóan. 

Ezek a veszekedések napról-napra egyre gyakoribbak lettek. Éreztem, hogy akármennyire is szeretem őt, nem sokáig fogom már bírni az állandó kötekedését és beszólásait. 

- Nem mintha lenne még minek tönkremennie - morogta halkan. Valószínűleg nem nekem szánta, de elég hangos volt ahhoz, hogy meghalljam.

- Hogy mondod? - A beszédem színtelen volt, szinte láttam, ahogy az arcomból kifut a vér. Tudtam, hogy, ha tényleg így gondolja, azon én már nem fogok tudni segíteni, akármilyen erőfeszítéseket is teszek. 

- Legyünk őszinték, Seungjun. Elárultalak, kitálaltam a barátaidnak arról, hogy meleg vagy, és ezt te nem tudod nekem megbocsátani. Nem hibáztatlak érte, de akkor ne tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne. Ennek már rég annyi, ezt a bizalmat nem lehet még egyszer felépíteni. Ne szenvedjünk tovább, váljunk el csendben.

Éreztem, ahogy egy könnycsepp legurul az arcomon, majd sok másik követi. Késként fúródtak belém a szavai, és olyan volt, mintha még párszor meg is forgatta volna.

- Igen? Szóval, neked ilyen könnyű feladni mindent, elfordulni és a másik irányba nézni? - kiabáltam. A kezemben ott szorítottam a fehér borítékot, ami az összes, el nem mondott, fel nem tárt érzésemet rejtette, benne egy aprócska ajándékkal. - Ha tényleg ezt akarok, akkor kilépek az életedből és nem jövök vissza. - Hátat fordítottam, és hagytam, hogy a papír kiessen a kezemből. Távoztam a lakásából, vissza se nézve, meg sem várva a válaszát. 

Bár nem így terveztem, végül a tetőn kötöttem ki. A csillagokat bámulva próbáltam gátat szabni az újra és újra előtörő zokogásnak. Chanyeol egy közel négy éves barátságot vágott a kukába a viselkedésével, mégis, az egész sokkal inkább rajtam látszott meg. Mintha őt nem is érdekelte volna, vagy mintha ez lett volna a célja… 

Hallottam a nyitott ablakon keresztül felszűrődni a hangját, ahogy elkiáltotta magát. 

- Faszom! - Iszonyatosan ingerült lehetett, ugyanis sosem káromkodott. Az már nagyon a végnek számított, ha ő bármilyen csúnya szót kiejtett a száján, ez pedig meglepett. Olyannyira megdöbbentett, hogy sírni is elfelejtettem, tágra nyílt szemekkel bámultam a csillagokat. 

Mi történhetett? Mi zaklathatta fel ennyire? 

A telefonom megcsörrent. Az ő nevét jelezte ki, de nem vettem fel. Nem akartam beszélni vele, nem akartam, hogy ilyen állapotban, akárcsak a hangomat is hallja. 

Mikor a csörgés befejeződött, felálltam. Letöröltem a könnyeket, és úgy döntöttem, ideje elhagyni ezt a helyet. Ideje végleg kilépni az életéből, elfelejteni őt, bármennyire is…

Bármennyire is szeretem.

- Azt hiszed, ezek után elengedlek? - kapta el a csuklómat a lépcsőfordulóban. A kezében ott virított a fehér lap, a nyakában pedig a saját kezűleg készített nyaklánc. - Azt hiszed, hagyom, hogy kilépj az életemből, miután levágtál elém egy levelet? - kiabálta, én pedig egy pillanatra megijedtem tőle.

Nem bántana. Sosem bántana.

Beráncigált a lakásba, tudomást sem véve arról, hogy fájdalmat okoz. Amint csukódott mögöttem az ajtó, kirántottam a kezemet a szorításából. 

- Én is szeretlek, Seungjun - mondta ki lágyan a szavakat, amikre egyáltalán nem számítottam. Szóhoz sem jutottam a döbbenettől, így megtette ő az első lépést irányomba. Egyik pillanatról a másikra arra eszméltem, hogy ajkai az enyémekre tapadnak, vadul és követelőzően, én pedig visszacsókoltam. Mintha ő lenne a levegő, ami nélkül nem élhetek, mintha ő lenne a mindenem.

Mert valójában így is volt: ő jelentett nekem mindent. A barátokat, a családot, a szerelmet, a békét…

Az univerzumot.

Barátokként

“Azt mondtam, boldog vagyok, hogy a barátod lehetek. Hogy köszönöm, amiért kitartasz mellettem, a hülyeségeim ellenére, hogy mindig megvigasztalsz, ha szomorú vagyok… De, azt hiszem, ideje lenne megtudnod az igazat.

Nem érem be a barátságoddal. Egyre jobban fáj, hogy mellettem vagy, de nem úgy, ahogy nekem szükségem lenne rád, hogy nem foghatom meg a kezed, nem simíthatok végig a hajadon… Nem mondhatom ki, hogy szeretlek…”

A könnyeim néhány helyen elmosták a tintát, amint leírtam a szavakat. Nem tudtam visszatartani a sírásomat, ahogy végiggondoltam az összes szép emlékünket. Tudtam, hogy helyesen döntöttem, és, bár lehet, hogy később megbánom majd, ez abban a pillanatban nem számított.

“Inkább kilépek az életedből, mintsem, hogy még több fájdalmat okozzak saját magamnak. Szeretlek, Jennie, és ez valószínűleg sosem fog változni. Azonban, majd amikor visszatérek, kérlek, fogadj úgy, mintha csak előző nap váltunk volna el. Amikor összeszedtem magam, visszajövök, hogy ugyanúgy folytathassunk mindent, mint ahogy elkezdtük. Barátokként.

Lisa”

Biztos voltam benne, hogy megteszi, amire kérem. Éppen ezért tudtam elhagyni az apró lakást, amihez csak kettőnknek volt kulcsa, amely egyfajta menedékként szolgált számunkra. Tudtam, hogy amikor majd hetek, hónapok, vagy netán évek múltán visszatérek, ez a hely ugyanebben az állapotban fog várni rám. Egyedül a növények növekedése és talán Jennie változása fogja mutatni a múló időt.

Kiléptem az ajtón, ezzel egy időre magára hagyva a múltamat, de nem örökre. Elvégre mindenkit a múlt tesz azzá, aki, az formálja a személyiségét, a gondolatait, mindent. De, én új lapokkal akartam kezdeni, a kezembe venni egy teljesen üres könyvet, úgy, hogy az előzőnek az epilógusát ott hagytam egy borítékban az asztalon. 

***

Három évig jártam a világot. Három kínkeserves évig próbáltam elfelejteni őt, sikertelenül. Most pedig, hogy újra itt álltam, nem tudtam, hogyan kéne köszönnöm neki. Bár megkértem, hogy várjon vissza, mintha el sem mentem volna, de fogalmam sem volt, mit fog mondani, mi lesz a reakciója. 

Végül, csak úgy lenyomtam a kilincset. Nyitva volt, odabentről pedig édes sütemény és fenyő illata áradt. El is felejtettem, hogy karácsony van. A mézeskalács beljebb vonzott, leraktam a bőröndöket az ajtóba, levettem a kabátom, felakasztottam a fogasra, majd beléptem az aprócska konyhába. Zene szólt a telefonjáról, éppen a Jingle Bell Rock. Ő pedig teljes valójában ott sürgött-forgott, annyira belefeledkezve a főzőcskézésbe, hogy észre sem vette a jelenlétemet. Mosolyogva figyeltem a jelenetet, majd, amikor rám pillantott, nagyot dobbant a szívem. Láttam a kezdeti meglepődést a szemeiben, de csak elvigyorodott.

- Megjöttél? - kérdezte kedvesen, én pedig nem bírva magammal, átöleltem. A könnyeim potyogni kezdtek, ő pedig meglepetten karolta át a derekam. - Mi az, ennyire hiányoztam? Pedig tegnap találkoztunk utoljára.

- Igen - hüppögtem. - Ennyire hiányoztál.

Az utolsó ajándékom

Fáj, tudod?

Hülyeség részemről ezt mondani, hiszen nem is ismertelek. Tudtam rólad tényeket, tudtam, mikor születtél, és most már azt is, mikor haltál meg. Nem leszek ott a temetéseden, nem tudom megvigasztalni a barátaidat és a családodat, akiket magukra hagytál. 

Mégis fáj. Fáj, hogy erre a döntésre kellett jutnod, hogy ennyire elhatalmasodtak feletted az érzéseid. Fáj, mert tudom, milyen hosszú élet állhatott volna még mögötted.
Ezt most azért írom neked, nekem, nekik, mindenkinek, hogy tudhasd: a szívünkben tovább élsz. Bár fizikailag elhagytál minket, nem láthatunk többé, nem hallhatjuk a hangodat, lélekben velünk maradsz. Odafentről, egy jobb világból figyelsz a csapattársaidra, a családodra, még a rajongóidra is, akik most eszméletelenül zokognak az ágyukban, a földön, bárhol, ahol éppen eszükbe jutsz.
Te egy utolsó búcsút adtál nekünk. Én adok neked egy utolsó ajándékot:
Szeretlek, szeretünk, a Shawolok örökké veled lesznek. A SHINee számunkra örökké öttagú marad, még ha többé nem is leszel velünk.
Köszönöm, hogy léteztél, hogy a hangoddal könnyebbé tetted számomra az életet. Megérdemled a pihenést. Ügyes voltál, jól csináltál mindent.
A földön is egy angyal voltál, most egyszerűen csak szintet léptél. Köszönöm, hogy voltál nekünk, Kim Jonghyun.
Tudom, hogy most már nem szenvedsz. Egy jobb helyen vagy, jobb körülmények között, fájdalom nélkül.
Szeretettel búcsúzom tőled

Neheztelés nélkül, és megértően:

Odi.

Just a joke...

  Láttam az undort az arcán. Láttam, ahogy a testtartása egyik pillanatról a másikra, barátságosból zárkózottá és visszautasítóvá válik, és ekkor rájöttem, hogy ez volt életem legrosszabb döntése.
  Elmondani neki, hogy szerelmes vagyok belé gyökereiben változtatta meg a világról alkotott képemet. Rettegtem, hogy az az egy szó, amit kimondtam, örökre szétszakít kettőnket. Talán ez rémített meg legjobban. Nem az, hogy mit gondolnak az emberek, a családom hanem az, hogy az őbenne milyen vélemény formálódik rólam.
  Elnevettem magam, mintha csak egy vicc lett volna, mintha minden, amit mondtam, nem a valóság lenne, hanem csak egy ostoba poén.
 - Látnod kéne az arcodat, komolyan - kacagtam a tőlem telhető legkevésbé erőltetetten. - Nyugi, Dean,te vagy a legutolsó ember, akinek szerelmet vallanék - lapogattam meg a vállát, majd amiatt aggódva, hogy a szemem sarkában gyűlő könnyek kicsordulnak, elléptem mellette. - Na, de én lépek. Holnap találkozunk. Csá! - intettem neki hátra sem fordulva. Éreztem, hogy engem néz, de hamar eltűntem a vizslató tekintet elől.

  Hazaérve elővettem a dugi-tartóból az egyetlen szál, vésztartalék füves cigimet. Nem volt szokásom ehhez folyamodni, de most úgy éreztem, mindjárt szétrobban a fejem. A zokogás és a hisztérikus nevetés között lebegtem valahol félúton, így ezt tartottam a legjobb megoldásnak: lenyugodni, olyan igazi chilles állapotba vágni magam, ami ugyan nem oldja meg a problémámat, átmenetileg mégis segít átvészelni a sok felesleges gondolatot.
  Fogalmam sem volt, mi lesz a barátságunkkal ezek után. Ugyanúgy folytatódik minden, a rendes kerékvágásban, vagy rájött, hogy az egész elviccelése csak egy védekezési mechanizmus volt?
  Pont a cigi végére értem, mikor csengettek. Nem vártam vendégeket estére, így furcsa volt, de abban az állapotban csak gondolkodás nélkül ajtót nyitottam. Hyuk állt ott, teljes valójában, a piros ingében és az elmaradhatatlan kalapjában. Arrébb álltam az útból, átengedtem a küszöbön. Nem kérdeztem, mit kér, automatikusan egy sört nyújtottam neki, amint letelepedett a nappaliban. Azonnal meglátta a “bűnözésem” nyomait: a csikket a hamutartóban és a tömény, átható füstfelhőt a szobában.
 - Zico… - sóhajtott mélyet, de csak üres tekintettel néztem rá. A nyugalom már az érkezése előtt szétáradt az ereimben, így bármit is akart mondani, látta rajtam, hogy úgysem hatna rám. - Van még egy cigid? - kérdezte végül lemondóan, mire megráztam a fejem.
 - Ha lenne, már nem lenne - feleltem színtelen hangon.
  Az este további része nem igazán maradt meg az emlékezetemben, viszont reggel az ágyamban keltem, szóval vagy be lettem cipelve, vagy a saját lábamon mentem. Dean csak egy cetlit hagyott az asztalomon, “Beszélnünk kell” felirattal, így sejtettem, hogy nem vette be az előző napi próbálkozásomat. Mélyet sóhajtva realizáltam magamban, hogy mindent elbasztam, majd folytattam a reggeli rutinomat, ahogy mindig is tettem. Már csak abban tudtam reménykedni, hogy az undorodó grimasz az arcán csak a pillanat hevének szüleménye volt, és nem az őszinte érzései vetültek ki rá.


  A telefonomat a kezembe véve tárcsáztam a számát, azonban nem vette fel elsőre. Már a műsor előkészületei zajlottak, a soromra vártam a sminkesnél, Hyuk pedig még mindig nem érkezett meg. Aggódtam, hogy mi van, ha inkább meg sem jelenik, mert nem akar találkozni velem. A gondolataim elképesztő magasságokig szárnyaltak, kétségbeestem, fogalmam sem volt, hol lehet, mit csinálhat.
  “Ennyire undorító lennék, hogy nem képes meglenni velem egy helyiségben?” - futott végig rajtam többször is a kérdés, de egyszer sem kaptam rá választ.
 - Mi a helyzet, Zico? - tette a vállamra a kezét kedvesen Jay, gondolom, látta rajtam, hogy valami emészt. Csak megráztam a fejem, és beültem a sminkes székbe. Nem mertem válaszolni, ugyanis Jaebum pont az a személy volt, aki pár szóból azonnal kitalálja, mi nyomaszt. Amint levágódtam, és Jihye elkezdte az alapozót felvinni a bőrömre, még gyorsan bepötyögtem egy SMS-t Deannek.

  “Megértem, ha meggondoltad magad, és mégsem akarsz velem beszélni. Bocsi a tegnapiért. De azért az adás kezdetére igazán ideérhetnél. - Zico”   Ennyit tehettem az ügy érdekében, legalábbis abban a pillanatban. A hívásaimra nem válaszolt, többször hagyta, hogy befejeződjön a csörgés, majd mikor megunta, mindig kinyomta. Bő fél óra alatt tízszer hívtam, azt hiszem, ez jelent valamit.
  Az üzenetre sem reagált, így feladtam. Ezek szerint egyedül kell képviselnem a csapatunkat.
 - Zico, Dean merre van? Itt kéne lennie - jött oda hozzám ismét Jay, de csak megvontam a vállam.
 - Fogalmam sincs, nem veszi fel a telefont, az üzenetekre sem reagál - feleltem félszegen. Már a hajamat állították be, így nem tudtam a szemébe nézni, hogy bármit is kiolvashasson onnét.
 - Összevesztetek? - Csak nem hagyta abba a faggatózást, és ez felettébb frusztráló volt. Kezdtem még idegesebb lenni, és ilyenkor a beszédem önkéntelenül is hangosabb lesz.
 - Nem tudok róla.
 - Figyelj, ha bármi van közöttetek, nekem tudnom kell róla, mert… - kezdte, mire felcsattantam.
 - Nem történt semmi!
  Végszóra, Hyuk belépett a sminkszobába. Én ugyan csak a tükrön keresztül láttam, de mindenki rákapta a tekintetét.
 - Mi folyik itt? - kérdezte, láthatóan megzavarodva a sok vizslató tekintettől. Senki nem válaszolt neki, amikor megpróbált a szemembe nézni, én rögtön elkaptam róla a pillantásomat.
 - Kész is vagyunk - szólalt meg a fodrászom végül, mire felpattantam, és kiviharzottam a szobából. Egyedül akartam lenni, átgondolni mindent, felidézni, hogy pontosan mi történt előző este, bár száz százalékig biztos voltam benne, hogy felesleges: úgysem emlékszem rá.
  Azonban Dean, ahelyett, hogy egyedül hagyott volna, követett, a neonfénnyel kivilágított folyosókon keresztül, egészen az épület mögötti kis udvarra. Rágyújtottam egy cigire, mélyet szívtam a nikotintartalmú füstből, ami ugyan csak minimálisan, de már elkezdte megnyugtatni az idegeimet.
  - Mit akarsz? - kérdeztem ridegen, felé sem fordulva. Hallottam az ajtó csukódását, ahogy a lépteit is felém közeledni. Ezek után már csak azt éreztem, ahogy az erős karjai gyengéden és bizonytalanul átfonják a derekamat, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban ellökhetem magamtól.

 - Tegnap délután… Igazából fogalmam sincs, mit kéne mondanom, hogy segítek-e magamon azzal, hogy őszinte leszek. Csupán annyit kérek, hogy hallgass végig, ne szakíts félbe. Így is elég nehéz számomra - motyogta a fülembe. Megborzongtam kissé érces, mély hangjára, de ez nem változtatott a tényen, hogy mennyire zavarban éreztem magam. - Amikor azt mondtad szeretsz, kettős érzések kavarogtak bennem. Egyszerre voltam boldog, és undorodtam magamtól. A szüleim mindig azt nevelték belém, hogy melegnek lenni bűn, Isten tiltja, és Pokol vár a homoszexuálisokra. Megrémített, hogy ugyanúgy érzek, mint te, és az is, amikor közölted, hogy csak egy vicc volt. Nem akartam, hogy ezzel poénkodj, mert nem tudtad, mennyire a lelkembe gázolsz vele. Ezért… Elmentem hozzád. Meg akartam veled beszélni az egészet, de te… Annyira be voltál állva, hogy alig tartott meg a két lábad. Láttam rajtad, hogy nagyon oda vagy, mégis maradtam. Aggódtam, hogy mi fog veled történni, ha egyedül hagylak így, ezért átvészeltem veled az ébrenlétedet. Olyan hülyeségeket beszéltél végig, hogy egyszerre szórakoztam jól és remegtem a félelemtől. Aztán beájultál, én pedig lefektettelek aludni. Megcsókoltalak - itt elcsuklott a hangja, gondolom, fogalma sem volt, hogyan fogok majd reagálni. Azonban, bár már rég megenyhültem, nem szakítottam félbe, mert ezt kérte tőlem. Nyugodtan hallgattam őt tovább. - Megcsókoltalak, és ekkor jöttem rá ténylegesen, hogy francba a bűnnel, a Pokollal, és minden egyébbel, nekem te kellesz. Senki más, csak és kizárólag te.
  

Nagyot nyeltem, megfordultam az ölelésében, ajkaimat az övéire tapasztva megcsókoltam. Ezzel akartam vele tudatni a válaszom: ugyanígy érzek.
 - Tudod te, mennyi önmarcangolást és szenvedést megspórolhattál volna nekem, ha ezt akkor és ott elmondod, amikor bevallottam az érzéseim, te barom? - nevettem el magam könnyes szemekkel.
 - Talán. De akkor nem lett volna ilyen romantikus az egész, nem? - kacagott velem, majd ismét közel húzva magához, ezúttal ő csókolt meg engem.
  Életem legédesebb csókja volt.

Téged

  A háztetőn ülve bámultam ki a fejemből. Ott égett a talált, hamutálnak kinevezett konzervdobozban a cigim, de már nem volt kedvem elszívni. Csak néztem, néztem és néztem Simon ablakát, hátha változik valami: felhív, küld valami jelet, hogy mégis szívesen lát a lakásában. A barátnőm kidobott, miután beismertem neki, hogy a férfiakat szeretem, és már nagyon régóta nem érzek iránta semmit, így nem volt hova mennem.
  Az ember azt gondolná, hogy miután magában elrendezi ezt az egész orientáció-kérdést, minden sokkal könnyebb lesz, de ez tévhit. Megnehezedtek a dolgok, féltem attól, mi lesz, ha Soyoon világgá kürtöli, ha a barátaim rájönnek, mégis… A leginkább Kiseoktól tartottam. Mikor megjelentem az ajtajában, az arckifejezése egyik pillanatról változott mosolygósból halottsápadtá, épp hogy csak meg tudtam kérdezni, nála maradhatok-e éjszakára. A válasza egyértelmű nem volt, majd rámcsapta az ajtót, ezzel jelezve, hogy ideje távoznom.

  Így kötöttem ki a szemközti ház tetején, ahonnét tökéletesen ráláttam a hálószobájára. A függönyök elhúzva, teljes sötétség borult rá. Nemrég ment felfelé egy srác az épületben, így arra következtettem, hogy vendége van, és valószínűleg a nappaliban beszélik meg a dolgaikat. 

  Zavart, hogy valaki ennyivel fontosabb neki, mint én. Elvégre a barátja voltam, már ha nevezhetem még magam annak azok után, hogy így visszautasította a segélykérésem. Jay házon és országon kívül volt, így hozzá nem mehettem. Locot és a barátnőjét semmiképpen sem akartam zavarni, így őket is kilőttem. Az egyetlen lehetőségem Simon volt, de ezek szerint neki nem számítottam annyit, hogy egy ilyen helyzetben kisegítsen, hotelbe pedig nem akartam menni, főleg nem ezen a késői órán. 

  A telefonom folyamatosan rezgett, de nem érdekelt. Soyoon nevét jelezte ki, így végképp nem reagáltam, nem akartam a hisztijét hallgatni. Ugyanis vagy könyörgött volna, hogy menjek vissza, vagy elküldött volna melegebb éghajlatra, és valahogy egyikhez sem volt különösképp kedvem. 

  Előhalásztam az üveg sojut, amit még idefelé jövet vettem egy kisboltban. Kinyitottam és ráhúztam, hátha úgy könnyebben beüt, de nem fűztem hozzá túl sok reményt. Iszonyatosan nehezen részegedtem le még az erős alkoholoktól is, így ez az adag meg sem ártott. 

  Hirtelen felkapcsolódott a villany. Pont ráláttam a nagy franciaágyra, és nem hittem a szemeimnek. Az idegen srác, akit felmenni láttam, vadul vetkőztette Kiseokot, miközben egy percre sem vált el az ajkától. Meglepődésemben félrenyeltem az alkoholt és erős köhögésbe kezdtem, így egy pillanatra elvesztve az egyensúlyomat. Csak a gyors reflexem tartott a tetőm, ami a hanyattdőlésre késztetett. Mikor feltápászkodtam, meg akartam bizonyosodni arról, hogy tényleg azt láttam, amit, és nem csak beképzeltem, azonban mikor odapillantottam, már az ágyon feküdtek. Simon maga alá gyűrte a férfit, és még ebből a távlatból is láttam azt az erős dominanciát, ami sugárzott belőle. 

  Ismét cigire gyújtottam, és ezúttal el is szívtam az egészet. Aztán még egyet és még egyet, míg el nem fogyott a doboz. Próbáltam nem odafigyelni, de egyszerűen vonzotta a szemem, az agyam pedig közben egyfolytában járt. A szemeim elé táruló jelenet ugyanis két dolgot jelenthetett: Az egyik az, hogy Kiseok meleg, vagy legalábbis biszexuális és van valakije. A másik az, hogy meleg vagy biszex, és csak szórakozik, de nem komoly az egész. Én pedig nagyon reménykedtem, hogy az utóbbi lesz az, mert ez azt jelenthette, hogy van esélyem. 

  Hirtelen elhatározásból álltam az épület ajtajában. Semmi különösebb célja nem volt, csak kíváncsi voltam arra, akivel az éjszakát töltötte. Elég nyilvánvaló volt, hogy nem szerelmesek, ugyanis akkor nem lépett volna le a srác, amint végeztek. Mert ez történt, láttam, ahogy szedi a cuccait, és ekkor döntöttem úgy, hogy nekem látnom kell. 

  Hátamat a falnak vetettem, majdhogynem láthatatlan voltam az utcára telepedő sötétségben. A bejárat nyílott, és kilépett rajta a férfi. Így, hogy közelről is láthattam, lehetetlen volt nem észrevenni a gyönyörű arcot, ami az iszonyatosan kidolgozott testhez tartozott. Éreztem rajta Kiseok tusfürdőjét, ahogy elhaladt mellettem, és ez zavart. 

  Tisztában voltam vele, hogy ezzel valószínűleg tönkreteszem a barátságunkat, de nem érdekelt: becsöngettem a lakásba. Simon egy köntösben nyitott ajtót, szájából cigi lógott, arcán látszott az elégedettség.

  - Itt hagytál valamit? - kérdezte, de amint az arcomra pillantott, megmerevedett, gondterhelt ráncok kúsztak a homlokára és zavarodottság a szemébe. - Mit szeretnél, Gray? 

Nem válaszoltam. Amikor kivette a szájából a már tövig égett csikket, rámartam az ajkaira. Nem ellenkezett, de nem is tett semmit. Füstös íze volt, kellemes, mégis, volt benne valami kesernyés. Talán maga a hangulat sikeredett ilyenre, ugyanis amikor elváltam tőle, az arca kifejezéstelen volt. Semmit nem tudtam róla leolvasni, az égvilágon semmit.

  - Ez mégis mi akart lenni? - A hangja számonkérő volt, nem nézett a szemembe. Elővette a cigisdobozt a zsebéből, és ismét rágyújtott. - Figyelj, nem tudom, mit gondolsz rólam, de nem én leszek az, akivel elfelejted a csajod - vonta le a lehető legrosszabb következtetést a hallgatásomból.

  - Láttam. Mindent. - Nem kellett többet mondanom, megakadt a mozdulatban, hogy lepöccintse a hamut. - Tudod, mivel nem volt hova mennem, így a tetőn kötöttem ki, szemközt. Amerre a szobád néz - vontam vállat. Arca egyre inkább kezdett hasonlítani a fal színéhez, így a hátizsákomat a vállamra véve léptem el mellette, be az ajtón, az előszobába. - Ne aggódj, ugyanabban a csónakban evezünk mindketten. Bár, azt hiszem, én nagyobb bajban vagyok, mert kidobtak miatta - villantottam egy nyertes vigyort rá, de még mindig nem mozdult.

  - Mit akarsz? - A szavai nem voltak többek rettegéssel teli suttogásnál. 

  - Téged. 

Csupán egy karcolás...

“Azt mondják, az ember előre megérzi a halált. A sajátját, másét, teljesen mindegy. Ma reggel engem is egy ilyen érzés kerített hatalmába, így eldöntöttem, hogy leülök és leírom ezt, mielőtt késő lenne.
Mostanra talán már összerakhattad a képet az elszórt utalásokból, félreérthető jelekből, a pillantásaimból, abból, ahogy átöleltelek. Nem így akartam a tudtodra adni, de… Attól tartok, már nincs más választásom. Ha ma tényleg elmúlik ez a “karcolás”, akkor azt abban a hitben szeretném bevégezni, hogy tudod, mit érzek irántad.
Szerelmes vagyok beléd, Kim Jihun.
Azt hittem, most, hogy ezt így leírtam, majd megkönnyebbülök. Hogy nem nyomja majd ilyen mázsás súly a lelkemet. De tévedtem. Még mindig ugyanúgy rám nehezedik az érzés, hogy nem tudod. Talán, ha végre elolvasod jobb lesz… Bár azt én már nem fogom látni…”

Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Képtelen voltam tovább olvasni a sorokat, amelyek olyan fájdalmasan voltak megfogalmazva, amik szavanként tépték szét a szívemet apró izomrost-darabokra. A torkomban a gombóc egyre csak növekedett, mert tudtam, éreztem, hogy nincs többé. Nem láthatom soha, csak ha én magam is követem őt.
Szerettem Oh Heejunt. Szeretem őt. Ez nem “Amíg a halál el nem választ”, hanem a “Még azután is”.
Életünkben kerülgettük egymást, mint a forró kását, próbáltuk kisilabizálni, hogy a másik is ugyanúgy érez-e, és végül egyikünk halála kellett ahhoz, hogy ezt kiderítsük.
A papíron a szavakat elmosták a könnyeim, és mélyen legbelül még mindig reménykedtem, hogy belép a bejárati ajtón, nevetve, és elismeri, hogy ez egy iszonyatosan rossz vicc volt, de tudtam, hogy nincs ilyen szerencsém.
A sötétségben pislákoló halovány sugár fényét a rendőrségről érkező hívás rejtette el végleg.
- Kim Jihunnal beszélek? A rendőrkapitányságról hívom. - Képtelen voltam a normális beszédre, így csak hümmögtem egyet. - Oh Heejun egy balesetben életét vesztette. A hivatalos okmányait megtaláltuk, viszont a szüleit nem tudjuk elérni, és ön volt az, akire ilyen esetben gyámként hivatkoztak. Be tudna fáradni azonosításra? - kérdezte monoton hangon.
- Igen, persze - feleltem, majd azonnal le is tettem. A földre rogyva kitört belőlem a zokogás. Nem hagyhatott így itt… Nem tehette ezt velem…

Másnap bementem a rendőrségre. Heejun teste majdhogynem teljesen szétroncsolódott a balesetben, de én megismertem: arcán még kihűlve, mereven is ott játszott az a huncut félmosoly, mintha boldogan halt volna meg, a haja ugyanolyan élénkbarnában pompázott, és a szeme… Még halálában is gyönyörű volt. Odahajoltam a füléhez, egy könnycsepp legurult az arcomon.
- A lét csupán egy karcolás… A tiéd már elmúlott. Itt az idő, hogy az enyém is kövesse - suttogtam, majd egy utolsó csókot nyomtam az ajkaira.
A hullaháznak hátat fordítva, határozott léptekkel mentem egészen hazáig. Tudtam, mit akarok, azt is, hogy hogyan. Semmi sem tántorított el a célomtól, még az sem, hogy minden bizonnyal csalódott lenne, ha tudná, mire készülök.
A lakásba érve azonnal a szemembe ötlöttek a közös képeink. Szelíden elmosolyodva végigsimítottam a kereten, de sem az a gyönyörű mosoly, sem az élettel teli szemek nem változtathattak a tényen: én itt és most követni fogom őt. Újra látni fogom, bármibe is kerüljön.
A konyhában a kezeimbe vettem a kést. Az ujjaim remegtek, de már nem a félelemtől. Nem féltem a túlvilágtól.
- Mindjárt ismét láthatlak - mosolyogtam fel a plafonra, mintha az eget látnám magam előtt, és hasítottam egyet a pengével. Csak egy pillanatig fájt, majd úrrá lett rajtam a kellemes zsibbadtság.

Már csak pár lépcsőfok, csak egy-két lépés… Látom, hogy odafent vár rám. Most nem fáradhatok el.
- Remélem tudod, hogy nagyon haragszom rád - szidott le, de láttam rajta, hogy nem gondolja komolyan. - Bármeddig vártam volna rád, Jihun. Nem kellett ennyire sietned.
- De kellett, Heejun - feleltem a tőlem telhető legkomolyabban. - Egy ilyen vallomást nem illik megváratni…

Játsszunk!

- Seungri, mi lenne, ha csak egyszer tartanád azt a kicseszett ütemet?

- Ezt vegyük fel újra, nem jó!

- Seungri, ha nem tudod rendesen csinálni, inkább itt se legyél!

- Miért nem tudod még ezt az egyszerű koreográfiát sem megjegyezni? Biztos, hogy neked ezen a pályán a helyed?

Tökéletesen megértettem, hogy Jiyong maximalizmusát nehéz kielégíteni, de ettől függetlenül iszonyatosan fájtak a szavai. Talán az érzések, amiket iránta tápláltam, okozták a túlzott érzékenységemet a kritikájával szemben, de nem bírtam tovább. Sértődötten kivágtattam a forgatásról a szabad levegőre, ahol végre rágyújthattam. Imádkoztam magamban a jóistenhez, hogy ne legyenek a közelben fotósok, hiszen rólam még kvázi senki nem tudta hogy dohányzok, de abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé.

- Kapok egy szálat? - állt meg mellettem a leaderünk haláli nyugalommal, mire csak felmorranva felé nyújtottam a dobozt a gyújtóval együtt, miközben mélyet szívtam a sajátomból. - Nem kéne cigizned. Árt az egészségednek - jegyezte meg halkan, miután letüdőzte az első slukkot.

- Mondja a legnagyobb dohányos a csapatban - feleltem szemrehányóan, majd ezután csendben álldogáltunk, tovább füstölögve.

- Ezért kéne hallgatnod rám. Meg persze a hyungod vagyok - villantott rám egy flegma mosolyt, mire csak hitetlenkedve megráztam a fejem.

- Lehetnél több is - mormogtam alig hallhatóan, és nagyon reméltem, hogy nem figyelt fel a meggondolatlan megszólalásomra, de sajnos nem volt ilyen szerencsém.

- Több? - lepődött meg. Nem szólaltunk meg többet, én elnyomtam a csikket és visszamentem az épületbe, hogy még normális időben befejezhessük a forgatást.

Hogy mit tartottam a legvalószínűbbnek, hogy mi fog történni aznap este? Egy forró fürdőt mondanék, esetleg valami rendelt kaját és egy jó filmet. Azonban terveimet meghiúsította a csengő hangos zöreje, én pedig csoszogó léptekkel, a nyuszis mamuszomban, és tetőtől talpig pizsamába öltözve nyitottam ajtót a váratlan vendégnek.

Jiyong állt ott, kezeiben egy-egy üveg bort tartva, arcán játékos mosollyal. Csak akkor vettem észre a hátán a táskát, amikor belépett és a cipőjétől megszabadulva, minden szó nélkül a konyhába ment, onnét pedig a nappaliba térve letelepedett a kanapén.

- Mit keresel itt, hyung? - kérdeztem kissé frusztráltan. Persze, nem volt szokatlan, hogy iszogatva együtt töltjük az estét, de eddig még egyszer sem fordult elő, hogy a személyes szférámba konkrétan betörve rámerőszakolta a társaságát. Bár, nem nevezhetem erőszaknak…

- Gondoltam, megihatnánk valamit kettesben. A többieket is kérdeztem, de nem akartak jönni, így magunkra maradtunk. - Erősen füllentés-szaga volt a mondandójának, de nem tettem szóvá, ahogy azt sem, hogy érezhetően legurított már pár pohárka italt.

- Autóval jöttél? - kérdeztem komolyan, és bár tudtam, hogy nem ilyen felelőtlen, biztosra akartam menni.

- Nem, busszal - felelte vigyorogva, mire a kezembe temettem az arcomat, és kínomban felnevettem. - Ilyenkor úgysem utazik nagyon senki, gondoltam, miért ne?

- Vagy csak ittál - csóváltam meg a fejem.

- Csak amennyitől jól érzem magam - vágott önelégült vigyort, mire felnevettem. Nincs is jobb, mint egy részeg hyungot pátyolgatni éjnek évadján.

Felálltam, és kimentem a konyhába, hogy bevigyem a dugóhúzót, amit ő sikeresen ott felejtett az asztalon. Azonban, mire visszaértem GD már az igazak álmát aludta, láthatóan alkoholmámorban úszva, így csak elfektettem a kanapémon, hogy legalább a háta ne fájjon reggel, ha már a feje úgyis fog. Egy takarót is terítettem rá, bár annak az esélye, hogy megfázzon, a fűtött lakásban igen csekély volt.

Megbontottam az egyik üveget, majd töltöttem bele a vörösborból, és igyekeztem kissé ellazulni.

Emlékek jutottak eszembe a debütálásunk előtti időkből, amikor a csapat még éppen csak összeszokóban volt. Amikor Jiyong még ki nem állhatott, és éppen emiatt került velem egy szobába. A rendszeres összezártságunk alatt kezdtem egyre jobban megkedvelni. Ekkor jöttem rá, hogy más vagyok. Hogy a férfiakat szeretem, hogy hyung iránt vagyok képes gyengéd érzelmeket táplálni.

- Ah, Seunghyun… - hallottam meg a nevemet nyögve az alvó hangját. Arca kipirosodott, és továbbra is félreérthetetlen - vagy pont, hogy félreérthető? - hangok hagyták el az ajkait. Többször is engem szólított, majd az egyik ilyen alkalommal a hangsúlytól sikeresen félrenyeltem. Iszonyatosan köhögni kezdtem, csodálkoztam, hogy nem ébredt rám fel. Bár már itt gyanúsnak kellett volna lennie a dolognak, hiszen lehetetlen, hogy ilyen hangzavarral ne verjek fel valakit.

Összezavart a viselkedésével. Reményt kezdtem táplálni, hiszen lehetetlen, hogy ha valakinek erotikus álma van, akkor ne érezzen semmit a másik iránt. A bor addigra már kissé a fejembe szállt, így azt hiszem, erre igazán foghattam a cselekedeteimet.

Arcához közel hajolva hunytam le a szemeimet, majd ajkaimat óvatosan az övéihez érintettem. Éreztem, ahogy kaján mosolyra húzódik a szája, mire megriadva elhúzódtam, de nem engedett.

- Ejnye, Panda, nem illik kihasználni egy alvó ember helyzetét… - rótt meg játékosan, majd maga alá fordított.

- Te… Te… Direkt csináltad, nem igaz? - kérdeztem a rémülettől magas hangon, miközben felnéztem rá, egyenesen a szemeibe.

- Persze, hogy direkt. Miért, mit gondoltál? - kérdezte kajánul, mire ellöktem magamtól. Felültem, éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.

Csalódott voltam, megalázva éreztem magam, és ezen még csak a jelenléte és a gúnyos arckifejezése sem segített.

- Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha most elmennél, hyung… - szólaltam meg halkan, de határozottan, mire ismét odamászott, közvetlenül elém.

- Na-na, ez így nem pálya. Ha felhúzol valakit, azt illik nem hoppon hagyni… - morogta, majd megcsókolt.

Hogy ebből a csókból mi lett?

Minden. Egy végeérhetetlen játék kettőnk között, ami általában vagy az én, vagy az ő lakásán végződött…

Ha tudnád, mióta...

Seungri, ha kérdezték, sem tudta volna megmondani, hogy az ő szemében mikor kezdett a látszatból valóság válni. Hogy mikor kezdtek a színpadi ölelések érzelmeket kiváltani belőle. Talán az elejétől így volt, csak ő nem vette figyelembe? De melyik volt az a pont, amikor ezek az érzések szerelemmé változtak?

„Plátói. Egyoldalú. Ez az, amit már a legelejétől tudok, mégsem tudom meggátolni.”

Ji Yong mindig furcsán viselkedett vele. Eleinte nem kedvelte, kis pandának hívta, aztán a debüttől kezdve ez a gúnynév inkább becézgetés volt, mintsem gyerekes ellenszenv. Kedvesen és barátian aranyos neveket adott neki, maknae vagy dongsaeng helyett mindig így hívta: kis pandám.

Talán az énekes ezek miatt kezdett el belészeretni. Ezért volt féltékeny az összes barátnőjére, vagy éppen egyéjszakás kalandjára. Ezért pirult el minden alkalommal, amikor egy szál törülközőben lépett ki a fürdőből, csak azért, hogy a rapper zavarba hozhassa őt, vagy amikor úgy mosolygott rá, mintha mindene csak az övé lenne. De tudta, hogy ezek a mosolyok nem csak neki szólnak, nem csak ő az, akiben ezt az érzést keltik. G-Dragon minden ilyen alkalommal elhiteti vele, hogy bízhat benne, hogy nem fogja összetörni, hogy nem fogja bántani, mégis, még ha önkéntelenül is, mindig sérülést okoz neki. Ezek a kis mosolyok, és az ezekkel sugallt remény a legrosszabb. Mindig csak fájdalmat okoztak neki.

 - Hé, minden oké, Panda? – jelent meg a szemei előtt egy kéz, miközben próbálta kizökkenteni a belső monológjából. Csak arrébb lökte a feketehajú kezét, és felállt a próbaterem sarkából.

 - Most megszakítottad a bambulásom, hyung. – Direkt nem nézett a szemébe. Nem tudta, hogy azok után, hogy mindezt így felvázolta magában, hogy tudna zavar nélkül azokba a gyönyörű, mogyoróbarna íriszekbe belenézni. Hangja ugyan vádló volt, mégsem neheztelt a barátjára.

 - Ha nem vetted volna észre, próbán vagyunk, kis pandám. Itt nincs helye a bambulásnak. Mindjárt comeback, és Seung Hyun hyung még nem tudja a táncot… - GD komolyan vette a munkát, ebben a tekintetben maximalista volt, noha az egyáltalán nem volt meglepő, hogy T.O.P nem tudja a koreográfiát.

 - Tudom, ne haragudj… - motyogta, majd odalépett a zenelejátszóhoz, hogy ismét elindítsa a számukat.

 - És egy, két, há, négy… - Ji Yong minden egyes ütemre csettintett, majd belekezdtek a mozdulatokba. Seungri nem tudta levenni a szemét a hosszú ujjakról, amelyek mintha csak egy zongoristához tartoztak volna. Ismét a gondolataiba temetkezett, az újonnan tett felfedezései önmagával kapcsolatban elvonták a figyelmét mindenről, így ismételten hibázott.

 - Seung Hyun! Koncentrálj! – szólt rá dühösen a szőke, aki mostanában minden eszét elvette. Azonban a csapat maknae-je csak fogta magát, és kisétált a próbateremből. Úgy érezte, friss levegőre van szüksége, hogy kitisztuljon a feje és tudjon koncentrálni.

            Már a tetőn ücsörgött a hidegben, amikor meghallotta a lépcsőház ajtajának kivágódását. Sejtette, ki az, aki utána jött, azonban nem nézett hátra, csak bámulta Szöul városát.

 - Szóval itt vagy – vetődött le mellé a csapat leadere, érezte arcán az égető tekintetet. Nem akart ránézni. Egyszerűen csak félt attól, hogy mit látna abban a sötétbarna szempárban. Dühöt? Keserűséget? Esetleg gúnyos kárörömöt? Inkább nem akarta megtudni.

 - Miért rohantál el? – szólalt meg GD halkan, a hangjából nem volt kivehető semmilyen érzelem. Seungri nem válaszolt, továbbra is csak a város fényeit nézte. – Miért rohantál el, Seung Hyun?

            Tudta, hogy a szemei túl sok érzelmet árulnak el, mégis rápillantott a másikra. A szíve legmélyén azt akarta, hogy Ji Yong tisztában legyen az érzéseivel, így talán ezért egy kicsit megnyugodott, amikor a rapper a szemeit kezdte fürkészni, majd lassan, nagyon lassan elmosolyodott.

 - Tudtam.

            Az énekes felvont szemöldökkel vizslatta a fekete hajú arcát, hogy bármilyen pozitív, vagy negatív visszajelzés után kutasson. G-Dragon számára mindig is egy nyitott könyv volt, míg ő sosem tudott kiolvasni a másikból semmit, és ez iszonyatosan frusztrálta.

            A következő pillanatban pedig csak a rapper ajkait érezte a sajátjain, ahogy szenvedélyesen megcsókolta. Ujjbegyei szinte égették az arcát, egyre közelebb húzta magához. Elkapta őket a hév, ledöntötte a földre és fölé mászott, hogy minél jobban hozzáférjen. Benyúlt a pólója alá, mire Seungri a mellkasára téve a kezét megálljt parancsolt mindkettejüknek.

 - Ezt talán nem itt kéne, hyung… A többiek meg úgyis a próbateremben várnak minket – suttogta halkan, nem akarta megtörni a varázst. Végigsimított a másik nyakán lévő tetoválást, majd ujjai az arcára tévedtek, és közben próbálta az emlékezetébe vésni azt a perzselő vágyat, amit azokban a csokoládébarna szemekben látott.

 - Ha tudnád, mióta várok erre… Ha tudnád, nem állítanál meg – ő sem beszélt hangosabban, mint a csapattársa, azonban felkelt a földről, talpra állt, majd a kezét nyújtotta a fekvő barátjának. – A többiek egyébként is hazamentek már. Mondtam nekik, hogy úgysem lesz ebből ma már semmi, holnap folytatjuk. Talán akkor már te is tudsz koncentrálni.

            Seung Hyun kikerekedett szemekkel bámult a másikra, miközben feltápászkodott. Ő végig tudta, hogy ez lesz?

            Végül nem bánta meg, hogy csak úgy kirohant a próbáról. Azt pedig végképp nem, hogy elfogadta Ji Yong meghívását a lakására. Talán élete legszebb éjszakája volt… 

Egy véletlen ital (+18)

A fények bántották a szemem, mégis, a szervezetemben volt már annyi alkohol, hogy ne érdekeljen, és csak felszabadultan táncoljak. Nem figyeltem a körülöttem lévő emberekre, így kezemben a poharammal illegettem magam teljesen egyedül.

Jisoo hozott ide, úgy gondolta, ideje lenne túltennem magam a szakításomon, és csapni egy csajos estét, amire már nagyon régóta nem volt lehetőségünk. Fogalmam sincs, hogyan került hozzám a pia, mindenesetre nagyot kortyoltam belőle. Nem figyeltem, hogy az alján maradt még, így sikeresen ráöntöttem a tartalmát egy szőke lány dekoltázsára.

 - Jaj, ne haragudj! – szabadkoztam kiabálva, nem mertem felemelni a fejemet, annak ellenére, hogy az alkohol a létező összes szégyenérzetet kiölte belőlem. Megfogtam a kezét, és magam után húztam. Nem hallottam, hogy tiltakozott volna, én pedig nem tudtam másra koncentrálni, csak a vörös foltra a fehér ruháján. Az arcát még meg sem néztem rendesen, fogalmam sem volt, ki lehet az idegen. – Segítek kiszedni belőle, van rá egy tökéletes trükköm – kiabáltam a fülébe, majd hamar kiértünk az embertömegből, a szórakozóhely elé. Még mindig nem szólalt meg, de valamiért ezt nem tartottam furcsának. Kellemesen éreztem magam vele, legalább annyira, mint régebben…

Lisával.

A lakásomra mentünk, az volt a legjobb lehetőség, ugyanis közel volt, és csendes.

Fogalmam sincs, miért nem ismertem rá korábban. Amikor beértünk a bejárati ajtón, végre rápillantottam az arcára, és szinte sokkolt a kiléte.

 - Lalisa… Te mégis…

Teljességgel összezavarodtam, az aranyos kislányos mosolya elvarázsolt, nem hagyott gondolkozni, megvadított. Egy szót sem hagytam, hogy mondjon, és az ajkaira martam. Már épp mélyítettem volna el a csókunkat, mikor eltolt magától.

 - Figyelj, Jennie, tudod, hogy nincs ellenemre, de azért mégsem rád vall, hogy ártatlan lányokat csábítasz a lakásodra, ilyen mocskos trükkökkel… - vigyorodott el, majd a magassarkúját levéve odalépett elém, és lábujjhegyre állva megcsókolt. – Odabent várlak – mosolygott rám kihívóan, majd elsétált mellettem, a hálószoba irányába.

Pontosan ismerte a járást, elégszer aludtunk már együtt ahhoz, hogy ne tévedjen el, semmilyen esetben sem.

Részegen követjük el a legnagyobb hibákat, azt hiszem, mégsem tudom, mennyire tekinthetem baklövésnek azt, hogy a cipőmet és a ruhámat az előszobában hagyva, először a konyhába mentem egy kis borért és két pohárért, majd megálltam a szobám ajtajában.

Ott várt rám ő, teljes valójában, teljesen meztelenül. Nos, nem aprózta el a dolgokat, az biztos.

 - Ó, még innivalót is hoztál? – vigyorgott rám huncutul. – Ennyire biztos vagy abban, hogy meg fogunk szomjazni?

Nem tehetek róla, a kérdései árnyaltsága egy igencsak vad énemet hozták elő, így a kezemben tartott dolgokat letettem az ágy mellé, és a szőke fölé másztam.

 - Teszek én róla, hogy megszomjazz – morogtam még, majd szenvedélyesen és követelőzően megcsókoltam. Őszintén szólva, egy kicsit örültem neki, hogy megszabadult a ruháitól, nem lett volna türelmem a kapcsokkal és a cipzárral bíbelődni. Így csak haladhattam végig a testén, játszva rajta, akárcsak egy zongorán vagy gitáron, aminek minden egyes hangját jól ismertem már. Tudtam, hol van a nyakán az érzékeny pontja, tudtam, mikor hol érintsem, hogy elhúzzam az élvezetét, hogy egyre többet és többet adjak neki. Amikor pedig görcsösen összerándult, majd elernyedt, elégedetten szemléltem a művem: a mélypiros foltot a nyakán, az izzadságcseppektől gyöngyöző porcelánbőrét, pihegő mellkasát.

Ekkor döntöttem úgy, hogy ideje kinyitni azt a bort… 

Idióta...

Mindig öröm volt számomra az írás. Felszabadított, elűzte a nehéz gondolatokat, kiadhattam magamból, amit éreztem, üzenhettem benne embereknek úgy, hogy ne vegyék észre, vagy direkt úgy, hogy észrevegyék.

Ezúttal viszont már későn jöttem rá, hogy az összes Chanyeollal közös olyan emlékünket beleszőttem egy-egy rövidke történetbe, amikor léphettem volna irányába. Vagy amikor ő tehetett volna valamit azért, hogy a barátságunk több legyem.

És hogy hogy esett le? Nos…

A colos kivágta a dolgozószobám ajtaját, és feszülten bevágtatott rajta, kezében egy példánnyal az új novelláskötetemből. Levágta elém az asztalra, és láttam rajta, hogy nem tudja, mit kezdjen a helyzettel.

 - Baek… - Ennyit mondott, nem folytatta. Pontosan tudtam, mit akar mondani, ahogy azt is, hogy fogalma sincs, hogy fogalmazza meg. Nagyot nyeltem, ahogy kezembe vettem a könyvet, hogy a megjelölt részeknél belelapozzak, és beigazolódhasson a sejtésem.

„Évek múltán, még mindig emlékszem arra a pár percre. A továbblépés nem az a luxus, amit megengedhettem magamnak. Vártam rá és a Sorsra, hogy visszahozza őt nekem, még akkor is, ha erre vajmi kevés esélyem volt.”

„- Mit szerettél volna megbeszélni velem, Jennie? – léptem ki lakásom ajtaján, összehúzva magamon a kardigánom. Sürgős volt, legalábbis ezt mondta a telefonban.

Természetesen örültem neki, a veszekedésünk ellenére. Igaz, a héten ez már a sokadik volt, hogy apró dolgokon vitatkoztunk össze, de nem volt hajlandó elárulni az okát, miért dühös rám.”

És továbbiak. Csupa olyan dolog, amit megéltünk, ugyanazok a szavak és érzések, amiket én átéltem, más karakterek szájába adva. És a sor folytatódott, ahogy a vastag irathalmaz egyre több és több jelölőcédulát tartogatott még magában.

 - Azt hitted, nem fogom elolvasni, vagy azt, hogy nem veszem észre, Baekhyun? – kérdezte, és a hangjában egyfajta csalódottságot véltem felfedezni.

 - Igazából egyik sem – vontam meg a vállam, visszatéve a történeteket az asztalra, majd a laptopomhoz fordulva. – Azt vártam, hogy mikor állítasz be dühöngve, megkérdezve, hogy „Komolyan szerelmes vagy belém?”, hogy azt felelhessem végre, hogy „Igen, Park Chanyeol, örülök, hogy végre leesett.”, ezzel véget vetve a barátságunknak – feleltem keserűen játszadozva a szavakkal, és nem nézve rá.

 - Idióta. Én is szeretlek, bármennyire is nem tetszik, hogy tulajdonképpen a kettőnk dilemmáját megírtad és kiadattad. És ha hiszed, ha nem, már elég régóta készültem a tökéletes alkalomra, amikor végre bevallhatom neked, hogy az érzéseid viszonzásra találtak, és tönkretetted – szidott le, de a hangjából csak öröm áradt. – Szóval nem bánnám, ha ezt a pár percet elfelejtenénk, hogy nyugodtan összedobhassam végre azt a gyertyafényes vacsorát kettőnknek, mit szólsz hozzá?

 - Tökéletes lenne – feleltem, ahogy szinte katarzist éltem át miatta.

Túl sokszor váltott ki belőlem eddig is ilyen érzéseket, szellemi orgazmust okozott valahányszor valami kedveset mondott nekem, és ez egyszerre zavart és töltött el boldogsággal. Amikor valamivel megsértett, az olyan volt, mintha a fellegekben járnám meg a poklot, hogy aztán a békülés még édesebb Mennyországot teremtsen számomra, és ez már akkor így volt, amikor még csak barátok voltunk.

Oh, Dante forogna a sírjában a hasonlataim miatt – morogtam magamban, ahogy próbáltam a regényemre koncentrálni, miután Chanyeol visszament a konyhába. – De akkor ezért kérte, hogy ma ne menjek még a közelébe se! Gondolhattam volna, hogy készül valamire.

Sehogy sem sikerült az írásra koncentrálni, ismét elvette az eszem, pedig a szerkesztőmnek lassan le kellett adnom a cselekményvázlatot a szereplőhálóval együtt.

 - Aish, Ahin ki fog nyírni – morogtam idegesen beletúrva a hajamba. – Chan, tudnál hozni egy kávét, ha már nem mehetek ki? – kiabáltam ki a szobából, hátha meghallja, és hála neki nem sokkal később előttem gőzölgött egy csésze a fekete nedűből, benne cukorral, tejjel és egy fahéjrúddal. – Ezer hálám, Channie – mosolyogtam rá megköszönve az italt, hogy aztán ismét belemerülhessek a munkába.

Hogy az este hogy sikerült végül? Fogalmam sincs. Valahol a kábulat és józanság határán úszkáltam, már akkor, amikor megláttam a gyertyákat, a vörös rózsát, és a páros karkötőket, amik egyikét azonnal magamra is kaptam. Egyetlen kérdés maradt meg bennem, de úgy gondolom, az örökre.

 - Baekhyun, leélnéd velem az életedet? 

Hazajöttem

 - Szóval… Ez itt a vége, igaz? – kérdeztem mosolyogva rápillantva. Nem bántam meg semmit, ami közöttünk történt, sőt, boldog voltam, hogy egészen idáig mellette lehettem. Tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani, ugyanakkor bíztam abban, hogy előbb-utóbb visszatalálunk egymáshoz, még ha most külön is sodor az élet.

 - Sajnálom, Lisa – zokogta, de én csak kedvesen átöleltem.

 - Semmi baj, Jennie – nyugtatgattam. A hátát simogatva éreztem, hogy az én szemeimbe is szép lassan könnyek gyűlnek, annak ellenére, hogy nem éreztem úgy, mintha a szívem darabokra tört volna. Fájt a szakítás, szomorú voltam, de nem állt meg számomra a világ. – Ha a Sors úgy akarja, úgyis találkozunk még. Ha pedig nem, akkor ez nem a mi utunk. – Őszintén hittem a saját szavaimban, még ha ez abban a pillanatban nem is segített egyikünkön sem. Jennie csak tovább sírt a karjaimban, én pedig próbáltam tartani magam, hogy legalább egyikünk ne úgy nézzen ki, mint akit az élete értelmétől fosztanak meg mindjárt – pedig így volt.

Lassan indulnia kellett, a hangszórókban hallatszott, hogy a járata fél órán belül felszáll. Ezek voltak a végső pillanataink a búcsúra, így nem törődve azzal, hogy ki lát bennünket, utoljára megcsókoltam, belesűrítve minden érzésemet és szerelmemet iránta. Óráknak tűnő pillanat volt, amíg ajkaink összeértek, és sokkal nagyobb fájdalmat okozott az elszakadás, mint gondoltam volna.

Évek múltán, még mindig emlékszem arra a pár percre. A továbblépés nem az a luxus, amit megengedhettem magamnak. Vártam rá és a Sorsra, hogy visszahozza őt nekem, még akkor is, ha erre vajmi kevés esélyem volt.

Mindent ugyanúgy hagytam a szobánkban, mikor elment: a párnáján ugyanaz maradt a huzat, az ott felejtett cuccait sem pakoltam másfelé, sőt, a csomagoláskor széthányt ruháival is csak annyi történt, hogy bekerültek a szekrénybe. Nem akartam elfogadni, hogy vége, tudat alatt mindennél jobban abban reménykedtem, hogy egyik este benyit az ajtón, és félve, hogy találtam mást, megszólal: „Hazajöttem.”

Én pedig boldogan vetném a nyakába magam, ha megtenné.

Minden reggelemet futással kezdtem a folyó mentén, ahová régen együtt jártunk sportolni. Minden nap ugyanazt a kávét ittam, amit még anno közösen választottunk. Minden lehetséges értelemben a múltban éltem, és nem is akartam kilépni onnét. Megrögzött mániámmá vált, hogy mindenhol őt láttam, még nagyon hosszú idő után is.

Pont ezért nem tudtam feldolgozni, amikor egyik reggel, a pékségből visszaérve őt láttam az ajtónkban. Vele volt a bőröndje, a macija, amit még neki vettem ajándékba, pillantása az enyémbe fúródott. Óvatosan léptem egyet felé, majd még egyet.

 - Visszajöttem – suttogta, könnyekkel küszködve. Ezúttal én voltam az, aki előbb sírta el magát. A kenyeret a földre ejtve vetettem magam a nyakába és szorítottam ajkaimat az övéire.

 - Szeretlek, Kim Jennie, és soha többé nem engedlek el. Ezt veheted fenyegetésnek – nevettem rá boldogan.

 - Kötözz le, ha valaha is a fejembe venném, hogy ismét elhagyjalak – reagálta, miközben letörölte arcomról a sós cseppeket. – Hiányoztál, Lalisa. Olyan kínzóan fájt a hiányod, hogy nem bírtam tovább. Remélem, hogy te nem…

 - Hogy nem találtam mást? – kérdeztem kuncogva. – Csak rád vártam. De azért jöhettél volna előbb is… 

A maradás ára

Talán egyszerűbb lett volna elmenekülni, mint belebonyolódni ezekbe az érzésekbe. Ez a kapcsolat nem tart sehová, mégis olyannyira a függőjévé lettem, hogy képtelen lennék elengedni őt. Nem érdekel az sem, ha csak a lelkemet rombolja, nekem szükségem van rá.

A bőröndjeim még mindig össze voltak pakolva, ott feküdtek az ágy mellett. Még lett volna esélyem, de már nem akartam. Itt hagyni őt, elhagyni a lelkem egy részét, jobban fájt volna, mint az, hogy mellette maradtam.

 - Miért van mindened összecsomagolva? – lépett be a közös hálónkba, értetlenül nézve szét a kupin, majd rápillantva könnyes szemeimre. – El akarsz hagyni, Baekhyun? – kérdezte éles hangon, szinte sütött a lényéből a fenyegetés.

 - Megpróbáltam. Tényleg megpróbáltam – gördült le az első csepp az arcomon, de láthatóan nem hatottam meg vele.

Dühös volt.

Megütött.

Bántott.

Tudtam, hogy én vagyok a hibás, saját magamnak köszönhetem, és éppen ezért nem is haragudtam rá. Tűrtem, egyetlen szisszenés nélkül kibírtam, egészen addig, amíg megalázottan, a ruháimat szerteszórva ott hagyott az ágyon. Kitört belőlem a zokogás.

Mindig is gyenge voltam és csak bántottam a körülöttem levőket. Megérdemeltem, amit kaptam, és azt is, amit még kapni fogok, akár tőle, akár mástól.

Napokig nem mentem az utcára, vártam, hogy a zöld foltok eltűnjenek a kezeimről. A munkahelyemen is beteget jelentettem, és csak ültem a sarokban, és gondolkodtam. Nem ez volt ugyan az első eset, hogy megvert, de ez volt eddig a legdurvább, és fogalmam sem volt, mit kezdjek a helyzettel. Kétségbe estem, mert féltem, hogy egyszer eljutunk arra a pontra, hogy megöl.

Nem, nem a haláltól rettegtem, hanem hogy nélküle kéne léteznem a túlvilágon. Túlságosan kötődtem hozzá, függtem tőle ahhoz, hogy csak várjak rá. Ezt a döntést meg kellett hoznom.

Szombat este volt, tudtam, hogy ilyenkor későn ér haza. Elvárta, hogy vacsorát készítsek neki, így meg is tettem, ám ezúttal másképp.

Nyugodtan ültünk, egymással szemben a kis asztalnál. Ugyanabból a tálból szedtem neki, mint magamnak, ugyanazt az ételt ettük. Megvártam, amíg elkezdi. Az első pár falat után furcsán nézett rám.

 - Miért nem eszel, Baek? – kérdezte kíváncsian, de ezúttal nem volt erőszakos a tekintete. Innét már nem volt visszaút. Nem féltem semmitől, amíg mellettem volt. Így hát én is nekikezdtem a rizsnek, ami előttem hevert, és ettem hozzá mindenből, amit kettőnk közé helyeztem. Az utolsó vacsoránk.

Láttam, ahogy elhomályosul a tekintete, majd éreztem, hogy én is kezdek elálmosodni. Elmosolyodtam, de még tartottam magam. Ki akartam élvezni az utolsó perceket, amikor nézhetem.

 - Szeretlek, Chanyeol. Remélem, megbocsátasz nekem – suttogtam utoljára, mikor az én látásom is kezdett romlani. Még észrevettem, ahogy feje előre csuklik, ő pedig leborul a földre. Követtem őt, mint mindig. Bármikor, bárhová. Még a halálba is. 

A boldogság

 - Mit szerettél volna megbeszélni velem, Jennie? – léptem ki lakásom ajtaján, összehúzva magamon a kardigánom. Sürgős volt, legalábbis ezt mondta a telefonban.

Természetesen örültem neki, a veszekedésünk ellenére. Igaz, a héten ez már a sokadik volt, hogy apró dolgokon vitatkoztunk össze, de nem volt hajlandó elárulni az okát, miért dühös rám.

Legnagyobb meglepetésemre nem szólalt meg, csak közelebb lépett. Mélyen a szemembe nézve hajolt hozzám, nem értettem, mit akar. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy kezei szorosan tartják a fejem, ajkai pedig az enyémekre simulnak.

Fogalmam sincs, hányszor álmodtam erről. Amikor végre az enyém lehet, testileg és lelkileg, amikor többé nem csak a legjobb barátnőm lesz, hanem több ennél. Most pedig, hogy eljött a pillanat, képtelen voltam megmozdulni, magamhoz szorítani és elmondani neki, hogy mindennél jobban szeretem.

Mikor elvált tőlem, döbbenettől tágra nyílt szemekkel bámultam rá, nem értettem, itt most mi történt.

 - Szeretlek, Lalisa – suttogta halkan, egészen közel hozzám, én pedig nem szóltam semmit, csak a karjánál fogva berántottam a lakásba, becsaptam mögötte az ajtót, és a falhoz szorítva csókoltam meg. Ott tapintottam, ahol értem, kezemet derekára simítottam, és nem engedtem el soha többé.

 Észre sem vettem, hogy eleredtek a könnyeim, csak amikor az arcomra simítva a tenyerét letörölte azokat.

 - Mi a baj? – kérdezte kedvesen, szájára szeretetteljes mosoly telepedett. Utánoztam a gesztust, a torkomban éreztem a sírógörcs előjeleit, így, mint egy mentsvárként magamhoz szorítottam.

 - Sajnálom. Szeretlek. Hiányoztál… - suttogtam a szavakat egymás után, összefüggéstelenül, mielőtt kitört belőlem a zokogás. Ő a hátamat simogatta, próbált megnyugtatni, mert nem értette, hogy valami fontosat mutatok ki a potyogó vízcseppekkel: a boldogságot. 

Vallomás

Fogalmam sincs, hogy megváltozott volna-e bármi is, ha abban a pillanatban megcsókolom őt. Lehet, hogy a barátságunk lett volna az ára az önzésemnek, nem tudhatom, de abban biztos vagyok, hogy akkor voltam a legboldogabb talán az egész életemben, amikor az ágyán üldögélve, szorosan mellette együtt néztünk valami hülye videót. Éreztem, ahogy levegőt vesz, szinte hallottam a szívdobogását, és nem tudtam róla levenni a szemem. Gyönyörű volt, és abban a pillanatban minden vágyam volt az ajkaira simítani a sajátjaimat.

A legjobb barátom volt, sőt, még most is az, és én sikeresen belészerettem. Soha nem mondtam el neki, féltettem a kapcsolatunkat, most pedig itt állunk a bevásárlóközpont tetején, és én készen állok rá, hogy eláruljak neki mindent

A cigim meggyújtásával bénázva próbáltam húzni az időt és elrejteni a kezeim remegését. Nem dohányoztam rendszeresen, így láthatta rajtam, hogy valami nagyon fontos dolgot akarok neki elmondani, de nem siettetett.

 - Tudod, valójában fogalmam sincs, hogy kezdjek bele. Veled mindig könnyű beszélgetni, bármiről is van szó, mégis, most… - szólaltam meg, az első slukktól kicsit köhögve és rekedtesen. A második már könnyebb volt, a harmadik pedig el is lazított kicsit végre. Nem szólt közbe, hagyta, hogy összeszedjem a gondolataimat, sőt, inkább rám sem nézett. Így meg tudtam bámulni hosszú sötétbarna haját, gyönyörűen formás alakját, ami ugyan nem segített, de legalább elterelte kissé a figyelmem a gyomromban gyűlő és összecsomósodó idegről.

 - Szóval… A francba, el sem tudod képzelni, milyen nehéz ez most nekem – motyogtam halkan, ismét beleszívva a kezemben tartott büdös, fehér rúdba. A lábam egyfolytában járt, doboltam vele, mint egy hiperaktív kisgyerek, miközben a bátorságot gyűjtögettem magamban. Halvány sejtelmem sem volt róla, hogyan fog majd reagálni, de a hirtelen megforduló lénye és a szemeimbe fúródó buzdító pillantás erőt adott nekem.

 - Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Ha megöltél valakit, csak mondd, és hozom az ásót. Tudod, harminc centivel a föld alatt már minden az állam tulajdona… - nevetett fel játékosan, azonban ez számomra most sokkal nehezebb volt, mint egy gyilkosságot bevallani.

 -  Leszbikus vagyok – nyögtem ki végül. A többi pedig már könnyen jött, talán túl könnyen is, a szavak ömleni kezdtek belőlem. – Igen, leszbikus vagyok, és rohadtul megkönnyebbültem, most, hogy kimondtam. De még van valami, ami be szeretnék vallani – kezdtem el hadarni, bár ez tőlünk megszokott volt. Előfordult olyan is, hogy annyira gyorsan beszéltünk, hogy körülöttünk senki nem értette, mit mondunk.

 - Szeretlek. Fogalmam sincs, hogy mióta, vagy, hogy mikor esett le, de szeretlek, és nem tudtam többé magamban tartani. – A hangom megremegett beszéd közben, de nem bántam. Az arcába nézve vártam a válaszát, de az valamiért nem jött. Láttam rajta, hogy nagyon meglepődött, és szóhoz sem jut, így inkább én beszéltem helyette.

 - Tudom, hogy nem érzel úgy, mint én, nem is várom el. Csak el akartam végre mondani, hogy tudd. Azt is megértem, ha nem akarsz többé a barátom lenni, szóval…

 - Te idióta – ölelt meg szorosan, félbeszakítva engem. – Ettől semmi nem fog megváltozni, ugyanúgy a legjobb barátom leszel.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, kiejtve a kezemből a csikket visszaöleltem. Örültem, hogy a szerelmemtől függetlenül minden ugyanaz marad közöttünk. Boldog voltam, még ha nem is felhőtlenül.